Miért lesz valakiből asztronauta? Például azért, mert esténként hideg fedezék helyett szeret meleg ágyban nyugovóra térni. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Scott
West Pointon a tanulmányaim vége felé jóval sürgetőbb dolgok jártak a fejemben a vörösök kifüstölésénél. Be akartam biztosítani, hogy karrierem a Légierőnél folytatódjon. A végzősök közül nem mindenki pályája alakult úgy, ahogy szerette volna, és nem mindenki került a fegyveres erőknek ahhoz az ágához, ahova menni akart. Nagy volt a verseny. Az akadémián minden áldott nap az összes tárgyból osztályoztak minket, és a legeredményesebb tanulók előjoga volt elsőként választani. Nekem jók voltak az esélyeim. Az évfolyamelsők között voltam, 1954-es évfolyamunk 633 tanulójából az ötödik legjobb eredménnyel végeztem.
Amikor eljött a pályaorientációs beszélgetés ideje, én már pontosan tudtam, mit akarok. Mentorom John W. Miley százados volt, aki az egyik legnagyobb kaliberű hivatásos katona. Nagyon őszinte ember volt, és nagyon szívén viselte karrieremet.
Beléptem az irodájába, tisztelegtem, ő pedig rögvest a lényegre tért. „Eldöntötte, hogy melyik szolgálathoz kíván kerülni?”
Meglepettnek tűnt, amikor erre azt feleltem, hogy a „Légierőhöz”. „A Légierőhöz? Minek akar a Légierőhöz menni?”
„Nos, uram, repülni akarok” – feleltem. „Pilóta akarok lenni.”
„Pilóta?” – mondta. „Nem tartja ezt kissé veszélyesnek?”
Veszélyesnek? Ez a férfi koreai veterán volt. Megkapta az Ezüst Csillagot és számos Bíbor Szív Érdeméremmel is kitüntették. Az élete másból sem állt, mint egyik csatából ment a másikba. Lesántult. Megjárta a hadak útját. A Hadsereg büszkeségénél, a légi gyalogságnál szolgált.
„Nos, nem, uram” – feleltem – „szerintem, nem gond.”
Épp indulni készültem, amikor még egy utolsó tanáccsal látott el engem. „Mr. Scott, azt akarom, hogy egy dolgot sose felejtsen el. Magának mindig lesz helye a gyalogságnál.”
„Nagyon köszönöm, uram” – feleltem.
A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam: „Miley százados, a magam részéről esténként szívesebben alszom jó meleg ágyban, mint valami hideg fedezékben.” De ehelyett csak tisztelegtem, és távoztam. A Légierőhöz kerültem. Azt azonban meg kell valljam, hogy ha ez nem jött volna össze, akkor a Miley százados által javasolt utat választom, mivel nagyon tiszteltem őt és a kollégáit.
Amikor az arizonai Tucsonban lévő Marana Légibázison 1954 nyarának végén szolgálatra jelentkeztem, végre azzal foglalkozhattam, amivel mindig is akartam: a repüléssel. Tucsonban hat hónapos pilóta alapkiképzésen vettem részt, amit stílusosan be is fejeztem be. Chauncey P. „Chick” Logan személyében kiváló oktatóra tettem szert – számomra csak „Mr. Logan, uram” volt a megszólítása. Bajszos, pirospozsgás és cserzett bőrű ember volt. Az első pilóták közé tartozott, akik a vidéket járva egyik pajtától a másikig repültek I. világháborús gépeikkel, és egy dollárért bárkit felvittek a magasba. Chick Logan tanított meg engem repülni, és nagyon jó munkát végzett.
A repülés igazi örömét soha, senki nem fejezte ki a „High Flight” című szonettnél jobban. Ezt a tizenkilenc éves John Gillespie Magee, Jr., a kanadai légierő pilótája írta: 1941. decemberében halt meg, amikor Spitfire-jével egy másik repülővel ütközött. Röviddel a halála előtt postázta a verset a szüleinek. (…)
Ezekben a versszakokban benne van mindaz a hihetetlen öröm, amit kisgyerekkorom óta dédelgetett célom elérésekor éreztem.
Marana után a texasi Big Spring közelében lévő Webb Légibázisra irányítottak, gyakorlatilag a semmi közepére, és itt kellett megtanulnom vadászgépet vezetni. A vadászgépek meglehetősen újnak számítottak akkoriban. Elég magas volt a lemorzsolódási ráta – sokan nem fejezték be a kiképzést. A Webben töltött hat hónap után megkaptam a pilótajelvényemet. Igazság szerint ezt az apám adta át nekem, aki akkoriban ezredes volt: ő tűzte a jelvényemet az egyenruhámra. Emlékezetes ceremónia volt.
A Webb után rövid ideig fegyvertani kiképzésben részesültem – azaz meg kellett tanulnom fegyverként bánni a vadászgéppel: erre texasi és arizonai légibázisokon került sor. Ez volt az első alkalom, hogy vadászbombázónak tervezett vadászgépekkel repültem. Többek között itt tanultam meg, miként kell célba juttatni együléses vadászgéppel egy nukleáris fegyvert. Érdekes koncepció volt, amit kismagasságú bombázásnak (low-altitude bombing system, LABS) hívtak. Alig tíz év telt el Hirosima és Nagaszaki óta, és már képesek voltunk azoknál jóval nagyobb erejű bombát célba juttatni. Ez volt az a pillanat, amikor kezdett kirajzolódni számomra a Hidegháború súlyos volta. Rohamtempóban közeledett a kölcsönös megsemmisítés (mutually assured destruction, MAD) korszaka, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt tisztában volt azzal, hogy bármelyikük kezdi is el a nukleáris háborúba, mindenkinek vége. Mindkét térfélen az egész világ elpusztítására alkalmas óriási nukleáris arzenál állt rendelkezésre, ugyanakkor mindkét fél kijátszotta az összes lapját, és felsorakoztatták egymással szemben a nukleáris fegyvereiket.
Ez a tudat nagyon agresszívvé tett. Ha az egyik ország meglépi a nukleáris háborút, a másiknak is meg kell lépnie. Sosem az emberek szintjén gondoltunk rá. Ha úgy hozza sors, hogy háborúba kell menni, akkor katonaként harcoltunk volna. Mindössze annyi volt a különbség, hogy bunkósbot, vagy pajzs és kard helyett az atom volt a fegyverünk.
Amikorra az arizonai Phoenix Luke Légibázison végeztem, már nagyon szépen ívelt a karrierem. 1956 tavaszán egy hollandiai vadászszázadhoz helyeztek át – a 32. Nappali Vadászszázadhoz kerültem az Utrecht közelében lévő Soesterbergbe. Ennél jobbat vadászpilóta nem is kívánhatott. Ez pont az volt, amire vágytam: a légiharc. Ez a repülés magasfoka: a másik pilóta képességeid határáig hajszol, neked pedig meg kell próbálni tudásoddal és megérzéseiddel túlszárnyalni őt.
Tanítással lehet valakiből jó pilóta, de legjobb pilóta soha. Ez nagyrészt a koordináción múlik, azon, hogy milyen gyorsan reagálsz különböző helyzetekben, de talán, mind közül a legfontosabb, hogy mennyire érzékeled a géped legapróbb rezdüléseit is. Repülés közben a géppel szoros párost alkotsz, a gépezet önmagad meghosszabbítása. A repülés szépségét részben pont az az érzés adja, hogy egy gyönyörű gép részévé válhatunk, ami által jóval erősebbek leszünk, és képesek vagyunk túllépni az emberi test korlátain.
Európa gyakorta borzalmas időjárási körülményei között ezeket a képességeket sokszor a legvégsőkig feszítették. Eleinte F-86 Saberekkel, majd F-100 Super Saberekkel repültünk a legváltozatosabb időjárási körülmények között, miközben légiharcot szimuláltunk. Rendszeresen Észak-Afrikában – Líbiába és Marokkóba – vettünk részt többhetes kiképzéseken, mivel ott felhőtlen volt az égbolt. A legnagyobb kihívást az jelentette, amikor Észak-Európa rossz időjárási körülményei között kellett repülni. Akkoriban minden elég nyers volt. A navigációs eszközök nem voltak jók. Mindössze egy helyes kis tű állt rendelkezésre, ami egy 30 wattos jelzőfény felé mutatott, ez segített visszatalálni a sűrű felhőtakarón át a bázisunkra. De ha ilyen körülmények között is képes vagy repülni, akkor bárhol megállod a helyed.
De alig hat hónappal azután, hogy megérkeztem Európába, jó esélyem volt arra, hogy átessem a tűzkeresztségen."
