Az első kozmonautákat egy moszkvai tornateremben szállásolták el: a családok egy röplabdapálya két végében laktak, és priccseken aludtak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Dave Scott visszaemlékezésével folytatjuk:
"Máskor az Északi-tenger fölött „húztam a csíkot” – ez egy céltárgy volt, amit a légi lőgyakorlatok során használtak. Egy kezdő repült velem a hátsó ülésen, aki az orientációs programban vett részt: egy fiatal hadnagy volt, aki épp akkor került a századunkba. Ez volt az első alkalom, hogy az Egyesült Államok területén kívül repült. Miután a gyakorlás véget ért, és a holland partok felé vettük az irányt a céltárgyat magunk mögött húzva, egyszer csak leállt a hajtómű. A kötelékvezetőt, és egyben barátomat, Denny Kilroyt hívtam.
„Hé, Denny, épp most állt le a hajtómű.”
„Ó, hülyíts csak” – felelte. „Találkozzunk a bárban.”
„Nem, nem viccelek” – mondtam.
„Hűha, akkor bajban vagy” – válaszolta Denny a rádión.
Belenéztem a tükrömbe, és láttam, ahogy a hátsó ülésen a fiatal hadnagy szemei elkerekedtek.
„Most át kell vennünk a katapultálás folyamatát” – mondtam neki. Tél volt. Az Északi-tenger átkozottul hideg. Épp időben sikerült a gépet siklórepüléssel lehozni, és elértünk egy partmenti holland bázist. De nem sokon múlt.
Mások nem voltak ilyen szerencsések a vészhelyzetekben. Jópár barátomat elvesztettem, amíg Európában állomásoztam. A 32. Vadászszázadnál töltött első hat hónapban hat gépet és két pilótát vesztettünk el. Különösen az F-100 Super Saber sugárhajtású gépekkel volt rengeteg problémánk, ezekre cserélték ugyanis az F-86 Sabereket. Engem érzelmi szálak fűztek az F-86-oshoz. Azzal a típussal sikerült a Machrombolók (Machbusters) nevű exkluzív klub tagjává válnom - ide azok tartoztak, akik átlépték az 1200 km/h-t, a hangsebességet, amit a svájci matematikus, Ernst Mach nyomán Mach-1-nek neveztek el.
Az F-86-osban volt egy módszer. Ha bukórepülés közben megfelelően irányítottad a gépet, és hagytad, hogy szabadon forogjon, a légellenállás lecsökkent, és át lehetett lépni vele a hangsebességet. Az, akinek ez sikerült, egy Mach-1 kitűzőt kapott a North Americantől, az F-86 gyártójától. Minden pilóta azt a kitűzőt akarta: nagy szó volt ez a fiatal vadászpilóták számára. Az enyémet pár héttel Hollandiába érkezésem után kaptam meg.
Ezzel szemben az F-100-asok legelső típusai nagyon rossz hírnévnek örvendtek. Kigyulladtak, vagy egyszerűen leállt a hajtóművük, egyszóval komoly gondok voltak vele. Amikor repülni kezdtünk velük, első századparancsnokunk mindenkit összehívott a tiszti klubba, beleértve a pilótafeleségeket is.
„Rövidesen Afrikába utazunk, ahol megtanulunk az F-100-asokkal repülni. Ez igazából nem olyan rossz gép” – kezdte mintegy mellékesen. Aztán valósággal fejbevágott minket a feleségek részére címzett következő megjegyzésével. „Hölgyeim, garantálom Önöknek, hogy annyi pasit hozok vissza, amennyit csak tudok.”
Európába még agglegényként érkeztem. Mire befejeztem európai szolgálati utamat, már nős ember voltam. Lurtonnal, leendő feleségemmel, még az Egyesült Államokban ismerkedtem meg, amikor hazamentem a szüleimet meglátogatni Texasba. A háború alatt mindketten Angliában állomásoztak. Amikor a következő karácsonykor visszatértem Texasba, több időt töltöttünk együtt. Aztán valamelyik nyáron, Lurton egy európai körútra jött, és elhatároztuk, hogy összekötjük életünket. 1958 telén Hollandiába költözött, és szert tettünk egy kis lakásra.
A vadászpilóták nem keresnek sokat, de elég magas volt az életszínvonal. A valutánkat jól be lehetett váltani. Emlékszem, egyszer Stuttgartba autóztam, hogy egy Mercedes 190 SL kabriót vegyek készpénzért. Attól kezdve igen sokat utaztam. A hétvégeken Párizsba, Dániába, Svédországba vagy épp Spanyolországba mentünk. A században nagyon jó volt a közösségi élet, sokat lógtunk együtt, bajtársias légkör volt és rengeteg buli. Meg rengeteg repülés. Arra készültem, hogy a következő harminc évben vadászgépekkel repülök. Jó életem volt, jó buli volt.
Alekszej Leonov
Huszonnégy órával azután, hogy feleségem utánam repült Altenburgba, visszarendeltek Moszkvába. Mindössze négy hónapot töltöttem itt, de engem választottak ki: 1960 márciusában kellett megkezdenem az űrprogramra való felkészülésemet.
Elég baljósan indult a dolog. Noha az űrprogramba kiválasztott pilótákat a Légierő krémjének tekintették, a mindennapi életben továbbra is csak nagy nehézségek árán lehetett boldogulni. Amikor Szvetlánával megérkeztem Moszkvába, mindössze tíz rubel volt a zsebemben, ebből egy taxival a Repüléstudományi Űregészségügyi Intézetbe (Institute of Aviation and Space Medicine) akartunk menni. Kezdtem ideges lenni, amikor a taxióra átlépte a tíz rubelt. Nevetve annyit mondtam a sofőrnek, hogy ettől kezdve tolatnia kellene, és, hogy csak tíz rubelem van, egy huncut kopejkával sincs több nálam. Ott helyben megállt, kinyitotta az ajtót, és mindenestől otthagyott minket. A hátralevő utat vastag hóban kellett megtennünk. Amikor megérkeztünk, feleségem átfagyott lábait gyapjú pilótakesztyűmmel kellett felmelegítenem.
Kezdetben a Moszkvai Központi Repülőtér szomszédságában, egy tornateremben kaptunk átmeneti szállást: egy röplabdapálya egyik sarkában priccseken aludtunk. A hálóra újságpapírokat aggattunk, hogy így tegyünk szert némi magánéletre, a pálya másik végében ugyanis egy másik pilóta lakott a feleségével. Később egy szépen bebútorozott háromszobás lakást kaptunk Cskalovszkoje településen, a repülőtér közelében. Apránként egyre több kiváltságban lett részünk, ami a pilóták körében nem volt szokványosnak mondható: mi például egy különösen jól felszerelt élelmiszerboltban vásárolhattunk, ahol a megszokottól eltérően nem kellett sorba állni.
A kezdeti időkben nem sok lehetőségünk volt az utazásra, külföldre pedig egyáltalán nem mehettünk. Ha olykor-olykor felkerekedett a csoport, és elutaztunk valahová, egy KGB-tiszt is elkísért minket. A kiképzés kezdetére a kezdetben nyolc pilótából álló csoportunk létszáma húszra gyarapodott, de előrelátásból még mindig csak egyszerre legfeljebb négyen utazhattunk egy repülőgépen, ha esetleg baleset érne minket. Szűkösen mérték a szabadidőt is, de alkalmatlanként, egy-egy hétvégén elmentünk piknikezni vidékre, évente három vagy négy hetet pedig speciális termálfürdőkben kellett eltölteni.
Tudtunk arról, hogy Amerikában szintén pilótákat vizsgálnak az ország űrprogramjában. Sajtóközleményeket olvastunk a Mercury-program hét asztronautájának kiválasztásáról. Feltűnt, hogy jóval tapasztaltabb pilóták – és átlagosan tíz-tizenöt évvel idősebbek - nálunk. Azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy hiába jóval tapasztaltabbak nálunk, sosem lesznek már életerőtől kicsattanó fiatalok, mint amilyenek mi voltunk, és így tizenöt évvel több időt tölthetünk az űrprogramban."
