1956 miatt kis híján kitört a III. Világháború. Az Apollo-15 leendő parancsnoka vadászpilótaként Budapest védelmére készült. A nyugati tankok is teljes harckészültségben várakoztak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"1956-1961 - David Scott hadnagy
32. Nappali Vadászszázad, Soesterberg, Hollandia
1956 októberében szovjet tankok gördültek Budapestre, mi pedig háborúra készültünk. Sztálin halálát követően a Szovjetunióban Nyikita Hruscsov hatalomra kerülésével a keleti blokk várakozással tekintett a jövőbe, és változásokat remélt. De a belső ellenállásra brutális szovjet válasz érkezett. A nagyobb szabadságot követelő magyar munkásokat vérbe fojtották, hetek alatt háromezer embert öltek meg.
A frontvonalra telepített vadászszázadunkat a legmagasabb készültségi fokozatba helyezték. A komplett század kevesebb, mint egy óra alatt képes volt felszállni, és támadni. Négy gép – rotációs jelleggel – ötperces készültségben volt: a pilóták egyhuzamban órák hosszat ültek a felszállópályán álló gépek fülkéjében. Másik nyolc gép harmincperces készültségben, a többi negyvenöt perces készültségben várakozott. Tudtuk, hogy az oroszoknak sokkal több gépe van, minden gépünkre nagyjából négy vagy öt jutott. Emellett az oroszoknak kiváló pilótáik is voltak, így a légiharc nem jó esélyekkel kecsegtetett.
A menekülésre és az ellenség elkerülésére is kiképeztek minket: ha lelövik a gépünket, mit tegyünk, hogy ne essünk fogságba. Egy alkalommal a német Feketeerdő fölött dobtak le minket. A gyakorlat során el kellett kerülnünk a Szövetséges Erők Különleges Alakulatait, akik ránk vadásztak.
Tudtuk, ha sikerül elkapniuk, börtönbe kerülnénk, és vallatnának minket – mégpedig koreai módra. Vakító lámpa előtt kellene állnunk órák hosszat, hideg vizet öntenének ránk, arra kényszerítenének, hogy egész éjjel csuklógyakorlatokat végezzünk, megpróbálnának lelkileg megtörni, és úgy általában megalázni minket. Ha a vallatás során túl sokat ki tudtak szedni valakiből, az soha többet nem repülhetett. Az évfolyam ötven pilótája közül csak hármat nem kaptak el. Engem az utolsó nap végefelé fogtak el, megkötöztek, majd arccal a sárba dobtak.
A legvalószínűbb forgatókönyv az volt, hogy háború esetén Csehszlovákia fölött vetik majd be a századunkat, így cseh térképekkel és valutával láttak el minket. Oldalfegyvereket is kellett volna kapnunk, hogy megvédhessük magunkat, ha esetleg lelövik a gépünket. De amikor Magyarországon kitört a forradalom, mindössze egy jelzőpisztolyunk volt – ennek pedig nem sok hasznát lehet venni közelharcban. Gyorsan kellett tehát cselekedni, így ketten bevágták magukat egy gépbe, és az olaszországi Beretta-gyárba repültek, ahol annyi Beretta-pisztolyt vásároltak, amennyit csak be tudtak zsúfolni a gépbe. Visszatérésük után egy hosszú asztalt telepakoltak pisztolyokkal, és mindegyikünk legalább hármat vett belőlük – mi fizettünk mindent az utolsó szálig – a hozzájuk tartozó hordtáskával és lőszerrel együtt.
Akkoriban nem sok fejlett technika állt rendelkezésünkre. Csak egy színben egymástól elütő kezeslábasunk és egy G-ruhánk volt, ami úgy állt rajtunk, mint tehénen a gatya, valósággal lötyögött a lábunkon. Ez még a II. világháborúból és Koreából maradt meg. Oda dugtuk a pisztolyokat, ahova csak tudtuk: a hónaljunk alá, a gatyánkba, annyi lőszerrel, amennyit csak elbírtunk. Szakasztott úgy néztünk ki, mintha egy Vadnyugatról szóló hollywoodi vígjáték valamelyik jelenetéből léptünk volna elő.
Ennek azonban a fele sem volt tréfa, halálosan komoly volt a helyzet. A Szárazföldi Erők is bevetésre vártak a tankjaikkal. A III. világháború küszöbén álltunk. Komolyan azt hittük, hogy az USA megvédi a magyar szabadságharcosokat, ha már akadt egy rakás ember, aki ki akar törni a kommunizmusból. Az utcákon harcoltak. Azt hittük, hogy az USA segítséget ad nekik, ahogy ezt korábban az Egyesült Államok hangoztatta is. De nem segített.
Akkoriban nem értettem, miért hagytuk válaszlépés nélkül a szovjetek nyers agresszióját. Ez a Hidegháború egyik mocskos fejezete volt. Magukra hagytuk a magyarokat. Túl kishal voltam ahhoz, hogy tudjam, mi történik a színfalak mögött. Csak azt tudtam, hogy századunknál néhány hét után lefújták a legmagasabb fokú készültséget.
Alekszej Leonov hadnagy
Felsőbb Katonai Pilótaiskola, Csugujev, Ukrajna
A magyar felkelés kirobbanása után az újságok tele voltak sokkoló fényképekkel. A kommunista rendszer támogatóinak megcsonkított testét lehetett látni, és a Szovjetuniót szimbolizáló ötágú csillagot vágtak beléjük. Undort és dühöt éreztem. Ha a felkelésben résztvevők nem lettek volna ennyire kegyetlenek, bizonyos mértékű rokonszenvre számíthattak volna a szovjet emberek részéről. Volt okuk az elégedetlenségre. Magyarország kommunista rendszere csődbe vitte az országot. A lázadók azonban nagyon kegyetlenül viselkedtek: lelőtték, felakasztották, elevenen elégették a kommunistákat, és azokat is, akik nem értettek egyet a módszereikkel.
Ma már tudom, hogy akkoriban nem értesültünk mindenről. De arra nagyon is pontosan emlékeztünk, hogy a magyarok a II. világháború alatt Hitler szövetségesei voltak, és rengeteg szovjet katona halt meg, akik egytől-egyig azért harcoltak, hogy felszabadítsák ezt az országot a fasiszták uralma alól. Az általánosan elterjedt vélemény az volt, hogy erkölcsi alapunk van katonákat állomásoztatni Magyarországon, a szovjet helyőrségeknek pedig joguk van megvédeni állásaikat.
Ekkoriban fejeztem be az YK11 propelleres repülőgépekkel a tanfolyamot Csugujevben, és kezdtem tanulni a MiG-15-ösöket repülni. Századunk teljes harckészültségben volt, bevetésre készültünk. Mai fejjel már valószínűtlennek tűnik, hogy harcba küldtek volna minket. Fiatalok voltunk, kiképzésünk közepén tartottunk. Mi jelentettük a Légierő jövőjét. Készen álltunk a háborúra. Huszonegy éves voltam, és mindenre elszánt voltam. Többségünk azt gondolta, hogy a Nyugat nem áll készen arra, hogy közbeavatkozzon Magyarországon, és szembenézzen a szovjet hadsereg erejével. Európa kivette a részét a harcokból. Igazunk lett. Nem léptek. A lázadást hamar letörték.
A Kremencsugi Pilótaképző Iskolában és a Légierő csugujevi iskolájában tanulmányaim során az évek alatt mindig én kaptam a legjobb osztályzatokat a vizsgákon. Aztán, a legvégén volt egy ballépésem. Meg mertem kérdőjelezni egy parancsot: Gyorgy Zsukov marsal, a Szovjetunió I. világháborúbeli katonai vezetője tiszteletére fel kellett díszíteni egy termet. Túlzottan lefoglalt a felkészülés az utolsó vizsgáimra, így azt mondtam, hogy majd a vizsgák után dekorálom ki a termet. Ez felháborította az egyik oktatómat, és lehúzott a Marxista-Leninista elméletből, amit ő tanított. Ezen annyira felháborodtam, hogy megesküdtem: újra levizsgázom. De a századparancsnokom úgy gondolta, hogy ebből nem sok jó fog kisülni: „Hagyd a fenébe ezeket a gazembereket. Mindig úgy csűrik-csavarják a dolgokat, hogy a végén nekik legyen igazuk.” Azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy elsőként én választhatom ki, hogy hova helyezzenek.
Megtartotta a szavát. A Bécsben állomásozó 10. sz. védő alakulatot választottam. Akkor még nem tudtam, hogy megérkezésem után az egész egységet áthelyezik – mégpedig Kremencsugba, arra a repülőtérre, ahol négy évvel korábban kadétként kezdtem a pályafutásom.
Miközben a diplomaátadó ünnepség előkészületeinek utolsó simításait végeztük, lenyűgözve hallottuk, hogy 1957. október 4-én a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik-1-et a világűrbe. Mindenki tapsban tört ki. Hátba veregettük egymást, gratuláltunk egymásnak, hogy mi lettünk az első ország, amelyik mesterséges műholdat bocsátott fel. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy a Szputnyikkal a Szovjetunió megmutatta a világnak technológiai fölényét. Én teljesen a történtek hatása alá kerültem, holott elképzelésünk sem volt arról, hogy az űrrepülés fejlődése milyen fordulatot vesz – arra számítottunk, hogy sok évnek el kell telnie, mire embert állítunk földkörüli pályára.
Pár órával a Szputnyik felbocsátása után Nyikolaj Krivancsikov szovjet költő egy rövid verset írt, ami megragadta a fantáziámat.
Eljön majd a nap, amikor csillagközi repülésre indulunk.
Ki tilthatja meg, hogy magunkban ilyesmikről álmodjunk,
Amikor Lenin tanított meg minket arra, hogyan kell álmodni?
Az univerzum bolygói felfedezésre várnak.
Feltérképezzük majd a világűr ötödik óceánját.
Cskalov indított el minket ezen az úton.
Valerij Cskalov, a Szovjetunió leghíresebb első repülősei közé tartozott, hősként tekintettem rá. Ez a vers nagy hatással volt rám egész életemben."
