David Scott asztronauta az ötvenes évek elején a West Pointban tanult, tanárai a Szovjetunió elleni háborút biztosra vették. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A háború után aztán ismét költöztünk. Ezúttal a kaliforniai Riverside közelébe, a March Légibázisra, ahol a Riverside Műszaki Középiskolába kerültem. Hatalmas volt: több, mint 3000 gyerek járt oda, ég és föld volt a különbség a San Antonio-i kis katonai iskolához képest. Kezdésnek mindjárt ott voltak lányok Riverside-on. Gépírni tanultak, és ismerkedés céljából sok fiú szintén beiratkozott a gépírásra. Azok voltak a szép idők, tele középiskolai bulikkal, biliárdpartikkal és randikkal. A suliban nem voltam nyomulós. Általában a terem végében ültem, és figyeltem. Nem sok vitában vagy beszélgetésben vettem részt. De apám újra azt tanácsolta nekem, hogy „vegyüljek” a többiekkel.
„Ne a terem végében ücsörögj” – mondogatta. „Menj oda hozzájuk, és szállj be a vitába.” A pálya széléről nézte, amikor kosaraztam. „Menj a sűrűjébe, és szorongasd meg a többieket egy kicsit” – mondta.
Apám lelkes cserkész volt, így én is cserkész lettem. Nagyon szeretett golfozni, így aztán én szedtem a labdákat, és hordtam az ütőit. Magával vitt labdajátékokra, és megtanított autót vezetni.
Amikor a Riverside úszócsapatába kerültem, sorra döntöttem meg a rekordokat. Korábban nem tartottam magam különösebben jó úszónak, de Hermosa Beachen az úszás minden bizonnyal nagyon jó edzésnek számított. Ma már tudom, hogy rengeteg mindenre megtanított az úszás: a versenyszellemre, csapatmunkára, a kitartásra, és arra, hogyan hozzam a legjobb formámat, és készüljek fel a nagyobb versenyekre fizikailag és lelkileg egyaránt. Szintén hasznomra vált három nagyszerű edzőm – előbb a középiskolán, később a Michigan Egyetemen és a West Pointban – erős befolyása. Végül még az a megtiszteltetés is ért, hogy az USA úszóválogatottjába és a keleti parti egyetemek vízilabda válogatottjába is bekerültem.
Így amikor apám megkapta a parancsot, hogy ezúttal Washington DC-be kell költözni, rengeteg vita volt arról, hogy Kaliforniában maradjak, amíg be nem fejezem a középiskolát, és folytassam az úszást. A végén a szüleimmel tartottam, és Georgetownban fejeztem be tanulmányaimat. De már akkor is biztos voltam abban, hogy az Egyesült Államok Katonai Akadémiájára akarok menni, West Pointba. Csak abban nem voltam biztos, hogy fel is vesznek oda. Nem álltam kapcsolatban kongresszusi képviselőkkel vagy szenátorokkal, akik megtámogatták volna tanulmányaimat. Letettem a közalkalmazotti vizsgát egyéb továbbtanulási lehetőségek érdekében. De időközben az úszással megnyertem egy ösztöndíjat, és gépészmérnöknek tanultam a Michigan Egyetemen. 1949. őszén elköltöztem hazulról, mint később kiderült egy rövid, de annál mozgalmasabb évre.
Néha elgondolkozom azon, hogy miért adtam fel mindent, amit Michiganben annyira szerettem csinálni: Amerika egyik legjobb úszócsapatába tartoztam. Szobatársamnak autója, nekem pedig barátnőm volt. Jól éreztem magam. De a következő tavasszal behívtak orvosi vizsgálatra a West Point-i felvételi keretében. Nem sokkal később értesítettek, hogy felvettek. 1950. július 4-én Oklahomában vonatra szálltam – időközben ugyanis szüleim ideköltöztek – és útra keltem West Pointba, New York északi részébe.
Habár minden vágyam az volt, hogy pilóta legyek, nem dédelgettem magamban különösebb ambíciókat a Hadsereggel kapcsolatban. A bajtársiasságot nagyra tartom, és ez a fegyveres erőknél eltöltött szolgálat közben alakul ki. A II. Világháborút követően Amerika hadereje akkorára duzzadt, hogy az a fajta összetartó, kis közösség, amiben apámnak még gyerekkoromban része volt, egyszer s mindenkorra odalett. Ugyanakkor apámnak egyértelműen szerepe volt abban, hogy végül elhagytam Michigant, és West Point felé vettem az irányt. Tudta, hogy repülni akarok, és mivel ő rettenetesen élvezte a Légierőnél eltöltött pilótaéveit, azt akarta, hogy nekem is hasonlóban legyen részem. Akkoriban ehhez Annapolisban az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján vagy a West Pointban megszerzett diploma jelentette a legbiztosabb belépőt. Apám nagyon, nagyon boldog volt, amikor felkínáltak számomra egy helyet a West Pointnál. Fölöttébb elégedett volt velem.
Ugyanakkor egy fiatal hadnagytól kaptam életem leghasznosabb tanácsát, akivel egy úszómedence mellett futottam véletlenül össze, amikor a nyáron hazautaztam a szüleimhez. Amikor elmondtam neki, hogy a West Pointra járok, azt felelte, hogy a legfontosabb, amit mindig észben kell tartanom, így hangzik: „Ne veszítsd el a humorérzékedet.” Ezt mindig szem előtt tartottam. Maximálisan igaza volt. Rögtön felismertem tanácsának fontosságát, mihelyt megérkeztem West Pointba.
A West Pointban nagy lelki nyomás nehezedett ránk. Soha senki nem vert meg senkit. Igazából, nagyon szigorú szabályok vonatkoztak a fizikai érintkezésre, egy felsőéves például engedély nélkül nem érinthetett meg egy alsóévest.
„Megérinthetem, uram?” kérdezte a felsőéves, ha le akart söpörni egy szöszt az egyenruháról. De ezzel a módszerrel nagyon gyorsan kialakult a tisztelet, a fegyelem és a parancskövető magatartás. Az alapokat az első két hónapban fektetik le a Barom Barakkokban (Beast Barracks).
Jaj, azok a Fenevad Barakkok, anyám. Mintha csak állatok lettünk volna: mindig megmondták, mit csináljunk reggel, délben és este. Természetesen, mindenki meghunyászkodott, és pont ez volt a lényege. A West Point diákjai kivétel nélkül nagyon törtetőek voltak, és meg kellett mutatni nekik, hogy nem tökéletesek, és a fejükbe kellett verni, hogy mindenki csak egy azok közül, akiknek még rengeteget kell tanulniuk. Az első nap végén kimeneteltünk a Trophy Pointra, és felesküdtünk. Ez jó húzásnak tűnt. Aztán jött a neheze. Az ébresztő reggel fél hatkor volt, majd valaki elkezdte kiabálni, hogy rendeződjünk alakzatba, és ettől kezdve az egész álló nap egy merő pörgés volt. Még evés közben sem volt nyugtunk, mert valaki velünk szemben csámcsogott, és kérdezgetett minket. Többek között be kellett magolni Schofield fegyelemmel kapcsolatos meghatározását egy West Pointról szóló kis kézikönyvből, ami a Gyöngyszemek (Bugle Notes) névre hallgatott.
Mindent megtanítottak nekünk elmélettől és katonai történelemtől kezdve katonai higiénián át a táborozásig és a bajonett-használatig. A bajonett-gyakorlat, apám, azt nem felejtem el soha, amíg élek: ez volt életem legkeményebb testedzése: bakancsot, pólót, puskát bajonett-tokjával együtt fel, utóbbi nagyjából öt és fél kilót nyomott, majd kétszer ki kellett rohanni a több mint egy kilométerre lévő mezőre. Kiváló kondiban voltunk. De az is biztos, hogy rettenetesen kimerítő volt. Megtanítottak minket arra, hogy sose adjuk fel – és elhajtsuk magunkat teljesítőképességünk határáig, és még így is teljesíteni tudunk. Mindössze öt év telt el azóta, hogy véget ért a II. Világháború. Még mindig dominált bennünk az a mentalitás, hogyan megyünk háborúzni. Akkoriban ez nem volt az ínyemre. A West Point nem volt valami nagy mulatság. De visszatekintve, ez volt életem talán legértékesebb és legmeghatározóbb négy éve.
Fegyelmet és engedelmességet, tiszteletet, rendszeretet, előrelátást és vezetői szemléletet sajátítottam el. Megtanultam, hogy a vezetés azt jelenti, hogy példát mutatunk másoknak, nem pedig „toljuk” őket. Másokról és magamról is sokat tanultam. Megtanultam, hogyan kössek kompromisszumokat, és miként legyek tekintettel mások érzékenységére. Az évek alatt rengetegszer feljelentették a West Pointot. Ennek ellenére sok parancsnok is itt végzett: Dwight Eisenhower, Douglas MacArthur, George Patton. Igen komoly tapasztalatra tettünk szert, amikor a dél-karolinai Fort Jacksonba vezényeltek minket, és az Akadémián töltött utolsó nyáron katonákat kellett kiképeznünk és irányítanunk. Tisztként a fiatal katonák alapkiképzéséért feleltünk, akiket a tizenhat hetes alapozó tábort követően a koreai frontra vittek.
Ez nehéz ügy volt, igazi gondolatébresztő. Fiatal srácok is voltak köztük, akik egyenesen a farmról érkeztek, és még csak írni-olvasni sem tudtak. Ennek ellenére besorozták, majd háborúba küldték őket. Sokat tanultam az emberek gondolkodásáról, motivációjáról, reakcióiról, arról, hogy mi zavarja őket össze, hiszen sokszor előfordult, hogy nem értik, miért kell ezt vagy azt tenniük, de attól még megcsinálják. Az itt szerzett tapasztalat segített, hogy később helyén kezeljem a Vietnámban történteket, segített megérteni a háborúval szembeni ellenállást. De az még a jövő zenéje.
Akkoriban Korea volt a fő konfliktusforrás. A koreai háború ugyanabban a hónapban tört ki, amikor elkezdtem a West Pointra járni. Nagy figyelemmel, élőben néztük MacArthur egy évvel későbbi, Kongresszus előtt mondott beszédét, amikor Harry Truman felmentette őt Korea parancsnoksága alól, miután megpróbálta kiterjeszteni a háborút Kínára is. Csodálatos volt „Az öreg katona sosem hal meg” című beszéde. Egy West Pointos öregdiák számára nagy szívfájdalom volt, amikor elbocsátották. Rendkívüli ember volt. Mi viszont épp ezzel tanultuk meg, hogy a demokráciánk civil, nem pedig katonai irányítás alatt áll. Az üzenet nyilvánvaló volt: csak azért, mert valaki történetesen katona és fantasztikus tábornok, még nem ő irányítja az országot. Az országot az elnök vezeti. Ez tanulságos lecke volt arról, hogyan is működnek a dolgok mifelénk.
Sosem lelkesedtem a politika iránt. Újságot is csak nagy ritkán olvastam. Nem sok idő maradt ilyesmire. Rengeteg történelmet tanultunk. Tanultunk arról, hogy 1948-ban a szovjetek blokád alá vették Berlint, és a szövetséges erők légihíd segítségével látták el élelemmel a várost. Egy évvel később Mao Ce-tung kínai diadalával ismerkedtem meg. De a koreai háború mindezt elhomályosította számomra, pláne, mivel apám még a háború elején a japán Okinawa bázisparancsnoka lett, és tudtam, hogy Korea fölött bevetéseken vesz részt. Mindannyian azt hittük, hogy West Point után egyenesen a frontra visznek minket. De a háború még az utolsó előtti tanévben véget ért. A harci stratégiát oktató előadók szerint kétség nem fért hozzá, hogy a következő háború Oroszországban tör majd ki, pontosabban a Szovjetunióban.
Tanáraink többsége hivatásos katona volt, akik a tanítás érdekében három éves szakmai kitérőt tettek. Szinte egytől-egyig II. világháborús veteránok voltak. Emlékszem, hogy egyikük Patton tábornok 3. Hadosztályához tartozott. Harci taktikát tanított. Megosztó személyiség volt. Érdekes előadások voltak. Elővette a mutatópálcáját, és feltette nekünk a mindennél fontosabb kérdést: „Hol lesz a következő háború?” Majd időt sem hagyva a válaszra, lecsapta a pálcát az asztalra, és helyettünk válaszolt: „Oroszországban!” Majd újra odacsapta az asztalhoz: „Oroszország!” Puff, még egyszer: „Oroszország!”
A német tábornokok keleti fronton írt beszámolóit olvastuk. Nehezen olvasmány volt, eredeti német nyelven. Megtudtuk belőlük, hogy mit gondoltak az oroszokról. „Óvakodj a partizánoktól” – figyelmeztetett az egyikük. A németek féltek az oroszoktól. Megtanultuk, hogy a kommunizmus definíció szerint rossz – és, hogy senki nem kívánna ilyen rendszerben élni. Borzalmas rendszer volt. Mégis a szovjetek és a kommunizmus célja a világ meghódítása volt. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála ellenére nem voltak illúzióink, hogy később megváltozna a helyzet. A kommunisták mindenhova betörtek, és nagy fenyegetést jelentettek. Egy ellenség volt, a szovjetek. Még odahaza is tartottunk a „belső”, soraink közé férkőző ellenségtől. Ez Joe McCarthy szenátor kampányában csúcsosodott ki: „le a vörösökkel”. Akkoriban elég konzervatív nézeteket vallottam, és úgy véltem, hogy le kell számolni a kommunistákkal, bárhol is legyenek."
