A holdjáróval az asztronauták 10 kilométerre távolodhattak el a holdkomptól, hogy legyen elég tartalékuk visszagyalogolni, ha esetleg a "gokart" bedöglene. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Miközben Deke a csatáját vívta az orvostársadalommal, a floridai partvidéken lévő startközpont teljes gőzzel üzemelt. 1971. július 26-án az Apollo-15 asztronautái – Dave Scott, Jim Irwin és Al Worden – megkezdték holdutazásukat. Scott és Irwin a Falcon nevű holdkompjukkal az Appeninek-hegység lábánál szállt le, Worden pedig a fejük fölött, az Endeavour fedélzetén fényképezőgépével megkezdte a jövőbeli leszállóhelyek felderítését.
Scott és Irwin a Holdra lépve, ámulva nézett fel az Appeninekre, ami 4500 méterrel magasodott a síkság fölé, ahol álltak. A hegyek három oldalról vették körül őket, a negyedik oldalon pedig egy másfél kilométer széles hasadék, a Hadley húzódott. Ekkorra az asztronauták már tudták milyen problémákra számíthatnak, és kellő ismerettel és felszereléssel felvértezve, ami jelentős mértékben megkönnyítette a geológiai kutatásokat és a felfedezést. Ez volt az első holdküldetés, ami egy pehelysúlyú elektromos autót is magával vitt: olyan volt, mintha egy golfautót egy homokfutóval kereszteztek volna. Az akkumulátorral hajtott elektromotorok a nem épp elegáns gokartot vízszintes terepen akár óránként 11 kilométeres sebességgel hajthatták, de lejtőn lefelé a 35 kilós alkalmatosság (a Földön 210 kg-t nyomott) a nyaktörő, óránként akár 18 kilométeres sebességgel száguldozhatott. Ennél is lényegesebb volt, hogy ez a holdjáró huszonöt fokos meredekségű emelkedőkön is képes volt fel- illetve lemenni, miközben a nehéz szerszámokat, a kamerákat – valamint a két asztronautát szállította.

Mivel segítségével 10 kilométerre távolodhattak el a holdkomptól, ezzel hatalmasra nőtt az a területet, ahol kutatásokat végezhettek, és mintákat vehettek. Viszont biztonsági okokból nem mehettek 10 kilométernél messzebbre. Ha ugyanis a holdjáró lerobban, az asztronauták még mindig elegendő árammal és oxigénnel rendelkeztek ahhoz, hogy gyalogosan is visszatérjenek a Falconhoz.
Háromnapos holdi tartózkodásuk során három különböző kirándulásra kerített sort a két asztronauta: közel tizenkilenc órát töltöttek holdkompjukon kívül, a felszínen, ahol emelkedőket másztak meg, széles és sekély kráterekbe vezették holdjárójukat, és egészen a Hadley-hegység pereméig elmentek.
Mielőtt visszaindultak volna az Endeavourra, és megkezdték volna hazaútjukat, Scott és Irwin egy táblát helyezett el a Hold felszínén, megemlékezve arról a három újabb tragédiáról, amit a világűr meghódítása követelt. Mindössze négy héttel az Apollo-15 startja előtt három szovjet kozmonauta halt meg a Földre való visszatérés közben, miután rekord ideig – huszonnégy napig – voltak földkörüli pályán. A Szojuz-11 legénysége – Georgij Dobrovolszkij, Vladiszlav Volkov és Viktor Pacsajev – egy szempillantás alatt meghalt, amikor űrhajójuk szivárogni kezdett, és megszűnt a kabinnyomás. Ez egy újabb figyelmeztetés volt: az űrrepülés még mindig nem rutinszerűen ment, a kockázat még most is az űrhajósok állandó útitársa volt.

Dr. Mankin jóváhagyásával felfegyverkezve, Chuck Berry repülőorvos javában vívta egyszemélyes keresztes háborúját annak érdekében, hogy Deke Slayton mielőbb visszakapja orvosi alkalmasságiját, és újra repülhessen. Úgy tűnt, hogy versenyt futnak az idővel: még ha Deke vissza is kapja pilótaengedélyét, vajon marad-e számára küldetés? Berry az orvosi szakma legjobbjainak ajtaján dörömbölt. Amikor lefutotta köreit, még mindig maradt pár huhogó, azonban a specialisták többsége teljesen elégedett volt Dr. Mankin vizsgálatának eredményeivel, és áldását adta arra, hogy Slayton ismét az aktív pilóták közé kerülhessen.

Alan Shepard – aki Deke érdekében szintén bekopogtatott jó pár ajtón – számára ismerős volt ez a győzelmi mámor, amikor sikerült legyőzni egyensúly-központjának őrjítő megbetegedését, és így leszállhatott a Holdra.
Most Deke-en volt a sor. 1972. március 13-án az orvosok behívták egy szigorúan privát beszélgetésre. Ez végül kézfogással és egyetlen szóval ért véget: „Gratulálunk.”
Deke Slayton keserű évtizede ezzel véget ért. Shepard hátba vágta. „A következő lépés, barátom” – mondta Alan – „hogy találjunk neked egy űrrepülést. És nagyon sok a versenytársad.”
Deke bólintott. Késlekedés nélkül berobbant Chris Kraft irodájába, akivel az elmúlt tíz évben nagyon szoros munkakapcsolatban állt.
„Többé már nem vagyok igazgató, Chris.”
A központvezető rámeredt. Mi a fenéről beszélsz, Deke? Egy mosoly futott végig Deke marcona ábrázatán. „Ettől kezdve Chris, egy űrrepülés fő várományosa vagyok.”
Kraft rácsapott a hátára, és izgatottan megszorította a kezét. A két férfi ki akarta hagyni az ilyenkor szokásos sablonos párbeszédeket, és mielőbb a lényegre akart térni. „Csodálatos ez a hír, Deke. Tudod, mit gondolok az űrrepülésedről.” Hirtelen megkomolyodott a hangja. „De a valósággal is szembe kell néznünk, barátom. Nem lesz egyszerű feladat egy űrrepülést találni számodra. Nem mehetsz csak úgy oda egy űrhajóhoz, és rúghatsz ki valakit a fedélzetről.”
„Tudom” – morogta Deke.
„Nézd, az Apollo-program utolsó legénységei már javában készülnek az útjukra. Ezt mindketten jól tudjuk. A Tizenhatos nemsokára teljesen készen áll a repülésre, a Tizenhetes legénysége pedig már nagyon összekovácsolódott.”
„Skylab?” – kérdezte Deke felvont szemöldökkel.
„Már kineveztük a három küldetés legénységeit.”
„A fenébe … tudom.”
„Nos, Deke, a Te helyzeted nagyon speciális. Élhetsz azzal az előjogoddal, hogy rangidős vagy, és kipenderíthetsz valakit a Skylabről, de ha nem tévedek, te –”
„Nem, nem, igazad van” – szakította félbe Deke komoran. „Sose tennék ilyet egy másik pilótával.”
„Nos, akkor ott van az űrsikló” – folytatta Kraft. „De arra még legalább hat évet kell várni. Hisz jól tudod. De az űrsikló esetében szinte korlátlanok a lehetőségek.”
„Az még pokoli messze van” – tette hozzá Deke.
„Mondok valamit. Folytasd a jelenlegi munkádat. Az Apollo-program végéig maradj olyan szoros kapcsolatban Alannel, mint eddig, és majd meglátjuk, mit tehetünk.”"