Az Apollo-14 egyik asztronautája számára az isteni jelenlét kézenfogható volt a Holdon. Ed Mitchell szerint az univerzumnak értelme és célja van. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A CapCom tudni akarta, hogy milyennek találja Mitchell a csökkentett gravitáció trambulinját. Ed elnevette magát, és jókedve ragadós volt. „Mi sem egyszerűbb” – jelentette. „Egy kis elrugaszkodás, és már a magasban is vagy.”
Olyan volt, mint egy szavannán szökellő gazella. Lehetett, hogy ez munka volt, és tartaniuk kell magukat a küldetési tervhez, Ed Mitchell számára azonban nem voltak határok, semmi nem korlátozhatta abban, hogy mit tesz, mit néz és miként érez.
Mitchellt magával ragadta a „csúcsélmény”, és ekkor „az isteni jelenlét szinte kézzelfogható volt”. Ekkor minden kétséget kizáróan tudta, „hogy az univerzumban az élet nem egy véletlen baleset műve”.
Ez a meggyőződése szubjektív, személyes élményekből táplálkozott, de minden morzsája olyan valóságos volt, mint azok az objektív adatok, amikkel mondjuk a navigációs program vagy a kommunikációs rendszer működött.
„Egyértelmű” – elmélkedett - „hogy az univerzumnak értelme és célja van.” Úgy gondolta, hogy az a „sosem látott dimenzió”, amiről korábban még csak nem is álmodtak, és ami az univerzumot intelligensen megtervezte és célt adott neki, lesz a legértékesebb felfedezésük egy olyan világon, ahol ők voltak az egyedüli mozgó, dolgozó, gondolkozó élőlények.
Egy küldetéshez figyelemre és munkára van szükség, így Alan és Ed nekilátott feladataik megvalósításának. Közel száz méterre hagyták holdhajójuk biztonságot jelentő közelségét. A földi nézők, akik televíziójukon kísérték figyelemmel a Fra Mauroról érkező képsorokat, hamar megtanulták, hogy a Hold voltaképpen az optikai illúzió forrása.
Ami laposnak és jelentéktelennek tűnik, az valójában olyan hullámos, mint az óceánok a Földön. A felszín „lapos” volta igazából a Hold felszínének hosszan elnyúló, lágyan emelkedő és alászálló dimbes-dombos jellegéből adódik: félrevezető, lágy hullámokból áll. Ha ez a felszín tüzetes megfigyelésével nem lett volna észrevehető, akkor Shepard és Mitchell távoli szökellései kétségen felül rácáfoltak erre az illúzióra.
Amikor tudományos kísérleteik helyszínéhez közeledtek, és mintegy kétszázötven lépésre voltak a holdkomptól, úgy tűnt, mintha a két férfi elsüllyedt volna a porban. Miközben az volt a néző benyomása, hogy vízszintesen haladnak, lábaik azonban rendre el-eltűntek majd ismét láthatóvá váltak, mint az apró hajók a hullámzó tengeren. A valóságban azonban a Fra Mauro alföldjének enyhe lejtőin ereszkedtek lefelé.
Egy alkalommal a CapCom még hangot is adott meglepetésének. A két férfi ugyanis előbb eltűnt, majd lassanként újra előbukkant, és úgy menetelt tovább, hogy testük nagy részét eltakarta egy hosszanti domborulat.
„Csak hónaljtól felfelé látszotok” – tájékoztatta őket a CapCom szórakozottan.
Shepard felnevetett, miközben épp a Hold felső porrétegén gázolt át. „Semmi nem fogható ahhoz, ha az embert a hónaljáig holdpor borítja” – mondta.
Houstonban holdsétájuk során számos alkalommal aggódtak a két férfi fizikai igénybevétele miatt, amit a teher cipelése, a hajlongás, az előregörnyedés majd a sziklák szállítása okozott. Az orvosok, akik folyamatosan szemmel tartották őket útjukon, hallották, ahogy nyögnek, időnként zihálva szívják be az oxigént, hogy bírják a gyűrődést. Aztán rájöttek, hogy a két asztronauta túl nagy tempót diktál magának, és túlterheli magát. Az asztronauták azonnal visszavettek a tempóból, és takarékoskodtak erejükkel. Az eredmény meghaladta az orvosok legvérmesebb reményeit.
„Fantasztikusan megy nekik” – ez volt az irányítóközpont egyöntetű véleménye.
„A tervek szerint négy órát és 10 percet kell odakinn lenniük” – jegyezte meg az egyik orvos. „De a dolgok jelenlegi állása szerint fél órával többet is eltölthetnek holdsétával.”
Ezzel az első holdséta időtartama a ráadással együtt négy óra és ötven perc lett, így további köveket – köztük két futball-labda méretűt – is magukkal vihettek az Antareshez. Egy hosszú csigasor segítségével húzták fel a hermetikusan lezárt tárolódobozokat a holdkomp felső fokozatáig – ez jelentette az otthonukat ebben az idegen világban.
Annyi holdport keféltek, ütögettek és töröltek le szkafanderükről, amennyit csak bírtak, majd felmentek a létrán az ajtó előteréhez, ahol mindketten megtorpantak, és még egy utolsó pillantást vetettek erre a vidékre. Lelkük még mindig nem nyugodott meg, és csordultig voltak csodálattal, hogy mindez tudományos munkájuk közepette épp velük történik meg.
Mitchell jól megnézte magának a Tölcsér krátert, illetve azt a 120 méteres emelkedőt, amin majd második kiruccanásuk alkalmával fel kell menniük. Igazából a Tölcsér csúcsának megmászása volt küldetésük fő célja. Mitchell úgy saccolta, hogy alig másfél kilométerre volt az Antarestől. „Nem okozhat gondot odamenni holnap. Tényleg sok a szikla az oldalán. Azt mondanám, hogy némelyik átmérője legalább hat méteres… Szerintem fel tudunk menni a peremére.”
Shepard és Mitchell korábban hónapokig gyakorolták ezt a földi, sziklás terepen, ahol ástak, kőzetmintákat vettek, és megtanulták, hogy olyan kőzetfajták után kutassanak, amilyenekre a tudósoknak szüksége van. Az őket felkészítő geológusok azt mondták nekik, hogy mindaz, amit a Tölcsér kráternél találnak, megváltoztathatja a Hold kialakulásáról és szerkezetéről alkotott képet.
„Ti ketten a holdkutatás új fejezetét nyithatjátok meg” – mondta az egyik kutató. „Úgy véljük, hogy a Tölcsér egy hatalmas erejű meteorbecsapódás következtében, több mint négy milliárd éve jött létre. De a kráter nagyon sajátosan alakult ki, és minden esély megvan arra, hogy a kőzet akár 100 méteres mélységből is kirobbanhatott, és ezek a sziklák aztán a kráter peremére kerültek. Ha sikerülne nektek közülük párat hazahozni, akkor olyan anyagot tanulmányozhatnánk, ami egyidőben jött létre a Naprendszer bolygóival és holdjaival, miután azok a por és gázfelhőből létrejöttek, és felvették ma is látható formájukat. Ti ketten a szó minden értelmében visszautaztok az időben. Olyasmiket láttok majd, amilyeneket mi is keresünk. Ehhez kétség sem fér.”
Shepard és Mitchell megértette a tudósok mondandójának lényegét, és azt, hogy milyen kritikus jelentőségű is az utazásuk. Amikor elérik a Tölcsér krátert, a Hold történetének legősibb sziklái hevernek majd a lábaiknál. Történetük évmilliárdokra nyúlik vissza, és ennek megismeréséhez nem kell többet tenni, mint lehajolni értük, noha első látásra semmi különös nem lesz bennük: por borítja majd őket, de belsejükben letűnt korok titkai rejtőznek.
De erre már csak másnap kerülhet sor. Első kirándulásukat teljesítették. A holdséta résztvevői úgy bújtak vissza kabinjukba, mint két kissrác, aki egy faházba négykézláb mászik be: lezárták maguk mögött az ajtót, túlnyomás alá helyezték a hajót, és aztán kiengedték magukból a gőzt. Houston figyelmeztette őket, hogy annyit egyenek és igyanak, amennyit csak bírnak. Újból feltöltötték szkafandereik oxigén- és vízkészletét, ellenőrizték az akkucsomagokat és a különböző rendszereket, majd élvezték, hogy végre megszabadulhatnak nehéz és otromba ruháiktól.
Testileg és lélkileg kimerülve aludtak el."
