MoonShot

Az első kozmonautákat egy moszkvai tornateremben szállásolták el: a családok egy röplabdapálya két végében laktak, és priccseken aludtak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Dave Scott visszaemlékezésével folytatjuk:

"Máskor az Északi-tenger fölött „húztam a csíkot” – ez egy céltárgy volt, amit a légi lőgyakorlatok során használtak. Egy kezdő repült velem a hátsó ülésen, aki az orientációs programban vett részt: egy fiatal hadnagy volt, aki épp akkor került a századunkba. Ez volt az első alkalom, hogy az Egyesült Államok területén kívül repült. Miután a gyakorlás véget ért, és a holland partok felé vettük az irányt a céltárgyat magunk mögött húzva, egyszer csak leállt a hajtómű. A kötelékvezetőt, és egyben barátomat, Denny Kilroyt hívtam.
„Hé, Denny, épp most állt le a hajtómű.”
„Ó, hülyíts csak” – felelte. „Találkozzunk a bárban.”
„Nem, nem viccelek” – mondtam.
„Hűha, akkor bajban vagy” – válaszolta Denny a rádión.
Belenéztem a tükrömbe, és láttam, ahogy a hátsó ülésen a fiatal hadnagy szemei elkerekedtek.
„Most át kell vennünk a katapultálás folyamatát” – mondtam neki. Tél volt. Az Északi-tenger átkozottul hideg. Épp időben sikerült a gépet siklórepüléssel lehozni, és elértünk egy partmenti holland bázist. De nem sokon múlt.

Mások nem voltak ilyen szerencsések a vészhelyzetekben. Jópár barátomat elvesztettem, amíg Európában állomásoztam. A 32. Vadászszázadnál töltött első hat hónapban hat gépet és két pilótát vesztettünk el. Különösen az F-100 Super Saber sugárhajtású gépekkel volt rengeteg problémánk, ezekre cserélték ugyanis az F-86 Sabereket. Engem érzelmi szálak fűztek az F-86-oshoz. Azzal a típussal sikerült a Machrombolók (Machbusters) nevű exkluzív klub tagjává válnom - ide azok tartoztak, akik átlépték az 1200 km/h-t, a hangsebességet, amit a svájci matematikus, Ernst Mach nyomán Mach-1-nek neveztek el.
Az F-86-osban volt egy módszer. Ha bukórepülés közben megfelelően irányítottad a gépet, és hagytad, hogy szabadon forogjon, a légellenállás lecsökkent, és át lehetett lépni vele a hangsebességet. Az, akinek ez sikerült, egy Mach-1 kitűzőt kapott a North Americantől, az F-86 gyártójától. Minden pilóta azt a kitűzőt akarta: nagy szó volt ez a fiatal vadászpilóták számára. Az enyémet pár héttel Hollandiába érkezésem után kaptam meg.
Ezzel szemben az F-100-asok legelső típusai nagyon rossz hírnévnek örvendtek. Kigyulladtak, vagy egyszerűen leállt a hajtóművük, egyszóval komoly gondok voltak vele. Amikor repülni kezdtünk velük, első századparancsnokunk mindenkit összehívott a tiszti klubba, beleértve a pilótafeleségeket is.

„Rövidesen Afrikába utazunk, ahol megtanulunk az F-100-asokkal repülni. Ez igazából nem olyan rossz gép” – kezdte mintegy mellékesen. Aztán valósággal fejbevágott minket a feleségek részére címzett következő megjegyzésével. „Hölgyeim, garantálom Önöknek, hogy annyi pasit hozok vissza, amennyit csak tudok.”
Európába még agglegényként érkeztem. Mire befejeztem európai szolgálati utamat, már nős ember voltam. Lurtonnal, leendő feleségemmel, még az Egyesült Államokban ismerkedtem meg, amikor hazamentem a szüleimet meglátogatni Texasba. A háború alatt mindketten Angliában állomásoztak. Amikor a következő karácsonykor visszatértem Texasba, több időt töltöttünk együtt. Aztán valamelyik nyáron, Lurton egy európai körútra jött, és elhatároztuk, hogy összekötjük életünket. 1958 telén Hollandiába költözött, és szert tettünk egy kis lakásra.

A vadászpilóták nem keresnek sokat, de elég magas volt az életszínvonal. A valutánkat jól be lehetett váltani. Emlékszem, egyszer Stuttgartba autóztam, hogy egy Mercedes 190 SL kabriót vegyek készpénzért. Attól kezdve igen sokat utaztam. A hétvégeken Párizsba, Dániába, Svédországba vagy épp Spanyolországba mentünk. A században nagyon jó volt a közösségi élet, sokat lógtunk együtt, bajtársias légkör volt és rengeteg buli. Meg rengeteg repülés. Arra készültem, hogy a következő harminc évben vadászgépekkel repülök. Jó életem volt, jó buli volt.

Alekszej Leonov

Huszonnégy órával azután, hogy feleségem utánam repült Altenburgba, visszarendeltek Moszkvába. Mindössze négy hónapot töltöttem itt, de engem választottak ki: 1960 márciusában kellett megkezdenem az űrprogramra való felkészülésemet.
Elég baljósan indult a dolog. Noha az űrprogramba kiválasztott pilótákat a Légierő krémjének tekintették, a mindennapi életben továbbra is csak nagy nehézségek árán lehetett boldogulni. Amikor Szvetlánával megérkeztem Moszkvába, mindössze tíz rubel volt a zsebemben, ebből egy taxival a Repüléstudományi Űregészségügyi Intézetbe (Institute of Aviation and Space Medicine) akartunk menni. Kezdtem ideges lenni, amikor a taxióra átlépte a tíz rubelt. Nevetve annyit mondtam a sofőrnek, hogy ettől kezdve tolatnia kellene, és, hogy csak tíz rubelem van, egy huncut kopejkával sincs több nálam. Ott helyben megállt, kinyitotta az ajtót, és mindenestől otthagyott minket. A hátralevő utat vastag hóban kellett megtennünk. Amikor megérkeztünk, feleségem átfagyott lábait gyapjú pilótakesztyűmmel kellett felmelegítenem.

Kezdetben a Moszkvai Központi Repülőtér szomszédságában, egy tornateremben kaptunk átmeneti szállást: egy röplabdapálya egyik sarkában priccseken aludtunk. A hálóra újságpapírokat aggattunk, hogy így tegyünk szert némi magánéletre, a pálya másik végében ugyanis egy másik pilóta lakott a feleségével. Később egy szépen bebútorozott háromszobás lakást kaptunk Cskalovszkoje településen, a repülőtér közelében. Apránként egyre több kiváltságban lett részünk, ami a pilóták körében nem volt szokványosnak mondható: mi például egy különösen jól felszerelt élelmiszerboltban vásárolhattunk, ahol a megszokottól eltérően nem kellett sorba állni. 

A kezdeti időkben nem sok lehetőségünk volt az utazásra, külföldre pedig egyáltalán nem mehettünk. Ha olykor-olykor felkerekedett a csoport, és elutaztunk valahová, egy KGB-tiszt is elkísért minket. A kiképzés kezdetére a kezdetben nyolc pilótából álló csoportunk létszáma húszra gyarapodott, de előrelátásból még mindig csak egyszerre legfeljebb négyen utazhattunk egy repülőgépen, ha esetleg baleset érne minket. Szűkösen mérték a szabadidőt is, de alkalmatlanként, egy-egy hétvégén elmentünk piknikezni vidékre, évente három vagy négy hetet pedig speciális termálfürdőkben kellett eltölteni.
Tudtunk arról, hogy Amerikában szintén pilótákat vizsgálnak az ország űrprogramjában. Sajtóközleményeket olvastunk a Mercury-program hét asztronautájának kiválasztásáról. Feltűnt, hogy jóval tapasztaltabb pilóták – és átlagosan tíz-tizenöt évvel idősebbek - nálunk. Azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy hiába jóval tapasztaltabbak nálunk, sosem lesznek már életerőtől kicsattanó fiatalok, mint amilyenek mi voltunk, és így tizenöt évvel több időt tölthetünk az űrprogramban."

Az asztronauták rendkívüli pilóták voltak, akiknek elég sok necces helyzetet túléltek. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Dave Scott visszaemlékezésével folytatjuk:

"Hollandiai tartózkodásom alatt három századparancsnokom volt. Mind közül a legjobb a harmadik volt – egy élő legenda Frederick C. „Boots” Blesse, vagyis „Blesse őrnagy, Uram!” személyében. Kiváló pilóta volt, aki a II. Világháborúban is repült, Koreában pedig „dupla ász” volt, mivel tíz gépet szedett le. Ő írta a „Kockázat nélkül nincs dicsőség” (No Guts, No Glory) című könyvet, ami a légiharc taktika korai bibliájának számított. Ő állt a vadászpilóta piramis csúcsán, én pedig olyan akartam lenni, mint ő. Tele volt élettel, kicsattant az energiától. Amikor átvette a századunk irányítását, leszögezte, hogy a századból mindenkivel egy-az-egy ellen repül majd, hogy megnézze, mennyire vagyunk jók. Mondhatom, hogy ettől a hírtől a pilóták közül párak tenyere izzadni kezdett.

Amikor rám került a sor, alaposan megszorongattuk egymást. Egy igazi közelharc volt: meghatározott sebességgel és magasságon egyenesen egymás felé repültünk, majd amikor elhaladtunk egymás mellett, kitörtünk, és megpróbáltuk befogni a másik gép farkát, és lőkameráinkkal leszedni a másikat. Az biztos, hogy Boots Blesse többször fogott be engem, mint én őt. Aztán Boots azt kérte, hogy próbáljak rátapadni, ő pedig nagyon vad manőverekbe kezdett, hogy lássa, le tud-e rázni engem. Ez a szív és az agy próbája volt: a bátorság és az idegek harca. Páran összeomlottak a nyomás alatt, nem voltak elég biztosak a dolgukban. De én jól teljesítettem, és amikor visszatértünk, és levettük pilótaruhánkat, Boots hátba vágott.
„Nos, Scotty, elég jól megálltad a helyed. Nagyon jó menet volt” – mondta. „Szívesen mennék még veled párat.” Hat hónap múlva engem választott százada lövészcsapatába. Nagyon jól esett.

Azokban az időkben jó párszor meleg helyzetbe kerültem a repülőgép meghibásodása miatt, és ezek felbecsülhetetlen leckének bizonyultak, mivel megtanították, hogyan kell megoldani a vészhelyzeteket. Úgy tartották, hogy egy Európában töltött szolgálat sokkal többet tett azért, hogy valakiből jobb pilóta legyen, mintha kizárólag az Egyesült Államokban repült volna. Kezdésnek mindjárt ott volt a hirtelen rosszra forduló időjárás. Nem volt ritka, hogy ki kellett térni miatta, kezdett kifogyni az üzemanyag, és más leszállóhely után kellett nézni. Emlékszem, egyszer Hollandiában repültem, és szóltak, hogy azonnal szálljak le, mivel sűrű köd érkezik. Másodpercekkel később már nem lehetett látni a földet. Gépeinkkel Németországban kellett leszállnunk. Vészesen fogytán volt az üzemanyag, és csak hajszálon múlt, hogy sikerült eljutni odáig.
 
Nem az időjárás jelentette az egyetlen problémát. Egy alkalommal egy F-100-assal repültem Hollandiában, amikor rögtön a felszállás után a gázkar és a hajtómű közti összeköttetés megszakadt. Teljes gázzal repültem. Erre az esetre nem volt semmilyen vészforgatókönyv. Két választásom volt: vagy katapultálok, vagy megpróbálom a gépet letenni a földre. Olyan komoly volt a helyzet, hogy a földi irányítás rám szólt, hogy nagyon gyorsan döntsem el, hogy katapultálok a holland partok fölött, vagy inkább megpróbálom lehozni a gépet. Ez egy pilóta számára a legkeményebb döntés: rengeteg embert ismertem, akik nem katapultáltak akkor, amikor még lehetett volna. De a katapultálás sem veszélytelen dolog – ha az ülés beragad, vagy a fülketető nem válik le, esetleg az ejtőernyő nem nyílik ki, akkor véged. Egy pilóta sem szereti az ilyesmit, noha egy irányíthatatlan géppel nincs választás. Ha azonban még lehet valamennyire irányítani a gépet, a pilóták többsége megpróbálkozik a landolással. Én úgy ítéltem meg, hogy eléggé ura vagyok a helyzetnek. Tudtam, hogy kemény ügy lesz, de fogalmam sem volt, hogy mennyire.

A sebesség csökkentéséhez el kellett zárnom az üzemanyag utánpótlását, és le kellett állítanom a hajtóművet, hogy aztán siklórepüléssel lehozzam a gépet. Ez szikrázó napsütésben nem jelent akkora gondot, mivel le lehet vitorlázni, ha elég magasan vagyunk ahhoz, hogy a körkörös megközelítés során felmérjük a helyzetet, és megfelelő landolást hajtsunk végre. Aznap azonban rossz idő volt. Az alacsony felhőtakaró egyúttal azt is jelentette, hogy valakinek a földön ki kellett számolnia, hogy kis magasságban repülve mennyi ideig tart, amíg eljutok a leszállópályára miután elzártam az üzemanyag utánpótlását. Mindent egy lapra kellett feltenni. Csak egyetlen esélyem volt. A hajtómű leállása után mindenképp muszáj leszállni – valahová! A földön az emberem elszámolta magát. Úgy kalkulált, hogy tizenhárom másodperccel a leszállópálya elérése előtt kell leállítanom a hajtóművet. Alábecsülte.

Rövid volt a pálya, olyan 2500 méter hosszú lehetett. Egy F-86 esetében elment volna, ami 120-130 csomóval landolt. De egy F-100 esetében, ami normál körülmények között 170-190 csomóval landolt, szűk volt a hibahatár, én pedig a szokásosnál gyorsabban repültem. Kinyitottam a féklapot (speed brake) – ez egy nagy lemez, ami kibújik a gép hasa alól – de annak az F-100-asnak, amivel történetesen repültem, nem voltak fékszárnyai. A pálya szélén még több mint 200 csomóval hasítottam. Baloldalt megrántottam egy sárga kart, amivel kinyílik a fékezőernyő, és lelassítja a gépet. De az ernyő régi volt és viseltes, így az ernyő szétszakadt, és csík módjára húztam magam után.

Az F-100 volt az első gép, amit csúszásgátló fékekkel szereltek fel. Ezek sem voltak hibátlanok. Amikor fékezni kezdtem, a csúszásgátló mechanizmus túl vehemensen fogta meg a kereket, majd engedte el őket, a gép orra előre-hátra bólintott, mint egy delfin a vízen.
Végül, ahogy sebesen közeledtem a leszállópálya végéhez, elértem a ”drótsorompót”, amit arra terveztek, hogy elkapja és lelassítsa a gépet – a repülőgép elején a kerék rugóstagja megrántott egy drótot, amitől egy vastagabb kábel bújt elő, ez pedig nehéz láncszemekben végződött. Olyan sok volt ezekből a 18 kilós láncszemekből, hogy elvben egy gép sem húzhatta el mindet. Az enyém nem csak, hogy kirántotta az összeset, de olyan erővel tette ezt, hogy a lánc vége hevesen, ostor módjára a levegőbe csapott, elszakadt, majd felvágódott a levegőbe, és egy közeli ház tetejébe csapódott.

A gép végül a pálya végére lelassult, majd a sárba gurult. Tűzoltóautók száguldottak felém a leszállópályán, mialatt én felnyitottam a fülketetőt, leugrottam a földre, és a lehető leggyorsabban elrohantam a gép mellől, ha netán a megmaradt üzemanyag fel akarna robbanni. Az ilyen eseményeket és baleseteket a „jelentéktelen” vagy „súlyos” kategóriákba sorolták, attól függően, hogy mennyi kár keletkezett a gépben. Az aznap történtek ”jelentéktelen” minősítést kaptak, mivel F-100-asom gyakorlatilag sértetlenül megúszta a kalandot. De nem sokon múlt. Aznap este a bárban a század minden tagja odajött hozzám, hátba veregetett, és meghívott egy italra."

A szovjet pilóták legjobbjait egy hónapig vizsgálták egy katonai kórházban, közülük csak nyolcan lehettek kozmonauták. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Alekszej Leonov visszaemlékezésével folytatjuk:

"Abban a moszkvai kórházban, ahol azt az első hónapot Jurij és a többi jelölt társaságában eltöltöttük, az orvosok minden elképzelhető módon megvizsgálták testi és mentális állapotunkat. Egy hangszigetelt szobába zártak minket, ahol bonyolult feladatok sorát kellett megoldanunk. Közben fények villogtak, zene szólt, vagy zajokat játszottak be nekünk, hogy elvonják a figyelmünket. Matematikai feladványokat kellett megoldanunk úgy, hogy közben a rossz válaszokat mondta egy hang. Aztán oxigénszegény nyomáskamrába zártak minket, és szélsőséges hőmérsékleteket állítottak be, hogy lássák, kibírjuk-e. Egy centrifugába raktak minket, és olyan sebesen forgattak, amíg el nem vesztettük az eszméletünket.

Tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy bármi is legyen ezeknek a vizsgálatoknak a célja, az egészen biztosan túlmutat a berepülő-pilóta programon. Ugyanabban a kórházban berepülő-pilótákat is vizsgáltak, de minket messze komolyabban vizsgálatoknak vetettek alá. Megtiltották, hogy beszéljünk velük, mondván, hogy szigorúan titkos mindaz, ami velünk történik. Gyanítottuk, hogy ennek a programnak köze van az űrrepüléshez. Izgatottak voltunk.
Végül nyolcunkat berendeltek egy idős légi marsallhoz. Atyai hangon szólt hozzánk. Azt mondta, hogy választanunk kell. Vagy vadászpilótaként folytatjuk a karrierünket a Légierőnél, vagy egy új kihívással kell szembenéznünk szembe: a világűrrel. Arra kért, hogy gondoljuk át, mit akarunk.
Kis időre kijöttünk a szobából, és a folyosón meghánytuk-vetettük egymás közt a dolgot. Öt perc múlva visszatértünk az irodájába. Új távlatokat akarunk, mondtuk. A világűrt választottuk.

Ezután azt mondták, hogy további utasításig térjünk vissza a bázisunkra. Mielőtt elhagytam volna Moszkvát, már tudtam arról, hogy rövidesen Kelet-Németországba helyeznek át. Nem volt vesztegetni való időm. Tudtam, hogy amint visszatérek Kremencsugba, beszélnem kell azzal a nővel, akit feleségül akarok venni.
Nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, de már akkor felfigyeltem rá, amikor legelső alkalommal, fiatal kadétként megérkeztem Kremencsugba. Akkor még iskolába járt. Emlékszem selymes, sötét bőrére, és arra, ahogy a barátaival sétált, nagy szalaggal a hajában. Amikor másodjára Kremencsugba érkeztem, ismét összefutottam vele az utcán. Aznap volt a születésnapom. Elhívtam a Tiszti Klubba – egy ilyen ajánlatot egy lány sem utasított volna vissza. Ő azonban megköszönte, és azt mondta, hogy már meghívta valaki. Amikor a klubban később egy másik tiszttel megláttam, megfogadtam magamban, hogy küzdeni fogok érte. Megtudtam, hogy Szvetlánának hívják, és kiderítettem, hol dolgozik. Ezután gyakran hazakísértem. Nem akartam elveszteni, így mielőtt áthelyeztek volna külföldre, nagyon őszintén beszéltem vele.
„Szvetlána, nagyon kevés időm van. Nagyon szeretlek, és melletted akarom leélni az egész életemet. Azt akarom, hogy holnapután házasodjunk össze” – mondtam neki. „Mikor, ha nem most? Az azt követő napon Kelet-Németországba utazom.”
„Egyetértek veled, Ljosa” – mondta nemes egyszerűséggel, de a boldogságomhoz pont ennyi kellett. Normál körülmények között a szovjet időkben egy házasságkötésre három hónappal korábban kellett bejelentkezni. De ezt le lehetett rövidíteni a helyi polgármester jóváhagyásával, és esetünkben bizony különleges körülményekről volt szó. Még aznap kérvényeztük a különleges engedélyt.
 
Mindössze két napunk maradt az esküvő megszervezésére. Több mint száz vendéget hívtunk meg, háromezer krizantémot rendeltünk. Menyasszonyom késve érkezett a ceremóniára, még lógtak a szalagok kézzel kötött fehér ruhájáról. Másnap elrepültem Kelet-Németországba. Négy hónap múlva csatlakozhatott hozzám.
A keletnémet Altenburgban egy felderítő egységhez kerültem, és a Magyarországról és Kelet Németországról készített katonai térképeket aktualizáltam. A bázis mindössze 20 kilométerre volt a nyugatnémet határtól, és amikor közel repültem a keleti és nyugati részt elválasztó légifolyosóhoz, sokszor láttam amerikai vadászgépeket a túloldalon. Nem viseltettem ellenséges érzésekkel az amerikai pilóták irányába. Néha, a kölcsönös tisztelet jeleként megbillentettük a szárnyunkat.
De tagadhatatlanul kemény idők voltak. A kialakult politikai helyzet miatt hatalmas nyomás nehezedett ránk. Az irányítótoronyból minden repülésünket nagy figyelemmel kísérték. Ha túlságosan megközelítettük a légifolyosót, rögtön felszólítottak útvonalunk módosítására. Súlyos büntetést kaptak azok a pilóták, akik betévedtek a védőzónába: többé nem repülhettek.

David Scott

Késő éjjel és kora hajnalban a nyugatnémet bázisokról jelöletlen F-100-asok szálltak fel, hogy felderítő repüléseket hajtsanak végre Kelet-Európa fölött. „Dörzsölt Csajok” (Slick chicks) volt a kódnevük ezeknek a kémrepülőgépeknek. Speciális fényképezőgépekkel felszerelve kigurultak a felszállópályára, majd kis magasságon egyenesen Kelet-Németországba repültek, fényképeket készített, majd a lehető leggyorsabban visszatértek. A műholdak előtt ez volt az egyetlen módja, megtudni, hogy odaát mire készülnek. A „dörzsölt csajokkal” többnyire a CIA pilótái repültek, nem sokat tudtunk róluk.

Mi egy kivezényelt század vadászpilótái voltunk, és szigorú szabályok vonatkoztak a keleti és a nyugati oldal között húzódó légifolyosó megközelítésére. Ez egy mintegy százötven kilométer széles sáv volt, ahova tilos volt berepülni, Légvédelmi Azonosítási Zóna volt a neve (Air Defense Identification Zone, ADIZ). Hollandiai tartózkodásom során sokszor megközelítettem, viszont súlyos szabályszegésnek minősült, ha valaki berepült ide: agresszív fellépésnek számított, amit akár háborúként is lehetett értelmezni.
Nálunk az volt a szabály, hogy sosem repültünk be erre a légifolyosóra, hacsak nem volt erre kifejezett engedélyünk, vagy légiharcban. Amikor a radarunk bemért egy zóna felé tartó orosz repülőt, valamelyikünk beugrott a vadászgépbe, hogy szükség esetén feltartóztassa, ha esetleg támadólag lépne fel. Néha a másik oldal éberségét teszteltük, és a földi irányítás egyenesen az ADIZ felé irányított minket. Amikor odaértünk, utasítottak minket a visszafordulásra. Láttuk az orosz gépek által húzott kondenzcsíkokat, ők is ugyanezt csinálták. A trükk az volt, hogy lássuk, melyikünk kanyarodik el előbb. Olyan volt ez, mint a „ki bírja tovább idegekkel” játékban, leszámítva, hogy ez halálosan komoly volt.

Ha egy orosz gép behatolt volna a repülőmentes övezetbe, akkor mi is beléphettünk ellenőrzés vagy feltartóztatás céljából. Ha agresszívan viselkedett, mi is agresszívan reagáltunk. Ha ránk lőtt volna, leszedtük volna. Ha úgy tűnt, hogy a gép eltévedt, mellé húzódtunk volna, leolvassuk az azonosítóját, és megpróbálunk kapcsolatba lépni a pilótával, és haza küldeni. Ha nem engedelmeskedett volna, elébe repülünk, és megbillegtetjük a gép szárnyát. A nemzetközi jog értelmében ilyen esetben követnie kellett minket a földre. Ha nem tette volna, a kísérő gép közvetlenül mögé kerül, és a pilóta az ujját a ravaszon tartja. Macska-egér játék volt.
Egyszer betévedtünk a zónába. Az éjszaka közepén történt, és a kötelékvezető tévedésből vitt be minket –elromlott ugyanis a rádiója. A radar akkoriban még nem nagyon volt elterjedve. A földi irányítás nem tudta értesíteni, hogy távozzon onnét. Csak mi ketten voltunk. Én közvetlenül mellette repültem, szoros kötelékben. Hirtelen nagyon erős fény világított meg minket. Egy elfogó vadászgép volt – a mi oldalunkról. Azért küldték, hogy hozzon vissza minket. Nagyon gyorsan leértünk. A történtek után a repülésvezetőm a szőnyeg szélére került."

Jurij Gagarin bőbeszédű ember volt, Hemingway "Az öreg halász és a tenger" című regénye volt a kedvence. Hemingway is meghatódott, mikor ezt megtudta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Épp egy sörsátorban voltam Kölnben, amikor a szovjetek felbocsátották a Szputnyik-1-et az űrbe. Oktoberfest volt, ilyenkor pedig szerettem Németországban sörözni. Így aztán most is itt voltunk: egy rakás agglegény, aki próbált kicsit lazítani. A németek a Szputnyik makettjét a sörsátor tetejére erősítették, mi pedig alatta söröztünk, miközben jellegzetes „bip, bip, bip” hangját hallottuk. Emlékszem, hogy az emberek kérdőn néztek ránk, és szinte hallani lehetett, mire gondolnak: „Mi a baj veletek, amerikaiak? Az orosz Szputnyik már odafenn van.” A Szputnyikot nagyszerű dolognak tartották.

„Hmm, vajon nekünk miért nincs egy ilyen szputnyikunk?” – tettük fel a kérdést magunknak, miközben némiképp zavarban voltunk, és szégyent éreztünk. Az odafenn keringő műhold „bip, bip, bip” hangját három hétig lehetett venni, amíg a rádiója le nem merült, és nagyon komoly pszichológiai hatása volt. A Szovjetunió műszaki fejlettségi színvonaláról alkotott kép felértékelődött bennünk. Akkoriban leginkább katonai szempontból gondoltam a Szputnyikra. Olyan volt, mintha a szovjetek kifejlesztettek volna egy új ágyút, amivel távolabbra lehetett lőni. Azzal, hogy egy műholdat az Egyesült Államok előtt felbocsátottak, meggyőzően demonstrálták technológiájuk fejlett voltát. A történtek rávilágítottak arra is, hogy nagyon erős ellenféllel van dolgunk a Vasfüggöny túloldalán, és úgy tűnt, hogy a mieinknél jobb fegyverekkel rendelkeznek.
Mivel a műhold fedélzetén nem volt legénység, az űrkutatás szempontjából nem tartottam nagyon jelentősnek. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy a 83 kilós fényes, Föld körül keringő gömb az űr meghódításának nyitányát jelentette az oroszok számára. Akkoriban úgy értékeltük a dolgot, hogy egyszeri szovjet akcióról van szó, amit nem követ újabb kísérlet. Ki sejthette akkoriban, hogy az oroszok vagy az amerikaiak valaha embert juttatnak a világűrbe? Amikor egy hónap múlva a szovjetek felbocsátották a Szputnyik-2-t egy kutyával a fedélzetén, még mindig nem volt nyilvánvaló, hogy mit is akarnak valójában.

A Stars and Stripes című katonai újságot olvasva nem sokat tudtam arról, hogy egy amerikai műhold felbocsátására tett kísérleteink nem alakulnak túl jól. De az újságból nem derült ki, milyen félelmet okozott odahaza, az Egyesült Államokban az a tény, hogy az oroszok előttünk jutottak ki a világűrbe. Amikor 1957. december 6-án a Haditengerészet Vanguard rakétáját megpróbálták felbocsátani, az alig pár méterre a földtől felrobbant – az eseményt az országos lapok olyan szalagcímekkel kommentálták, mint „Kudarcnyik!” és „Kaputnyik!”.

Fogalmunk sem volt, hogy a történtek mekkora megdöbbenést okoztak az USA-ban. Nem sok kapcsolatunk volt az otthoni barátainkkal, ahogy a családunkkal sem, mivel a távolsági kommunikáció akkoriban még nem volt valami fényes.
De ha tudtam volna is arról, hogy a kudarcok milyen hatást váltottak ki az emberekben, a műholdak és rakéták újszerű világa nagyon távol állt tőlem. Ezek a világűrhöz tartoztak, én pedig jóval inkább a repülőgépek, bombázógépek és a nukleáris fegyverek univerzumában mozogtam. Sokkal érdekesebb volt számomra, hogy az oroszoknak például hány MiG-je van a Vasfüggöny túloldalán. Nem volt egyértelmű, hogy lesz-e valaha működőképes rakétánk. A katonai egyensúly szempontjából persze tudtam, hogy ez lényeges kérdés, de elképzelésem sem volt arról, hogy mindez elvezet majd a Hidegháború legelkeseredettebb csatáihoz – ahogy azt sem sejtettem, hogy rövidesen ezen az új hadszíntér frontvonalán harcolok majd.

Alekszej Leonov

Kremencsugba visszatérve a következő két évben átalakított MiG-15-ösökkel repültem, amik éjjel és nappal egyaránt képesek voltak felszállni egy földcsíkról, majd képesek voltak ugyanide landolni is: ezek kockázatos manőverek. A második évem vége felé egy súlyos szerkezeti probléma miatt kis híján meghaltam.
Sűrű felhők között, rossz látási viszonyok között repültem, amikor a gép hidraulikus rendszerének egyik csöve eltörött. Később kiderült, hogy a csőből olaj szivárgott a villanymotorok egyikére, ez okozta, hogy a navigációs berendezések mellett a rádióval is gondok voltak. Figyelmeztető fények azt jelezték, hogy tűz ütött ki a gépen, és megszólalt a vészjelző. Ilyen helyzetben a katapultálás jelenti az egyedüli megoldást. Ez azonban képtelenség volt, mivel túl alacsonyan repültem. Mindössze annyit tehettem, hogy elzártam a hajtómű üzemanyag-utánpótlását, és kényszerleszállásba kezdtem.
Végül kiderült, hogy a gépen nem ütött ki tűz, hamis riasztás volt. De azzal, hogy helyt álltam egy vészhelyzetben egy titokzatos moszkvai csoport látókörébe kerültem, akik röviddel ezután érkeztek a bázisunkra. Megkérdezték, hogy akarnék-e berepülő pilóta iskolába menni.

A csapatot vezető ezredes elmondta, hogy ez teljesen új katonai repülők tesztelését is jelenti: rakétarepülőket, amik hatalmas sebességgel repülnek. Ha igent mondok – folytatta az ezredes – Moszkvába kell menni egy alapos orvosi vizsgálatra. Ha megfelel, mondta, nagyon nehéz, de egyben nagyon érdekes életem is lesz.
Huszonöt éves voltam. A legmodernebb sugárhajtású katonai gépekkel repültem. Jól alakultak a dolgok, élveztem az életet. Így visszakérdeztem.
„Van egy lány, aki nagyon tetszik nekem” – kezdtem. (Tényleg volt egy hölgy, akit feleségül akartam venni, noha ő még nem tudott erről.) „Őszintén feleljen. Ha igent mondok az ajánlatára, az kizárja a családalapítást?”
Az ezredes arcára széles mosoly ült ki. „Ha rendes asszony, akkor semmi gond nem lesz. Még a házasságot is engedélyezem.”
Néhány nap múlva kaptam egy meghívót, hogy jelenjek meg egy moszkvai katonai kórházban. 1959. október 4-ét írtunk. A háromezer, előzetesen meginterjúztatott pilóta közül kiválasztott negyven jelölt egyike voltam. Kivétel nélkül mindannyian a legmodernebb gépeket, MiG-15-ösöket és MiG-17-eseket repültünk, éjjel-nappal, minden időjárási körülmények között. Nem határozták meg a minimális repült óraszámot, noha akkorra nekem nagyjából 350 órám jött össze. Mindannyiunk IQ-ja magas volt, és kivétel nélkül harminc évnél fiatalabbak voltunk. Az egy hónapig tartó tüzetes orvosi vizsgálatokat követően nyolc embert választanak ki közülünk.

Az első nap egyenruhánkat kórházi pizsamára cseréltük. Aztán egy kórterembe vezettek, ahol egy másik pilóta ült a sarokban, és épp egy könyvet olvasott. Igen meleg volt aznap, és derékra volt vetkőzve. Amikor felemelte a fejét a könyvből, egy nagyon jóképű orosz arc nézett rám: hatalmas, csillogó kék szemeket és egy nagy mosolyt láttam magam előtt. Alaposabban megnéztem magamnak, és észrevettem, hogy szája sarkai felfelé kanyarodnak, azt a benyomást keltve, mintha egyfolytában mosolyogna.
„Jurij Gagarin főhadnagy vagyok” – mondta. „Az ország északi részén van a bázisom. Míg-15-ösökkel repülök.”
„Az én bázisom az ország déli részén van. Én is MíG-15-ösöket repülök” – feleltem.
Jurij Gagarinról kiderült, hogy nagyon bőbeszédű. Azaz érzésem volt, hogy félóra alatt az egész életét megismertem. Elmesélte, hogy van egy felesége és egy kislánya. Elmondta, hogy mihamarabb haza akar érni, mivel állomáshelyén, a Kola-félszigeten lévő Murmanszk közelében nemsokára beköszöntenek a sarkvidéki éjszakák. Mint mondta, alig várja, hogy szakmai életrajzát kiegészítse a Sarkkörtől északra lévő különleges és csodálatos táj fölötti téli repüléssel, amivel élvonalbeli pilótává válik.
Az első pillanattól fogva szoros barátság szövődött köztünk. Mindkettőnknek nehéz gyerekkora volt – kiskorunkban kezdtünk dolgozni – és a karrierünk is hasonlóan alakult. Ugyanazok a filmek és könyvek voltak a kedvenceink. Jurij megismerkedésünk napján Ernest Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című regényét olvasta, ami számomra ismeretlen volt. Nem egykönnyen lehetett beszerezni, de amikor elolvastam, én is megszerettem azért, ahogy bemutatja, mi mindent képes megtenni az ember ahhoz, hogy elérje a célját.

Sok évvel később, 1965 nyarán, amikor első ízben Kubába látogattam, találkoztam Hemingway-jel, és megragadtam az alkalmat, hogy elmondjam neki, hogy a regénye Jurij Gagarin kedvenc könyve. Meghatódott. Hemingway akkoriban a Szovjetunióban nem számított ismert írónak, mivel a könyveihez nagyon nehezen lehetett csak hozzáférni. Nagyszerű embernek tartottam, és fölöttébb érdeklődött az űrprogramunk iránt."

1956 miatt kis híján kitört a III. Világháború. Az Apollo-15 leendő parancsnoka vadászpilótaként Budapest védelmére készült. A nyugati tankok is teljes harckészültségben várakoztak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1956-1961 - David Scott hadnagy
32. Nappali Vadászszázad, Soesterberg, Hollandia

1956 októberében szovjet tankok gördültek Budapestre, mi pedig háborúra készültünk. Sztálin halálát követően a Szovjetunióban Nyikita Hruscsov hatalomra kerülésével a keleti blokk várakozással tekintett a jövőbe, és változásokat remélt. De a belső ellenállásra brutális szovjet válasz érkezett. A nagyobb szabadságot követelő magyar munkásokat vérbe fojtották, hetek alatt háromezer embert öltek meg.
A frontvonalra telepített vadászszázadunkat a legmagasabb készültségi fokozatba helyezték. A komplett század kevesebb, mint egy óra alatt képes volt felszállni, és támadni. Négy gép – rotációs jelleggel – ötperces készültségben volt: a pilóták egyhuzamban órák hosszat ültek a felszállópályán álló gépek fülkéjében. Másik nyolc gép harmincperces készültségben, a többi negyvenöt perces készültségben várakozott. Tudtuk, hogy az oroszoknak sokkal több gépe van, minden gépünkre nagyjából négy vagy öt jutott. Emellett az oroszoknak kiváló pilótáik is voltak, így a légiharc nem jó esélyekkel kecsegtetett.

A menekülésre és az ellenség elkerülésére is kiképeztek minket: ha lelövik a gépünket, mit tegyünk, hogy ne essünk fogságba. Egy alkalommal a német Feketeerdő fölött dobtak le minket. A gyakorlat során el kellett kerülnünk a Szövetséges Erők Különleges Alakulatait, akik ránk vadásztak.
Tudtuk, ha sikerül elkapniuk, börtönbe kerülnénk, és vallatnának minket – mégpedig koreai módra. Vakító lámpa előtt kellene állnunk órák hosszat, hideg vizet öntenének ránk, arra kényszerítenének, hogy egész éjjel csuklógyakorlatokat végezzünk, megpróbálnának lelkileg megtörni, és úgy általában megalázni minket. Ha a vallatás során túl sokat ki tudtak szedni valakiből, az soha többet nem repülhetett. Az évfolyam ötven pilótája közül csak hármat nem kaptak el. Engem az utolsó nap végefelé fogtak el, megkötöztek, majd arccal a sárba dobtak.

A legvalószínűbb forgatókönyv az volt, hogy háború esetén Csehszlovákia fölött vetik majd be a századunkat, így cseh térképekkel és valutával láttak el minket. Oldalfegyvereket is kellett volna kapnunk, hogy megvédhessük magunkat, ha esetleg lelövik a gépünket. De amikor Magyarországon kitört a forradalom, mindössze egy jelzőpisztolyunk volt – ennek pedig nem sok hasznát lehet venni közelharcban. Gyorsan kellett tehát cselekedni, így ketten bevágták magukat egy gépbe, és az olaszországi Beretta-gyárba repültek, ahol annyi Beretta-pisztolyt vásároltak, amennyit csak be tudtak zsúfolni a gépbe. Visszatérésük után egy hosszú asztalt telepakoltak pisztolyokkal, és mindegyikünk legalább hármat vett belőlük – mi fizettünk mindent az utolsó szálig – a hozzájuk tartozó hordtáskával és lőszerrel együtt.

Akkoriban nem sok fejlett technika állt rendelkezésünkre. Csak egy színben egymástól elütő kezeslábasunk és egy G-ruhánk volt, ami úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya, valósággal lötyögött a lábunkon. Ez még a II. világháborúból és Koreából maradt meg. Oda dugtuk a pisztolyokat, ahova csak tudtuk: a hónaljunk alá, a gatyánkba, annyi lőszerrel, amennyit csak elbírtunk. Szakasztott úgy néztünk ki, mintha egy Vadnyugatról szóló hollywoodi vígjáték valamelyik jelenetéből léptünk volna elő.
Ennek azonban a fele sem volt tréfa, halálosan komoly volt a helyzet. A Szárazföldi Erők is bevetésre vártak a tankjaikkal. A III. világháború küszöbén álltunk. Komolyan azt hittük, hogy az USA megvédi a magyar szabadságharcosokat, ha már akadt egy rakás ember, aki ki akar törni a kommunizmusból. Az utcákon harcoltak. Azt hittük, hogy az USA segítséget ad nekik, ahogy ezt korábban az Egyesült Államok hangoztatta is. De nem segített.

Akkoriban nem értettem, miért hagytuk válaszlépés nélkül a szovjetek nyers agresszióját. Ez a Hidegháború egyik mocskos fejezete volt. Magukra hagytuk a magyarokat. Túl kishal voltam ahhoz, hogy tudjam, mi történik a színfalak mögött. Csak azt tudtam, hogy századunknál néhány hét után lefújták a legmagasabb fokú készültséget.

Alekszej Leonov hadnagy
Felsőbb Katonai Pilótaiskola, Csugujev, Ukrajna
 
A magyar felkelés kirobbanása után az újságok tele voltak sokkoló fényképekkel. A kommunista rendszer támogatóinak megcsonkított testét lehetett látni, és a Szovjetuniót szimbolizáló ötágú csillagot vágtak beléjük. Undort és dühöt éreztem. Ha a felkelésben résztvevők nem lettek volna ennyire kegyetlenek, bizonyos mértékű rokonszenvre számíthattak volna a szovjet emberek részéről. Volt okuk az elégedetlenségre. Magyarország kommunista rendszere csődbe vitte az országot. A lázadók azonban nagyon kegyetlenül viselkedtek: lelőtték, felakasztották, elevenen elégették a kommunistákat, és azokat is, akik nem értettek egyet a módszereikkel.
Ma már tudom, hogy akkoriban nem értesültünk mindenről. De arra nagyon is pontosan emlékeztünk, hogy a magyarok a II. világháború alatt Hitler szövetségesei voltak, és rengeteg szovjet katona halt meg, akik egytől-egyig azért harcoltak, hogy felszabadítsák ezt az országot a fasiszták uralma alól. Az általánosan elterjedt vélemény az volt, hogy erkölcsi alapunk van katonákat állomásoztatni Magyarországon, a szovjet helyőrségeknek pedig joguk van megvédeni állásaikat.

Ekkoriban fejeztem be az YK11 propelleres repülőgépekkel a tanfolyamot Csugujevben, és kezdtem tanulni a MiG-15-ösöket repülni. Századunk teljes harckészültségben volt, bevetésre készültünk. Mai fejjel már valószínűtlennek tűnik, hogy harcba küldtek volna minket. Fiatalok voltunk, kiképzésünk közepén tartottunk. Mi jelentettük a Légierő jövőjét. Készen álltunk a háborúra. Huszonegy éves voltam, és mindenre elszánt voltam. Többségünk azt gondolta, hogy a Nyugat nem áll készen arra, hogy közbeavatkozzon Magyarországon, és szembenézzen a szovjet hadsereg erejével. Európa kivette a részét a harcokból. Igazunk lett. Nem léptek. A lázadást hamar letörték.

A Kremencsugi Pilótaképző Iskolában és a Légierő csugujevi iskolájában tanulmányaim során az évek alatt mindig én kaptam a legjobb osztályzatokat a vizsgákon. Aztán, a legvégén volt egy ballépésem. Meg mertem kérdőjelezni egy parancsot: Gyorgy Zsukov marsal, a Szovjetunió I. világháborúbeli katonai vezetője tiszteletére fel kellett díszíteni egy termet. Túlzottan lefoglalt a felkészülés az utolsó vizsgáimra, így azt mondtam, hogy majd a vizsgák után dekorálom ki a termet. Ez felháborította az egyik oktatómat, és lehúzott a Marxista-Leninista elméletből, amit ő tanított. Ezen annyira felháborodtam, hogy megesküdtem: újra levizsgázom. De a századparancsnokom úgy gondolta, hogy ebből nem sok jó fog kisülni: „Hagyd a fenébe ezeket a gazembereket. Mindig úgy csűrik-csavarják a dolgokat, hogy a végén nekik legyen igazuk.” Azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy elsőként én választhatom ki, hogy hova helyezzenek.

Megtartotta a szavát. A Bécsben állomásozó 10. sz. védő alakulatot választottam. Akkor még nem tudtam, hogy megérkezésem után az egész egységet áthelyezik – mégpedig Kremencsugba, arra a repülőtérre, ahol négy évvel korábban kadétként kezdtem a pályafutásom.
Miközben a diplomaátadó ünnepség előkészületeinek utolsó simításait végeztük, lenyűgözve hallottuk, hogy 1957. október 4-én a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik-1-et a világűrbe. Mindenki tapsban tört ki. Hátba veregettük egymást, gratuláltunk egymásnak, hogy mi lettünk az első ország, amelyik mesterséges műholdat bocsátott fel. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy a Szputnyikkal a Szovjetunió megmutatta a világnak technológiai fölényét. Én teljesen a történtek hatása alá kerültem, holott elképzelésünk sem volt arról, hogy az űrrepülés fejlődése milyen fordulatot vesz – arra számítottunk, hogy sok évnek el kell telnie, mire embert állítunk földkörüli pályára.
Pár órával a Szputnyik felbocsátása után Nyikolaj Krivancsikov szovjet költő egy rövid verset írt, ami megragadta a fantáziámat.

Eljön majd a nap, amikor csillagközi repülésre indulunk.
Ki tilthatja meg, hogy magunkban ilyesmikről álmodjunk,
Amikor Lenin tanított meg minket arra, hogyan kell álmodni?
Az univerzum bolygói felfedezésre várnak.
Feltérképezzük majd a világűr ötödik óceánját.
Cskalov indított el minket ezen az úton.

Valerij Cskalov, a Szovjetunió leghíresebb első repülősei közé tartozott, hősként tekintettem rá. Ez a vers nagy hatással volt rám egész életemben."

Alekszej Leonov családja nem tudta volna kifizetni a lakbért, így festőművész helyett Leonov pilóta lett. Az is régi szenvedélye volt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Középiskolai tanulmányaim végefelé eltökéltem, hogy művészeti főiskolára megyek. Azidőtájt csak két rangos művészeti főiskola létezett a Szovjetunióban. Az egyik Leningrádban, a másik valamivel közelebb, de még így is 600 kilométerre, a lettországi Rigában volt. 1953 tavaszán egy platós teherautón, stoppal utaztam Rigába jelentkezni, hogy aztán az év hátralevő részében elkezdhessem tanulmányaimat.
Apám legjobb ruháit vettem kölcsön, ezek Mao Ce-tung-stílusú egyenruhák voltak. Rettentően okosnak éreztem magam, bár amikor megérkeztem, szörnyen kilógtam az összképből. Ennek ellenére egyenesen a művészeti akadémia igazgatói irodájába vettem az utam, és biztos voltam benne, hogy gond nélkül felvesznek. Magammal vittem pár munkámat, és olyan harsány társalgásba merültem az igazgató csinos titkárnőjével, hogy az igazgató kijött megnézni, mi folyik odakinn.

„Itt akarok tanulni” – mondtam neki kertelés nélkül, amikor megkérdezte, hogy mit keresek itt.
„Vissza kell jönnie később, hogy felvételi vizsgát tegyen” – felelte.
Aztán észrevette, hogy egy rakás rajzot szorongatok a karomban, és megkért, hogy mutassam meg neki a munkáimat. Miután végiglapozta ceruzarajzaimat, akvarelljeimet, a Chopinről, Gorkijról és Nagy Péterről készített portrék másolatait, biztosított arról, hogy érettségi után náluk folytathatom tanulmányaimat.
Aztán amikor kijöttem az irodájából, megszólítottam a folyosón egy arra sétáló fiatal diákot, és megkérdeztem, hogy hol és milyen körülmények között él. Azt válaszolta, hogy Rigában havi 500 rubel egy szoba bérleti díja. Ezzel úgy tűnt, hogy művészi pályámnak befellegzett. Apám mindössze havi 600 rubelt keresett, de ebből még el kellett tartania egy családot - más férfi rokonom pedig nem maradt életben, akihez segítségért fordulhattam volna.
Letörten tértem haza. De aztán rövidesen elhatároztam, hogy a művészet helyett másik ambíciómmal próbálok meg kiteljesedni, és pilóta leszek. Így katonai képzésre jelentkeztem. Szüleim támogatták az elhatározásomat. Egyik unokabátyám, egy professzor, megpróbált lebeszélni róla, mondván, hogy inkább akadémiai pályára kellene adni a fejem, de én már döntöttem. Az ukrajnai kremencsugi Pilótaiskolába jelentkeztem. A mezőny nagyon erős volt, ennek ellenére 1953 szeptemberében mégis felvettek.

Ez olyan nagy szó volt, hogy családomon kívül az összes osztálytársaim kijött a vasútállomásra elbúcsúzni tőlem. Amikor kiderült, hogy anyámnak nincs elég pénze a peronjegyre, barátaim összedobták a pénzt, és vettek egyet neki, ők pedig átmásztak a kerítésen, és odajöttek a peronra. Anyám sírni kezdett, amikor a vonat megindult, én pedig bemásztam a poggyászkocsiba, és elkeseredetten zokogtam, amiért elhagyom a családomat.
A következő egy évben Kremencsugban propelleres gépekkel tanultam meg repülni. Ezután két évre a csugujevi Katonai Felsőfokú Pilótaiskolába irányítottak, ami szintén Ukrajnában van. Csugujevben kezdtem vadászgépekkel repülni. Büszke voltam, hogy mindössze húszéves koromra eljutottam idáig. Nem sokkal később kadétcsapatunk parancsnok-helyettesévé neveztek ki, őrmesteri rangfokozattal, én pedig kezdtem megismerkedni a parancsnoki teendőkkel, és azzal, hogy nagyon fiatalon felelősséget vállaljak tetteimért.
 
Szabadidőmben folytattam a festést és a rajzolást. Minél többet töprengtem, annál határozottabban tudtam, hogy ez az ideális megoldás: pilótaként a művészetet komoly hobbim maradhat. De a kettőt együtt nem lehetett csinálni: hivatásos művész és vadászpilóta sosem lehettem volna.
Apám már nyugdíjas volt, mire megkaptam pilótajelvényemet. Részmunkaidőben egy kalinyingrádi katonai repülőtéren nyírta a füvet. Kihasználta, hogy itt pilótákkal beszélgethetett, és megpróbált pár katonai zsargont magába szívni, hogy aztán lenyűgözzön engem. Amikor meglátogattam a szüleimet, időnként el-elejtett egy-két mondást, ezek közül egyet különösen a lelkemre vettem.
„Ne várd meg a fékezéssel a pálya végét” – mondta apám mosolyogva nekem. „És a románcokat ne tartogasd későbbre.”"

Miért lesz valakiből asztronauta? Például azért, mert esténként hideg fedezék helyett szeret meleg ágyban nyugovóra térni. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

West Pointon a tanulmányaim vége felé jóval sürgetőbb dolgok jártak a fejemben a vörösök kifüstölésénél. Be akartam biztosítani, hogy karrierem a Légierőnél folytatódjon. A végzősök közül nem mindenki pályája alakult úgy, ahogy szerette volna, és nem mindenki került a fegyveres erőknek ahhoz az ágához, ahova menni akart. Nagy volt a verseny. Az akadémián minden áldott nap az összes tárgyból osztályoztak minket, és a legeredményesebb tanulók előjoga volt elsőként választani. Nekem jók voltak az esélyeim. Az évfolyamelsők között voltam, 1954-es évfolyamunk 633 tanulójából az ötödik legjobb eredménnyel végeztem.
Amikor eljött a pályaorientációs beszélgetés ideje, én már pontosan tudtam, mit akarok. Mentorom John W. Miley százados volt, aki az egyik legnagyobb kaliberű hivatásos katona. Nagyon őszinte ember volt, és nagyon szívén viselte karrieremet.
Beléptem az irodájába, tisztelegtem, ő pedig rögvest a lényegre tért. „Eldöntötte, hogy melyik szolgálathoz kíván kerülni?”
Meglepettnek tűnt, amikor erre azt feleltem, hogy a „Légierőhöz”. „A Légierőhöz? Minek akar a Légierőhöz menni?”
„Nos, uram, repülni akarok” – feleltem. „Pilóta akarok lenni.”
„Pilóta?” – mondta. „Nem tartja ezt kissé veszélyesnek?”
Veszélyesnek? Ez a férfi koreai veterán volt. Megkapta az Ezüst Csillagot és számos Bíbor Szív Érdeméremmel is kitüntették. Az élete másból sem állt, mint egyik csatából ment a másikba. Lesántult. Megjárta a hadak útját. A Hadsereg büszkeségénél, a légi gyalogságnál szolgált.
„Nos, nem, uram” – feleltem – „szerintem, nem gond.”
Épp indulni készültem, amikor még egy utolsó tanáccsal látott el engem. „Mr. Scott, azt akarom, hogy egy dolgot sose felejtsen el. Magának mindig lesz helye a gyalogságnál.”
„Nagyon köszönöm, uram” – feleltem.
A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam: „Miley százados, a magam részéről esténként szívesebben alszom jó meleg ágyban, mint valami hideg fedezékben.” De ehelyett csak tisztelegtem, és távoztam. A Légierőhöz kerültem. Azt azonban meg kell valljam, hogy ha ez nem jött volna össze, akkor a Miley százados által javasolt utat választom, mivel nagyon tiszteltem őt és a kollégáit.

Amikor az arizonai Tucsonban lévő Marana Légibázison 1954 nyarának végén szolgálatra jelentkeztem, végre azzal foglalkozhattam, amivel mindig is akartam: a repüléssel. Tucsonban hat hónapos pilóta alapkiképzésen vettem részt, amit stílusosan be is fejeztem be. Chauncey P. „Chick” Logan személyében kiváló oktatóra tettem szert – számomra csak „Mr. Logan, uram” volt a megszólítása. Bajszos, pirospozsgás és cserzett bőrű ember volt. Az első pilóták közé tartozott, akik a vidéket járva egyik pajtától a másikig repültek I. világháborús gépeikkel, és egy dollárért bárkit felvittek a magasba. Chick Logan tanított meg engem repülni, és nagyon jó munkát végzett.
A repülés igazi örömét soha, senki nem fejezte ki a „High Flight” című szonettnél jobban. Ezt a tizenkilenc éves John Gillespie Magee, Jr., a kanadai légierő pilótája írta: 1941. decemberében halt meg, amikor Spitfire-jével egy másik repülővel ütközött. Röviddel a halála előtt postázta a verset a szüleinek. (…)
Ezekben a versszakokban benne van mindaz a hihetetlen öröm, amit kisgyerekkorom óta dédelgetett célom elérésekor éreztem.

Marana után a texasi Big Spring közelében lévő Webb Légibázisra irányítottak, gyakorlatilag a semmi közepére, és itt kellett megtanulnom vadászgépet vezetni. A vadászgépek meglehetősen újnak számítottak akkoriban. Elég magas volt a lemorzsolódási ráta – sokan nem fejezték be a kiképzést. A Webben töltött hat hónap után megkaptam a pilótajelvényemet. Igazság szerint ezt az apám adta át nekem, aki akkoriban ezredes volt: ő tűzte a jelvényemet az egyenruhámra. Emlékezetes ceremónia volt.

A Webb után rövid ideig fegyvertani kiképzésben részesültem – azaz meg kellett tanulnom fegyverként bánni a vadászgéppel: erre texasi és arizonai légibázisokon került sor. Ez volt az első alkalom, hogy vadászbombázónak tervezett vadászgépekkel repültem. Többek között itt tanultam meg, miként kell célba juttatni együléses vadászgéppel egy nukleáris fegyvert. Érdekes koncepció volt, amit kismagasságú bombázásnak (low-altitude bombing system, LABS) hívtak. Alig tíz év telt el Hirosima és Nagaszaki óta, és már képesek voltunk azoknál jóval nagyobb erejű bombát célba juttatni. Ez volt az a pillanat, amikor kezdett kirajzolódni számomra a Hidegháború súlyos volta. Rohamtempóban közeledett a kölcsönös megsemmisítés (mutually assured destruction, MAD) korszaka, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt tisztában volt azzal, hogy bármelyikük kezdi is el a nukleáris háborúba, mindenkinek vége. Mindkét térfélen az egész világ elpusztítására alkalmas óriási nukleáris arzenál állt rendelkezésre, ugyanakkor mindkét fél kijátszotta az összes lapját, és felsorakoztatták egymással szemben a nukleáris fegyvereiket.
Ez a tudat nagyon agresszívvé tett. Ha az egyik ország meglépi a nukleáris háborút, a másiknak is meg kell lépnie. Sosem az emberek szintjén gondoltunk rá. Ha úgy hozza sors, hogy háborúba kell menni, akkor katonaként harcoltunk volna. Mindössze annyi volt a különbség, hogy bunkósbot, vagy pajzs és kard helyett az atom volt a fegyverünk.

Amikorra az arizonai Phoenix Luke Légibázison végeztem, már nagyon szépen ívelt a karrierem. 1956 tavaszán egy hollandiai vadászszázadhoz helyeztek át – a 32. Nappali Vadászszázadhoz kerültem az Utrecht közelében lévő Soesterbergbe. Ennél jobbat vadászpilóta nem is kívánhatott. Ez pont az volt, amire vágytam: a légiharc. Ez a repülés magasfoka: a másik pilóta képességeid határáig hajszol, neked pedig meg kell próbálni tudásoddal és megérzéseiddel túlszárnyalni őt.
Tanítással lehet valakiből jó pilóta, de legjobb pilóta soha. Ez nagyrészt a koordináción múlik, azon, hogy milyen gyorsan reagálsz különböző helyzetekben, de talán, mind közül a legfontosabb, hogy mennyire érzékeled a géped legapróbb rezdüléseit is. Repülés közben a géppel szoros párost alkotsz, a gépezet önmagad meghosszabbítása. A repülés szépségét részben pont az az érzés adja, hogy egy gyönyörű gép részévé válhatunk, ami által jóval erősebbek leszünk, és képesek vagyunk túllépni az emberi test korlátain.

Európa gyakorta borzalmas időjárási körülményei között ezeket a képességeket sokszor a legvégsőkig feszítették. Eleinte F-86 Saberekkel, majd F-100 Super Saberekkel  repültünk a legváltozatosabb időjárási körülmények között, miközben légiharcot szimuláltunk. Rendszeresen Észak-Afrikában – Líbiába és Marokkóba – vettünk részt többhetes kiképzéseken, mivel ott felhőtlen volt az égbolt. A legnagyobb kihívást az jelentette, amikor Észak-Európa rossz időjárási körülményei között kellett repülni. Akkoriban minden elég nyers volt. A navigációs eszközök nem voltak jók. Mindössze egy helyes kis tű állt rendelkezésre, ami egy 30 wattos jelzőfény felé mutatott, ez segített visszatalálni a sűrű felhőtakarón át a bázisunkra. De ha ilyen körülmények között is képes vagy repülni, akkor bárhol megállod a helyed.
De alig hat hónappal azután, hogy megérkeztem Európába, jó esélyem volt arra, hogy átessem a tűzkeresztségen."

Alekszej Leonov szilárdan hitte, hogy senki emberfiával nem történhet jobb dolog annál, hogy a Szovjetunióban él. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov
 
Gyerekkoromban szilárd meggyőződésem volt, hogy országunk a legjobb a világon. Szilárdan vallottam, hogy a Szovjetunió mindenből a legjobbat gyártja, a szovjet tankok a legjobbak, a szovjet repülők és vonatok a leggyorsabbak, és hogy egy ország sem vetekedhet vele. A propaganda-gépezet nagyon olajozottan működött. Osztályom egyik legjobb tanulójaként meghívtak a Fiatal Úttörők Palotájába, ahol művészeti ösztöndíjjal tüntettek ki.
Dacára annak, ami apámmal történt, ő arra bátorított minket, hogy higgyünk a forradalom eszméiben. „Nem ítélhetjük el az egész rendszert párak hibái miatt” – mondta nekünk.

De senki nem beszélhetett nyíltan arról, ami az országban ment. Apámat a háború után új munkahelyre vezényelték, így családunk Kalinyingrádba, a balti-tengeri kikötővárosba költözött. Új iskolám a 6. számú Középiskola lett, és itt találkoztam azzal a sráccal, aki miatt életemben először elkezdtem megkérdőjelezni pár alapfeltevésemet. Megkérdezte, tudom-e, mennyit keres egy amerikai munkás, és tudom-e, hogy milyenek az amerikai autók. Ez volt az első alkalom, amikor elgondolkoztam azon, hogy esetleg létezhet egy másik ország, ami jobb merészel lenni nálunk. Akkoriban tizennégy éves, okos srác voltam. De sosem találtam olyan könyvet, amiből pontos képet alkothattam volna az amerikaiak életéről.

Ekkorra már olvastam a faji megkülönböztetésről és a fekete rabszolgák létezéséről Mark Twain regényét, a Tom Sawyer kalandjait olvasva. De akkoriban még inkább furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság. Elkezdtem a helyi könyvtárban olyan könyvek után kutatni, amiből többet megtudhatok az amerikaiak életmódjáról. Sokkal többet kezdtem olvasni, a többek között Jack London, Theodore Dreiser, James Fenimore Cooper könyveit. Mindez nem azonnal változtatta meg politikai látásmódomat. Még mindig úgy gondoltam, hogy a Szovjetunió a világ legjobb országa. Lassan azonban kezdtem felismerni, hogy vannak országok, ahol az emberek magasabb életszínvonalon élnek.

Joszif Sztálin halálakor végzős voltam, az országban általános gyásznapot rendeltek el. Mindannyian fekete karszalagot viseltünk, és felváltva álltunk őrt az iskola halljában kiállított hatalmas Sztálin-portré előtt. Elég sokáig nagy becsben őriztem azt a fekete karszalagot. Nem törődtem azzal, amikor egyik barátom figyelmeztetett, hogy ne ragaszkodjak túlságosan hozzá.
„Ne felejtsd el, amit mondok” – kezdte. „Egyszer eljön az a nap, amikor tűzre veted azt a szalagot.” Egy vagy két év is eltelt, mire felülről jelzésértékű utalások érkeztek arra, hogy milyen piszkos dolgok is történtek Sztálin uralkodása alatt. Apránként kezdtem rádöbbenni, hogy mi ment az országban. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Sztálin egy vérszomjas zsarnok volt, aki nagyon sokat ártott az országnak.

Amikor Nyikita Hruscsov hatalomra került, és kiadtak egy közleményt Sztálin „személyi kultuszának” megsemmisítéséről, fogtam az egykor féltve őrzött fekete karszalagot, és tűzre dobtam. Volt egy Sztálinról festett portrém is. Először nem tudtam, mit csináljak vele. Ráfessek valamit, vagy elégessem azt is? Az utóbbit választottam.
Évekbe telt, mire az országban a változás jelei mutatkoztak. Egy egész generáció nőtt fel rettegésben, és őket nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Legalább tíz évvel Sztálin halála után még mindig nagyon óvatosan beszélt mindenki. „Légy óvatos. Nézz körül, mielőtt beszélnél” – figyelmeztették egymást az emberek. „Vigyázz ki hallja, amit mondani akarsz.”
Olyan volt, mintha egy egész ország lakossága hosszú ideje csak arra várt volna, hogy mikor kopogtatnak be az ajtón, és tartóztatják le őket. Hruscsov vehemensen kezdett bele a sztálini örökség felszámolásába. Az elnyomó törvények közül párat eltörölt, és fokozatosan megszüntette az államrendőrséget. De hosszú időnek kellett eltelnie, mire a változások éreztették a hatásukat."

David Scott asztronauta az ötvenes évek elején a West Pointban tanult, tanárai a Szovjetunió elleni háborút biztosra vették. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A háború után aztán ismét költöztünk. Ezúttal a kaliforniai Riverside közelébe, a March Légibázisra, ahol a Riverside Műszaki Középiskolába kerültem. Hatalmas volt: több, mint 3000 gyerek járt oda, ég és föld volt a különbség a San Antonio-i kis katonai iskolához képest. Kezdésnek mindjárt ott voltak lányok Riverside-on. Gépírni tanultak, és ismerkedés céljából sok fiú szintén beiratkozott a gépírásra. Azok voltak a szép idők, tele középiskolai bulikkal, biliárdpartikkal és randikkal. A suliban nem voltam nyomulós. Általában a terem végében ültem, és figyeltem. Nem sok vitában vagy beszélgetésben vettem részt. De apám újra azt tanácsolta nekem, hogy „vegyüljek” a többiekkel.

„Ne a terem végében ücsörögj” – mondogatta. „Menj oda hozzájuk, és szállj be a vitába.” A pálya széléről nézte, amikor kosaraztam. „Menj a sűrűjébe, és szorongasd meg a többieket egy kicsit” – mondta.
Apám lelkes cserkész volt, így én is cserkész lettem. Nagyon szeretett golfozni, így aztán én szedtem a labdákat, és hordtam az ütőit. Magával vitt labdajátékokra, és megtanított autót vezetni.

Amikor a Riverside úszócsapatába kerültem, sorra döntöttem meg a rekordokat. Korábban nem tartottam magam különösebben jó úszónak, de Hermosa Beachen az úszás minden bizonnyal nagyon jó edzésnek számított. Ma már tudom, hogy rengeteg mindenre megtanított az úszás: a versenyszellemre, csapatmunkára, a kitartásra, és arra, hogyan hozzam a legjobb formámat, és készüljek fel a nagyobb versenyekre fizikailag és lelkileg egyaránt. Szintén hasznomra vált három nagyszerű edzőm – előbb a középiskolán, később a Michigan Egyetemen és a West Pointban – erős befolyása. Végül még az a megtiszteltetés is ért, hogy az USA úszóválogatottjába és a keleti parti egyetemek vízilabda válogatottjába is bekerültem.
Így amikor apám megkapta a parancsot, hogy ezúttal Washington DC-be kell költözni, rengeteg vita volt arról, hogy Kaliforniában maradjak, amíg be nem fejezem a középiskolát, és folytassam az úszást. A végén a szüleimmel tartottam, és Georgetownban fejeztem be tanulmányaimat. De már akkor is biztos voltam abban, hogy az Egyesült Államok Katonai Akadémiájára akarok menni, West Pointba. Csak abban nem voltam biztos, hogy fel is vesznek oda. Nem álltam kapcsolatban kongresszusi képviselőkkel vagy szenátorokkal, akik megtámogatták volna tanulmányaimat. Letettem a közalkalmazotti vizsgát egyéb továbbtanulási lehetőségek érdekében. De időközben az úszással megnyertem egy ösztöndíjat, és gépészmérnöknek tanultam a Michigan Egyetemen. 1949. őszén elköltöztem hazulról, mint később kiderült egy rövid, de annál mozgalmasabb évre.

Néha elgondolkozom azon, hogy miért adtam fel mindent, amit Michiganben annyira szerettem csinálni: Amerika egyik legjobb úszócsapatába tartoztam. Szobatársamnak autója, nekem pedig barátnőm volt. Jól éreztem magam. De a következő tavasszal behívtak orvosi vizsgálatra a West Point-i felvételi keretében. Nem sokkal később értesítettek, hogy felvettek. 1950. július 4-én Oklahomában vonatra szálltam – időközben ugyanis szüleim ideköltöztek – és útra keltem West Pointba, New York északi részébe.
Habár minden vágyam az volt, hogy pilóta legyek, nem dédelgettem magamban különösebb ambíciókat a Hadsereggel kapcsolatban. A bajtársiasságot nagyra tartom, és ez a fegyveres erőknél eltöltött szolgálat közben alakul ki. A II. Világháborút követően Amerika hadereje akkorára duzzadt, hogy az a fajta összetartó, kis közösség, amiben apámnak még gyerekkoromban része volt, egyszer s mindenkorra odalett. Ugyanakkor apámnak egyértelműen szerepe volt abban, hogy végül elhagytam Michigant, és West Point felé vettem az irányt. Tudta, hogy repülni akarok, és mivel ő rettenetesen élvezte a Légierőnél eltöltött pilótaéveit, azt akarta, hogy nekem is hasonlóban legyen részem. Akkoriban ehhez Annapolisban az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján vagy a West Pointban megszerzett diploma jelentette a legbiztosabb belépőt. Apám nagyon, nagyon boldog volt, amikor felkínáltak számomra egy helyet a West Pointnál. Fölöttébb elégedett volt velem.

Ugyanakkor egy fiatal hadnagytól kaptam életem leghasznosabb tanácsát, akivel egy úszómedence mellett futottam véletlenül össze, amikor a nyáron hazautaztam a szüleimhez. Amikor elmondtam neki, hogy a West Pointra járok, azt felelte, hogy a legfontosabb, amit mindig észben kell tartanom, így hangzik: „Ne veszítsd el a humorérzékedet.” Ezt mindig szem előtt tartottam. Maximálisan igaza volt. Rögtön felismertem tanácsának fontosságát, mihelyt megérkeztem West Pointba.
A West Pointban nagy lelki nyomás nehezedett ránk. Soha senki nem vert meg senkit. Igazából, nagyon szigorú szabályok vonatkoztak a fizikai érintkezésre, egy felsőéves például engedély nélkül nem érinthetett meg egy alsóévest.
„Megérinthetem, uram?” kérdezte a felsőéves, ha le akart söpörni egy szöszt az egyenruháról. De ezzel a módszerrel nagyon gyorsan kialakult a tisztelet, a fegyelem és a parancskövető magatartás. Az alapokat az első két hónapban fektetik le a Barom Barakkokban (Beast Barracks).

Jaj, azok a Fenevad Barakkok, anyám. Mintha csak állatok lettünk volna: mindig megmondták, mit csináljunk reggel, délben és este. Természetesen, mindenki meghunyászkodott, és pont ez volt a lényege. A West Point diákjai kivétel nélkül nagyon törtetőek voltak, és meg kellett mutatni nekik, hogy nem tökéletesek, és a fejükbe kellett verni, hogy mindenki csak egy azok közül, akiknek még rengeteget kell tanulniuk. Az első nap végén kimeneteltünk a Trophy Pointra, és felesküdtünk. Ez jó húzásnak tűnt. Aztán jött a neheze. Az ébresztő reggel fél hatkor volt, majd valaki elkezdte kiabálni, hogy rendeződjünk alakzatba, és ettől kezdve az egész álló nap egy merő pörgés volt. Még evés közben sem volt nyugtunk, mert valaki velünk szemben csámcsogott, és kérdezgetett minket. Többek között be kellett magolni Schofield fegyelemmel kapcsolatos meghatározását egy West Pointról szóló kis kézikönyvből, ami a Gyöngyszemek (Bugle Notes) névre hallgatott.

Mindent megtanítottak nekünk elmélettől és katonai történelemtől kezdve katonai higiénián át a táborozásig és a bajonett-használatig. A bajonett-gyakorlat, apám, azt nem felejtem el soha, amíg élek: ez volt életem legkeményebb testedzése: bakancsot, pólót, puskát bajonett-tokjával együtt fel, utóbbi nagyjából öt és fél kilót nyomott, majd kétszer ki kellett rohanni a több mint egy kilométerre lévő mezőre. Kiváló kondiban voltunk. De az is biztos, hogy rettenetesen kimerítő volt. Megtanítottak minket arra, hogy sose adjuk fel – és elhajtsuk magunkat teljesítőképességünk határáig, és még így is teljesíteni tudunk. Mindössze öt év telt el azóta, hogy véget ért a II. Világháború. Még mindig dominált bennünk az a mentalitás, hogyan megyünk háborúzni. Akkoriban ez nem volt az ínyemre. A West Point nem volt valami nagy mulatság. De visszatekintve, ez volt életem talán legértékesebb és legmeghatározóbb négy éve.

Fegyelmet és engedelmességet, tiszteletet, rendszeretet, előrelátást és vezetői szemléletet sajátítottam el. Megtanultam, hogy a vezetés azt jelenti, hogy példát mutatunk másoknak, nem pedig „toljuk” őket. Másokról és magamról is sokat tanultam. Megtanultam, hogyan kössek kompromisszumokat, és miként legyek tekintettel mások érzékenységére. Az évek alatt rengetegszer feljelentették a West Pointot. Ennek ellenére sok parancsnok is itt végzett: Dwight Eisenhower, Douglas MacArthur, George Patton. Igen komoly tapasztalatra tettünk szert, amikor a dél-karolinai Fort Jacksonba vezényeltek minket, és az Akadémián töltött utolsó nyáron katonákat kellett kiképeznünk és irányítanunk. Tisztként a fiatal katonák alapkiképzéséért feleltünk, akiket a tizenhat hetes alapozó tábort követően a koreai frontra vittek.

Ez nehéz ügy volt, igazi gondolatébresztő. Fiatal srácok is voltak köztük, akik egyenesen a farmról érkeztek, és még csak írni-olvasni sem tudtak. Ennek ellenére besorozták, majd háborúba küldték őket. Sokat tanultam az emberek gondolkodásáról, motivációjáról, reakcióiról, arról, hogy mi zavarja őket össze, hiszen sokszor előfordult, hogy nem értik, miért kell ezt vagy azt tenniük, de attól még megcsinálják. Az itt szerzett tapasztalat segített, hogy később helyén kezeljem a Vietnámban történteket, segített megérteni a háborúval szembeni ellenállást. De az még a jövő zenéje.
Akkoriban Korea volt a fő konfliktusforrás. A koreai háború ugyanabban a hónapban tört ki, amikor elkezdtem a West Pointra járni. Nagy figyelemmel, élőben néztük MacArthur egy évvel későbbi, Kongresszus előtt mondott beszédét, amikor Harry Truman felmentette őt Korea parancsnoksága alól, miután megpróbálta kiterjeszteni a háborút Kínára is. Csodálatos volt „Az öreg katona sosem hal meg” című beszéde. Egy West Pointos öregdiák számára nagy szívfájdalom volt, amikor elbocsátották. Rendkívüli ember volt. Mi viszont épp ezzel tanultuk meg, hogy a demokráciánk civil, nem pedig katonai irányítás alatt áll. Az üzenet nyilvánvaló volt: csak azért, mert valaki történetesen katona és fantasztikus tábornok, még nem ő irányítja az országot. Az országot az elnök vezeti. Ez tanulságos lecke volt arról, hogyan is működnek a dolgok mifelénk.

Sosem lelkesedtem a politika iránt. Újságot is csak nagy ritkán olvastam. Nem sok idő maradt ilyesmire. Rengeteg történelmet tanultunk. Tanultunk arról, hogy 1948-ban a szovjetek blokád alá vették Berlint, és a szövetséges erők légihíd segítségével látták el élelemmel a várost. Egy évvel később Mao Ce-tung kínai diadalával ismerkedtem meg. De a koreai háború mindezt elhomályosította számomra, pláne, mivel apám még a háború elején a japán Okinawa bázisparancsnoka lett, és tudtam, hogy Korea fölött bevetéseken vesz részt. Mindannyian azt hittük, hogy West Point után egyenesen a frontra visznek minket. De a háború még az utolsó előtti tanévben véget ért. A harci stratégiát oktató előadók szerint kétség nem fért hozzá, hogy a következő háború Oroszországban tör majd ki, pontosabban a Szovjetunióban.
Tanáraink többsége hivatásos katona volt, akik a tanítás érdekében három éves szakmai kitérőt tettek. Szinte egytől-egyig II. világháborús veteránok voltak. Emlékszem, hogy egyikük Patton tábornok 3. Hadosztályához tartozott. Harci taktikát tanított. Megosztó személyiség volt. Érdekes előadások voltak. Elővette a mutatópálcáját, és feltette nekünk a mindennél fontosabb kérdést: „Hol lesz a következő háború?” Majd időt sem hagyva a válaszra, lecsapta a pálcát az asztalra, és helyettünk válaszolt: „Oroszországban!” Majd újra odacsapta az asztalhoz: „Oroszország!” Puff, még egyszer: „Oroszország!”

A német tábornokok keleti fronton írt beszámolóit olvastuk. Nehezen olvasmány volt, eredeti német nyelven. Megtudtuk belőlük, hogy mit gondoltak az oroszokról. „Óvakodj a partizánoktól” – figyelmeztetett az egyikük. A németek féltek az oroszoktól. Megtanultuk, hogy a kommunizmus definíció szerint rossz – és, hogy senki nem kívánna ilyen rendszerben élni. Borzalmas rendszer volt. Mégis a szovjetek és a kommunizmus célja a világ meghódítása volt. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála ellenére nem voltak illúzióink, hogy később megváltozna a helyzet. A kommunisták mindenhova betörtek, és nagy fenyegetést jelentettek. Egy ellenség volt, a szovjetek. Még odahaza is tartottunk a „belső”, soraink közé férkőző ellenségtől. Ez Joe McCarthy szenátor kampányában csúcsosodott ki: „le a vörösökkel”. Akkoriban elég konzervatív nézeteket vallottam, és úgy véltem, hogy le kell számolni a kommunistákkal, bárhol is legyenek."

Alekszej Leonov nyolc évesen kapta meg első pár cipőjét, igaz, női cipők voltak. De így is nagyon megbecsülte őket. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Amikor 1941. június 22. reggelén recsegve életre kelt nálunk a rádió, egyből tudtuk, hogy valami nagyon szokatlan bejelentésre készül Vjacseszlav Molotov, az akkori külügyminiszter. Sok szomszéd a szobánkba zsúfolódva hallgatta a beszédét.
Emlékszem, ezt mondta: „Ma reggel négy órakor a német erők átlépték a Szovjetunió nyugati határát, és nagy ütemben az ország északi részéről dél felé nyomulnak. A Vörös Hadsereg jelen pillanatban is azért harcol, hogy visszaverje a támadást”. A szobában a nők sírni kezdtek. Így avatkozott bele a világháború a gyerekkoromba. Ezzel országunk történelmének egy nagyon sötét fejezete kezdődött el.

A frontvonal sok ezer kilométerre húzódott tőlünk. De rövidesen már vonatszám érkeztek a sebesült katonák a kemerovoi szükségkórházakba, de az ország más részein is ez volt a helyzet. Más vonatok munkásokat, és szétszerelt gyárakat szállítottak, amiket aztán a fronttól távol ismét összeszereltek. Kemerovo népessége nagyon rövid idő alatt megduplázódott. Szinte egyik napról a másikra vegyi üzemek sora nőtt ki a földből. A régiónk egy csapásra a Szovjetunió vegyipari központja lett.

A következő években a gyárak közül kettőt német szimpatizánsok robbantottak fel. Ezrek haltak meg. Még többen sebesültek meg, és köztük volt az egyik nővérem is. Egyesek attól tartottak, hogy a németek majd iráni légibázisokról indítanak rakétatámadásokat a szibériai vegyi üzemek ellen. A légitámadás esetére minden családnak árkot kellett ásnia a veteményesben hevenyészett óvóhely gyanánt. Az országban uralkodó nagyon komor hangulat csak akkor kezdett enyhülni, amikor a Vörös Hadsereg Hitler csapatait Sztálingrádnál 1943-ban legyőzte.
Én még ugyanebben az évben, ősszel elkezdtem az iskolát. Nem sokkal korábban töltöttem be a nyolcadik életévemet. Első iskolai napomra szégyennel és büszkeséggel vegyes érzésekkel gondolok vissza. Szeptember elseje volt, és az iskolához vezető út melletti palánkokat még mindig zúzmara borította. Anyám, Jevdokija, kézen fogva vitt az iskolába. Emlékszem, ahogy megállt üdvözölni a szembejövő szomszédokat, és büszkén dicsekedett: „Ma még egy gyerekem iskolás lett.” Lenéztem a földre, és láttam, ahogy a jég tócsává olvadt körülöttem – mezítláb voltam.

Amikor megérkeztünk a 35. számú Általános Iskola udvarára, észrevettem, hogy rajtam kívül még sokaknak nincs cipője. Az évnyitón sorokba rendeztek bennünket, és a tanítás előtt kórusban kellett kántálni: „Köszönet Sztálin elvtársnak boldog gyerekkorunkért!” Pár nap múlva az iskolaszék egy pár új cipőt utalt ki a részemre. Csokibarnák voltak, és csodálatos, friss bőrszag ütötte meg az orromat. Amikor azonban alaposabban szemügyre vettem őket, kiderült, hogy nem fűzősek, hanem keresztpántosak: lánycipők voltak. De így is nagy becsben tartottam őket.

Emlékszem, hogy az első tanítási napon minden értékes tulajdonomat egy gázálarc zsákjában vittem magammal, ami a térdem körül verdesett, és igencsak megnehezítette a járást. Sok zsírkréta, gyufásdobozokba szétválogatott vízfesték-darabka volt benne, egy újság, kedvenc festményeim másolatai, és egy-két saját rajz. Az első órán azon töprengtem, hogy megmutassam-e újdonsült osztálytársaimnak táskám tartalmát. Végül kész helyzet elé állítottak. A szünetben egy fiú, akit később Csótánynak becéztünk, kikapta a táskámat, és mindent kiszórt belőle a tanteremben.
Amikor a tanárnő a szünet végén visszajött, meglátta a padlón heverő rajzaimat. „Ejha, Alekszej” – kiáltott fel – „odanézzenek, te egy művész vagy.” Ez volt az első alkalom, amikor felismertem, hogy olyasmihez értek, amire nem mindenki képes. Ez kedves emlék maradt számomra, de abból a korszakból rengeteg keserű emléket is őrzök magamban.

A háborúban a szovjet katonák és civilek szörnyű méreteket öltő pusztulása megérintette családunkat, ahogy a többi családot is szerte az országban. Pár év leforgása alatt húszmillió szovjet állampolgár halt meg. Négy nagybácsimat és hat fiú unokatestvéremet ölték meg: ők az ország nyugati részében maradtak, és harcoltak az országukért. A szomszédaink közül sokan iszonyú sebesülésekkel tértek haza a frontról.

1945-ben a háború utolsó napja épp olyan élénken él az emlékezetemben, mint, amikor elkezdődött. Épp odakinn, a réten őriztem a teheneket, amikor emberek rohantak el mellettem, ugrabugráltak és kiabáltak. Azt mondták, hogy hagyjam a teheneket, és menjek velük. Amikor hazaértem, az emberek ismét rádiónk hangszórója köré gyűltek, sírtak és nevettek. Lassanként az emberek elővették a napi fejadagjukból elrejtett ételmaradékokat. Valakinek volt némi sózott hala, másnak káposztája, vagy madárlátta kenyérdarabkája volt. A háború alatt ismeretlen volt a hús vagy a gyümölcs, leszámítva azt az egy mandarint, amit minden gyerek az újévi ünnepségekre kapott Kínától – Kína akkoriban szövetségesünk volt. Másoknak volt némi itala. Lakomáztunk, igaz szerényen, de ez mit sem változtatott a lényegen.

David Scott

D-Day – 1944. június 6. – a tizenkettedik születésnapomra esett. Soha nem volt még ilyen születésnapban részem, olyan volt, mintha a normandiai partraszállást ünneplők egyúttal a születésnapomat is ünnepelnék. További tizenegy hónapot kellett várni, mire Németország megadta magát, majd nem sokkal később az apám is hazajöhetett. Amíg Európában állomásozott, egy US Mitchell B-25 típusú könnyűbombázóval repült: hosszú hetekig tartott, mire Afrikán és Dél-Amerikán át visszatért vele az Egyesült Államokba.
Amikorra hazaért, tudtam, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy elvigyen első repülésemre. Már alig vártam. Az a repülés varázslatos élmény volt – noha eleinte kissé ijesztő is. Alighogy felszálltunk fel, apám mindenféle bonyolult műrepülő manőverbe kezdett a géppel. Amikor belementünk az első bukfencbe, emlékszem, arra gondoltam, hogy a gép orra örökké emelkedni fog. Elég kellemetlen volt, amire nem számítottam. Életem legizgalmasabb pillanata volt, amikor magasan a felhők fölül lecsaptunk a föld felé, és alattunk a mezők, fák, házak és autók apró játékszernek tűntek. A szabadsága érzése mámorító volt. A landolás előtt kezdtem kapizsgálni, miért is szereti apám olyan szenvedélyesen a repülést. Még sok évnek el kellett telnie, mire megtapasztalhattam a repülőgép vezetés valódi izgalmát. De abban biztos voltam, hogy egyszer eljön az a nap is. (Folyt.köv.)"