MoonShot

Az asztronauták harmadik csoportjának kiválasztása során a jelentkezőknek óránként meg kellett inniuk egy liter cukoroldatot. De legalább az orvosok nem néztek bele minden testüregbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

1963 tavaszára a NASA túllépett azon, hogy az asztronauták csak minimális mértékben irányíthatták az űrhajóikat. Miután John Glenn első amerikaiként feljutott a világűrbe, Scott Carpenter és Wally Schirra 1962 májusában és októberében két további Mercury-küldetést teljesített: Carpenter háromszor, Schirra pedig hatszor kerülte meg a Földet, majd nagy ünneplés közepette a Csendes-óceánra landoltak. Még ez év szeptemberében a NASA komolyan nekilátott az űrrepülés előkészítésének. Az űrügynökség további kilenc asztronautát vett fel, akik majd a Gemini- és az Apollo-programokban vesznek részt.
Hat hónappal később, 1963 márciusában, bejelentették, hogy a NASA az asztronauták harmadik csoportját is elkezdi toborozni, így beadtam a jelentkezésemet – főképp azért, mert ez volt az elvárás. A második körben kiválasztott asztronauták közül hármat ismertem: Frank Bormant, Jim McDivittet és Ed White-ot. Mindannyian a Légierő szolgálatában álltak, és megfordultak az Edwardson is. Kiváló pilóták voltak. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha nekik megteszi az űrprogram, akkor tényleg jó dolog lehet.

De akkoriban a NASA költségvetése még mindig borzalmasan állapotban volt. Röviddel azután, hogy benyújtottam a jelentkezésemet, a Time magazin lehozott egy cikket, amiben a Gemini-program hiányos finanszírozását részletezték. A fényképen Borman és White épp egy houstoni irodában üldögélt, és azt a benyomást keltette, mintha azon tűnődnének, vajon tényleg jó döntést hoztak-e, amikor feladták Légierőnél felépített karrierjüket.
A Kongresszus még mindig ódzkodott attól, hogy rábólintson az űrprogramhoz szükséges teljes költségvetésre, noha Kennedy egy újabb lényeges beszédet tartott 1962 őszén arról, hogy Amerikának el kell kötelezni magát az űrkutatás mellett. Felkereste a NASA új startközpontját a floridai Cape Canaveralon, majd meglátogatta az alabamai Huntsville-ben működő Marshall Űrrepülő Központot. Itt készültek Wernher von Braun irányításával a Saturn-rakéták készültek, amiket előbb az Apollo-program tesztjeihez, később pedig a tényleges holdraszállások során használnak majd. Ezután Kennedy a texasi Houstonban a Rice Egyetem zsúfolásig tömött futball-stadionjában, rekkenő hőségben hevesen éljenző tömeg előtt körvonalazta Amerika „űrversennyel” kapcsolatos szerepvállalásával kapcsolatos gondolatait.
„Részt kívánunk venni” – ígérte. „És az élére akarunk állni… A világ figyelme most a világűr, a Hold és messzi bolygók felé fordul, mi pedig megfogadtuk: nem engedjük, hogy a szabadság és a béke szimbóluma helyett ellenséges zászló uralja ezeket az égitesteket.”
„Többek között nem azért akarunk még ebben az évtizedben a Holdra menni, mert ez könnyű feladat, hanem azért, mert nehéz” – folytatta az egyre erőteljesebb tapsvihar közepette. „Ennek a kihívásnak eleget akarunk tenni, és nem akarjuk elszalasztani a lehetőséget, és elsők akarunk lenni.” A tömeg tombolni kezdett.

Ezzel a lelkesítő beszéddel kezdődött az űrverseny. A holdutazásban rejlő lehetőség magával ragadta az ország képzeletét. Amikor JFK két évvel ezelőtt az Egyesült Államok elnöke lett, ezt mondtam magamban: „Nagy kár, kíváncsi leszek rá, hogy ez a Kennedy mihez kezd majd? Egy liberális demokrata. Úgy tűnik, ezzel annyi is lesz az országnak.” Akkor a választáson Nixonra szavaztam. Konzervatívan neveltek, én pedig a republikánusokkal szimpatizáltam. De eltekintve Kennedy kiváló szónoki képességeitől, ez a beszéd egy karizmatikus vezető határozott megnyilatkozása volt.
Ugyanakkor még senki nem sejtette, hogy mennyire kemény fába vágtuk a fejszénket, ha el akarunk jutni a Holdhoz. Nekem legalábbis egyáltalán nem volt erről még csak elképzelésem sem. Mennyivel bonyolultabb feladat lesz – gondoltam – egy rakétarepülő vezetésénél? Azt gondoltam, hogy a NASA majd megépíti majd a holdutazáshoz szükséges űrhajót, valaki repül majd vele. Utólag egyértelmű, hogy Kennedy-t nagyon részletesen tájékoztatták mindarról, amiben az amerikai technológia megelőzte a szovjetekét. Például a mi inerciális irányítórendszereink jóval könnyebbek és pontosabbak voltak, mint szovjet társaik. Így festett a terep, ahol Kennedy be akarta bizonyítani a szabad társadalom előnyeit a totalitarizmussal szemben. Ez a Hidegháború egyik színterévé vált, ő pedig biztos volt abban, hogy nyerni tud.

Egy év múlva Kennedy ismét visszatért Texasba, hogy az űrkutatás jelentőségéről egy újabb lelkesítő beszédet tartson az országnak. Elképzelhetetlen volt, hogy 1963 novemberében tragédia leselkedik rá – még mielőtt egyáltalán megtarthatta volna beszédét. Tavasszal még mindannyian tele voltunk optimizmussal.
Ugyanakkor a holdutazás többségünk számára még mindig nagyon a jövő homályába veszett. Akkoriban mindössze csak arra tudtam gondolni – feltéve, hogy felvesznek az űrprogram, és igent mondok rá – hogy egyszer-kétszer talán majd kirepülök a világűrbe, majd visszatérek a Légierőhöz, ahol folytatom a karrieremet.
Röviddel azután, hogy beadtuk jelentkezésünket a NASA-hoz, egy rakás pályázót behívtak, hogy a kiválasztási folyamat részeként részt vegyenek az egyhetes egészségügyi vizsgálatokon. Szerencsére, ránk már nem olyan méltatlan vizsgálatok vártak, mint annak idején az Eredeti Hetekre. Amikor őket toborozták, még az is kérdéses volt, hogy életben marad-e az ember a világűrben, így az orvosi vizsgálatok során minden létező testüregbe bekukucskáltak. A mi esetünkben legalább annyit már tudni lehetett, hogy az űrrepülés túlélhető.
A szokásos EKG-, futópados, terheléses és EEG-vizsgálatok mellett hipoxia-vizsgálatban is részünk volt: azt akarták megtudni, hogy miként viselkedünk oxigénszegény környezetben. Más alkalommal egy sötét szobában a széken ülve pörgettek minket, hogy kiderítsék, mennyi idő után leszünk tengeribetegek. Óránként egy liter cukoroldatot itattak meg velünk, majd vért vettek tőlünk, hogy megfigyeljék a vércukorszint alakulását. Egy elég kellemetlen élményben is részünk volt. Az egyik fülünkbe jéghideg vizet öntöttek, hogy megtudják, miként reagál a belső fül félköríves járataiban található egyensúlyközpont arra, ha az egyik fül meleg, a másik pedig jéghideg. Nagyon nehezen ment a tájékozódás. Az agy nem tudott mit kezdeni az egymásnak ellentmondó információkkal. Ettől aztán vadul forogni kezdtek a szemeink. Ezzel gyakorlatilag a belső fül működését vizsgálták. De nem sok köszönet volt benne.

Ezután egy izolációs kamrába kerültünk, ahol jó pár órát el kellett tölteni, és közben megfigyelték reakcióinkat. Az idő egy részében az általunk csak „dolgos doboznak” (busy box) nevezett szerkezettel foglalkoztunk, ami egy rendkívül elmés, elektronikus szerkezet volt: rengeteg mutatót és kapcsolót építettek bele. Egy orvoscsoport árgus szemmel figyelte, hogyan birkózunk meg a feladattal, miközben egyre bonyolultabb műveleteket kellett a dobozzal végrehajtani. A végére pár feladat már olyan összetett lett, hogy a feladatokat nem lehetett megoldani, így ez inkább olyan játékra hasonlított, amiben sosem nyerhetünk. Ezzel a stresszhelyzetre adott reakciónkat vizsgálták. Páran nagyon komolyan vették, és túlzottan befeszültek. A magam részéről nem nagyon idegeskedtem miatta."

Ha Koroljov a Fekete-tenger partján lévő szanatóriumban töltötte a szabadságát, az egész objektumot lezárták, és rajta kívül senki más nem tartózkodhatott ott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Megdöbbentett, amikor első alkalommal megpillanthattuk az OKB-1-nél készülő űrhajót (ez Szergej Koroljov Kísérleti Tervezőközpontja volt). Művészemberként egy teljesen más űrkapszulát képzeltem el, jóval karcsúbbat és áramvonalasabbat. Mégis itt álltunk, szépen felsorakozva egy hatalmas futószalag mentén a gyártócsarnokban, ami úgy nézett ki, mint a moszkvai metró egyik földalatti állomása: ablak sehol nem volt, mégis fényárban úszott. Aztán ott voltak azok a nagy ezüstgolyók. Az űrhajók az összeszerelés különböző fázisában leledztek. Némelyek alig voltak többek üres gömböknél. Mások közelebb álltak a befejezéshez.

És rettentően kicsinek tűntek. Emlékszem, hogy arra gondoltam: „Nem tudnának egy kicsivel nagyobb helyet szorítani nekünk?” Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen űrhajó fedélzetén én sosem repülhetek. 174 centiméteres voltam, az űrhajót pedig 170 centiméternél alacsonyabb emberekre tervezték. Ezek első generációs Vosztok-űrkapszulák voltak, akárcsak az, amiben Jurij Gagarin is megkerülte a Földet. Csalódott voltam.
De gyorsan biztosítottak arról, hogy a kutatók már elkezdtek dolgozni a második generációs űrhajón. Egy ilyen típusban készülök majd fel a küldetésemre. Ez később Voszhod néven vált ismertté, ami „napkeltét” jelent. A Voszhodra tervezett küldetések jóval ambiciózusabbak voltak. Hogy pontosan mennyivel, az a következő év végén derült csak ki, 1962-ben.

Addig három további Vosztok juttatott kozmonautákat hosszabb időre a világűrbe. Az első fedélzetén German Tyitov repült, aki tizenhétszer kerülte meg a Földet. Szédülés és látásproblémái miatt átalakították a Vosztok életfenntartó rendszereit. Őt Andrian Nyikolajev követte, aki hatvannégyszer kerülte meg a bolygót, majd Pavel Popovics következett, aki egy nappal Nyikolajev után szállt fel, és negyvennyolc földkörüli keringés erejéig mindkét űrhajó a világűrben tartózkodott. A következő év júniusában Valerij Bikovszkij és Valentina Tyereskova, az első nő a világűrben, hajtotta végre az utolsó páros Vosztok-repülést. Tyereskova teljesítményét hivatalosan az egyenlőség diadalaként éltették. Hruscsov élő televízióadásban gratulált neki, és kijelentette, hogy küldetésével bebizonyította, hogy „a férfiak és nők egyenlő bánásmódban részesülnek a Szovjetunióban”.

Az oroszok nagy része úgy vélte, hogy a nőknek nem kellene beleütni az orrát olyasmikbe, amit a többség férfimunkának tekintett. Miután Tyereskova visszatért a Földre, és elmondta, milyen pofonegyszerű is volt a küldetés, csalódottak és levertek voltunk. A kozmonauták presztízse is kissé megkopott. Jó pár évtized múlva derült csak ki, hogy küldetése minden volt, csak nem sima ügy. Bátor volt, és teljesítette a rábízott feladatokat, de komoly egyensúly-problémái adódtak. A Szovjetunió azonban mindent nagyon nagy titokban tartott, így minderről akkoriban semmit nem lehetett tudni. Koroljov nemes egyszerűséggel azzal intézte el a dolgot, hogy űrhajója nők számára alkalmatlan.

Szokatlan instrukciókat kaptunk, amikor 1963 elején berendeltek minket, hogy megtekintsük a Voszhodok második generációs űrhajóit - ilyennel repültem két év múlva repültem. Azt kérték, hogy civilben menjünk Koroljov tervezőirodájába, az OKB-1-be. Egészen eddig senki nem tett egy lépést sem az egyenruhája nélkül, közülünk csak keveseknek volt egyáltalán nagykabátja. Mindössze egyetlen napunk volt arra, hogy új ruhákat szerezzünk be magunknak. Mindannyian olasz zakót és kabátot akartunk venni. Más-más boltokba mentünk, hogy megtaláljuk a legjobbat, de olyannyira nem volt nagy választék, hogy igazság szerint mindenütt csak egy modellt árusítottak. Amikor másnap, a találkozó előtt a buszra várva gyülekeztünk, és megpillantottuk egymást, kis híján megszakadtunk a nevetéstől. Mindössze annyi történt, hogy az egyenruhát egy másikra cseréltük. Egytől-egyig ugyanaz a drága, téglaszínű nagykabát volt rajtunk, amit olasz tervezők szabtak.

Az irodába lépve aztán megkérték, hogy vessük le kabátunkat, és helyette fehér védőkabátot és lábzsákot kellett felvenni. Ismét megmutattak nekünk egy sor űrhajót. Mindegyikük nagyon hasonlított a már ismerős Vosztok-kapszulákhoz. De a sor végén két űrhajó nagyon kilógott a sorból. Jóval érdekesebbek voltak a többieknél. Egy átlátszó zsilipkamra volt rájuk szerelve, benne egy kamerával.
Épp az űrhajót tanulmányoztuk, amikor Koroljov megérkezett. „Rendben, uraim” – mondta – „jól nézzék meg maguknak.” Később lenyűgöző magyarázattal szolgált a zsilipkamra feladatát illetően. „Elvárás, hogy az óceánjárók fedélzetén minden matróz tudjon úszni. Ehhez hasonlóan a kozmonautának is meg kell tanulnia úszni a világűrben.” – mondta határozottan. „Nem csak, hogy úszni kell tudni, de az űrhajón kívül szerelésekre is képesnek kell majd lenni. Meg kell tanulni, miként csináljuk ezt.” Jó alaposan szemügyre vett minket.
Aztán egyenesen hozzám fordult. „Hát, kis sasfiókom” – mondta – „kérlek, vedd fel azt a szkafandert, menj, és ülj be az űrhajóba. Próbálj meg kijönni a zsilipkamrán át. Tizenkét óráig van időd, akkor majd be kell számolnod a mérnököknek az űrhajóval kapcsolatos tapasztalataidról.” Ezzel sarkon fordult, és távozott.
Kezdett nagyon melegem lenni. Azon tűnődtem, hogy Koroljov vajon véletlenül szemelt ki erre a feladatra? Tudtam, hogy nagyon nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel előmenetelemet. Ismert volt számára műszaki adottságaim, kiváló fizikai kondícióm, illetve tudta rólam, hogy kimagasló sporteredményeket érek el. Jurij Gagarin szinte rögtön hozzám fordult, hogy gratuláljon. „Most rajtad a sor, Ljosa” – mondta, és hátba vágott. „Ezúttal téged választottak.”

Alaposan szemügyre vettem a kabint, és rájöttem, hogy ebben a Voszhod-modellben elég sok eltérés van az általam ismert Vosztok-kapszulához képest. A Vosztoktól eltérően – amiből a kozmonauta röviddel a földet érés előtt katapultált, majd ejtőernyővel szállt le – az ülések kialakításából egyértelmű volt, hogy a Voszhodot arra tervezték, hogy utasait „puha” landolással juttassa vissza a Földre. Két televíziókamerát is beszereltek a kapszula meghatározott pontjaira, ezen kívül egy független navigációs rendszerrel is rendelkezett, és kapcsolókkal lehetett szabályozni az űrhajó belső környezetének minden aspektusát.
A Vosztokból ismert műszerfalak egy része máshova került. Az optikai orientációs rendszert 90 fokkal balra költöztették. A zsilipkamrát és a szkafandert felügyelő kapcsolótábla közvetlenül a fejem fölött volt, legalábbis, a két ülés egyikében, ahol történetesen ültem.
 
A zsilipkamra kapcsolótáblája különösen fura helyen volt – a kiképzés hónapjai során rendre belevertem a fejem, amíg meg nem szoktam, hogy ott van. Az első benyomásom az volt, hogy a kabin nagyon szűk. Később kiderült, hogy a súlytalanságban a Voszhod jóval tágasabbnak tűnt, és elég kényelmes, megbízható átmeneti szállás lett belőle.
Amikor Koroljov a mérnökök társaságában visszatért, elkezdtem hadarni első megfigyeléseimet. Azt kérte, hogy lassítsak, és ne rohanjak annyira. Majd hozzátette, hogy még mindig van elég idő az űrhajó tökéletesítésére. Ez volt az a pillanat, amikor tudatosan elkezdtem felkészülni a Voszhod-2 küldetésemre. Ettől kezdve minden héten felkerestem az űrhajót, hogy az időközben történt változtatásokkal tisztában legyek, és alaposan kiismerjem minden centiméterét. Az űrhajót az utolsó csavarig ismertem. Az otthonommá vált. Gyakran ültem a kabinban szkafanderembe öltözve, anélkül, hogy bekapcsoltam volna a szellőztető rendszert: próbára akartam tenni kitartásom.
 
Koroljov akkoriban szinte felfoghatatlan hatalommal, befolyással és felelősséggel rendelkezett. Nem csak minden űrrel kapcsolatos munkálatot ő irányított, hanem a katonai célú rakéták tervezésében is részt vett. Ő felügyelte a kommunikációs és kémműholdak tervezését és tesztelését is. Habár az egyes programok felelőseivé különböző tervezőirodák mérnökeit tette meg, hatalmas teher nehezedett rá. A NASA körülbelüli szovjet megfelelője a Középgépipari Minisztérium volt, ez 1962-ben jött létre. De a valóságban Koroljov irányította ezeket a programokat is a háttérből. Lenyűgözött a képességeivel. Filozofikus ember volt, emellett azonban kemény fából is faragták. Nem sok türelme volt az általa ostobának tartott emberekhez. Megvolt az a képessége, hogy kezének egyetlen apró mozdulatával bárkit csendre tudott utasítani.

Sosem éreztem, hogy zavarná Koroljovot, amiért teljhatalmú vezetői szerepét nem ismerték el nyilvánosan, sosem tűnt úgy, mintha ez zavarná őt. Egyszer sem volt az a benyomásom, hogy Szergej Pavlovics nehezen viselte volna a névtelenségét. Valószínűleg csak hátráltatta volna a munkájában, ha nyilvánosságra került volna a kiléte. Nagyra értékelte a Kreml aggodalmait: a Szovjetunió ellenségei az életére törhetnek, ha kiderül, milyen fontos szerepet is játszik országunk űrprogramjában.
Ha Koroljov elutazott valahova, egy úgynevezett titkár – igazából egy testőr – kísérte őt. Ha a Fekete-tenger partján lévő szanatóriumban töltötte a szabadságát, az egész objektumot lezárták, és rajta kívül senki más nem tartózkodhatott ott. Milyen keserű iróniával szemlélhette, hogy az állam hirtelen mennyire aggódni kezdett a jóllétéért. Élete fabatkát sem ért Sztálin brutális uralkodása alatt. Hagyták megrohadni egy szibériai gulágban."

Chuck Yeager egy roncsból származó olvadt alumíniumdarabkával lepte meg pórul járt kollégáját. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A meredek emelkedéseken (zoom climbs) kívül az úgynevezett „alacsony siklószámú landolásokat (low lift-to-drag ratio landings)” is gyakoroltuk. Többek között egy elég csekély felhajtóerejű géppel kellett leszállni, ami kődarab módjára érkezik, és a landolást megelőzően nagyon nagy ütemben veszti a magasságát – ilyen volt az X-15 rakétarepülő. Ehhez az F-104-et úgy állítottuk be, hogy az X-15-össel megegyező siklószámot érjünk el: a hajtómű teljesítményét közepesre vettük, majd 7500 méter környékén kiengedtük a futóművet, és minden létező fékmechanizmust. Ezek során éltem át a legneccesebb pillanatokat – és a legizgalmasabbakat is.

Akkori legjobb barátommal, Mike Adamsszel egy kétüléses Starfighterrel repültünk, amikor a hajtómű egy meredek, X-15-jellegű megközelítés során leállt. 7500 méteren körkörös megközelítésből kezdtünk neki a landolásnak, és 300 csomó sebességgel közeledtünk a futópályához, nagyjából 20 fokos szögben. Összehasonlításképp a személyszállító repülőgépek olyan 3 fokos lejtésű pályán süllyednek. Amikor a lassításhoz kiengedtük a futóművet és a fékszárnyakat, és nagyjából 2000 méteres magasságon voltunk, közel a futópálya végéhez, a mögöttem ülő Mike és én is rádöbbentünk arra, hogy túl gyorsan merülünk. Láttuk, hogy a föld nagyon gyorsan szalad felénk, a futópálya pedig rohamosan egyre szélesebbnek tűnik. Akkor még nem tudtuk, hogy a hajtómű egy része tönkrement. Úgy zuhantunk, mint egy darab kő.

Szempillantás alatt mindketten rádöbbentünk, hogy komoly bajban vagyunk, és nem volt idő megvitatni a helyzetet. Másodpercek kérdése, és a földön leszünk. Abban a pillanatban mindketten eltérő döntéseket hoztunk. Mike ösztöne azt súgta, hogy katapultáljon, és valószínűleg arra gondolt, hogy én is ugyanezt teszem majd. Én megpróbáltam a gépet letenni a futópályára. Felhúztam F-104-esünk orrát, hogy „kilebegtessem” a gépet, és még jobban lelassítsam – ettől a farát "lógatva" közeledett, mint egy kacsa a leszállás előtt. Így is nagyon durván fogtunk talajt, az orrfutó leszakadt, és a gép a hasán csúszott le a futópályáról – közben leborotválta a törzs alját, a gép pedig a sivatag felé folytatta útját. Amikor lenéztem magam alá, láttam a tömör sivatagi talajt a lábam alatti lyukon át, és a narancsszín lángokat, amik a gép hasából megmaradt eldeformálódott fémeket nyalogatták. Tudtam, hogy gyorsan ki kell jutnom, és kinyitottam a fülketetőt. De képtelen voltam megmozdulni. Valami az ülésemben tartott.

Az F-104-es volt az első gép, ahol lábszíjak és kábelek szorították a pilóta lábát az üléshez a katapultálást megelőzően: ez egy biztonsági mechanizmus volt, hogy a a pilóta lábai ne kalimpáljanak, amikor nagy sebességről katapultál. Valami okból ezek a lábszíjak most működésbe léptek, és fogva tartottak. Gyorsan az ülés mögötti kábelvágóért nyúltam, elvágtam a kábeleket, így a lábszíjak kiengedtek, és sikerült kikecmeregnem a pilótafülkéből.
Ekkor már tűzoltóautók siettek az égő gép felé, én pedig hátrapillantottam oda, ahol Mike ült, és láttam, hogy nincs az ülésében. A sugárhajtómű egy része benyomult az ülésére, és szétlapította a fülke hátsó részét. A legrosszabbtól tartottam.
De, amikor körülnéztem a vibráló hőségben, észrevettem egy alakot, aki vadul integetett nekem. Mike volt az, és egy ejtőernyőt húzott maga után. Közvetlenül a landolás előtt rántotta meg a katapultkart. Kiderült, hogy abban a szempillantásnyi időben mindketten a lehető legjobb döntést hoztuk. Ha Mike nem katapultál, a hajtómű agyonnyomja. Én viszont belehaltam volna a katapultálásba: mint később kiderült, az ülésem beragadt, és a fülkében felrobbant volna. Mázlink volt. Ahogy ilyen balesetek után szokás, az éjszakára kórházba kerültünk megfigyelésre, noha csak apró karcolások és horzsolások voltak rajtunk.

„Úgy látom, rendben kikeveredtél a gépből” – mondta Yeager, amikor besietett hozzám a kórházba. Aztán savanyú félmosollyal az arcán megcsillantotta fekete humorát, és szuvenír gyanánt átnyújtott egy roncsból származó olvadt alumíniumdarabkát. Yeager még mindig az ágyamnál ült, és épp a roncsról készült fényképeket nézegettük, amikor Lurton is befutott. Később elmondta, hogy két férfitől még soha életében nem látott ilyen gyors mozdulatokat: megpróbáltuk elrejteni előle ezeket a fotókat, nehogy meglássa, milyen közel is álltam a tragédiához.
A félelem megelőzésének klasszikus módja, ha visszamegyünk oda, ahol a baj történt. Így két nap múlva jó párszor megcsináltam ugyanazt, amit a baleset napján repültem – ezúttal azonban nem volt semmi probléma.
Egy nappal ezelőtt, Mike-hoz hasonlóan én is egy F-104-es és egy oktató társaságában repültem, és minden elképzelhető módon repültünk, hogy kiderítsük, mi történt. Nem jöttünk rá. A balesetvizsgáló bizottság később megállapította, hogy a hajtómű fúvócsöve meghibásodott, és repülés közben kinyílt: ezzel a gép teljesítménye visszaesett, és hajszál híján tragédiával végződött a dolog."

A Légierő erre is felkészítette az "űrpilótákat", akik kis híján rosszul lettek, amikor egy boncolást is végig kellett nézniük. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrrepülés hajnalán egyesek úgy gondolták, hogy súlyos vészhelyzetben szükség lehet arra, hogy az űrpilóták kisebb műtéteket hajtsanak végre: például vakbélműtéteket. Így a Brookson töltött pár hét során a lehető legtöbbet kellett megtanulnunk az emberi testről. Kiváló orvosok tartottak előadásokat, és a tanultak egy része elég könnyű részek is – a placebo hatása, mit tegyünk egy csonttöréssel, vagy sérült körmökkel. De akadtak elég nehéz pillanatok is – ilyen volt például a boncolás a kurzus legvégén.

A kurzus első hetében két tüdőt raktak elénk – az egyik egy nem dohányzó ember egészségesnek tűnő, halvány színű tüdeje volt, a másik olajszínű volt, és egy napi két doboz cigarettát elfüstölő emberhez tartozott. Addig sem dohányoztam, de a látottak garantálták, hogy a későbbiekben se szokjak rá. Ezután egy kutya nyitott szívműtétjén vettünk részt, ahol arra minket, hogy adjunk szívmasszázst, és így tanuljuk meg, hogyan kell fenntartani a ritmust az operáció végéig. Másnap reggel a közeli Légibázis kórházába utaztunk „záróvizsgánkra”. A jelenlévő patológus rövid eligazítását követően egy nagyon rideg, de elég szűkös terembe tereltek be minket, és odabenn álldogáltunk, beszélgettünk és viccelődtünk egymással, amíg be nem toltak egy lepellel letakart hullát.

Eddig a pillanatig a kurzuson résztvevők közül mindenki meg volt győződve arról, hogy kemény pilóta, akit nem egykönnyen kellett sokkolni. De amikor a leplet levették a holttestről, mindenki a falig hátrált, hogy a lehető legtávolabbra kerüljünk attól, aminek majd szemtanúi leszünk. Először elmesélték, hogy a férfi májrákban halt meg, és felelevenítették az emberi anatómiáról a kurzus során korábban tanultakat. Ezeket most épp a lehető legplasztikusabban készültek megmutatni. Egy sor bemetszés után a sebész elkezdte eltávolítani a szerveket, és egy acéltálba kerültek későbbi vizsgálat céljából. Olyan volt, mintha egy autót szedne szét, leszámítva a bomló hús bűzét, ami szinte elviselhetetlen volt.

A terem aprócska volt, és eléggé megült benne a levegő. A résztvevők fele nagyon gyorsan távozott a szobából. A hátramaradók közül sokan szivarra gyújtottak, hogy ezzel semlegesítsék a bűzt. Én próbáltam apró levegőket venni. Az itt tapasztaltak ellenére, vagy talán épp ezért, a kurzus elsőosztályú volt. Jóval intenzívebb egészségügyi oktatás volt, mint amilyenben a későbbiekben a NASA-nál bármikor is részesülünk majd.

A világűr határát súroló repülésekre való felkészülés nyitányaként akkoriban F-104 Starfighterekkel kezdtünk repülni, ez volt az első vadászgép, amit a hangsebesség kétszeresénél gyorsabb repülésre terveztek; korábban a vadászgépek épp csak átlépték a hangsebességet. Az F-104 egy nagysebességű, nagy magasságon repülő műveleti vadászgép volt, ami inkább egy rakétára hasonlított, mint repülőgépre. Hosszúkás, tubusszerű törzse rövid, zömök szárnyakban végződött, és ezeknek olyan borotvaéles volt a széle, hogy egy vékony műanyagburkolattal kellett letakarni, nehogy véletlenül megsérüljön a karbantartó személyzet.

Meg kellett tanulnunk ezeket a gépeket 27400-30400 méter magasságon vezetni, ahol jóval ritkább a légkör, és ahol a gépek nagyon eltérően viselkednek. Ez egy nagyon kényes, de egyben izgalmas feladat volt. Az F-104 egy vadászgép, és ennek megfelelően jól manőverezhető, képes bombákat ledobni, gépágyúzni, csak emellett hihetetlen gyorsan repül, és nagy sebességgel képes landolni is. Parabolapályán kellett repülnünk – ezt „meredek emelkedésnek” (zoom climb) hívják – olyan magasra, hogy szkafandert kellett magunkra venni, ami védelmet nyújtson a „világűr” vákuumában, ha esetleg a kabin nyomása megszűnne. A repülések során a pilóták minden tudására szükség volt. Még Chuck Yeager is katapultált egyszer a típus „rakétahajtású” verziójából, amikor az irányíthatatlanná vált nem sokkal a parabola csúcsának elérése után. Ugyanakkor szinte leírhatatlan izgalmat jelentett önmagunk és a gép határainak feszegetése.

A „meredek repülések” alkalmával nagyjából 10500 méterre emelkedtünk, majd a gép orrát olyan mélyre nyomtuk, amennyire csak bírtuk, hogy begyorsuljunk valamivel több, mint a hangsebesség duplájára. Amikor elértük ezt a sebességet, a gép orrát 3,5 G-terhelés mellett, 45 fokos szögben felhúztuk, majd így folytattuk az emelkedést. Olyan 18000 méteren a hajtómű több, mint 600 Celsius fokra hevült, ekkor le kellett állítani, nehogy túlmelegedjen. A gép ezután úgy száguldott, mint egy golyó, amíg el nem vesztette a lendületét, és sebessége kábé 120 csomóra nem csökkent – ekkor olyan 27500 méteren voltunk. Ekkor ki kellett venni a gépet az emelkedésből, és vízszintes helyzetbe kellett hozni a süllyedéshez: a kezelőszerveket nagyon, nagyon finoman kellett használni.

A parabola legmagasabb pontján a ritka légkörben az ég sötétkék volt, és rövid időre súlytalanságba kerültünk, noha ennek egyedüli jele az volt, amikor alfelünk enyhén elemelkedett az ülésből, annyira, amennyire a szorosra húzott övek engedték. Nagyjából 10500 méterre vitorlázva beindítottuk a hajtóművet, kiengedtük a futóművet, a fékszárnyakat és a féklapokat, így csökkentve a sebességet, majd landoltunk az Edwards betonjára. Arra az esetre, ha nem sikerült volna bekapcsolni a hajtóművet – és ez a manőver bonyolultsága miatt időnként megtörtént – az Edwards kiszáradt tómedrére kellett letenni a gépet: ez volt a világ leghosszabb futópályája."

A hatvanas évek elején nagy volt a halandóság a berepülő pilóták körében. Volt olyan is, hogy az évfolyam fele meghalt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

Odakinn a magasan fekvő sivatagban, mintegy százötven kilométerre Los Angelestől északkeletre, az Edwards meglehetősen sivár vidéken terült el. Távol mindentől, az elhelyezés legjobb jóindulattal is csak puritánnak volt nevezhető. De ez rendben is volt. Amikor 1962 júliusában megérkeztem, ott voltam, ahol mindigis lenni akartam. A Nap szinte folyton melegen sütött, kristálytiszta volt az ég – a repülés szempontjából nagyon kedvező változás volt a szinte mindig szürke, esős, hideg, és zord európai időjáráshoz képest.
A legfontosabb az volt, hogy az Eddy volt Chuck Yeager birodalma. Eltekintve attól, hogy egy élő legenda volt, Yeagerről rengeteget mesélt korábbi szobatársam is a pilótaiskolából. Ő akkor került Yeager századába, amikor még az 1960-as évek elején Franciaországban szolgált századparancsnokként. Ez az ember határtalanul lelkesedett a Yeager által megtestesített csapatszellem iránt. Amikor 1962 júliusában megérkeztem az Edwardsra, Yeager nem sokkal korábban lett a Berepülő Pilótaiskola parancsnoka. Abban a két hónapban, mielőtt az iskola elkezdődött volna, elég jól megismertem őt, noha sem úgy mint Chuck Yeager. Én csak egy százados voltam. Számomra „Yeager ezredes, uram!” volt a megszólítása.

Már egészen a legelején repültem vele. Nagyszerű pilóta volt – a legjobb, akivel valaha csak találkoztam. Yeager és a többi nagyon jó pilóta számára ez azt jelentette, hogy a repülőt sokkal inkább önmaga meghosszabbításának tekintette, semmint egy gépnek, amit ő irányít. A jó pilóta teste minden izmával érzi a gép mozgását, minden érzéke a gép egyensúlyára és mozgására van hangolva, olyannyira, hogy már-már siklásnak tűnik a repülés. Nincsenek fura, rángató, ideges mozdulatok. Yeagerrel a repülés olyan volt, mint egy elegáns tánc – egy légi ballett, ami halálos célt szolgált.
A Hidegháborúval megkezdődött a technológiai verseny. Mi tényleg mindent megtettünk, amit csak lehetett, ha arról volt szó, hogy a szovjeteknél gyorsabb, jobb repülőgépeket kellett fejleszteni. Sokan meghaltak. Tíz éven belül osztálytársaim közel fele halott volt.
Tisztában voltunk a kockázattal, de számunkra egy új repülő kifejlesztése volt a legfőbb cél. Semmi nem volt izgalmasabb számunkra, mint kapni egy új gépet, amit aztán bukfencekbe, forgásokba és zuhanórepülésekbe vittünk, hogy meggyőződjünk arról, minden rendben van-e. Ezért voltunk ott. A határokat feszegettük.

Mielőtt az Edwardsra mentem volna, azt gondoltam, hogy tudok repülni. De az Eddy-n aztán tényleg megtanultam repülni. A vadászpilóta és a berepülő pilóta közti különbség a pontosságban rejlik. Berepülő pilótaként mindennek hajszálpontosan kell történnie. Adott sebességgel, magasságokon és meghatározott módon kell repülni – és mindig precízen. Megtanulható, hogyan kell a gépekkel teljesítőképességük határán repülni: irányíthatatlan manőverekbe viszed bele, hogy kiderítsd, mi módon lehet elkerülni a tragédiát.
Rengeteg jó pilótával repültem együtt. De Chuck Yeager messze kiemelkedett közülük. Nem csak a legjobb pilóta, hanem nagyon szórakoztató ember is volt. Elég laza volt ahhoz, hogy olyasmiket akarjon csinálni, ami minden vadászpilóta álma volt: megmutatni, hogy egy gép valójában mit tud, és „villantani” egyet a fiúk előtt.

Egyszer egy tiszta, napos vasárnap épp Új Mexikóban repültem a társaságában egy T-38-as fedélzetén, ami egy karcsú, fehér, takaros gép, olyan, amelyiken ügyeskedni lehet a pedálokkal. Én vezettem a gépet, Yeager a hátsó ülésen ült. A felszálláskor azt mondta, hogy a szokásos, lassú emelkedés helyett húzzam fel függőlegesre a gép orrát. Csak a legjobb repülők képesek ilyen manőverekre. Ilyeneket mindannyian szerettünk csinálni, de általában nem a főnökkel a hátsó ülésen. Ez nem volt szabályos. De ott volt Yeager, aki úgy döntött, hogy kicsit kiengedi a gyeplőt.
Nagyszerű érzés volt, kissé olyan, mintha egy meredek hullámvasúttal mennénk felfelé – egyenesen neki a kék égnek. Vártam, hogy Yeager mikor fordít vissza. De ő semmi mást nem akart, mint nyílegyenesen felfelé repülni. Egyebet sem hallottam a hátsó ülésről, csak ezt: „Vidd feljebb. Még, még.”

A legnagyobb elismerés a berepülő pilóta iskola végén ért engem. Az osztály legjobb pilótája címet én kaptam meg. Senki nem tudta előre, hogy ez a kitüntetés kié lesz majd. Emlékszem, ahogy az ünnepségen valamennyien felsorakoztunk az első sorban. Amikor engem szólítottak, felmentem a pódiumra, ahol Yeager átadta a kitüntetést. Tényleg nagyon jóleső, felvillanyozó érzés volt. Nem mellékes egy olyan iskolában legjobb pilótának lenni, ahova annyira nehéz volt bekerülni, de hogy a kitüntetést a világ legjobb pilótája adja át: ez volt számomra a legértékesebb eredmény egész addigi életemben. De hogyan tovább? Emlékszem, hogy akkoriban sokat töprengtem ezen.

A folytatás hamar nyilvánvalóvá vált. Az iskola befejezése után közülünk páran tanulmányainkat az újonnan megnyílt Űrrepüléstani Kísérleti Pilóta Iskolában (Aerospace Research Pilot School, ARPS) folytathattuk, ami szintén az Edwardson volt. Ott alkalmunk volt „űrpilótává” képezni magunkat – ide olyanok tartoztak, akik a hangsebesség ötszörösénél gyorsabban repülnek, 80 kilométeres magasság fölött, ami a világűr általánosan elfogadott alsó határa. Az emberes űrrepülés szempontjából a Légierő akkoriban jóval több lehetőséget kínált a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testületnél (NACA), amit nemrég szerveztek át, és változtatták meg a nevét Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalra (NASA). Az egykori NACA munkatársainak közreműködésével fejlesztette ki a Légierő nagy teljesítményű repülőgépeit, mint például az X-15 rakétarepülőt és a dinamikus emelkedésre képes X-20, vagy Dynasoar űrrepülőt. Izgalmas terület volt.

Az ARPS-nál eltöltött első hetek során arról tanultunk, hogy a szervezet miként működik a világűrben. Egy rövid, de annál intenzívebb egészségügyi kurzus következett, amire a texasi Brooks Légibázis Repülőorvosi Iskolájában került sor. Mélyvíz volt a javából. Az emberi test belső szerveiről tanultunk, de részt vettünk egy boncoláson is. A mögöttes elgondolás szerint így mi magunk is megfigyelhetjük testünk reakcióit, amikor majd nagyon nagy magasságokban vagy éppen a világűrben repülünk, és szükség esetén pontosan le tudjuk írni az orvosoknak, hogy mi zajlik bennünk, akik a földről megpróbálnak majd segítséget nyújtani."

Napi öt kilométer futással és úszással kezdődtek a szovjetek kozmonauták hétköznapjai, 50 gramm csokoládét is kaptak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

A kezdetektől fogva meg voltam győződve arról, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok űrprogramja a legjobb lehetőséget kínálja a két ország közötti együttműködésre, az árkok betemetésére. Emlékszem, hogy egyszer rajzoltam egy képet: egy amerikai és egy orosz állt egymás mellett a Holdon, kezükben országuk zászlójával. Amikor befejeztem a rajzot, úgy döntöttem, hogy ez nem jól venné ki magát feletteseim közül páraknál, így a nemzeti lobogókat jóval semlegesebb jelképekre cseréltem. A mai napig őrzöm ezt a képet. Ma már azt kívánom, bárcsak ne rajzoltam volna át. De akkor még nem tudtam, hogy annak a képnek sok év múlva milyen jelentősége lesz számomra.

1960 elejére arra a következtetésre jutottam, hogy katonáinknak nem kellene tovább Kelet-Európában állomásozniuk, mivel a további tartózkodás veszélyes lehet a Szovjet Szárazföldi Erőkre nézve. Amikor Kennedyt megválasztották elnöknek, emlékszem, hogy reménykedtem a két ország közeledésében. Kennedy tisztességes embernek és tehetséges politikusnak tűnt. De a Szovjetunió túl sok okot szolgáltatott arra, hogy a nyugati világ félelemmel és gyanakvással szemlélje. Az országban totalitárius politikai rendszer működött. A szomorú valóság az volt, hogy az Egyesült Államokban és másfelé még az átlagemberek is jóval többet tudtak ennek működéséről, mint mi magunk.
1962 őszén a két ország közeledésére a remény felszívódni látszott, amikor szovjet nukleáris rakétákat telepítettek Kubába. A Szovjetunió és az Egyesült Államok ismét a háború küszöbére sodródott.

Akkoriban arra számítottam, hogy ott kell hagyni az űrprogramot, és visszatérni vadászpilótának. Készpénznek lehetett venni, hogy a konfliktus csúnya véget ér majd. Egy küszöbön álló hatalmas nukleáris világégéssel kapcsolatos rémálmok gyötörtek. De Kennedy fiatal korát meghazudtoló bölcsességgel rendelkezett. Sikerült megoldani a konfliktust. Egyetlen lövés sem dördült el. A rakétákat elszállították.
A krízishelyzet enyhülésével figyelmünket ismét az űrprogram kötötte le. Többségünket nem nagyon érdekelte a politika. Az űrprogram előtt nem vizsgálták politikai nézeteinket, és kiválasztásunknál nem volt előfeltétel, hogy be kell lépjünk a Kommunista Pártba. Többségünk párttag volt, de páran, például German Tyitov, Valerij Bikovszkij és Konsztyantin Feoktyisztov nem voltak azok. Tyitov és Bikovszkij később párttagok lettek, Feoktyisztov viszont sosem.

Intenzív kiképzésben volt részünk, szinte már büntetésszámba ment, és olyasmiket csináltunk, amiről úgy véltük, hogy fizikailag képtelenek vagyunk rá. Minden nap úgy indult, hogy 5 kilométert futottunk, amit úszás követett, és csak ezután állhattunk neki feladatainknak. Mindennapi életünk összes vonatkozását aprólékosan felügyelte egy orvosokból és dietetikusokból álló csoport. Étrendünket nagy körültekintéssel állították össze. Erőnlétünk megőrzése érdekében olyan ételeket kaptunk, ami a lakosság nagy része számára akkoriban nem volt hozzáférhető, így például napi 50 gramm csokoládét. Emlékszem, később mennyire meglepett, amikor megtudtam, hogy az amerikai asztronauták gyakorlatilag azt ettek, amit csak akartak. Nekünk csúcsformában kellett lennünk.

A kimerítő fizikai kiképzés mellett beírattak minket a Zsukovszkij Felső Katonai Mérnökakadémiára (ezt egyesek a szovjet West Pointnak hívták), hogy gazdagítsuk ismereteinket. A rengeteg tantárgy közt volt fizika, matematika, kémia, kohászat, repülőgép tervezés és műszaki rajz is. A Zsukovszkijon úgy kellett tanulni, mint egy igásló. De tanáraink közül egyvalaki olyan bizalmat, tiszteletet és hűséget ébresztett bennünk, hogy mindig nagy lelkesedéssel álltunk neki a munkánknak. Szergej Mikhailovics Belocserkovszkijnak hívták, a mérnöktudományok doktora, magas rangú tiszt és állami ösztöndíjas volt.
1961. szeptemberében, amikor első alkalommal vettünk részt az óráján, katonai köpenyben, könyvekkel megpakolt aktatáskát szorongatva a karunkban érkeztünk az előadására, mint az elsősök, akik nem igazán tudják, mire számíthatnak. Lenyűgözött az előadóban lévő hatalmas szélcsatorna és a legkülönbözőbb repülőgép-modellek látványa. Köréjük gyűltünk, és szemügyre vettük őket, Jurij Gagarin pedig észrevette, hogy Becserkovszkij belépett a terembe, és gyorsan figyelmeztetett minket.

„Tiszt elvtársak!” – mondta, és erős hangjától visszhangzott az előadó. Majd Belocserkovszkijnak címezve ennyit mondott: „Ezredes elvtárs! A kozmonauta kiképző központ kadétjai megjelentek.”
„Tiszt elvtársak, kérem, foglaljanak helyet” – felelte a tanárunk, mi pedig elsőként most vehettük alaposabban szemügyre azt az ember, aki az elkövetkező években a legbonyolultabb tantárgyakon vezet majd minket végig. Köpenye makulátlan volt, egy gyűrődés sem volt rajta, nyakkendője elegáns csomóban volt megkötve, ami pedáns voltára utalt. Göndör, szürke haja némiképp rendezetlen volt, ami tökéletesen illett tudós megjelenéséhez. Fürkésző pillantása egyik arcról a másikra vándorolt – ezzel korántsem a felsőbbrendűségét akarta demonstrálni, hanem sokkal inkább az öröm megnyilvánulása volt, hogy találkozhat velünk.

„Ahogy látom, maguk mind a legmodernebb repülőgépeken szerzett nagy tapasztalattal rendelkező élvonalbeli vadászpilóták” – kezdte. „Most próbáljuk meg mélységében megérteni, hogy ezek a levegőnél nehezebb szerkezetek miért képesek repülni… Aztán elkezdjük megbeszélni, és ki tudja: talán még közösen megtervezünk egy új repülőgép-jellegű űrhajót”, amit a későbbiek folyamán meg is tettünk. Aztán körvonalazta az előttünk álló kurzust, és attól a naptól kezdve egy nyelvet beszéltünk egymással. Mindig lenyűgözött minket, ahogy a táblára rajzolni, színes kréták és segédeszközök nélkül, olyan diagramokat, ami úgy néztek ki, mintha egyenesen egy tankönyv oldalairól léptek volna elő. Belocserkovszkij kreatív egyéniségként kezelt minket, és kiugró teljesítményre sarkalt bennünket. Apránként egyre komplikáltabb témák kerültek terítékre, de valahányszor egy bonyolult új tárgy következett, mindig ugyanúgy szólított meg minket.
„Jól van, csacsikáim” – mondta ilyenkor – „lássuk, mi következik.”

Egyszer magunkkal hívtuk a Felső Liga egyik fontos futballmeccsére. Ez részben talpnyalás volt a részünkről, mivel reméltük, hogy így jóval elnézőbb lesz majd a vizsgákon. Emellett az is közrejátszott benne, hogy szerettük volna, ha egy kicsit lazítana. De még ezt az alkalmat is képes volt később aerodinamika órává alakítani. Az egyik játékos egy fantasztikus gólt lőtt, és a tömeg tombolni kezdett: egyesek ujjongtak, mások fájdalmasan kiabáltak. A tapasztalatlan szem számára úgy tűnt, hogy a labda nem érkezhetett volna a kapuba. Mi is értetlenül és meghökkenve álltunk a történtek előtt. Eközben tanárunk csöndben elmélkedett. „Hihetetlen elméleti probléma… A legközelebbi laborfoglalkozáson, ki kell majd dolgoznotok a megoldást”. És ezt meg is tettük, amikor egy focilabda-modellt helyeztünk a szélcsatornába. Be tudtuk mutatni, hogy a labda pörgése pontosan mennyire változtatja meg a röppályáját, és ezt aztán a mi gömbalakú Vosztok és Voszhod űrhajóink landolási profiljára is alkalmaztuk.

Bármennyire is izgalmas volt a Zsukovszkijon töltött idő, tanulmányainkat is abba a kevés szabadidőbe kellett bezsúfolni, ami a felkészülésünk mellett még megmaradt. Eleinte szégyelltem magam. Lemaradtam a többi diákhoz képest, akik minden idejüket tanulással tölthették. Kezdetben egy lányosztályba akartak betenni minket. Ezt visszautasítottam, és magántanuló lettem. A tanulásra a hétvégéim nagy része, és sok estém is ráment az elkövetkező hét évben. A végén hat hónappal azok előtt fejeztem be a tanulmányaimat, akikkel együtt elkezdtem a kurzust. Előbb egy mérnöki diplomát szereztem, később pedig kiegészítettem a műszaki tudományok doktori fokozatával.
Az első év végén, amikor egy sor komplikált vizsgán túl voltunk, hivatalosan is használhattuk a „kozmonauta” címet – ami oroszul olyasvalakit jelent, aki a kozmoszunkban, a Naprendszerünkben utazik.
Az amerikai „asztronauta” kifejezést fellengzősnek tartottuk – ez ugyanis azt sejteti, hogy valaki a csillagok között utazgat. Egymás közt gyakran viccelődtünk azon, hogy mi csupán „kozmonauták” vagyunk, és nem „asztronauták”."

A szovjet "Cár" bomba mérete már-már felfoghatatlan volt: 58 megatonna – több mint kétezerszer nagyobb volt a Hirosimára 1945 augusztusában ledobott 20 kilotonnás hidrogénbombánál. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott százados
Massachusetts Insitute of Technology (MIT), Boston

MIT-nél nagyjából tanulmányaim felénél jártam, amikor Jurij Gagarin kipipálta az első emberes űrrepülést. Az űrhajózástan kurzus résztvevői számára ez mérföldkövet jelentett az űrkutatásban. Érezhetően felbolydult az űrhajózási tanszék, amikor 1961 áprilisában bejelentették, hogy a szovjetek embert küldtek a világűrbe, amit az ország minden pontján vezető hírként közölték. Ezúttal nagyon is tisztában voltam az Egyesült Államok lakosságát ért sokkal, amiért a szovjetek ismét beelőztek minket.
Katonai szempontból ez újabb megnyilvánulása volt annak, hogy a Szovjetunió olyan technológiával rendelkezik, amivel mi nem. Eleinte mégsem így láttam a dolgot. Már egy ideje elhagytam a potenciális európai hadszínteret, és folytattam a tanulmányaimat, így erre a kérdésre eredendően nem a Hidegháború keretei között gondoltam. A hadseregen kívül töltött átmeneti időszak folytán objektívebben ítéltem meg a dolgot. Gagarin küldetése nagyon látványos és izgalmas teljesítmény volt. Az űrhajózástan kurzus szemszögéből azonban, aminek ekkor épp a felénél tartottam, Gagarin földkörüli küldetése kívül esett érdeklődésemtől, a bolygóközi navigációtól – ugyanakkor tagadhatatlan volt, hogy az űrkorszak elkezdődött.
 
A kor űrhajói még mindig csak nagyon korlátozott dolgokra voltak képesek. Az első űrrepülések alkalmával még mindig nem lehetett ténylegesen „repülni” velük – ez alatt az űrhajó irányítását értem. Még akkor sem nagyon törődtem a parádékkal, amikor a következő hónapban Al Shepard a világűrbe repült Amerika első szuborbitális küldetésén. Az emberiség első szárnypróbálgatása a világűrben nem volt rám túl nagy hatással: keményen tanultam, és próbáltam bebiztosítani, hogy elérjem célomat, és felvegyenek a berepülő pilóta iskolába.

De a hatalmas lelkesedés, amit Gagarin űrrepülése és Al Shepard küldetése váltott ki – noha Shepard csak öt percig volt súlytalanságban – valósággal felvillanyozta a Kennedy adminisztrációt. Amerika nem nézheti tehetetlenül, hogy folyton lekörözzék az oroszok. Kennedy eltökélt volt, hogy az Egyesült Államoknak át kell vennie a vezetést. 1961. május 25-én a Kongresszus előtt elmondott beszéde bekerült a történelemkönyvekbe.
„Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és biztonságban vissza is hozza a Földre”. Egyetlen mondatával herkulesi feladat elé állította az Egyesült Államokat. Később kiderült számomra, hogy az embereknek, beleértve a NASA akkori vezetését is, fogalmuk sem volt arról, hogyan teljesítik majd a kitűzött feladatot. Az elején még az sem volt nyilvánvaló, hogy a Kongresszus Kennedy mellé áll, és rábólint a grandiózus űrprogram költségvetésére. Jóval égetőbb politikai kérdések voltak ezidőtájt, kezdve a Disznó-öbölben történt fiaskótól a berlini fal építésén át, egészen a kubai rakétaválságig. Ezek nagyon feszült idők voltak, és ismét közel álltunk a nyílt konfliktushoz. Egy nukleáris háború esetén azonban végünk lett volna.

A Cár nevű hidrogénbombát a szovjetek 1961. október 30-án robbantották fel Szibéria északi részén, ami rémálomba illő forgatókönyveket vetített előre. A bomba mérete már-már felfoghatatlan volt: 58 megatonna – több mint kétezerszer nagyobb volt a Hirosimára 1945 augusztusában ledobott 20 kilotonnás hidrogénbombánál. És háromszor olyan erejű volt, mint a legnagyobb, amit az Egyesült Államok valaha is tesztelt.
Amikor John Glenn 1962. február 20-án első amerikaiként földkörüli pályára állt, én épp a záróvizsgáimra koncentráltam. Azután már alig vártam, hogy visszamehessek repülni. Már behívtak a kaliforniai Edwards Légibázisra egy interjúra, és a berepülő pilóta iskolában felmérték, hogy mit tudok pilótaként. A náluk tett látogatásom jól sikerült, jó előérzeteim voltak. Az MIT-n a záróvizsgáim is jól sikerültek. Biztos voltam benne, hogy sínen vagyok az Edwardshoz.

Nem sokkal azelőtt, hogy végeztem az MIT-n, kézhez kaptam a Légierő parancsát, amiben tájékoztattak arról, hogy tanulmányaim befejeztével hol kell majd szolgálatra jelentkeznem. Amikor kinyitottam a borítékot, nem akartam hinni a szememnek. Ellenőriztem a borítékot. A nevem szerepelt a saját azonosítószámommal. Teljesen összezavarodtam.
Az utasítás értelmében júliusban a Légierő újdonsült akadémiáján kellett szolgálatra jelentkeznem Colorado Springsben, ahol a repüléstan és az űrhajózástan egyetemi tanára leszek. Egyetemi tanár. Colorado Springsben. „Ezt nem mondjátok komolyan” – gondoltam.
Ez legkevésbé sem az volt, amiről álmodtam. Keményen dolgoztam. Mindent az utasítások szerint hajtottam végre. West Pointban az évfolyam legjobbjai között végeztem. Chauncey Logan tanított meg repülni. Európába helyeztek, és határmenti bevetéseken vettem részt a Vasfüggöny országaival szomszédos ADIZ semleges zóna mentén. Többször kis híján otthagytam a fogamat, amikor rossz időjárási körülmények közepette kellett repülnöm. A pilótapiramis csúcsán álló Boots Blesse engem választott ki, hogy a csapatában repülhessek. Két éven át minden óráért megkínlódtam, a repüléstan és az űrhajózástan bonyolult kérdéseit tanulmányoztam, mivel korábban azt tanácsolták nekem, hogy ez a legjobb módja, ha berepülő pilóta iskolába akarok kerülni. Erre most azt akarták, hogy tanár legyek!

Ez hatalmas pofon volt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy feladjam álmaimat, amiket három éves koromtól dédelgetettem magamban. Ez az álom a repülés volt, nem pedig az, hogy egy osztályteremben beszéljek a repülésről. Elszánt voltam, hogy nem adom meg magam harc nélkül. Ez azonban a parancs megkérdőjelezését jelentette, és a katonai szolgálatban senkit sem bátorítanak arra, hogy ilyesmivel próbálkozzon. Azt mondjuk, hogy „Igen, Uram!”, és tesszük a dolgunk. De számomra már nem is lehetett volna nagyobb a tét. Minden vágyam az volt, hogy a felszállópályán legyek. Döntöttem. Megpróbálok valakit meggyőzni a Pentagonban arról, hogy változtassák meg a parancsot.

Röviddel később Washingtonba repültem. Fogalmam sem volt, hova megyek, vagy kivel fogok találkozni. A Pentagon egy komplett útvesztő. Egész álló nap próbáltam kiismerni magam benne. Végül beszélhettem egy ezredessel. Akkoriban csak egy fiatal százados voltam, és kábé egy órát várakoztam az irodája előtt, mire végül bebocsátást nyertem.
„Mit keres itt, százados?” – kezdte nyersen az ezredes.
„Nos, Uram” – feleltem. „Meg akarom beszélni önnel a kapott parancsot.”
Az ezredes teljes megrökönyödéssel nézett rám. „Mit ért azon, hogy „meg akarja beszélni a parancsot”? Milyen parancsot kapott, százados?”
„A Légierő Akadémiáján egyetemi tanárrá neveztek ki, Uram.”
„Ó, nagyszerű” – mondta. „Gratulálok.”
„De, Uram” – szólaltam meg vakmerően – „én berepülő pilóta iskolába szeretnék menni.”
Ó, Atyám. Itt volt ez a megkeseredett, öreg ezredes, egy olyan munkakörben, amit nyilvánvalóan utált, én pedig a rossz oldalról közelítettem meg. Lehordott, amiért a Pentagonba járkálok, és pocsékolom a drága idejét.
„Nem tudja, hogy sosem kérdőjelezzük meg a parancsokat? Miért kérdőjelezi meg a parancsokat?” – akarta tudni.

Ekkor átfutott rajtam a gondolat, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Ostoba ötlet volt megkérdőjelezni a rendszer működését. Ezzel lőttek a karrieremnek. De hirtelen eszembe jutott a West Pointon kapott szigorú nevelés, ahol megtanultam, hogy egy kérdésre csak három lehetséges válasz létezik: „Igen, Uram”, „Nem, Uram” vagy „Nincs mentségem, Uram.” Semmiért magyarázkodás, hacsak nem kérnek meg rá. Így aztán egyetlen választ adhattam a kérdésére.
„Nincs mentségem, Uram.”
Úgy tűnt, hogy ezzel kissé megenyhült. Hátradőlt a székében, felrakta lábát az asztalra, és elővett egy szivart. Rögtön éreztem, hogy kissé engedékenyebb lesz, és megkér, hogy meséljem el, miért is kérem a segítségét és a tanácsát. Így azt feleltem neki, hogy korábban a Légierő azt tanácsolta, hogy szerezzek diplomát, ha berepülő pilóta iskolába akarok kerülni.
„Üljön le, fiam” – mondta. Leültem, ő pedig egy darabig rágcsálta a szivarját, nézett engem, és végül széles mosoly ült az arcára. „Tetszik az ötlete” – mondta. „Tetszik, hogy eljött ide. Meglátom, mit tehetek.”
A végén nagyon jó embernek bizonyult. Valószínűleg rájöhetett, hogy a Légierő rossz tanácsot adott nekem, esetleg megváltozott a berepülő pilóta iskolába való jelentkezés menete, mindenesetre én csak a kapott tanácsot követtem. Pár nap múlva újabb parancsot kaptam. Ezúttal a kaliforniai Edwards Légibázison a Légierő Kísérleti Berepülő Pilóta Iskolájában kellett szolgálatra jelentkeznem. Az Edwards! Eddy! Ez volt a létező legfejlettebb kísérleti berepülő pilóta iskola. A vadászpilóták számára ez jelentette a Szent Grált."

Gagarin repülése előtt kutyákat küldtek fel a világűrbe. Egyikük a start előtt elszökött, és gyorsan találni kellett helyette egy másikat. Végül egy kóbor kutya repült. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov százados
Petropavlovszk-Kamcsatku, Kamcsatka, a Szovjetunió távolkeleti része

Sokszor szíjaztak betanított kutyákat a Szputnyik kapszulákba, mielőtt biztonságosnak nyilvánították volna arra, hogy embert küldjenek a fedélzetükön a világűrbe. Először Lajka repült a Szputnyik-2-vel, aztán Sztrelka és Belka következett a Szputnyik-5-ön, majd Csernuska repült a Szputnyik-9-cel és Zvezdocska a Szputnyik-10-zel. Mindegyiküket földkörüli pályára állították, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az élőlények valóban túl tudják-e élni a súlytalanságot.
A mérnököknek fejtörést okozott becsalogatni a kutyákat a kabinokba. Az eredetileg a Szputnyik-9-re szánt kutya elszökött, ezt az ebet megtanították arra, hogy repülés közben a pofájával gombokat nyomogatva ételhez és vízhez jusson. Gyorsan találni kellett helyette egy másikat, így a mérnökök egy kóbor kutyát fogtak be, ami épp a Bajkonur űrközpont környékén lófrált. Az igazat megvallva Csernuska, a kóbor kutya, betanított társainál sokkal jobban viselte a megpróbáltatásokat. Míg némelyikük tengeribeteg lett a repüléstől, Csernuska hangosan ugatva tért vissza, és olyan életvidám volt, hogy elszaladt, amint kioldozták a hevedereit, és a technikusok futottak utána, mivel ellenőrizni akarták szívműködését és a vérnyomását.

Az első emberes űrrepülést megelőző hetekben egy újabb tesztet hajtottunk végre, ami a nyugati világban heves spekulációkhoz vezetett. Egy Ivan Ivanovicsnak nevezett bábut – John Doe orosz megfelelőjét – ugyanolyan Vosztok-űrhajóval állítottuk pályára, amit az emberes űrrepülés során is alkalmaztunk. A bábut úgy programozták be, hogy rövid repülése során egy előre felvett rádióüzenetet játsszon le. Az adást, amiben bizarr módon sok más mellett a borscs (orosz céklaleves) receptje is elhangzott, a nyugati megfigyelőállomások is vették. Mivel a TASSZ hírügynökség nem jelentette be előre a küldetést, futótűzként terjedt a pletyka, hogy egy emberes űrrepülés balul sült el, és el akarjuk titkolni.
De 1961. április 12-én a nyugat minden kétséget kizáróan meggyőződhetett egy másik Vosztok-küldetés sikeréről, és ez nem más volt, mint a Vosztok-1 útja.

A küldetést megelőző héten Petropavlovszk-Kamcsatkuba rendeltek, ami a Szovjetunió messzi, távolkeleti részén lévő Kamcsatka-félszigeten található, ahol öt UHF rádióállomás egyike volt, ahonnan majd a Vosztok-1 útját figyelik. Ezekben a kezdeti időkben a Küldetésirányítás a krími Jevpatorijában volt, és kritikus volt a későbbi küldetések során, de még mindig tartott az építése. Így az első emberes űrrepülés földi kommunikációját és az irányítást a rádióállomásokból hajtották végre, ami fölött az űrhajó elrepül.

Amikor elindultam Kamcsatkába, még mindig nem tudtam biztosan, hogy ki lesz majd a Vosztok-1 fedélezetén, és – sikeres küldetés esetén – ki lesz az első ember a világűrben. Talán jóbarátom, Jurij Gagarin? Vagy German Tyitov? Mindkettejüket az erre az űrrepülésre kiképzett hattagú csoportból választották ki – és egytől-egyig 170 centiméternél alacsonyabbak voltak. A Vosztok belseje olyan szűkös volt, hogy egy ennél magasabb ember – amilyen én is voltam – nem fért volna el benne. Csak a küldetés előtt pár órával árulták el nekik, hogy melyikük írhat majd történelmet.

Megparancsolták nekem, hogy ne lépjek közvetlen kapcsolatba az űrhajóval, hacsaknem kapok erre külön utasítást a moszkvai központból. A kommunikáció ekkor még mindig kezdetleges volt. A rádiókapcsolathoz ultrarövid hullámú frekvenciát használtunk, és az adást a Nyugat is hallgathatta. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a küldetés műszaki részleteit titokban tartsák. Akkor még nem tudtuk, hogy Kennedy elnököt előző este tájékoztatták arról, hogy a küszöbön áll egy szovjet emberes űrrepülés, bár mai fejjel már úgy gondolom, hogy az elhárítás komoly hibája lett volna, ha az amerikaiak nem lettek volna tisztában a terveinkkel.

Még a Vosztok-1 sikeres startja után sem árulták el nekünk, hogy ki van a fedélzetén. Tudtam, hogy nagyjából tizenöt percbe telik, mire az űrhajó eléri a mi rádióadóink vételkörzetét, de még így is csak nagyon rövid ideig leszünk kapcsolatban vele. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, szemcsés képek jelentek meg állomásunk televíziókészülékén. Rossz volt a minőség, de azért a Vosztok-1-be szíjazott ember kontúrja kivehető volt. Arcvonásait nem tudtam kivenni, de mozdulataiból ráismertem Jurijra. Nagy büszkeség töltött el. Ekkor már nagyon szoros barátság fűzött minket egymáshoz. Pár percen belül meghallottam a hangját is, amikor a hívójelemet ismételgette a rádión át.

„Zarja-3, Zarja-3 [Alkony-3, Alkony-3], hogy alakul a repülési útvonalam?” – mondta Jurij. Biztonsági okok miatt nem akarta a „földkörüli pálya” kifejezést használni egy nyílt rádiócsatornán. A mellettem ülő rádiókezelő véletlenül benyomva tartotta ujjával a gombot, így az űrhajóban hallani lehetett, amikor hozzám fordult: „Mit mondjak neki, százados?”
„Mondd azt, hogy minden rendben van” – feleltem.
Jurij meghallotta a hangomat a háttérben. „OK, vettem az üzenetet. Adja át üdvözletem Szöszinek” – mondta, ez volt ugyanis a becenevem szőke hajszínem miatt – noha addigra már nem sok maradt belőle.

Amikor Jurij elhagyta vételkörzetünket, azon kezdtem aggódni, hogy önkéntelenül bár, de megszegtem a parancsot, és előzetes engedély nélkül kommunikáltam az űrhajóval. Nem sokkal később félelmeimet eloszlatta az a távirat, ami befutott a rádióállomásra. Gratuláltak azért, hogy „helyes magatartást tanúsítottam”.
A küldetés kezdete után egy órával és negyvennyolc perccel később hírt kaptunk arról, hogy Jurij katapultált a Vosztok-kapszulából, és ejtőernyővel biztonságban földet ért Szaratov térségben, a Volga folyó közelében. Ezzel küldetésem véget is ért. A nap folyamán egy újabb távirat érkezett, amiben arra kértek, hogy haladéktalanul térjek vissza Moszkvába. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy még egy napig maradok. A Kamcsatka-félsziget – ami a „Tűz és Jég Vidéke” néven is ismert –vulkáni tevékenységéről, lávamezőiről, gejzírjeiről és forró vízű forrásairól híres. Ez egy rendkívüli gyönyörű tája az országnak, és én már régóta meg akartam nézni. Így a következő napot turistaként töltöttem.

Mit sem tudtam arról, hogy a Kreml az űrrepülés kapcsán látványos ünneplést szervezett, valamint egy fényűző fogadást adott mindazok számára, akik hozzájárultak ehhez a sikerhez. Április 14-én délelőtt Jurijt és családját meghívták, hogy Hruscsov és más pártvezetők társaságában a Lenin-mauzóleum tetején álljanak, a Vörös téren. Helikopterek dübörögtek odafenn, és hatalmas katonai parádéra is sor került.
Akkoriban egyikünk sem sejtette, hogy ez az első űrrepülés ilyen megkülönböztetett figyelmet kap majd nem csak a Szovjetunióban, hanem szerte a világon. Mint később kiderült, ez még magát Hruscsovot is meglepte. Amikor Koroljov a start előestéjén felhívta őt, és tájékoztatta arról, hogy minden rendben alakul, Hruscsov már-már dühösnek tűnt. „Folytassátok” – mondta. „Te vagy a szakember. Te tudod, mit csinálsz. Ne zavarj engem.”

A városnézés miatt én csak április 14-én a délutáni órákban érkeztem meg Moszkvába. Egy menetrendszerinti repülőjárattal érkeztem, majd busszal Moszkva központjába mentem. Nem hittem a szememnek, amikor leszálltam a buszról. Az utcák tele voltak ünneplő tömegekkel, akik petárdákat robbantottak. Amikor pár srácot megkérdeztem arról, hogy mi folyik itt, hitetlenkedve néztek rám.
„Meghibbantál?” – kiabálta túl egyikük a lármát. „Nem tudod, mi történt? Jurij Gagarin a világűrbe repült!”"

Bondarenko olyan égési sérüléseket szenvedett, hogy kimentését csak négy órával élte túl. 1960-ban 165-en haltak meg egy szovjet rakétakísérletben. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

A kiképzésünk elején – még jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna vele – egyetlen ember állt beszélgetéseink középpontjában: ő pedig nem más volt, mint Szergej Pavlovics Koroljov, aki a szovjet űrprogramot a háttérből irányította. Neve első kezdőbetűivel – SzP – utaltak rá, máskor a rejtélyes „főkonstruktőr” névvel, vagy egyszerűen csak a „Főnök” megszólítással. Az űrprogramban résztvevők szemében ő számított a legnagyobb szaktekintélynek. Koroljov  híres volt hihetetlen összeszedettségéről, de rettentő munkatempót is diktált. Körülötte mindenki tűkön ült, és félt, nehogy valami rosszat tegyen, amivel kiváltja haragját. Istennek tartották.
Az első hat hónap után találkozhattunk csak Koroljovval. Időnk nagy részét az újonnan épült Kozmonauta Kiképző Központban a felkészüléssel töltöttük; akkoriban ez Moszkva külvárosában egy építés alatt álló különleges katonai létesítmény volt. Később Zvjozdnij Gorodok (Csillagváros) néven vált ismertté. Rendszeresen elvittek minket a Volga partján álló Engels Repülőtérre, ahol intenzív ejtőernyős oktatásban részesültünk. A pilótaiskolában évente csak egyszer kellett ejtőernyővel ugranom. Most, csupán az első hónapban hetvenszer ugrottam. Kis idő múlva már én képeztem ki másokat ejtőernyős ugrásokra.
Rövidesen kiderült, hogy miért fektettek ilyen hangsúlyt az ejtőernyős kiképzésre. Az első szovjet űrhajókat úgy tervezték, hogy a Földre visszatérve a legénység nagyjából 400 méter magasan katapultáljon, majd az út hátralevő részét ejtőernyővel kellett megtenniük. Az összes orosz űrhajó szárazföldre landolt, ellentétben az amerikaiakkal, amik tengerre érkeztek. De a korai modellek még nem rendelkeztek a későbbi modelleken használt apró fékezőrakétákkal, amik a földet érés előtt lelassították a kapszulát.
 
A mindennapokban felkészülésünket Nyikolaj Kamanyin tábornok felügyelte, aki a Szovjet Légierő vezérkari főnök-helyettese volt. Kamanyin legendás háborús veterán, a Szovjetunió Hőse volt. Jól ismert minket és családunkat, és nagyon közvetlen ember volt. Lelkesen sportolt, és különösen teniszezni szeretett. Rendszeresen játszottam párost vele és feleségével.
A Főkonstruktőr jóval rejtélyesebb volt. Ennek ellenére ő volt legnagyobb hatással az életünkre. Az első hat hónap elteltével berendeltek minket a moszkvai Repülőorvosi és Űregészségtani Intézetbe, és elmondták, hogy találkozni fogunk a Főnökkel. Izgatottak voltunk. Emlékszem, amikor először megpillantottam őt. Épp az ablakon néztem ki, amikor megérkezett, egy fekete Zisz 110 limuzinból lépett ki. Az átlagosnál magasabb volt, de nem láttam az arcát, azt viszont igen, hogy rövid nyaka és nagy feje van. Sötétkék kabátjának gallérját felhajtva viselte, a kalapjának karimáját pedig mélyen az arcába húzta.
„Üljenek le, sasfiókáim” – mondta, amikor beviharzott a szobába, ahol várakoztunk. Egy pillantást vetett a névsorra, majd ABC-sorrendben szólított fel minket, és arra kért, hogy röviden mutatkozzunk be, és beszéljünk pilótamúltunkról.
Korábban, még a kezdet kezdetén, hosszas viták voltak arról, hogy kik kerüljenek az űrprogramba. Végül az a döntés született, hogy a vadászpilóták a legalkalmasabbak arra, hogy szélsőséges körülmények között dolgozzanak, mivel ők képesek azonnal reagálni a veszélyes helyzetekben és sokrétű képességeik vannak: a repülés mellett egy személyben navigátorok, rádiósok, lövészek és mérnökök is. Szergej Pavlovics Koroljov az 1930-as években maga is berepülő pilóta volt. Ezt tudtuk róla, ezen kívül azonban nem sok mindent.

Amikor Koroljov a névsorban Gagarin nevéhez ért, valósággal fellelkesült. Jurij elvörösödött, és kissé zavarba jött. Koroljov vidámnak tűnt: ráncok jelentek meg szúrós tekintetű, sötétbarna szeme környékén. Félrerakta a névsort, mintha csak megfeledkezett volna rólunk, és megkérte Jurijt, hogy meséljen a gyerekkoráról és pilótamúltjáról. Olyan tizenöt percet beszélgethettek egymással. Végül a találkozó ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Amikor rám került a sor, elmondtam, hogy hat nővérem és három bátyám van. „Az anyja és az apja nagyon jó munkát végzett” – mondta mosolyogva. Úgy tűnt, hogy engem is kedvel.
Amikor a Főnök elment, mindannyian Jurij köré gyűltünk. „Téged választottak” – mondtam a barátomnak. Évek múlva derült csak ki, hogy igazam volt. Miután Koroljov távozott tőlünk, felkereste az űrprogram tervezőit, akiknek bizalmasan elmondta: „Ma reggel egy jóképű, élénk tekintetű, kék szemű, határozott és erős orosz fiatalemberrel találkoztam, aki kiváló pilóta. Őt kell elsőként az űrbe küldenünk.”
A következő év tavaszáig kellett várni arra, hogy Koroljov valóra váltsa védence számára tartogatott terveit. De még ezelőtt tragédia sújtott a szovjet űrprogramra, ráadásul, nem is egy, hanem kettő.
Az első beárnyékolta a program kezdeteit. 1960. október 23-án a bajkonuri startközpontban történt, a Kazahsztán köztársaság déli részének messzi, kopár sztyeppéin, ahol a tél folyamán vastag hótakaró borítja a földet, nyáron pedig a nagy forróság és a heves homokviharok teszik elviselhetetlenné az életet. A terület szigorúan titkos katonai objektum volt. (Gary Powers amerikai CIA-pilóta állítólag épp kémfotókat próbált készíteni Bajkonurról, amikor U-2-es kémrepülőgépét az Ural-hegység fölött lelőtték, majd 1960 májusában Moszkvában bíróság elé állították. Küldetését a Szovjetuniót ért komoly inzultusnak és provokációnak tekintették, és az eset jelezte, hogy a Hidegháború egyre komolyabbá vált.)

Az első tragédiáról úgy szereztünk tudomást, hogy rengeteg repülőgép gyűlt össze moszkvai repülőterünkön, hogy vészhelyzet esetére tartogatott vérkészleteket szállítsanak Bajkonurba. Kamanyin tábornok hamar összehívott minket, és elmondta, mi történt. Épp egy új R-16 rakétát akartak tesztelni, amikor az felrobbant. 165 ember halt meg, az áldozatok között volt Mitrofan Nyegyelin marsall, a szovjet rakétaprogram vezetője is. A robbanás olyan erejű volt, hogy a halottakat nem lehetett beazonosítani, Nyegyelin földi maradványait is csak az általa viselt akadémiai jelvény miatt tudták beazonosítani. A baleset nem érintette közvetlenül a kiképzésünket – a rakétát katonai célokra fejlesztették – de ettől még tragikus esemény volt.
Jóval megrázóbb volt számunkra, amikor olyasvalaki halt meg, aki egy volt közülünk – csapatunk legfiatalabb tagja, Valentin Bondarenko jó néhány hónap múlva, 1961. március 5-én hunyt el. Az 1961. április 12-re tervezett első emberes űrrepülés előkészületi munkálatai a vége felé jártak. Jurij Gagarin és German Tyitov már Bajkonurban volt, és a küldetésre készülődtek.
1961. március 23-át írtunk. Csillagvárosban egy sor tizenöt napos izolációs vizsgálaton vettünk részt. Ezekkel azt akarták kideríteni, hogy testileg-lelkileg mennyire bírjuk a nagyon eltérő körülményeket. Orvosi szenzorokat erősítettek a testünkre, amikkel szívritmusunk, agyi aktivitásunk és vérnyomásunk alakulását követték nyomon. Valentin esetében a kamra nyomását csökkentették, hogy 5 kilométeres tengerszint feletti magasságot szimuláljanak. Ezt azzal ellensúlyozták, hogy a kamra oxigénszintjét 430 mm parciális nyomásra növelték. Mint bármelyikünk esetében, úgy Valentinnek is volt egy kis elektromos főzőlap a kamrában, így teát és némi ételt melegíthetett magának. A bőrét alkoholos vattával dörzsölte be, mielőtt ismét magára erősítette volna az egyik orvosi szenzort, a vattacsomót azonban véletlenül a főzőlapra ejtette.
A keletkező szikra abban a pillanatban tűzgolyóvá változtatta az oxigéndús kabint. Szegény Valentinnek még szempillantásnyi ideje sem maradt. Oxigénnel átitatott gyapjúruhája valóságos robbanószerkezetté vált: négy órát élt azután, hogy kivonszolták a kamrából. Nagyon meggyászoltuk őt, mivel ekkorra már szoros barátság fűzött minket egymáshoz. Valentin halálát követően beszüntették a megnövelt parciális nyomású oxigénnel való további kísérleteket. Az eset miatt fejek hullottak.

A tragédia következtében alapjaiban gondolták újra az űrprogramot. Az űrhajónkba eredetileg tervezett, oxigéndús környezetet biztosító rendszert lecserélték, és a továbbiakban szűrők közbeiktatásával állítottak elő oxigént – ez jóval biztonságosabb volt, de jelentős súlytöbbletet jelentett. Tudtuk, hogy az amerikai űrhajók kabinja is oxigénnel dúsított, és ez végül három amerikai asztronauta életébe került, de az USA még azután sem változtatott a rendszerén.
A Szovjetunió a tragédia után nem riasztotta az Egyesült Államok űrprogramjának felelőseit. Azokban az időkben a nemzetközi fórumokon és konferenciákon csak nagyon korlátozott átjárás volt a két ország űrprogramja között, és nem létezett egyetlen fórum sem, ahol a két ország az ehhez hasonló információkat megoszthatta volna egymással. A Bondarenkoval történteket a Szovjetunió belügyeként kezelték, mint minden mást, amiről nem akartunk nyilvánosan beszélni. Űrprogramunk szinte összes többi eleméhez hasonlóan ez is szigorúan őrzött titok lett."

A hatvanas évek elején az űrhajózás népszerűtlen volt, elvégre ki akarna majmok nyomdokaiba lépni? Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra, mai posztunkat Dave Scott visszaemlékezésével folytatjuk:

"David Scott

Amikor 1959 áprilisában a NASA kiválasztotta a Mercury-program asztronautáit, emlékszem, hogy olvasgattam a nevüket, a Légierőnél és a Haditengerészetnél elért eredményeiket, és csodálkoztam, hogy miért csatlakoztak az űrprogramhoz, majd egy haveromnak ezt mondtam:
„Ajjaj. Ezzel lőttek a karrierjüknek. Kiváncsi vagyok, mire számítanak, hogy mihez kezdenek ezután” – a katonai pilóták körében általános volt ez a vélemény.
Az amerikai űrprogram legelején szó sem volt tényleges repülésről. Alapvetően azokat az emberek arra toborozták, hogy egy kapszulában utasok legyenek, amit aztán olyan rakétákkal juttatnának a világűrbe, amik előszeretettel és gyakran robbantak fel. Nem csak kockázatos, de hihetetlenül lelombozó volt, hogy tapasztalt pilóták megbízhatatlan rakétákkal repüljenek, amik irányításában semmi beleszólásuk nincs. Legalábbis, egy repülőgép esetében a pilóta a főnök, és ha valami esetleg rosszul sül el, még mindig van némi esély arra, hogy lehozza a gépet. Aztán majmokat tettek a rakéták tetején lévő kapszulákba, és felküldték őket az űrbe, mivel tartottak a súlytalanság élő szervezetre gyakorolt hatásáról, mi pedig kuncogtunk azon, hogy milyen perspektíva áll Amerika első asztronautái előtt.
„Szeretnél pár majom nyomdokaiba lépni?” – kérdeztük egymástól, és erre mindig ugyanaz volt a válasz: „Kizárt dolog.”

De még mindig eléggé elszigetelten éltünk a külvilágtól. Nem volt televíziónk – nem mintha sok időnk lett volna tévénézésre – és az összes rádióállomás holland nyelvű volt. Elképzelésünk sem volt arról a hatalmas izgalomról, ami az első asztronauták – ők az „Eredeti Hetek” néven váltak ismertté – kiválasztását kísérte odahaza. Nem tudtunk arról a hisztériáról, ami kirobbant: a sajtó első sajtótájékoztatójuktól kezdve minden lépésükről beszámolt az. A fő hírforrásunk továbbra is a Stars and Stripes magazin volt, így azt hiszem fölöttébb felszínes képünk lehetett a külvilág eseményeiről.
Szombat esténként a film előtt megnéztük az RKO híradóját a moziteremben. Határozottan emlékszem, hogy láttam Hruscsov Richard Nixon alelnökkel folytatott úgymond „konyhai vitáját” az amerikai és a szovjet mosógépek korlátairól. Ez egy amerikai életmódot bemutató moszkvai kiállítás keretében történt 1959 nyarán, és kérészéletű kísérlet volt kettejük részéről, hogy enyhítsék a Szovjetunió és az USA közti feszültséget az egyre mélyülő hidegháborús szembenállás idején.

A következő évben a szovjetek lelőtték a nagy magasságban repülő U-2-es kémrepülőink egyikét, és elfogták Gary Powerst, a CIA pilótáját, majd vád alá helyezték. Eleinte nem volt nyilvánvaló, hogy kiről is van szó. Akkoriban jóval kevésbé volt ismert a CIA tevékenysége. Még mi, Európában állomásozó katonai pilóták sem sokat tudtunk az U-2-esekről. Mindössze annyit mondtak nekünk, hogy ha egy furán kinéző gépet látunk a körzetünkben repülni, ne foglalkozzunk vele – azaz titkos művelet volt. Powers végül kiszabadult miután a kémkedésért kapott tízéves börtönbüntetéséből kettőt letöltött, és egy Rudolf Abel nevű elítélt szovjet kémmel kicserélték. De az egész szégyenletes ügy felborzolta a kedélyeket a nemzetközi diplomáciában. A két nagyhatalom közeledésének esélye ismét füstté vált.

De még a Gary Powers eset is csak egy futó momentum volt személyes horizontomon. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy bebiztosítsam karrierem folytatását. A következő lépés nyilvánvaló volt: a berepülő pilótaiskolának kellett következnie, és amennyire tudtam ezek közül is a kaliforniai Edwards Légibázis volt a legjobb, ami a legendás Chuck Yeager, a legkiválóbb berepülő pilóta otthona volt.
Yeager már jóval azelőtt legenda volt, hogy megjelent volna Tom Wolfe „Az Igazak” című klasszikus könyve, ami halhatatlanná tette őt. Olyan berepülő pilóta volt, aki a piramis csúcsán állt: mindannyian oda akartunk kerülni. Beírta magát a történelemkönyvekbe, amikor 1947-ben egy X-1 rakétarepülővel elsőként lépte át a hangsebességet. Egészen addig a napig, amikor a kaliforniai sivatag visszhangzott attól az első hangrobbanástól, sokan attól tartottak, hogy a repülőgépek szétesnek a szuperszonikus sebességű repülés során jelentkező hatalmas légellenállás okozta nyomás és igénybevétel miatt. Amíg Yeager át nem lépte a hangsebességet, a Mach-1-et áthatolhatatlan gátnak tartották, amit ember nem képes áttörni, és nem élheti túl. Yeager ledöntötte a tabut, és ezzel a szuperszonikus repülés előtt szélesre tárta a kapukat. Mi már jóval azelőtt szuperszonikus sebességgel repültünk, hogy az oroszok a világűrbe küldték volna parányi, ezüstösen csillogó Szputnyikukat. A részemről ez jóval fontosabb felütésnek számított a hidegháború technológiai versenyében.

A Légierő szerint a legjobb módja, hogy felvegyenek a berepülő pilóta iskolába az, ha előbb repülőmérnöki diplomát szerzek. Így, miközben még mindig Európában állomásoztam, jelentkeztem az ország legjobb műszaki egyetemére, az MIT-re (Massachusetts Institute of Technology), ahova fel is vettek.
1960-at írtunk, amikor Lurtonnal visszatértünk az Egyesült Államokba. John F. Kennedy az elnökségért indult. Az ország hatalmas változások és társadalmi átrendeződés előtt állt.
Délen az emberjogi mozgalom egyre nagyobb sebességre kapcsolt. A technika is gyorsan fejlődött, az USA-ba visszatérve az volt az érzésünk, hogy minden otthonban televíziókészülék van, noha amikor elutaztam Európába, ez még egyáltalán nem volt jellemző. Feltalálták a sztereóhangzást. Zenei téren is rohamosan változtak a dolgok. A hippikorszak a küszöbön állt.
Az összes társadalmi változásnál érzékenyebben érintett, amikor a katonaévekből becsöppentem a civilek közé, az egyetemi életbe. Következő év tavaszán megszületett a lányunk, Tracy, így akkoriban a család és a tanulás jelentett számomra mindent. És Atyaég: hogy én milyen felkészületlen voltam az egyetemre!

Attól kezdve, hogy átléptem az egyetem kapuját, úgy éreztem, mintha egy nagynyomású tűzcsapból akarnék vizet inni. Az MIT által diktált erőltetett menethez képest a vadászgépeken eltöltött öt vagy hat évem mókának és kacagásnak tűnt. Miközben a tanterv hihetetlenül feszes volt, maga a tanítás jóval nyugodtabb mederben folyt, mint korábbi életemben bármikor. A West Pointban minden nap minden tárgyból osztályoztak minket, de az MIT-n nem kellett beülni az osztályterembe, és csak egyetlen jegyet kaptunk a vizsgák után. Tanáraim egy része már nem is különbözhetett volna jobban a West Pointban vagy a pilótaiskolában megismert oktatóimtól. Egy részüknek hosszú haja volt. Először azt gondoltam, hogy afféle különcök. Egyik matektanárom rövidnadrágban, hátizsákkal járt, és általában futva érkezett a folyosón az órára. Később kiderült, hogy zseniális ember, és nagyon megszerettem őt.
Nem csak az elmélet volt nehéz, de a kurzust nemrég megváltoztatták, és az „űrhajózástannal” is kibővítették. Noha a gyakorlatból tudtam, hogyan mozog a repülőgép az atmoszférában, nagyon keveset tudtam a repüléstan elméletéről, az űrhajózástanról pedig egyáltalán semmi fogalmam sem volt. A komoly múltra visszatekintő repüléstannal ellentétben, az űrhajózástan kurzus anyagát épp akkoriban dolgozták ki az új szakterület prominensei.

Ez volt az első találkozásom a világűrrel, és egyszerre volt lenyűgöző és izgalmas számomra. Most, hogy átmenetileg magam mögött hagytam a katonaságot, lassan kezdtem megérteni – noha még nem tudtam teljes mértékben azonosulni vele – hogy mások miért lelkesednek annyira az űrkutatás jövője iránt. Még nagyon gyerekcipőben jártunk, de egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet a bolygónkon túli világ. Tanáraink és oktatóink igen nagy szaktekintélyeknek számítottak. Charles S. Draper, Walter Rigley és Richard Battin is közéjük tartoztak, akik az űrhajózás három fő szakterületéről – úgymint: vezérlés, navigáció és irányítás (guidance, navigation, control) – meghatározó jelentőségű tankönyveket írtak. (Később az MIT-t választották az Apollo-űrhajó vezérlő és navigációs rendszereinek megépítésére.) Ők a szakterületük úttörői voltak, és átütő erejű munkásságuk miatt még sokáig emlékezni fognak a nevükre. 
Mint azt rövidesen megtudtam, a legalapvetőbb különbség a repüléstan és az űrhajózástan között abban áll, hogy az előbbi a Föld légkörében mozgó testekkel foglalkozik. Ezzel szemben az űrhajózástan kutatási területe a világűr vákuumában – 160 kilométerrel a Föld felszíne fölött, vagy még távolabbra – lévő testek mozgása, ahol nincs „levegő”.
Mindkét esetben a testekre főként a gravitációs erő hat, de a repülés során a földi légkör és a „levegő” alkotórészeinek – oxigén, nitrogén és víz – hatásaival is meg kell birkózniuk – ezek idézik elő a mozgásban lévő testek felhajtóerejét vagy légellenállását.

Fontos volt a földi légkör és a világűr között mozgó testekkel foglalkozó tantárgy. Ide tartoztak a gyorsítórakéták, amikkel lehet az űrbe juttatni, ahogy az is, hogy miként kell olyan eszközöket alkotni, amik képesek kiállni a föld légkörének súrlódását, ami az űrrepülés nagy sebességéről való lassulás során lép fel. A másik fontos tárgy a pályaszámítás volt: hogyan kell testeknek az űrben nagyon nagy sebességgel mozogniuk annak érdekében, hogy legyőzzék a gravitációs erőt, ami folyamatosan visszahúzza őket a Föld felé, és hogyan lehet „irányítani” mozgásukat rakétahajtóművek segítségével.
A szakterületem és egyúttal a diplomamunkám a vezérlési technikák és az égi navigáció matematikai vonatkozásai voltak – hány csillagészlelésre van szükség egy hold- vagy marsutazás során. Az Apollo-program navigációja az égbolton nagyjából azonos távolságra lévő harminchat csillag felismerését és beazonosítását jelentette, ezek a csillagok különböző csillagképekhez tartoztak – köztük olyan jól ismert csillagokkal, mint a Canis Major csillagképben található Szíriusz, ami szabad szemmel nézve a legfényesebb csillag (a Nap után), vagy mint a Taurus csillagképbe tartozó Aldebaran: segítségükkel információhoz jutunk, amikor egyik pontból a másikra utazunk az „inerciális vezérlés” révén. Vajmi kevés fogalmam volt arról, hogy ez később milyen fontos lesz majd a számomra.
Amikor az MIT-ra jártam a vonatkozási pontként szolgáló harminchat csillag közül háromnak még nem volt neve. Évek múlva három Apollo-asztronautáról nevezték el őket, akikkel a későbbiekben szoros kapcsolatba kerülök a munkám során: ők Ed White, Gus Grissom és Roger Chaffee voltak. A csillagok pedig ezeket a neveket kapták: Regor (Roger Chaffee keresztneve visszafelé olvasva), Navi (azaz Ivan visszafelé olvasva, ez volt Gus Grissom második keresztneve) és Dnoces (Second azaz Második visszafelé olvasva) Ed White II után. Mindhárman jó barátaim lettek. De ez még a jövő zenéje volt, akárcsak a tragédiájuk is."