Az Apollo-Szojuz küldetésén az amerikaiak oroszul beszéltek, az oroszok pedig angolul. Több száz ember fejenként hétszáz órában nyelvet tanult. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"„Tudják, mi volt a legdurvább része a felkészülésnek? Elmondom, de ne gondolják, hogy bármi köze van valamilyen műszaki részlethez, vagy a technológiához, esetleg a tudományhoz. Az már akkorra úgyis rutinból ment. Az egész felkészülésben a legnehezebb – mondta teljes komolysággal – az orosz beszéd megtanulása volt. A mi korunkban az iskolapad puszta gondolatától is kiver a víz. Mielőbb el akarsz szabadulni az óráról, hogy csak kedvedre repülhess. De nem lehetett. Oroszul beszélni istenverte nehéz volt.
„Hétszáz óra. Hétszáz nyelvórát kellett vennünk” – folytatta. „Azt hiszem, mindenféle kifogással előálltunk volna, csakhogy a kozmonautákra is ugyanez várt az angollal! És ez nem csak arra az öt emberre volt igaz, aki az elsődleges legénységek tagja volt. Ott voltak a tartalékok, a mérnökök, az irányítók – rengetegen, akik mindegyikének gyorsan el kellett sajátítania egy új nyelvet. Elég kétségbeejtő” – nevette el magát – „amikor nem tudod megkérdezni, hogy hol a pokolban van a WC?”
„Namármost, Tomnak és Vance-nek lényegesen jobban ment a nyelvtanulás. Én épp csak annyit tanultam meg, amire a boldoguláshoz feltétlen szükség volt, és az is már jó teljesítménynek számított. Az volt a szabály, hogy a pályára állás után mi oroszul beszélünk, a kozmonauták pedig angolul.”
Deke felidézte azt az éjszakát, amikor egy sugárhajtású gép alacsonyan elhúzott Csillagváros fölött, mintegy ötven kilométerre Moszkvától. A gép dübörgésétől megcsörrentek az ablakok, és beleremegtek a házak. Úgy érezte, hogy „Istenem, odahaza az Államokban, amikor azokat a nagy gépeket hallottuk elhúzni a fejünk fölött, rögtön tudtuk, hogy a mieink. Mifelénk úgy tartják, hogy attól lesz szép álmunk, ha este erre alszunk el.”
Deke kiegyenesedett a székében, és hunyorított. „De most az orosz vadászgépek robaját hallottuk, és az oroszok ugyanezt gondolták magukban, hiszen Oroszországban voltunk: ezek az orosz vadászgépek és bombázók pedig folyton jöttek-mentek. Néha a hideg kirázott ettől.”
„Ez azonban nem az egyetlen dolog volt, ami az idegeinkre ment, és meglepetésként ért. Amikor eljött a pihenő ideje, belefutottunk az orosz rendszerbe. A totalitárius kormány a megfelelő szó erre. Összehasonlítva azzal, ahogy mi éltünk, az oroszok többsége akár egy börtönudvaron is dolgozhatott volna.”
Deke hangja ezen a ponton ellágyult, empátiával beszélt azoknak az embereknek az életéről, akik a barátai lettek. „Nem pusztán arról volt szó, hogy egy másik országban voltunk. Olyan érzésünk volt, mintha egy furcsa bolygón lennénk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy rémálom közepén valaki felébreszt csak azért, hogy utána ugyanazon a borzalmas helyen találd magad, ahol előzőleg az álmodban jártál.”
„Első látogatásunk alkalmával” – idézte fel Deke – „az Intourist Hotelben laktunk, Moszkva belvárosában, a Vörös Tér és a Kreml közelében. Turistaként jelentkeztünk be. ”
Nem túl vonzó hely volt, de nem is azért jöttünk ide, hogy a falakat bámuljuk. Minden reggel az oroszok buszokkal jöttek értünk, és ötven kilométerre, Csillagvárosba szállítottak minket, majd minden este felpakoltak minket, és visszahoztak a hotelbe.
„Ez az állapot nem tartott túl sokáig” – nevetett Deke. „A hotel pincéjében volt egy bár. Valóságos oázisnak számított a macskaköves utcák rengetegében és a betonsivatag közepette. Rendszeres találkahely volt az idelátogató németek, finnek, kubaiak és csehek számára. Mindenhonnan jöttek ide. A külföldiek számára ez egy nagy közösségi ház volt. Vettünk egy nagy levegőt, és mi is betértünk ide: elvegyültünk a tömegben, vodkát ittunk, mintha mi is turisták lennénk. Napközben gürcöltünk, az éjszaka nagy részében szórakoztunk. Bármire képesek voltunk, hogy némi változatosságot vigyünk a minket körülvevő steril világba.”
„Ezt azonban nem jó szemmel nézték az oroszok. Vendéglátóink finoman szólva sem lelkesedtek, amiért jól éreztük magunkat, nem is beszélve az azt követő másnaposságról. De nem tehettek ellene semmit sem. Legalábbis, az első oroszországi látogatásunk alkalmával biztosan nem.”
Deke elmosolyodott, amikor eszébe jutott a második útjuk. „A francba, még csak a hotel közelébe sem vittek minket. A repülőtéren buszokra pakoltak, ahogy korábban is. Arra készültünk, hogy majd lemegyünk abba a bárba, és elengedjük magunkat. Tévedés! Egyenesen a Csillagvárosba vittek minket. Nagyon titokzatosak voltak, és ez nagyon nem tetszett nekünk. Odakinn csak fenyők voltak. Fenyők, szögesdrót és átfogó ellenőrzés, mi pedig csak pislogtunk egymásra, hogy mi a fene történik velünk.”
„Az oroszok mindig tartogatnak meglepetéseket. Amíg mi odahaza, az Államokban voltunk, felhúztak egy hotelt, kifejezetten az amerikai személyzet számára. Még csak nem is volt összecsapva. Ez az átkozott épület három emelet magas volt, és volt benne néhány nagy lakás, de egy étkezővel és egy spéci konyhával is felszerelték, ahol külön szakács főzött ránk. És volt egy bárja is. Felejthetetlen emlék.” Deke elmosolyodott. „És jó orosz szokás szerint ezt is túltolták: a szükségesnél négyszer annyi bútort zsúfoltak a szobákba. Bátran levethettük magunkat bárhova, mivel biztos, hogy székre huppanunk.”
„De ettől még mindig Oroszországban voltunk. Hiába a bútorok, az étkező, a lakások és a bár, a legalapvetőbb dolgok hiányoztak: nem volt elég törölköző és szappan, a lefolyókról hiányoztak a dugók, a fürdőkád pedig nem volt bekötve. Ha piaci körülmények között kellett volna megélniük, egy hét alatt csődbe mentek volna. Talán nem Oroszországban, de Amerikában biztosan.”
„Most aztán nagyon odafigyeltek, amikor körbevezettek minket az épületben. Úgy próbálták feltüntetni, mintha egy turistáknak szánt hotelben lennénk. Azzal érveltek, hogy így nem kell Moszkvába buszozni, majd vissza, és még jobban összpontosíthatunk a felkészülésre. Ez csak duma volt” – jegyezte meg Deke. „Lakat alatt akartak tartani minket, hogy mindig szem előtt legyünk. Nem egykönnyen érzi magát az ember turistának egy szögesdrótkerítés mögött, fegyveres őrök, őrkutyák, és még ki tudja, mi minden társaságában. Könnyű bejutni, de annál nehezebb kimenni. Ha munka után be akartunk menni a városba bulizni, hogy leeresszük a gőzt, előbb egy autót és sofőrt kellett igényelni. Talán túlzás, hogy be voltunk zárva, de tényleg teljes volt a felügyelet. Valahányszor csak kinéztünk a szögesdróton túlra, mindig azt éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. KGB-ügynökök ültek fekete autóikban. És ez így ment éjjel-nappal, váltásokban őriztek minket.”
„Hát, mit tehettünk volna? Megtanultunk együtt élni ezzel. De ez nem mindenre volt igaz” – Deke arcán grimasz jelent meg. „Az étel nem volt rossz. Összehasonlítva azzal, amit egy átlag orosznak kellett ennie, valóságos lakomákban volt részünk. De az orosz sör katasztrofális volt. Panaszkodtunk is miatta. Sokat panaszkodtunk rá. Egy este Tommal kettesben épp a hugyos sört tartottuk a kezünkben, és bevallottuk, mennyire szeretnénk, ha valami jobbat ihatnánk.”
„Nagyon tanulságos lecke volt. Másnap este, amikor a kiképzés után visszatértünk szállásunkra, az épület összes hűtője nagyon kiváló cseh sörrel volt tele.”
Nem kellett rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy kitalálják: az oroszok az egész hotelt lehallgatták. Tüsszenteni sem lehetett anélkül, hogy valaki ne hallotta, vagy rögzítette volna.
„Így aztán előnyt kovácsoltunk belőle” – mondta Deke nevetve. „Megtanultunk a falakhoz, a lámpákhoz és a tükrökhöz beszélni – mindegy hova. Mindennek füle volt. Egyszer valamelyikünk azt találta mondani, hogy milyen jó lenne, ha több törölközőt és szappant kapnánk. Láss csodát, másnap este meg is kaptuk. Másvalaki mintegy mellékesen megemlítette, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy biliárdasztalunk. Mikor másnap visszajöttünk a munkából, kis híján átestünk a benne. Afféle kezdetleges darab volt, amit az Államokban múzeumokban mutogatnak, de tény, hogy biliárdasztal volt.”
„Ezt a játékot óvatosan űztük, és ügyeltünk arra, hogy ne tűnjünk túl zsémbesnek. Velünk dolgozott pár orosz technikus is, akiket ki nem állhattunk. Így aztán valamelyik este az egy lámpának megvallottuk, hogy mekkora seggfejeknek tartjuk őket, és láss csodát: soha többé nem láttuk viszont őket. Egyszerűen felszívódtak.”
Az alapvető kényelem hiányát az oroszok vendégeik szórakoztatásával pótolták. Az asztronautákon, az elsődleges és tartaléklegénységen kívül, száz műszaki ember is ott lakott. A szovjetek kezdtek partikat rendezni az „Amerikanszkij Hotelben”.
De csak óvatosan nyíltak meg az amerikaiak előtt, viszont nemsokára az amerikaiak már orosz lakásokban vacsoráztak, kifogyhatatlan vodka- és konyakkészlet társaságában. „Ezeknek az embereknek nem sok mindenük volt, amit felajánlhattak volna” – szólalt meg Deke a csodálat hangján vendéglátóikról – „de amijük volt, azt megosztották velünk. Vannak esetek, amikor a legnagyobb eredményekhez még az ujjunkat sem kell megmozdítanunk.”
„Később, amikor az oroszok Houstonba látogattak, viszonoztuk vendégszeretetüket. Többségük még sosem hagyta el a Szovjetuniót, és amikor hazavittük őket otthonainkba, teljesen lenyűgözte őket az életmódunk. Takaros otthonokkal találkoztak, ami számukra valóságos palotának tűnt, több autó parkolt odakinn, egy rakás fürdőszoba volt odabenn, hifi és televízió mindenhol. Az oroszok nem akarták elhinni, hogy ezeket a házakat nem az Egyesült Államok kormánya építette, afféle kirakat gyanánt, hogy jó benyomást gyakoroljanak rájuk. Amikor végül megértették, hogy ezek tényleg a mi otthonaink – és körülöttünk mindenki más is hasonló körülmények között él, amit saját munkájuk verítékével szereztek meg – összeesküvésre gyanakodtak. Azt mondták, hogy tisztában vannak vele, hogy nagyon megkülönböztetetten kezelt emberek vagyunk, de az átlag amerikai biztos nem él ilyen hihetetlen luxusban és szabadságban.
Valósággal sokkolta őket, mikor rájöttek, hogy én semmivel sem élek jobb körülmények között, mint a környéken bárki. Nem akartak hinni a szemüknek, amikor látták, hogy akkor jövünk és megyünk, amikor kedvünk tartja. Hogy fogjuk magunkat, kimegyünk személyi okmányok nélkül, és oda utazunk, ahova csak akarunk. Ez már sok volt nekik. Tágas házak mindenfelé, soknak még úszómedencéje is volt.”
Amikor az oroszok kezdték megérteni, hogy errefelé nincsenek kerítések, szögesdrótok, fegyveres őrök, olyanok lettek, mint a gyerekek, akik beszabadultak egy édességboltba. „Hát, mi megadtuk a módját, és texasi módon üdvözöltük őket” – mesélte Deke. „Együtt ittunk, éttermekben ettünk, amitől leesett az álluk, közösen szaunáztunk, vadászni, horgászni mentünk, várost néztünk, rodeókra és lóversenyekre jártunk. Kijelenthetem, hogy pusztán azzal, hogy barátként kezeltük őket, többet elértünk, mint kormányunk hosszú évekig folytatott propagandája: amikor hazamentek Oroszországba, elmondták a többieknek, hogy valójában milyen Amerika. Elég csak felidézni Kubaszov hozzánk intézett szavait.
Azt mondta, hogy ígéretes jövő elé néznénk, ha továbbra is egymás mellett élnénk. Szó szerint ezeket a szavakat mondta: „azt akarom, hogy a gyerekeim békében és nyugodtan aludjanak, mint ti is.” Ez tényleg melegséggel tölti el az ember lelkét.”"
Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.
Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!
