Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGAlekszej Leonov nyolc évesen kapta meg első pár cipőjét, igaz, női cipők voltak. De így is nagyon megbecsülte őket. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Amikor 1941. június 22. reggelén recsegve életre kelt nálunk a rádió, egyből tudtuk, hogy valami nagyon szokatlan bejelentésre készül Vjacseszlav Molotov, az akkori külügyminiszter. Sok szomszéd a szobánkba zsúfolódva hallgatta a beszédét.
Emlékszem, ezt mondta: „Ma reggel négy órakor a német erők átlépték a Szovjetunió nyugati határát, és nagy ütemben az ország északi részéről dél felé nyomulnak. A Vörös Hadsereg jelen pillanatban is azért harcol, hogy visszaverje a támadást”. A szobában a nők sírni kezdtek. Így avatkozott bele a világháború a gyerekkoromba. Ezzel országunk történelmének egy nagyon sötét fejezete kezdődött el.

A frontvonal sok ezer kilométerre húzódott tőlünk. De rövidesen már vonatszám érkeztek a sebesült katonák a kemerovoi szükségkórházakba, de az ország más részein is ez volt a helyzet. Más vonatok munkásokat, és szétszerelt gyárakat szállítottak, amiket aztán a fronttól távol ismét összeszereltek. Kemerovo népessége nagyon rövid idő alatt megduplázódott. Szinte egyik napról a másikra vegyi üzemek sora nőtt ki a földből. A régiónk egy csapásra a Szovjetunió vegyipari központja lett.

A következő években a gyárak közül kettőt német szimpatizánsok robbantottak fel. Ezrek haltak meg. Még többen sebesültek meg, és köztük volt az egyik nővérem is. Egyesek attól tartottak, hogy a németek majd iráni légibázisokról indítanak rakétatámadásokat a szibériai vegyi üzemek ellen. A légitámadás esetére minden családnak árkot kellett ásnia a veteményesben hevenyészett óvóhely gyanánt. Az országban uralkodó nagyon komor hangulat csak akkor kezdett enyhülni, amikor a Vörös Hadsereg Hitler csapatait Sztálingrádnál 1943-ban legyőzte.
Én még ugyanebben az évben, ősszel elkezdtem az iskolát. Nem sokkal korábban töltöttem be a nyolcadik életévemet. Első iskolai napomra szégyennel és büszkeséggel vegyes érzésekkel gondolok vissza. Szeptember elseje volt, és az iskolához vezető út melletti palánkokat még mindig zúzmara borította. Anyám, Jevdokija, kézen fogva vitt az iskolába. Emlékszem, ahogy megállt üdvözölni a szembejövő szomszédokat, és büszkén dicsekedett: „Ma még egy gyerekem iskolás lett.” Lenéztem a földre, és láttam, ahogy a jég tócsává olvadt körülöttem – mezítláb voltam.

Amikor megérkeztünk a 35. számú Általános Iskola udvarára, észrevettem, hogy rajtam kívül még sokaknak nincs cipője. Az évnyitón sorokba rendeztek bennünket, és a tanítás előtt kórusban kellett kántálni: „Köszönet Sztálin elvtársnak boldog gyerekkorunkért!” Pár nap múlva az iskolaszék egy pár új cipőt utalt ki a részemre. Csokibarnák voltak, és csodálatos, friss bőrszag ütötte meg az orromat. Amikor azonban alaposabban szemügyre vettem őket, kiderült, hogy nem fűzősek, hanem keresztpántosak: lánycipők voltak. De így is nagy becsben tartottam őket.

Emlékszem, hogy az első tanítási napon minden értékes tulajdonomat egy gázálarc zsákjában vittem magammal, ami a térdem körül verdesett, és igencsak megnehezítette a járást. Sok zsírkréta, gyufásdobozokba szétválogatott vízfesték-darabka volt benne, egy újság, kedvenc festményeim másolatai, és egy-két saját rajz. Az első órán azon töprengtem, hogy megmutassam-e újdonsült osztálytársaimnak táskám tartalmát. Végül kész helyzet elé állítottak. A szünetben egy fiú, akit később Csótánynak becéztünk, kikapta a táskámat, és mindent kiszórt belőle a tanteremben.
Amikor a tanárnő a szünet végén visszajött, meglátta a padlón heverő rajzaimat. „Ejha, Alekszej” – kiáltott fel – „odanézzenek, te egy művész vagy.” Ez volt az első alkalom, amikor felismertem, hogy olyasmihez értek, amire nem mindenki képes. Ez kedves emlék maradt számomra, de abból a korszakból rengeteg keserű emléket is őrzök magamban.

A háborúban a szovjet katonák és civilek szörnyű méreteket öltő pusztulása megérintette családunkat, ahogy a többi családot is szerte az országban. Pár év leforgása alatt húszmillió szovjet állampolgár halt meg. Négy nagybácsimat és hat fiú unokatestvéremet ölték meg: ők az ország nyugati részében maradtak, és harcoltak az országukért. A szomszédaink közül sokan iszonyú sebesülésekkel tértek haza a frontról.

1945-ben a háború utolsó napja épp olyan élénken él az emlékezetemben, mint, amikor elkezdődött. Épp odakinn, a réten őriztem a teheneket, amikor emberek rohantak el mellettem, ugrabugráltak és kiabáltak. Azt mondták, hogy hagyjam a teheneket, és menjek velük. Amikor hazaértem, az emberek ismét rádiónk hangszórója köré gyűltek, sírtak és nevettek. Lassanként az emberek elővették a napi fejadagjukból elrejtett ételmaradékokat. Valakinek volt némi sózott hala, másnak káposztája, vagy madárlátta kenyérdarabkája volt. A háború alatt ismeretlen volt a hús vagy a gyümölcs, leszámítva azt az egy mandarint, amit minden gyerek az újévi ünnepségekre kapott Kínától – Kína akkoriban szövetségesünk volt. Másoknak volt némi itala. Lakomáztunk, igaz szerényen, de ez mit sem változtatott a lényegen.

David Scott

D-Day – 1944. június 6. – a tizenkettedik születésnapomra esett. Soha nem volt még ilyen születésnapban részem, olyan volt, mintha a normandiai partraszállást ünneplők egyúttal a születésnapomat is ünnepelnék. További tizenegy hónapot kellett várni, mire Németország megadta magát, majd nem sokkal később az apám is hazajöhetett. Amíg Európában állomásozott, egy US Mitchell B-25 típusú könnyűbombázóval repült: hosszú hetekig tartott, mire Afrikán és Dél-Amerikán át visszatért vele az Egyesült Államokba.
Amikorra hazaért, tudtam, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy elvigyen első repülésemre. Már alig vártam. Az a repülés varázslatos élmény volt – noha eleinte kissé ijesztő is. Alighogy felszálltunk fel, apám mindenféle bonyolult műrepülő manőverbe kezdett a géppel. Amikor belementünk az első bukfencbe, emlékszem, arra gondoltam, hogy a gép orra örökké emelkedni fog. Elég kellemetlen volt, amire nem számítottam. Életem legizgalmasabb pillanata volt, amikor magasan a felhők fölül lecsaptunk a föld felé, és alattunk a mezők, fák, házak és autók apró játékszernek tűntek. A szabadsága érzése mámorító volt. A landolás előtt kezdtem kapizsgálni, miért is szereti apám olyan szenvedélyesen a repülést. Még sok évnek el kellett telnie, mire megtapasztalhattam a repülőgép vezetés valódi izgalmát. De abban biztos voltam, hogy egyszer eljön az a nap is. (Folyt.köv.)"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr605890842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása