A szovjet pilóták legjobbjait egy hónapig vizsgálták egy katonai kórházban, közülük csak nyolcan lehettek kozmonauták. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Alekszej Leonov visszaemlékezésével folytatjuk:
"Abban a moszkvai kórházban, ahol azt az első hónapot Jurij és a többi jelölt társaságában eltöltöttük, az orvosok minden elképzelhető módon megvizsgálták testi és mentális állapotunkat. Egy hangszigetelt szobába zártak minket, ahol bonyolult feladatok sorát kellett megoldanunk. Közben fények villogtak, zene szólt, vagy zajokat játszottak be nekünk, hogy elvonják a figyelmünket. Matematikai feladványokat kellett megoldanunk úgy, hogy közben a rossz válaszokat mondta egy hang. Aztán oxigénszegény nyomáskamrába zártak minket, és szélsőséges hőmérsékleteket állítottak be, hogy lássák, kibírjuk-e. Egy centrifugába raktak minket, és olyan sebesen forgattak, amíg el nem vesztettük az eszméletünket.
Tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy bármi is legyen ezeknek a vizsgálatoknak a célja, az egészen biztosan túlmutat a berepülő-pilóta programon. Ugyanabban a kórházban berepülő-pilótákat is vizsgáltak, de minket messze komolyabban vizsgálatoknak vetettek alá. Megtiltották, hogy beszéljünk velük, mondván, hogy szigorúan titkos mindaz, ami velünk történik. Gyanítottuk, hogy ennek a programnak köze van az űrrepüléshez. Izgatottak voltunk.
Végül nyolcunkat berendeltek egy idős légi marsallhoz. Atyai hangon szólt hozzánk. Azt mondta, hogy választanunk kell. Vagy vadászpilótaként folytatjuk a karrierünket a Légierőnél, vagy egy új kihívással kell szembenéznünk szembe: a világűrrel. Arra kért, hogy gondoljuk át, mit akarunk.
Kis időre kijöttünk a szobából, és a folyosón meghánytuk-vetettük egymás közt a dolgot. Öt perc múlva visszatértünk az irodájába. Új távlatokat akarunk, mondtuk. A világűrt választottuk.
Ezután azt mondták, hogy további utasításig térjünk vissza a bázisunkra. Mielőtt elhagytam volna Moszkvát, már tudtam arról, hogy rövidesen Kelet-Németországba helyeznek át. Nem volt vesztegetni való időm. Tudtam, hogy amint visszatérek Kremencsugba, beszélnem kell azzal a nővel, akit feleségül akarok venni.
Nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, de már akkor felfigyeltem rá, amikor legelső alkalommal, fiatal kadétként megérkeztem Kremencsugba. Akkor még iskolába járt. Emlékszem selymes, sötét bőrére, és arra, ahogy a barátaival sétált, nagy szalaggal a hajában. Amikor másodjára Kremencsugba érkeztem, ismét összefutottam vele az utcán. Aznap volt a születésnapom. Elhívtam a Tiszti Klubba – egy ilyen ajánlatot egy lány sem utasított volna vissza. Ő azonban megköszönte, és azt mondta, hogy már meghívta valaki. Amikor a klubban később egy másik tiszttel megláttam, megfogadtam magamban, hogy küzdeni fogok érte. Megtudtam, hogy Szvetlánának hívják, és kiderítettem, hol dolgozik. Ezután gyakran hazakísértem. Nem akartam elveszteni, így mielőtt áthelyeztek volna külföldre, nagyon őszintén beszéltem vele.
„Szvetlána, nagyon kevés időm van. Nagyon szeretlek, és melletted akarom leélni az egész életemet. Azt akarom, hogy holnapután házasodjunk össze” – mondtam neki. „Mikor, ha nem most? Az azt követő napon Kelet-Németországba utazom.”
„Egyetértek veled, Ljosa” – mondta nemes egyszerűséggel, de a boldogságomhoz pont ennyi kellett. Normál körülmények között a szovjet időkben egy házasságkötésre három hónappal korábban kellett bejelentkezni. De ezt le lehetett rövidíteni a helyi polgármester jóváhagyásával, és esetünkben bizony különleges körülményekről volt szó. Még aznap kérvényeztük a különleges engedélyt.
Mindössze két napunk maradt az esküvő megszervezésére. Több mint száz vendéget hívtunk meg, háromezer krizantémot rendeltünk. Menyasszonyom késve érkezett a ceremóniára, még lógtak a szalagok kézzel kötött fehér ruhájáról. Másnap elrepültem Kelet-Németországba. Négy hónap múlva csatlakozhatott hozzám.
A keletnémet Altenburgban egy felderítő egységhez kerültem, és a Magyarországról és Kelet Németországról készített katonai térképeket aktualizáltam. A bázis mindössze 20 kilométerre volt a nyugatnémet határtól, és amikor közel repültem a keleti és nyugati részt elválasztó légifolyosóhoz, sokszor láttam amerikai vadászgépeket a túloldalon. Nem viseltettem ellenséges érzésekkel az amerikai pilóták irányába. Néha, a kölcsönös tisztelet jeleként megbillentettük a szárnyunkat.
De tagadhatatlanul kemény idők voltak. A kialakult politikai helyzet miatt hatalmas nyomás nehezedett ránk. Az irányítótoronyból minden repülésünket nagy figyelemmel kísérték. Ha túlságosan megközelítettük a légifolyosót, rögtön felszólítottak útvonalunk módosítására. Súlyos büntetést kaptak azok a pilóták, akik betévedtek a védőzónába: többé nem repülhettek.
David Scott
Késő éjjel és kora hajnalban a nyugatnémet bázisokról jelöletlen F-100-asok szálltak fel, hogy felderítő repüléseket hajtsanak végre Kelet-Európa fölött. „Dörzsölt Csajok” (Slick chicks) volt a kódnevük ezeknek a kémrepülőgépeknek. Speciális fényképezőgépekkel felszerelve kigurultak a felszállópályára, majd kis magasságon egyenesen Kelet-Németországba repültek, fényképeket készített, majd a lehető leggyorsabban visszatértek. A műholdak előtt ez volt az egyetlen módja, megtudni, hogy odaát mire készülnek. A „dörzsölt csajokkal” többnyire a CIA pilótái repültek, nem sokat tudtunk róluk.
Mi egy kivezényelt század vadászpilótái voltunk, és szigorú szabályok vonatkoztak a keleti és a nyugati oldal között húzódó légifolyosó megközelítésére. Ez egy mintegy százötven kilométer széles sáv volt, ahova tilos volt berepülni, Légvédelmi Azonosítási Zóna volt a neve (Air Defense Identification Zone, ADIZ). Hollandiai tartózkodásom során sokszor megközelítettem, viszont súlyos szabályszegésnek minősült, ha valaki berepült ide: agresszív fellépésnek számított, amit akár háborúként is lehetett értelmezni.
Nálunk az volt a szabály, hogy sosem repültünk be erre a légifolyosóra, hacsak nem volt erre kifejezett engedélyünk, vagy légiharcban. Amikor a radarunk bemért egy zóna felé tartó orosz repülőt, valamelyikünk beugrott a vadászgépbe, hogy szükség esetén feltartóztassa, ha esetleg támadólag lépne fel. Néha a másik oldal éberségét teszteltük, és a földi irányítás egyenesen az ADIZ felé irányított minket. Amikor odaértünk, utasítottak minket a visszafordulásra. Láttuk az orosz gépek által húzott kondenzcsíkokat, ők is ugyanezt csinálták. A trükk az volt, hogy lássuk, melyikünk kanyarodik el előbb. Olyan volt ez, mint a „ki bírja tovább idegekkel” játékban, leszámítva, hogy ez halálosan komoly volt.
Ha egy orosz gép behatolt volna a repülőmentes övezetbe, akkor mi is beléphettünk ellenőrzés vagy feltartóztatás céljából. Ha agresszívan viselkedett, mi is agresszívan reagáltunk. Ha ránk lőtt volna, leszedtük volna. Ha úgy tűnt, hogy a gép eltévedt, mellé húzódtunk volna, leolvassuk az azonosítóját, és megpróbálunk kapcsolatba lépni a pilótával, és haza küldeni. Ha nem engedelmeskedett volna, elébe repülünk, és megbillegtetjük a gép szárnyát. A nemzetközi jog értelmében ilyen esetben követnie kellett minket a földre. Ha nem tette volna, a kísérő gép közvetlenül mögé kerül, és a pilóta az ujját a ravaszon tartja. Macska-egér játék volt.
Egyszer betévedtünk a zónába. Az éjszaka közepén történt, és a kötelékvezető tévedésből vitt be minket –elromlott ugyanis a rádiója. A radar akkoriban még nem nagyon volt elterjedve. A földi irányítás nem tudta értesíteni, hogy távozzon onnét. Csak mi ketten voltunk. Én közvetlenül mellette repültem, szoros kötelékben. Hirtelen nagyon erős fény világított meg minket. Egy elfogó vadászgép volt – a mi oldalunkról. Azért küldték, hogy hozzon vissza minket. Nagyon gyorsan leértünk. A történtek után a repülésvezetőm a szőnyeg szélére került."
