Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgNégy év alatt huszonnégy amerikai asztronauta utazott a Holdhoz – egyesek kétszer is. A huszonnégy asztronauta közül tizenketten szálltak le az égitestre holdkompjukkal. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1972. december 7.
Röviddel éjfél után a Cape Canaveral sötétbe merült partvidékén ezrek hitték azt, hogy feljött a nap.
Fény világította be a tengerpartot, és egyre nagyobb területre áradt szét, mintha csak egy fényes lökéshullám lenne. Kilenc másodperccel azután, hogy az Apollo-17 Saturn-V hordozórakétája maximális teljesítményre kapcsolt, és emelkedni kezdett a vakító tűzgolyó tetején ülve, kettévált az éjszaka, mintha egy késsel hasították volna szét a mennyet. A sötétséget bántó erejű fény váltotta: nyolcszáz kilométerrel arrébb, Georgia északi részén, a Stone Mountain csúcsán megdöbbent megfigyelők olyasmit láttak, ami leginkább egy atombomba tűzlabdájához hasonlított, ugyanakkor soha nem látott magasságokba emelkedett, a láng pedig vakító fehérből előbb sárga színű lett, majd karmazsinvörösbe ment át, és végül hatalmas tolldísszé változott: 250 méter hosszú ibolyaszín, lidérces varázslat hagyta el nagy sebességgel a Földet.
Gene Cernan, Jack Schmitt és Ron Evans America nevű hajójukon megkezdték a Hold felfedezésének utolsó útját, ami a program történetének első és egyetlen sötétedés után végrehajtott Saturn-V-ös startjával kezdődött.

Cernan és Schmitt – utóbbi a Holdra látogató egyetlen geológus volt – a Taurus hegység Littrow völgyében tette le a Challenger névre hallgató holdkompot, hogy az emberiség történetének leghihetetlenebb felfedezését hajtsák végre. Három napot töltöttek a felszínen, ez idő alatt az összesen több mint huszonkét órában három kirándulásra kerítettek sort: holdjárójukkal hatalmas sziklamezőkön hatoltak át, meredek hegyek lejtőin mentek fel, a meredek szakadékok peremére, ahonnan lenyűgözve bámulták a Hold felszínét szétszaggató kataklizmák nyomait. Felfedezőútjuk végéig 110 kilogramm sziklát és talajmintát rakodtak be a Challenger fedélzetére, tucatnyi tudományos kísérletet hajtottak végre, és a Hold sok titkára fényt derítettek, amik évszázadok óta nem hagyták nyugodni az emberiséget. Az Apollo-17 és a korábbi holdraszállások során gyűjtött adatok feldolgozása évtizedekre elegendő munkával látta el számos ország kutatóit, akik az amerikai kormány jóvoltából kaptak a Holdról hozott kőzetmintákból.

Ezekből egy irgalmatlan hő közepette megszülető Hold képe rajzolódott ki, amit rövid ideig fortyogó láva borított, felszínét pedig becsapódások rázták meg, majd az égitest geológiai értelemben vett korai, primitív fázisban kihunyt. A Hold mintegy 4,6 milliárd éve jött létre, amikor a szoláris köd nevű gáz elkezdett összesűrűsödni – létrehozva a Napot, a Földet, és a Naprendszer többi bolygóját és holdját. A ködből eleinte nagyobb törmelékdarabok alakultak ki – voltak köztük apró kavicsméretűek és több kilométer széles sziklák is – ezek összeütközése és egybeolvadása révén jöttek létre az égitestek.
Az Apollo-program során begyűjtött adatokból kiderült, hogy a Hold esetében a törmelék hatalmas hő kíséretében állt össze, ami a Hold felszínét sok kilométer vastag olvadt lávatengerré változtatta. Amikor a láva lehűlt, létrejött a Hold primitív kérge. A Naprendszer létrejöttével egy időben keletkező törmelékek továbbra is folyamatosan bombázták a Holdat, és hatalmas krátereket, völgyeket vájtak ki felszínéből, illetve hegyeket hoztak létre hatalmas sziklák egymásra halmozásával.

Úgy hisszük, hogy a Föld ifjú korában is hasonló meteorbecsapódásoknak és vulkanikus tevékenységnek volt kitéve, ami a Holdon nagyjából fél milliárd évig tartott. Ezután a két égitest fejlődése más irányt vett. A gyenge holdi gravitáció miatt a vulkanikus gázok a világűrbe szöktek. A nagyobb testű Föld erős mágneses tere és gravitációs mezeje azonban visszatartotta a vulkanikus gázokat, és ezekből jött létre a légkör és az óceánok – így teremtve meg az élet kialakulásához a feltételeket. A Hold halott, élettelen égitestté vált.
Az America nevű űrhajó december 17-én tért vissza a Földre. Ezzel az Apollo-program véget ért. Gene Cernan, az utolsó ember a Holdon, egy végső pillantást vetett a körülötte lévő világ fekete szépségére. Az indulás előtt az alábbi szavakat mondta. „Miközben egy ideig én leszek az utolsó ember, aki a Hold felszínét elhagyja, meg szeretném jegyezni, hogy az emberiség jövőjét a ma Amerikájának kihívásai kovácsolták össze. És most, amikor elhagyjuk a Holdat és a Taurus-Littrowot, úgy távozunk, ahogy ide jöttünk, és Isten akaratából így is fogunk visszatérni ide: békében és az egész emberiség érdekében.”
Több mint két évtized telt el azóta, hogy ezeket a szavakat kimondta. Azóta egy amerikai sem lépett a Holdra, ahogy más ember sem. És valamikor a következő évszázadban tapossa csak emberi láb a Hold porát.

Négy év alatt huszonnégy amerikai asztronauta utazott a Holdhoz – egyesek kétszer is. A huszonnégy asztronauta közül tizenketten szálltak le az égitest felszínére holdkompjukkal, hogy az apró világ porában és sziklái közt sétáljanak, vagy holdjáróikkal bolyongjanak.
Ha a Szovjetunió megtartotta volna korábbi technológiai erőfölényét az Egyesült Államokkal szemben, valószínűleg sokkal több ember látogatott volna a Holdra. Heves versengés kezdődött, és a szovjetek mindent megtettek azért, hogy elsőként szálljanak le egy másik égitestre, legyen az bármilyen parányi és élettelen is. Azután, hogy elsőként elérték a földkörüli pályát, az oroszok rakétái sorra robbantak fel, és költséges, kudarcba fulladt kísérletek követték egymást.
Mindössze két héttel azelőtt, hogy az utolsó Apollo elindult volna a Hold felé, az oroszok utolsó reménységét a hatalmas N-1 rakéta jelentette, ami még Wernher von Braun hihetetlenül sikeres Saturn-V-ösénél is nagyobb teljesítményű volt. Ezzel még mindig lehetőség kínálkozott arra, hogy addig jussanak el a Holdra, amíg még amerikai asztronauták kocsikáznak a felszínén.

De ebből semmi nem lett. A negyedik N-1-et a felszállás közben egy robbanás darabokra tépte. A roncs visszabucskázott a földre, az oroszok számára pedig ez jelentette az emberes holdprogram végét.
A kudarc miatt megkeseredett és frusztrált szovjet kormány ezután azt állította, hogy soha nem is vett részt a Hold meghódításáért folytatott versenyben. A kordokumentumokból azonban más derült ki. Számos, emberes holdraszállásra tervezett leszállóegység vált porfogóvá a távoli hangárokban. Az N-1 különböző rakétafokozatait és hatalmas üzemanyagtartályait csűrökké verték szét, és a gyerekek játékszere lett.
Amíg azonban Oroszország borzalmas kudarcokat könyvelt el az emberes holdraszállás terén, jelentős energiát, tapasztalatot és tudást fordított a földkörüli pályára szánt grandiózus űrállomásokra. A Szaljut-állomások úttörő jelentőségűek, és hihetetlenül sikeresek voltak. Ezeket a drága, bonyolult, és elképesztően sokoldalú Mir-állomás követte, amit a szovjetek rendre újabb tudományos modulokkal és munkaállomásokkal bővítettek. A kozmonauták – férfiak és nők vegyesen – Szojuz-űrhajóikkal rendszeresen felkeresték az űrállomásokat, ahol aztán orvosi, tudományos, anyagmegmunkálással kapcsolatos kísérletekre kerítettek sort, illetve katonai célú megfigyeléseket is végeztek."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr185846560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása