Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGLeonov űrsétájáról sokan azt gondolták nyugaton, hogy egy laboratóriumban vették fel, sőt, egy időre még a Guinness Rekordok Könyvéből is törölték a nevét: eszerint Ed White hajtotta végre az emberiség első űrsétáját. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott őrnagy
Emberes Űrhajó Központ, Houston, Texas

Dick Gordon volt az első, aki berontott a hírrel. „Hé, Dave, hallottad, hogy az oroszok űrsétát hajtottak végre? Állítólag valami Leonov kábé tíz percet volt odakinn.”
Először nem akartam elhinni. „Te viccelsz” – mondtam. De láttam rajta, hogy szó nincs erről. A többiek közül párakból kinéztem volna egy ilyen ugratást, de Dick komoly ember volt. Ekkorra már elég jól kiismertem. Houstonban az Emberes Űrhajó Központ 4-es Épületének asztronauta-emeletén osztoztunk egy kis irodán. Dick haditengerészeti berepülő pilóta volt, velem együtt ő is az asztronauták harmadik csoportjával került a NASA-hoz, és családjával a közelünkben laktak Nassau Bay-ben. Dick összevonta a szemöldökét, és gondolataiba merült.
Tele voltam kérdésekkel. „Hogy járhatnak az oroszok ennyivel előttünk? Mi a legújabb terv az űrsétára? Űrsétát a Gemini-4 előtt nem tervezünk végrehajtani ugyebár? És még akkor is csak arról van szó, hogy valaki kidugja a felsőtestét a fülkéből, és körbenéz. Elég kockázatos dolog. Hogy lehetséges, hogy az oroszok ilyen hamar eljutottak idáig?”
„Ja, azok odaát gyorsan haladnak” – mondta Dick. „Egy testhosszal folyton előttünk járnak.”

Fejemben száguldottak a kérdések. „Vajon az oroszok milyen szkafandert használnak? Hogy néz ki az űrhajójuk? Milyen űrhajó lehet az, hogy ilyesmire képes? Hogyan rögzítették Leonovot az űrhajóhoz? Mit csinált odakinn? Készült valami jelentés erről?”
„Fogalmam sincs. Az MPAD (Küldetéstervező- és elemző osztály, Mission Planning and Analysis Division) épp most próbálja kitalálni, hogy mit lehetne tenni” – felelte Dick, aki próbált lépést tartani rázúdított kérdéseimmel. „Vajon a főnökök mihez kezdenek most? Nagyon magukba lehetnek zuhanva, hiszen folyton azt mondogatták nekünk, hogy az oroszok előnye nem olyan tetemes.”
„Nem olyan tetemes?” – ezen a ponton már fel-alá járkáltam. „Ha ez az űrséta igaz, akkor nem csak, hogy előttünk járnak, hanem sokkal előrébb vannak, mint mi. Milyen bizonyíték van arra, hogy ez a pali tényleg kiment a világűrbe?”
A világűrben lebegő Alekszej Leonovról nyilvánosságra hozott első, szemcsés felvételek láttán heves vita alakult ki a nyugati világban. Egyesek azt állították, hogy a fotókat hamisították. Nem akarták elfogadni, hogy az oroszok ismét egy újabb területen előztek meg minket. Nem tudtak napirendre térni azon, hogy az űrprogram kezdetén képesek embert küldeni az űrhajón kívülre. Ugyanakkor semmit nem tudtunk a szovjet űrhajók működéséről. Elképzelésünk sem volt működésükről. Rövidesen általánosan elfogadott nézet lett, hogy valóban Leonov volt az első ember volt, aki űrsétát hajtott végre. Ez hatalmas lökést adott a NASA-nak, hogy még a nyáron mi is valami hasonló küldetésre szánjuk rá magunkat.

A NASA érdeklődésének középpontjában ekkoriban a Gemini-program állt: ez tíz, kétemberes küldetés komplex sorozatát jelentette: mindegyik révén megtanultunk valamit azokról az űrben használatos technikákról, amik sikeres alkalmazása esetén megnyílik az út a következő program, az Apollo számára. Az Apollo-program hivatott valóra váltani Kennedy álmát: a holdraszállást az évtized vége előtt. Ehhez azonban előbb a Gemininek kellett kikövezni az odáig vezető utat. Ismeretlen terület volt. Valóságos berepülő-pilóta mennyország.
A Gemininek négy fő feladata volt. Először is be kellett bizonyítani, hogy két jármű képes űrrandevút végrehajtani, kötelékben repülni, illetve összekapcsolódni egymással, azaz dokkolni. Egy pilóta számára ez egy igazi adrenalinbomba. Az űrrandevú és a dokkolás lényeges szerephez jut majd az Apollo-programban. A másik feladat az űrséta volt, amiről az oroszok épp nemrég bizonyították be, hogy lehetséges. Harmadrészt, a majdani holdraszálló küldetésekkel megegyező időtartamú űrrepüléseket is végre kellett hajtani a Geminivel. Ezen a téren is megelőztek minket az oroszok. Kozmonautáik öt nap alatt 70-szer vagy 80-szor kerülték meg a Földet, szemben Gordon Cooper 22 földkörüli keringésből álló 34 órás űrrepülésével, amit két évvel ezelőtt, a Mercury-program utolsó küldetésén hajtott végre. Negyedszerre pedig igazolni kellett azt is, hogy irányított légkörbe lépéssel a Földön pontosan a kijelölt helyre lehet landolni.

Két, legénység nélküli Gemini-küldetés már sikeresen elstartolt, és a program első emberes űrrepülését, a Gemini-3 startját 1965. március 3-ra ütemezték, alig öt nappal azután, hogy Leonov űrsétát hajtott végre a Voszhod-2 fedélzetén. Leonov történelmi küldetését megelőzően a NASA-nak visszafogott ambíciói voltak a júniusra tervezett második emberes Gemini-küldetéssel kapcsolatban. Azt tervezték, hogy egy asztronauta kinyitja a kapszula ajtaját, felemelkedik üléséből, hogy a feje és a válla legyen kinn a világűrben – ez lett volna az első lépés a teljes űrsétához. De 1965 márciusában ez a terv módosult, a tervezett küldetés ambiciózusabb lett. Egy lépéssel túl kellett szárnyalni az oroszokat, de legalábbis az övékhez hasonló küldetésre volt szükség.
 
A Gemini-4 legénységét ekkor már nyilvánosságra hozták: McDivitt és Ed White repülnek, mindketten a Légierő berepülő pilótái voltak. Edet évek óta ismertem, két évvel felettem járt a West Pointban, majd az Edwardsra került. Kiváló szakember és született vezető volt, akire úgy néztem fel, mint ahogy a „nagy emberekre” szokás. Nem sokkal azután, hogy azon a tavaszi reggelen Dick beviharzott az irodánkba, Ed titokban megkezdte a felkészülését. Éjszaka, amikor a NASA személyzete már elhagyta az oktató létesítményeket, Ed az űrsétát gyakorolta. Küldetése részleteit titokban tartottak, ugyanis meg akartuk lepni az oroszokat.
Noha a NASA tevékenysége és a küldetések tervezett céljai nyilvánosak voltak, kevés részlet volt ismeretes a szovjet űrprogrammal kapcsolatban, és a verseny nagyon kemény volt.

Kennedy 1963-as meggyilkolása előtt jó néhány találkozóra sor került az amerikaiak és a szovjetek között a két ország esetleges űrbéli együttműködéséről. Ezek a tárgyalások pár hónappal azelőtt szakadtak meg, hogy 1964 őszén Brezsnyev Hruscsov helyére lépett. Az egyeztetéseket főként Kennedy kezdeményezte, aki aggódott az Apollo-program egyre nagyobb költségei és kockázatai miatt.

Annak ellenére, hogy elnöksége kezdetén a holdversenyt nemzeti célnak nevezte, és ezt a vállalását a következő évben nagy nyilvánosság előtt újfent megerősítette a Rice Egyetemen tartott beszédében, az archívumokból kiderül, hogy a Kongresszus folyamatosan nyomást gyakorolt rá. Ez késztette arra, hogy saját szakállára megpróbálja valahogy mérsékelni az űrprogram költségeit, és felvesse az együttműködés lehetőségét az oroszokkal, legalábbis bizonyos szakterületeken. Az alapötlet az volt, hogy ezzel a módszerrel pénz spórolható meg, mivel elkerülhető, hogy mindkét ország külön-külön építsen ki olyan rendszereket, amikre az űrrepülések során szükség van – ilyen például a kommunikáció és az időjárás-előrejelzés. Amikor Lyndon Johnson lett az Egyesült Államok elnöke – aki Kennedy alatt a Nemzeti Légügyi és Űrtanácsot (National Aeronautics and Space Council) vezette, és a holdraszállás programjának fő kimunkálója volt – és Brezsnyev keményvonalas politikája színre lépett a Szovjetunióban, az együttműködésre tett kísérletekkel felhagytak.

Kennedy kérészéletű kísérletét arra, hogy az USA és a Szovjetunió közös erőből jusson el a Holdra, a NASA köreiben nehezményezték, ahol sokan valószínűtlennek tartották, hogy az oroszok bármilyen fontos információt megosszanak velünk. Kevés hozadéka volt például annak a látogatásnak, amikor egy delegáció Moszkvába utazott tőlünk, hogy Leonovval és Pavel Beljajevvel megvitassák a Voszhod-2 küldetése során végrehajtott űrséta tanulságait. Legalábbis, ha voltak is ilyen információik, azokat nem adták át az asztronauták részére. A Leonov által az űrhajóba való visszatérés során megtapasztalt nehézségek, amit az űrséta közben kitágult szkafander okozott, illetve az a módszer, ahogy végül megoldotta a helyzetet (kieresztette az oxigént a szkafanderéből), nagyon értékes információ lett volna nem csak az űrsétára készülő Ed White számára, hanem számomra is – noha természetesen akkoriban mit sem tudtam arról, hogy az én nevem is szóba kerül majd egy űrséta kapcsán.

Ekkortájt a Gemini-4 küldetésének idejére egy távoli helyre neveztek ki engem tartalék capcomnak (capsule communicator); kizárólag a capcom beszélhetett közvetlenül az űrhajó legénységével. Ez biztosította a lényegre törő megfogalmazást és a folytonosságot: egy kapocs volt, akit a legénység is ismert. A capcom csak a Küldetésigazgató által jóváhagyott dolgokat mondhatta a legénységnek, és általában ő maga is egy asztronauta volt: a pilóták nagyon velősen, tisztán érthetően beszélnek egymással – afféle pilótanyelven – ami kritikus helyzetekben meggyorsítja a kommunikációt. Például az ellenséges gépeket, vagy más, közelünkben lévő repülőgépeket mumusoknak (bogey) hívják, és helyzetüket az óra mutatói szerint határozzák meg. Ebből az „űrnyelven” megfogalmazott mondatból, hogy „egy meteorit, vagy beazonosítatlan objektum az űrhajótól jobbra”, ez lesz: „mumus három óránál”. Capcomnak lenni vonzó lehetőség volt. Széles körben elfogadott nézet szerint ez azt is jelentette, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy egy konkrét küldetés legénységébe nevezzenek ki minket. Bármit is tettünk, tudtuk, hogy teljesítményünket figyelemmel kísérik – igaz, csak informálisan, de ez még mit sem változtatott a tényen.

A Gemini-4 capcomjaként a nyugat-ausztráliai Carnarvonba kerültem, itt volt az űrhajó útját a Földről nyomon követő világméretű hálózat egyik állomása. A carnarvoni állomást mintegy két tucatnyi személyzet működtette; mi a NASA-t képviseljük majd. Csak az Ausztráliára tartó gépen ülve, röviddel a Gemini-4 startja előtt nyithattuk ki azt a borítékot, ami a küldetés végleges részleteit tartalmazta.
„Nos, ezt nézd meg” – mondta Ed Fendell, aki az öttagú NASA-különítményt vezette, és átnyújtotta nekem a „Titkos” pecséttel megjelölt küldetési terv lapjait. Amikor átfutottam a lapokat, megértettem, hogy mitől kerekedett el annyira a szeme. Ed White egy komplett űrsétát hajt majd végre, és egy kis kézi puskával (zip gun) manőverez majd a világűrben: túlnyomásos oxigénlöketek segítségével mozoghat. Kiderült, hogy ez volt az egyik dolog, amit Ed titokban gyakorolt.
„Nos, büszkeséggel tölt el, hogy amerikai vagyok” – szakadt ki Fendellből. „Meg fogjuk verni azokat az oroszokat.”

A Gemini-4 startja előtti órákban szakítottunk kis időt egy megindító hagyomány megszervezésére, amely az első amerikai emberes űrrepülésig – azaz John Glenn útjáig – nyúlt vissza. Az asztronauták iránti tiszteletből Perth városa úgy döntött, hogy a létező összes fényt felkapcsolja, amikor az éjszaka folyamán egy űrhajó legénységgel a fedélzetén elrepül fölötte. Az ausztrálok szerették az űrprogramot. Azt hiszem a felfedezés benne volt a vérükben. Ausztráliának elhelyezkedése folytán fontos szerepe volt űrhajóink útjának nyomon kísérésében. Mint később megtapasztaltam, az alant terpeszkedő város elektromos hálózatának felkapcsolása a világűrből nézve olyan látvány volt, mintha csak egy csillogó ékszert néznék a sötétben.

Ed akkor hagyta el az űrhajó fedélzetét, és kezdte meg űrsétáját, amikor a Gemini-4 pályája Hawaii és Florida keleti partjai között ívelt. Ez hatalmas élmény volt számára, és a Houstonnal való rossz kommunikációs összeköttetés miatt nem hallotta meg rögtön, amikor a Küldetésirányítás elrendelte, hogy ideje befejezni az űrsétát. Így a tervezettnél kétszer több időt töltött el az űrhajón kívül. Szkafandere a vártnál rugalmatlanabbnak bizonyult, és nehezére esett manőverezni benne. Ez aztán komoly problémákhoz vezetett, amikor a kapszulába visszatérve le kellett zárni az ajtót. Ezt leszámítva, meg azt, hogy nem sikerült a Titan hordozórakétával kötelékben repülni, illetve, hogy egy számítógépes hiba folytán forogva, ballisztikus pályán kellett visszatérniük a légkörbe, a négynapos, 66 földkörüli keringésből álló küldetés hibátlanul sikerült.
Capcomként jól megálltam a helyemet. Nálunk nem történt semmi cvikli. Kifizetődött a küldetést megelőző szimulációk sora, amikor minden elképzelhető eshetőséget kipróbáltunk akár ott helyben, akár Houstonban. Még arra is felkészültünk, ha orvosi vészhelyzet alakulna ki a fedélzetén. Egy nagyon zseniális ausztrál orvos is részt vett a gyakorlatban, akit a küldetés idejére rendeltek ki mellénk, hogy legyen a segítségünkre. De a küldetés alatt nem történt egy vészhelyzet sem.
A Gemini-4 küldetése után pár napot még pihenéssel töltöttem Ausztráliában. Carnarvon nagyszerű hely: igazából alig nagyobb egy halászfalunál, és csak egyetlenegy hotelje van. Ausztrál társainkkal időnk nagy részét a megfigyelő állomáson töltöttük, ami a kopár, száraz vidéken egy poros út végén volt. A távozásunk előtti utolsó hétvégén meghívtak minket egy birkatelepre – itt birkát nyírtunk és kengurut ettünk.

Alekszej Leonov alezredes
Szófia, Bulgária

Ed White űrsétája váratlanul ért: bulgáriai hivatalos látogatásunk alkalmával értesültem róla. Jóval nagyratörőbb volt annál, mint amire a titkosszolgálati jelentésekből következtetni lehetett. Úgy tudtuk, hogy White csak kinyitja űrhajója ajtaját, felsőtestével „kiáll” az ajtóba, fényképeket készít, majd ismét magára zárja az ajtót. De szilárd meggyőződésem, hogy White csak azért vállalkozhatott erre a jóval ambiciózusabb feladatra, mert az amerikai delegáció olyan hasznos információkat tudott meg tőlünk, amikor a küldetésünk utáni hetekben felkerestek engem és Pását.
White küldetése is eléggé kockázatos volt. A Gemini-űrhajó nagyon sok mindenben eltért a Voszhodtól. A nálunk használt zsilipkamra híján a Gemini kabinjában teljes dekompressziót kellett végrehajtani, mielőtt a legénység kinyithatta az ajtót, és White kiléphetett volna a világűrbe. Ha eközben bármi probléma adódik, a küldetés könnyen katasztrófába torkollhatott volna. De – amennyire tudom – az űrrepülés tökéletesen sikerült. Én személy szerint ekkoriban kevéssé éreztem, hogy versenyben állnánk az amerikaiakkal, mivel űrprogramunk sokkal fejlettebb volt az övékhez képest, így esély sem volt arra, hogy lekörözzenek minket. Olyat tettem, amit senki más nem ismételhet már meg: én voltam az első ember, aki űrsétát hajtott végre.

De a nyugati sajtóban sok helyen később az jelent meg, hogy White hajtotta végre az első űrsétát, míg az enyémet hamisítványnak kiáltották ki, és azt állították, hogy az űrsétámról készített filmet egy laboratóriumban vették fel. Ezeket a beszámolókat olyan komolyan vették, hogy a Guinness Rekordok Könyve például egy ideig White-ot tüntette fel, mint első embert, aki űrsétát hajtott végre. A NASA a füle botját sem mozdította, hogy megcáfolja a hamis vádakat.
Van egy mondás oroszul: „A kutya ugat, a karaván halad”. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy egyesek mit mondanak, és hányan nyafognak, vagy panaszkodnak, ha igazunk van, akkor egy óriás magabiztossága költözik belénk. Tudtam, hogy én voltam az első.

Szerintem az amerikaiak jóval többet tettek azért, hogy fokozzák a versenyt, és elhintsék a bizalmatlanság és paranoia morzsáit. Pár hónap múlva ezt első kézből megtapasztalhattam, amikor Pásával augusztusban Athénba, a Nemzetközi Űrhajózási Kongresszusra utaztunk. Egy amerikai delegáció is jelen volt, köztük Deke Slaytonnal, aki akkor a NASA-nál a legénységek operatív feladatait irányította, és két asztronautával: Pete Conraddal és Gordon Cooperrel. Cooper és Conrad nemrég, 1965 augusztusában fejezte be Gemini-5 küldetését, ennek során nyolc nap alatt 128-szor kerülték meg a Földet.
Ez volt az első alkalom, hogy amerikai asztronautával találkoztam. Bár sokat olvastam róluk a Life magazinban, fogalmam sem volt arról, hogy mire számíthatok. Gyerman Tyitov volt az első kozmonauta, aki Vosztok-2 küldetését követően négy évvel ezelőtt az Egyesült Államokba látogatott. John Glenn volt a házigazdája, az első amerikai, aki megkerülte a Földet. Jól kijöttek egymással. De az még a kubai rakétaválság és Kennedy meggyilkolása előtt volt, azelőtt, hogy Hruscsov helyét Brezsnyev vette volna át. Azóta a Hidegháború komolyabbra fordult. A paranoia egyik térfélen sem számított hiánycikknek.

Az amerikai asztronautákkal kapcsolatban szerzett első benyomásaim negatívak voltak Athénben. Első közös találkozónk keserű szájízzel kezdődött. Pásával a megbeszélt helyen és időben megjelentünk, az amerikaiak viszont sehol sem voltak. Több mint fél órát vártunk rájuk, de hiába: azt hozták fel mentségül, hogy elaludtak. A görög újságok másnap lehozták, hogy milyen bunkó módon bántak az amerikaiak velünk, meg, hogy félvállról vettek minket. Az eset aztán sokáig egy vicc formájában élt tovább: ha valaha, a távoli jövőben esetleg az amerikaiak és az oroszok egyszer egy közös űrrepülésre vállalkoznának, sosem szállnánk fel, mert az amerikaiak átaludnák a küldetést.

Amikor két nap múlva aztán végül mégiscsak találkoztunk Conraddal és Cooperrel, eleinte fölöttébb suta szituáció volt. Elmesélték nekünk, hogy szó sincs arról, hogy elaludták volna a találkozót. Csak azért nem jelentek meg, mert a kormányuktól nem kaptak erre engedélyt.
Amikor ezt elmondták nekünk, attól kezdve minden rendben volt. Miközben az orosz orvosok és más tisztviselők az amerikai kollégáikkal találkoztak, és egymás vérét szívták, hogy megpróbáljanak részleteket kicsikarni a mi űrprogramunkról, Pásával mi cirka négy órán át konyakot kortyolgattunk Conrad, Cooper és Slayton társaságában. Nem tudom, hogy értettünk szót egymással, mivel ők egy mukkot nem beszéltek oroszul, és mi is csak nagyon keveset tudtunk angolul. De sokat gesztikuláltunk, és az űrrel kapcsolatos szavak többsége mindkét nyelven hasonló. Viszont mindennél fontosabb volt, hogy ugyanaz volt a foglalkozásunk.

Mind a négyen vadászpilóták voltunk, igaz, a Vasfüggöny ellentétes oldalán szolgáltunk. Most mindannyian ebbe a kicsiny, kiváltságos elitbe tartoztunk, akik megízlelték, milyen az élet bolygónk határain túl. Különös kötődést éreztünk. Nagyon szépemlékű találkozó volt. Ezt semmilyen politikai manipuláció nem vehette el tőlünk. Emlékszem, hogy amikor elváltunk egymástól, arra gondoltam, hogy milyen jófejek voltak.
A találkozó után mindannyiunkat meghívtak egy napra Arisztotelisz Onasszisz jachtjára. Úsztunk, vacsoráztunk. Amikor eljött a búcsú ideje, olyan érzésünk volt, mintha egy legénységbe tartoznánk.
Ezen az athéni uton találkoztam első ízben Amerika űrprogramját a háttérből irányító, meghatározó emberek egyikével, a német rakétatudóssal, Wernher von Braunnal. Egyik este Pásával von Braun és felesége társaságában vacsoráztunk. Volt egy kérdés, amit egyszerűen muszáj volt feltennem: „Ha Amerika – ahogy hirdetik – tényleg annyival fejlettebb nálunk műszaki téren, akkor miért a Szovjetunió bocsátott fel elsőként egy szputnyikot? Miért szovjet ember repült először a világűrbe? És miért a Szovjetunió révén került sor először űrsétára?”

Von Braun válasza sokkal őszintébb volt, mint amire számítottam. „Műszaki értelemben minderre mi is képesek vagyunk. De talán híján vagyunk annak az elszántságnak, ami az önök Főkonstruktőrét jellemzi” – felelte. Jól tudtam, hogy nem csak von Braun tiszteli Koroljovot, hanem ez fordítva is igaz. Hallottam, amikor Koroljov csodálattal beszélt von Braunról, aki Amerika helyett kis híján a Szovjetunióban kötött ki, ahol a mi űrprogramunkon dolgozhatott volna. De akármilyen jó kutató és mérnök volt von Braun, a mi Szergej Pavlovicsunk géniuszának nyomába sem érhetett.
Szergej Pavlovics nem csak kiváló mérnök és menedzser volt. Az óriási megpróbáltatások révén vasakaratra és hihetetlen elszántságra tett szert. Rövidesen megtudtuk, hogy pontosan milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül.

David Scott

Alighogy visszatértem Ausztráliából Houstonba, átmenetileg búcsút kellett intenem annak az izgalomnak, ami a küldetések velejárója, ha az ember közvetlenül kiveszi a részét belőle. Ezután olyan szerepben találtam magam, amit szerintem az asztronauták kivétel nélkül utáltak: ilyenkor egy hétre utazó ügynöknek csaptunk fel. Ezt „szopóhétnek” (week in the barrel) hívtuk, és pár említésre méltó kivételtől eltekintve többségében nyűg volt a számunkra.
A szopóhetek során nyilvános szereplésekre került sor, és ilyesmikre az asztronautákat idegesítően gyakran rángatták bele. Pár havonta egy hét erejéig az Egyesült Államok kis közösségeit kellett felkeresnünk. Louisianatól Indianaig, Kaliforniától Michiganig cikáztunk az országban, és naponta háromszor beszédeket tartottunk az űrprogramról. A NASA-nak szüksége volt a Kongresszus támogatására. Az alapgondolat az volt, hogy ha szívességet teszünk a helyi kongresszusi képviselőknek, akkor ők ezt majd azzal hálálják meg, hogy nagyobb költségvetést hagynak jóvá az űrprogram részére.

Akadtak vidámabb pillanatok is. Az egyikre különösen élénken emlékszem: egy kedves ifjú hölgyet választottak meg a déli államok „Miss Vakáció” cím birtokosának, és őt kellett elkísérnem egy bálba louisianai tartózkodásom idején. Emlékszem, hogy egy közeli stadionnál „Miss Vakációval” karöltve épp leszálltunk a buszról, és ki más állt volna ott, ha nem Chris Kraft: Christopher Columbus Kraft, Jr., a NASA legendás Küldetésigazgatója felesége, Betty társaságában. Chris arcára azonnal széles mosoly ült ki.
„Örömmel látom, hogy keményen dolgozol, Dave” – mondta, majd biccentett egyet, és közben nagyot kacsintott.
Jó volt első kézből megtapasztalni az emberek világűr iránti lelkesedését – cserkészeket tömegével, vagy zsúfolásig megtelt osztálytermeket gyerekekkel, akik kis híján kiestek a padból, hogy kérdezhessenek valamit az asztronauták életéről. De a magam részéről úgy voltam vele, hogy ezek az utazással töltött hetek egyik Holiday Innből a másikba, eltérítenek a számomra igazán fontos dologtól. Ez pedig nem más volt, mint megmutatni, hogy a lehető leghamarabb űrrepülésen vehetek részt.

Óriási különbség volt aközött, hogy egy adott küldetés legénységének tagjaként megkezdtük-e felkészülésünket, vagy még csak arra várunk, hogy egy konkrét legénységbe kerüljünk – ezt mindannyian megtapasztaltuk, amikor a NASA-hoz kerültünk. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy legénység tagjai lettünk, életünk drámai változásokon ment át. Az emberek tőlünk kezdték várni a döntéseket, mivel a legénységeknek nagyon nagy beleszólása volt a küldetések megtervezésébe. Bizonyos értelemben ez rólunk szól. Ez pedig sokkal izgalmasabbá tette a mindennapokat. Egy legénység tagjaként gyakorlatilag szinte mindenben elsőbbséget élveztünk a houstoni Emberes Űrhajó Központban. Bármit is kívántunk, minden a rendelkezésünkre állt: a szimulátoroktól kezdve a T-33-asokig, amikkel a felkészülés során oda repülhettünk, ahova csak akartunk.

Múltamban sok minden utalt versengő énemre, kezdve úszó ambícióimtól a West Pointon és az MIT-n át egészen az Edwardsig és Chuck Yeagerig. Ezt kétségkívül apám intelmei plántálták belém: „Menj, és kavard fel az állóvizet”. Ebből a szempontból a NASA-nál az összes asztronauta hasonlított egymáshoz, egytől-egyig tele voltunk ambíciókkal. Mindenki túl akarta szárnyalni a másikat, mindenki a következő legénységbe akart kerülni, és folyton ez lebegett szemünk előtt.
Még szabadidőnkben, sportolás közben is le akartuk pipálni a többieket. A NASA-nál az éves egészségügyi alkalmassági vizsgálaton kívül nem volt semmilyen hivatalos edzésterv. De Ed White az űrprogram kezdetén meggyőzte a NASA-t arról, hogy építsenek egy kézilabdapályát a texasi Houstonban található Emberes Űrhajó Központ mögé, ahol lehet gyakorolni, súlyt emelni, edzeni. Szabadidőnkben az asztronautákból verbuválódott csapat tagjaként nagyon gyakran játszottunk ezen a pályán. A balkezes Mike Collins toronymagasan a legjobb játékos volt. Hivatalosan senki nem rögzítette az elért eredményeket, senki nem akart keresztbe tenni a másiknak, de az tény, hogy mindenki jobb akart lenni a többieknél. Jól akartunk teljesíteni, és a lehetőségekhez képest a lehető legtöbb időt akartuk repüléssel tölteni. És ha már egyszer repültünk, nagyon jól akartuk csinálni. Megtörténhetett ugyanis, hogy valaki épp minket nézett, és lehet, hogy pont ezen múlik, hogy egy küldetés legénységébe kerülünk-e.

1965 folyamán a Gemini-küldetések – kezdve a Gemini-3-assal – sűrű egymásutánban követték egymást: öt küldetésre kevesebb, mint nyolc hónap leforgása alatt került sor. A küldetéstervezők folyamatosan átértékelték a különböző missziók repülési terveit, variálták a legénységek feladatait, egy-egy új hardvert vagy szoftvert tetettek be a fedélzetre.
Mindaddig, amíg nem kerültünk egy adott legénységbe, közösen gyakoroltunk és vettünk részt a felkészülésben – attól függően, hogy melyik asztronauta-csoport tagjaként kerültünk a NASA-hoz. 1966 áprilisában a NASA tizenkilenc újabb asztronautát vett fel. Így egyre többen lettünk, és egyre keményebb lett a verseny.
Az idő nagy részét a Cape-en vagy Houstonban töltöttük. Mindkét helynek megvolt a maga hangulata. A houstoni Küldetésirányításnál például eléggé bevett dresszkód volt: fehér, rövid ujjú inget és nyakkendőt kellett hordani. Houstonban a szabadidőnket a családunkkal töltöttük. Annyit utaztunk, hogy képtelenek voltunk elég időt eltölteni feleségünkkel és gyerekeinkkel. Időnként díszvendégek voltunk különféle városi programokon. Houstonban egyetlen program sem lehetett teljes egy asztronauta jelenléte nélkül.

A Cape-en jóval nyugodtabb világ volt. Floridában rikító színű Ban-Lon rövidujjú pólókban jártunk – egy komplett ruhatáram volt különböző színű pólókból. Egyhuzamban jó pár napot eltöltöttünk itt, és ilyenkor a Cocoa Beachen található Holiday Innben szálltunk meg. Ekkorra már eladták azt a motelt, ami egykor az Eredeti Hét Mercury-asztronautától nyüzsgött, és nagystílű idétlenkedéseikről volt híres. De Cocoa Beach ekkoriban még mindig egy rohamosan fejlődő várost idézett. Az űrprogram nagy léptekkel haladt, a NASA-alkalmazottak pedig gombamód szaporodtak, pláne az Apollo-program kezdete után. Rengeteg titkárnő dolgozott a NASA-nál. Úgyhogy trécselésből sosem volt hiány. De ez nem a Forma-1 egyik jelenete volt. Ez a hölgykoszorú nem lógott folyton a nyakunkon, mint ahogy azt páran – kiváltképp az asztronauta-feleségek – feltételezték, noha a startok idején páran azért azért előkerültek.
A Mercury-fiúk extravagáns életmódja bizonyos mértékig ránk is jellemző volt. De a Gemini-küldetések komplexitása egyúttal azt is jelentette, hogy hozzájuk mérten kevesebb szabadidőnk maradt. Esténként beültem egy pizzázóba bekapni pár falatot, és evés közben egy kézikönyvet vagy kiképzési terveit olvasgattam. Emiatt egyszer bajba is keveredtem: egy NASA-hivatalnok ugyanis kiszúrta, hogy „Titkos” minősítésű dokumentumokat támasztok a ketchupos üvegnek, és feljelentett a biztonsági előírások megszegéséért. De nem csináltak belőle nagy ügyet.
1965 hosszú, meleg nyarán faji villongások söpörtek végig Los Angelesben, Chicagoban, és Springfieldben, Massachusettsben. A vietnámi válság intenzitása is fokozódott: júliusra az Egyesült Államok már 125000 katonát indított útnak Délkelet-Ázsiába. A háború első éveiben sokan még afféle kis, helyi bozóttűznek gondolták, de olyan gyorsan elharapózott, mint azt nem egyszer már tapasztaltuk a korábbi évek konfliktusai során, például a Szuezi-válság kapcsán. Senki nem örült ennek a bonyolult helyzetnek. Elképzelésünk sem volt arról, hogy a vietnámi háború mivé fajul, vagy milyen hatása lesz az űrprogram finanszírozására. Hruscsov eltávolítása a hatalomból sem nagyon érzékeltette hatását, noha azért tartani lehetett Brezsnyev keményvonalas politikájától, ami esetleg „felforrósíthatja” a Hidegháborút. Az ország – vagy akár a világ – többi szegletében zajló események nem sok hatást gyakoroltak ránk. Épp elég dolgunk akadt így is az űrprogrammal. Mindenki próbálta a legjobb formáját hozni. Mindenki a következő legénységbe akart kerülni.
A kiválasztás folyamatát azonban homály borította. Az asztronauták véleményét csak egyetlen egyszer kérték ki, amikor arról kellett színt vallani, hogy szerintünk ki az a három társunk, aki alkalmas lehet az Apollo-program első holdraszállására. Azt kérték, hogy vessük papírra két társunk nevét. Szükségtelen volt három nevet kérni tőlünk, hiszen egyértelmű volt, hogy úgyis mindenki más előtt saját magunkat írnánk be. Az álszerénység vagy az önbizalomhiány nem volt jellemző a csoportunkra. Jim McDivittet és Frank Bormant választottam. Mindketten a Légierőnél szolgáltak, és a második körben kiválasztott kilenc asztronauta közé tartoztak. Ezt társértékelésnek hívták. Többször nem kérték ki a véleményünket.

Deke Slayton döntötte el, hogy végül ki vehet részt űrrepülésen. Deke – amennyire tudtuk, csak és kizárólag Deke – döntötte el, hogy ki melyik küldetéssel repül. Ő is az Eredeti Hetek közé tartozott, de szívritmuszavara miatt alkalmatlanná vált az űrrepülésre. Ezután – bár nem túl gyakran találkoztunk vele személyesen – Legénység-műveleti igazgatóként (Flight Crew Operations) felügyelte az asztronauták életének minden aspektusát a houstoni Emberes Űrhajó Központ kilencedik emeletén lévő irodájából. Al Shepard, a „Nagy Al”, szintén az Eredeti Hetek tagja volt, és egészségügyi okok miatt nem repülhetett, így az Asztronauta Iroda főnökeként határozta meg mindennapi életünket. Chris Kraft volt a vezető Küldetésigazgató, ő irányította a Küldetésirányító Központ életét Houstonban egy-egy küldetés alkalmával. Bob Gilruth az Emberes Űrhajó Központ nagyhatalmú igazgatója volt, egy kedves apafigura, aki időnként félrevonta valamelyikünket, és mindig ugyanazt kérdezte tőlünk: „Elégedettek vagytok, fiúk?”
Viszont Deke döntött arról, hogy részt veszünk-e űrrepülésen, és mikor. A kiválasztott keveseket valamelyik folyosón ezzel a hétköznapi szófordulattal cserkészte be: „Pár szót szeretnék váltani…”"

4 komment

Scott_Leonov_cover.JPGKis híján belehalt az emberiség első űrsétájába. Aztán kis híján meghalt az űrhajón. Végül kis híján megfagyott, amikor földetérés után társával együtt két éjszakát -30 fokban kellett eltöltenie a farkasok között, mire megtalálták őket. Ebben a posztban most először jelenik meg magyarul Alekszej Leonov elbeszélése saját űrrepüléséről.  Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Miután pályára álltunk, Pása űrsétám nyitányaként engedélyt kért a zsilipkamra kiengedésére. Az engedélyt megadták, ő pedig bekapcsolta azt a berendezést, ami elkezdte levegővel feltölteni az üreges, vászonból készült kamra teljes hosszában végigfutó apró gumicsöveket. Összehajtogatott, 70 centiméteres hosszáról a zsilipkamra hamar elérte 2 méteres teljes hosszát. Ezalatt én a hátamra erősítettem a méretes légzőkészüléket, benne a kilencven percre elegendő oxigént tartalmazó fémtartályokkal. Készen álltam arra, hogy bekússzak a zsilipkamrába, ahol a dekompressziót követően lépek ki a világűrbe.
Pása hátba vágott, ezzel adva jelt arra, hogy indulhatok a zsilipkamrába. „Pásjol” – mondta. „Menj.”
A zsilipkamrába érve magamra zártam az ajtót, és vártam, hogy a nitrogén kiürüljön a véremből. Annak érdekében, hogy elkerüljem a búvárok körében keszonbetegségnek hívott jelenséget, vérem oxigénszintjének parciális nyomását állandó szinten kellett tartani attól kezdve, hogy kilépek az űrbe. Amikor a zsilipkamra nyomása megegyezett a világűr vákuumának nulla nyomásával, jelentettem, hogy készen állok a kamra elhagyására.
A földi irányításnak aprólékosan ellenőriznie kellett rendszereim működését, mielőtt engedélyt adott volna a külső ajtó kinyitására. Mikor az ajtó kinyílt, én a hátamon feküdtem. Nem volt elég hely megfordulni, vagy sokat mozogni. De addig-addig tekergettem a nyakamat hátrafelé, míg egy első, akadálytalan pillantást nem vetettem a Földre. Ezúttal már nem okozott csalódást.
A nyitott ajtón át elém táruló látványtól elállt a lélegzetem. Épp hajnalodott. Sötétkék volt a Föld felszínének az a kis darabkája, amit hátradőlve láttam. A horizont görbületén túl az ég sötét volt, és fényes csillagok ragyogtak, amikor dél felé, a Déli Sark irányába pillantottam. 29000 km/h sebességnél a látvány alattam gyorsan változott. Rövidesen már az afrikai kontinens körvonalait pillantottam meg.
Eközben azt vártam, hogy mikor kapok engedélyt az űrhajó elhagyására. Hosszú időnek tűnt. Végül aztán megreccsent a fülhallgatóm.
„Gyémánt Kettő” – mondta a rádióban a Küldetésirányítás – „nagyon tisztán látunk. Ideje megkezdeni a küldetésedet.”

Alexei-Leonov.jpgA szívem hevesen vert. Átfutott rajtam a gondolat, hogy elérkezett az oly régóta várt pillanat. Mindössze pár másodpercbe telt kinyomni felsőtestem a zsilipkamrából. Lábaimat a peremén található speciális korláton támasztottam meg, és még egyszer körülnéztem, mielőtt elengedtem magam.
Ekkor a Földközi-tenger fölött jártunk. Fejemet felemelve, széles panoráma tárul elém. Olyan volt, mintha egy óriási, színes térképet terítettek volna ki alattam. Az egész Fekete-tengert láttam. Tőlem balra Görögország és Olaszország, előttem pedig a Krím-félsziget volt, jobb oldalt a Kaukázus hófödte csúcsai és a Volga folyó terült el. Fejemet megemelve a Balti-tengert is láttam.
Lenin egyszer azt mondta, hogy az univerzum térben és időben végtelen. Ez volt a legtalálóbb leírása mindannak, amit azokban a pillanatokban tapasztaltam. Aztán összeszedtem gondolataimat, és válaszoltam a Küldetésirányításnak.
„Tökéletesen érzem magam” – jelentettem, miközben a zsilipkamrából előhúztam a légzőcsövet, ami az életfenntartó rendszerre volt csatlakoztatva. Egyetlen apró rúgással, mintha csak el akarnám lökni magam az úszómedence falától, elrugaszkodtam a zsilip peremétől.
A világűrben voltam. Az első ember, aki a világűrben sétált.
Semmi nem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit akkor éltem át. Függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el azóta, még mindig élénken élnek bennem vegyes érzéseim.
A hatalmas univerzumhoz képest már-már jelentéktelennek éreztem magam, mindössze egy aprócska hangyának. Ezzel párhuzamosan viszont óriási hatalmat is éreztem. Magasan a Föld fölött repülve, éreztem az emberi értelem erejét, ami lehetővé tette, hogy ott lehessek. Az egész emberi faj képviselőjének éreztem magam. Teljesen magukkal ragadtak ezek az érzelmek.

Később megtudtam, hogy négyéves kislányom, Vika, kezébe temette az arcát, és sírni kezdett, amikor meglátta első mozdulataimat a világűrben. „Mit csinál? Mit csinál?” - jajveszékelt. „Mondjátok meg Apunak, hogy menjen vissza. Kérem, mondjátok meg neki, hogy menjen vissza.”
Idős apám is nyugtalan volt. Mivel nem tudta, hogy küldetésem célja azt kideríteni, hogy az emberi szervezet képes-e túlélni a nyílt világűrt, a szüleim házában összegyűlt újságíróknak panaszkodott.
„Miért csinál úgy, mint egy bakfis?” kiabálta frusztráltan. „Mindenki más képes rendesen, az űrhajóban végigcsinálni a küldetését. Mit mászkál odakinn? Valaki mondja meg neki, hogy azonnal menjen vissza. Ezért büntetést kell kapnia.”
Haragját rövidesen büszkeség váltotta, amikor élő adásban gratulált nekem Brezsnyev, akinek szavait egyenesen a Kremlből, a Küldetésirányítás közvetítésével továbbítottak részemre.
„Mi, a Politbüró tagjai valamennyien itt ülünk, és nézzük, hogy maga mit csinál. Büszkék vagyunk önre” – mondta Brezsnyev. „Sok sikert kívánunk. Vigyázzon magára. Találkozunk, amikor biztonságban visszatért a Földre.”
A képsorok, amin elrugaszkodom a zsiliptől, és szabadon lebegek az űrben, a Küldetésirányítás révén pár perces késéssel eljutottak honfitársaim millióinak otthonába is.

Az űrhajón kívül közvetlenül értek a Nap sugarai. Még az aranyozott szűrővel ellátott sisakrostély ellenére is olyan érzésem volt, mintha valahol délen, talán Grúziában lennék egy nyári napon, napszemüveg nélkül – pedig szinte az összes ultraibolya fényt kiszűrte. Egy pillanat erejéig kissé felnyitottam a szűrőt, hogy lássam, milyen a Föld sisakom átlátszó üvegén át.
Alattam a Föld felszínének hatalmas területe, több mint 5000 négyzetkilométer terült el. Mindent felismertem rajta, mintha csak egy földrajz órán lennék. Szinte önkéntelenül rögzült bennem a látvány, hogy később lefesthessem, amikor hazatértem. De túlságosan vakított, így vissza kellett eresztenem a szűrőt.
A hőség elképesztő volt, és komoly gondjaim akadtak, amikor működésbe akartam hozni szkafanderem mellkasára épített svájci fényképezőgépet. A bekapcsoló gombot a szkafander combrészébe varrták, és mindössze 1 centiméter híja volt annak, hogy el nem értem. Egyre csak dörzsölgettem kesztyűmmel a combomat. Nagyon furán néztem ki, amikor később megnéztem az űrsétámról készült televízió felvételt. De úgy tűnt, hogy legalább a zsilip tetejére szerelt filmfelvevőgép működik, ahogy az a két televíziókamera is, ami az űrkabin külsejére volt erősítve.
Fontos volt filmre venni ezt a küldetést, hogy senki ne kételkedhessen benne, hogy Gagarin történelmi űrrepülése után az első űrsétát is mi hajtottuk végre. Tudtam, hogy az egyik amerikai asztronauta pár hónapon belül megkísérli az űrsétát. Ed White-nak hívták. Tudtam az asztronautákról. Érdekes csapatot alkottak, persze, voltak köztünk különbségek, de akadtak hasonlóságok is.
Természetesen, akkoriban nem tudtam, hogy a filmfelvételek dacára az amerikaiak majd hogyan tálalják az általunk elért eredményeket. De nem lepődtem meg. Nagyon kemény verseny alakult ki a két ország között az űrbeli fölényért. A magam részéről nem láttam értelmét a kérkedésnek, hogy az űrversenyben melyik ország miben lett első: a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Ha megcsináltuk, akkor megcsináltuk. Bőven elegendő lett volna tudni, hogy mit hajtottunk végre. De tudtam, hogy a politikusok agya másképp jár. A Kremlben és Washingtonban a világűr egy csatatérré vált, ahol nem csak a technológiai fölényért folyt heves küzdelmet, hanem ideológiai síkon is. Sem időm, sem késztetésem nem volt arra, hogy ilyesmiken töprengjek. Engem csak az érdekelt, hogy bebizonyítsam embertársaimnak, mire képes az ember.)
A világűr nyugalma mindent áthatott – ez a nyugalom jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a Földön bárhol, beleértve a mélytengeri merülést is. Óriási vágyat éreztem arra, hogy testem, karjaim és lábaim mozgatásával megtörjem a világegyetem mozdulatlanságát, legalábbis, amennyire a szkafanderben ez lehetséges volt. Sirálynak éreztem magam, amint szélesre tárt szárnyakkal messze a Föld fölé emelkedik. A mozgás vágya ugyanabból a vágyból fakadt, mint ami miatt ellöktem magam az űrhajótól, hogy irányíthatatlan bukdácsoljak, míg kommunikációs- és légzőkábeleim egy hirtelen rántással megálljt nem parancsoltak nekem. Nem éreztem pánikot, sem ijedtséget, nagyon is jól tudtam, hogy a félelem milyen hatással lehet a gondolkodásra és a racionális döntésekre. De az aggodalom nyilvánvaló volt Pása hangjában, amikor már kimentem a kamerák látószögéből, és többé nem látott a képernyőn.
„Hol vagy? Hallasz engem? Mit csinálsz?” – kérdezte. Majd miután megtudta, hogy minden rendben van, kissé megdorgált. „Légy óvatos!”
Amikor elkezdtem magamat visszahúzni az űrhajó felé, megdöbbentem, milyen törékenynek és sebezhetőnek hat az univerzum végtelenségében. A gömbalakú törzséről visszaverődő fény miatt a Voszhod olyan sötétarany színben ragyogott, amivel rászolgált nevére: „Napkelte”.
Az elkövetkező sok-sok évben megpróbáltam festményeimen felidézni az aranynak ezt a hihetetlen árnyalatát, amiben aznap űrhajónk pompázott, de sosem tudtam pontosan visszaadni ezt az intenzív tónust. Az érzékeim olyan felfokozott állapotban voltak, hogy az abban a rövid időben tapasztaltakra egész hátralevő életemben emlékezni fogok.
Ahogy visszahúztam magam a zsilipkamra irányába, ismét Pása hangját hallottam. „Ideje visszajönnöd.” Hirtelen rádöbbentem, hogy már több mint tíz perce lebegek a világűrben. Egy pillanatra bevillant előttem egy kép a gyerekkoromból, amikor anyám az ajtóban állva hívogatott engem, miközben én a barátaimmal játszottam odakint: „Aljosa, most már ideje bejönni”.
Némiképp kelletlenül vettem tudomásul, hogy ideje visszatérni az űrhajóba. Utunk során rövidesen elhagyjuk a napos oldalt, és sötétség vesz körül minket. Ekkor vettem csak észre, hogy a légköri nyomás híján mennyire eldeformálódott rugalmatlan szkafanderem: lábam nem ért le a csizmám aljára, és kezeim is kibújtak a szkafander ujjára erősített kesztyűben a helyükről. Így képtelenség volt lábaimat magam előtt tolva visszamenni a zsilipkamrába.
Gyorsan ki kellett eszelni a visszatérésnek egy másik útját-módját. Más lehetőséget nem láttam erre, mint, hogy apránként, fejjel előre betuszkolom magam a zsilipkamrába. De még ehhez is óvatosan ki kellett engednem a nagynyomású oxigén egy részét a szkafanderbe varrt szelep segítségével. Tudtam, hogy ezzel légszomjnak teszem ki magam, de nem volt más választásom. Ha idekinn maradok, a következő negyven percben úgyis elfogynak az életben maradáshoz szükséges tartalékaim.
Az egyetlen megoldást a szkafander nyomásának csökkentése jelentette egy szelep kinyitásával, és egyszerre csak kevés oxigént engedek ki, ahogy próbálom magam visszacentizni a zsilipbe. Először arra gondoltam, hogy tervemről tájékoztatom a Küldetésirányítást is, de végül elvetettem ezt az ötletet. Nem akartam nyugtalanítani őket. És különben is, csak magamra számíthattam.

Eközben éreztem, hogy a hőmérséklet vészesen emelkedik: a hőhullám a lábfejemből indult, majd egyre feljebb és feljebb ment a lábaimon, és végül a karjaimban is megjelent a manőver során kifejtett óriási erőfeszítés miatt. Mindez a tervezettnél sokkal tovább tartott. Amikor végül sikerült magam teljesen behúzni a zsilipbe, még egy szinte kivitelezhetetlen feladat várt rám. Össze kellett gömbölyödnöm ahhoz, hogy elérjem az ajtót, és lezárjam a zsilipet, ugyanis Pása csak így aktiválhatta azt a mechanizmust, ami kiegyenlíti a zsilip és az űrhajó közti nyomáskülönbséget. Amikor Pása meggyőződött arról, hogy az ajtó zárva van, és kiegyenlítődött a nyomás, felnyitotta az űrhajó ajtaját, én pedig visszamásztam az űrhajóba, de szakadt rólam a víz, a szívem pedig sebesen vert.
Szerencsére, az űrhajóba való visszatérés során tapasztalt komoly problémákat nem közvetítette a televízió. Családomat ezzel megkímélték az aggódástól és a félelemtől, amit akkor éreztek volna, ha látják milyen közel voltam ahhoz, hogy a világűrben rekedjek. Attól a traumától is megmenekültek, amit akkor éltek volna át, ha tudják, milyen végveszélybe kerülünk Pásával az elkövetkező órák során. Az űrhajóba való visszatérés során tapasztalt nehézségek csak a nyitánya volt a súlyos vészhelyzetek egész sorának, amibe kis híján belehaltunk.
Attól kezdve, hogy úgy tűnt, küldetésünk kudarcra van ítélve, az űrhajónkról érkező adást, amit eddig a rádió és a televízió is közvetített, hirtelen minden magyarázat nélkül megszakították. Helyette az állami rádió Mozart Requiemjét sugározta újra és újra. Akkoriban a Szovjetunióban az volt a szokás, hogy ehhez hasonló gyászzenét közvetítettek a főbb politikusok halálakor, mielőtt még hivatalosan bejelentették volna a hírt.

A hírzárlatról semmit nem tudtunk. Igaz, semmi nem is állhatott volna tőlünk távolabb. Mialatt próbáltam levegőhöz jutni azután, hogy visszaküzdöttem magam az űrhajóba, pontosan tudtam, hogy ha nem edzettem volna olyan keményen, sosem sikerült volna kivitelezni azokat a komplikált manővereket, amik végül megmentette az életemet.
Pása szintén tudta, milyen közel álltam ahhoz, hogy a világűrben rekedjek, és milyen kevésen múlt, hogy a küldetés fénypontja tragédiába nem fordult. De nyugodt volt. Ismét kivert a víz, amikor kinyitottam sisakom rostélyát, hogy letöröljem szememből az izzadtságot. Pasa azt tanácsolta, hogy pihenjek egy kicsit, mielőtt repülési naplónkba rögzítem az űrsétámról szóló jelentést. Még egy teljes földkörüli keringés volt hátra a következő feladatunkig, a zsilip leválasztásáig. Ez azt jelentette, hogy másfél órám volt jelentésem megírására és a pihenésre.
De annyira túlcsordult bennem az adrenalin, hogy esélyem sem volt az alvásra. Elővettem a rajztáblámat és a színes ceruzáimat, és csöndben üldögélve felskicceltem első benyomásaimat a világűrben szabadon lebegve látott panorámáról. Megpróbáltam megragadni a Föld légkörének különböző árnyalatú sötét gyűrűit, a napkeltét, a légköri fényt a horizont fölött, azt a kék övet, ami a Föld kérgét borítja, valamint azt a színkavalkádot, amit a bolygóra tekintve megfigyeltem.
Négy vázlatra maradt időm, mielőtt megkezdtük volna az előkészületeket a zsilip leválasztására az űrhajó teste és a zsilip között található apró robbanószerkezet felrobbantásával. A robbanás után szinte azonnal elkezdtünk forogni. Még mindig napfényben repültünk, noha közeledett az éjszaka, és az ablakainkon át beömlő fény szédítő látvány volt.
Épp csak egy korrekcióra elegendő üzemanyagunk maradt, és ezt az egy korrekciót arra kellett tartogatni, hogy a légkörbelépéshez megfelelő pozícióba igazítsuk az űrhajót. De addig még további huszonkét óra hátra volt a küldetésünkből.
Nem akartam elhinni, hogy ezt a másodpercenként 17 fokos forgást ilyen sokáig el kell viselnünk – ez tízszer gyorsabb volt annál, amire eredetileg készültünk. Amikor problémánkat jeleztük a Küldetésirányítás részére, nem mondtak rá semmit.
Azután, hogy beléptünk az éjszakába, a forgás kevésbé zavart minket. Békés, nyugodt időszak volt. De aztán, amikor ismét beköszöntött a nappal, az ablakunkon betűző fény összezavart minket, és elvesztettük tájékozódó-képességünket. Úgy tűnt, hogy semmit nem tehetünk ellene. Az űrsétám megpróbáltatásaitól kimerülten azt éreztem, hogy a másodpercenként 17 fokos forgás okozta kellemetlenséget is el tudom viselni.

Ekkor egy újabb, ezúttal jóval komolyabb probléma lépett fel. A műszerek rutinszerű ellenőrzése során észrevettem, hogy a kabin oxigénnyomása folyamatosan emelkedik. A műszereknek 160 mm oxigénnyomást kellett volna mutatniuk, ehelyett azonban a nyomás előbb 200 mm-re kúszott fel, aztán 300-ra, 400-ra … 430-ra és 460-ra növekedett. Az űrhajó fedélzetén több tucatnyi elektromos árammal működő berendezés és áramkör volt, és Pásával mindketten jól tudtuk, hogy ilyen magas oxigénnyomáson egyetlen szikra is hatalmas robbanást idézhet elő a kabinban. Hasonló helyzet alakult ki ahhoz, ami négy évvel ezelőtt végzett Valentin Bondarenkoval a földi tesztek alkalmával.
A vészhelyzetet azonnal jelentettük a Küldetésirányításnak. Azt tanácsolták, hogy vegyük lejjebb a kabin hőmérsékletét és páratartalmát. Ezzel a módszerrel valamennyivel csökkenteni lehet az oxigénnyomást. Bár nem emelkedett tovább, veszélyesen magas szinten maradt. Meg voltunk ijedve.

Megpróbáltuk behatárolni a hiba lehetséges okait. Tudtuk, hogy valahol ereszt az űrhajó, és emiatt termelődik jóval több oxigén – több, mint amennyit képesek vagyunk elhasználni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán az ajtó, vagy az űrhajó testének egy része deformálódhatott el, amikor űrsétám során hatalmas hőségnek volt kitéve, tekintve, hogy a Voszhod-2 ekkor nem forgott, és csak az egyik oldalát érte a napfény. Egy ilyen deformáció okozhatott lassú szivárgást. Kritikus probléma volt. Egyetlen megoldás sem jutott az eszünkbe. Mindkettőnket komolyan aggasztott ez a helyzet.
Eszembe jutottak Szergej Pavlovics Koroljov utolsó szavai, amit még aznap reggel intézett hozzám, mielőtt az indítóállványzaton felmentünk volna a Voszhod-2-höz. „Nem fogok sok tanáccsal szolgálni, és nem kérek tőled sokat, Aljosa. Csak ne hajtsd túl magadat. Egyszerűen menj ki a hajóból, majd térj vissza. Tartsd észben az összes orosz közmondást, ami az orosz embereket segítette, hogy átvészeljék a nehéz időket.” Koroljov belém vetett hite hatalmas erőt adott nekem. De ki láthatta előre, hogy ilyen nehéz idők várnak ránk?
Térképeinket nézegetve rájöttem, hogy Moszkva fölött kell lennünk. Kinéztem az ablakomon, amikor forgás közben a Föld került a látótérbe. Kék ködbe burkolva Moszkva egy hatalmas homárra emlékeztetett, amit a várost átszelő folyók vénái szaggattak szét. Szvetlánára és Vikára gondoltam. Nem sejthették, hogy oly közel vagyok most hozzájuk, és ezekben a pillanatokban épp rájuk gondolok. Fáradtan, átfázva és éhesen rapszodikus álomba szunnyadtunk.

Pár órával később egy szelep sziszegő hangjára ébredtem. Azonnal ellenőriztem az oxigénszint-jelzőt. Mint megállapítottam, a nyomás lassan csökkent, és mostanra már a veszélyes, 460 mm-es kritikus érték alá esett.
Oldalba löktem Pasát. „Nézd, csökken a nyomás.” Még mindig hátra volt pár óránk a légkörbe lépésig. A Voszhod-2 még mindig forgott, de úgy tűnt, hogy a helyzet eléggé stabilizálódott ahhoz, hogy sort kerítsünk beütemezett feladatainkra, míg el nem jön a légkörbe lépés megkezdésének ideje. Amikor működésbe léptek az automata landolást segítő rendszerek, a forgás megszűnt, és pár kellemes pillanat erejéig nyugodtan repültünk. Még egy rövid felvételt is készítettem ténykedésünkről.
De aztán az űrhajó ismét furán kezdett viselkedni. Mindössze öt perccel a fékező-hajtómű gyújtása előtt, ellenőriztem a műszereket, és rájöttem, hogy a légkörbe lépés megkezdéséhez nem működik megfelelően az automata irányítórendszerünk. Újra forogni kezdtünk. Le kellett állítani a landolás automata programját. Ez azt jelentette, hogy kézi vezérléssel nekünk kell az űrhajót a légkörbe lépéshez megfelelő irányba állítani, nekünk kell manuálisan kiválasztani leszállóhelyünket, és meghatározni a pontos időzítést, illetve azt, hogy mennyi ideig üzemeljenek a fékezőrakéták, amik visszahoznak majd minket a Föld légkörébe. Nem volt mit tenni, ki kellett iktatni az automatikát. Amint ezzel megvoltunk, az űrhajó forgása ismét lassulni kezdett, és egy ideig fantasztikus nyugalomban utaztunk. A tapasztalt komplikációk ellenére még mindig úgy éreztem, hogy akár száz évig is a világűrben tudnék keringeni.

A kritikus helyzet ellenére, csöndben nekiláttunk felmérni fedélzeti rendszereink állapotát. Ha nem avatkoznánk közbe, űrhajónk még egy évig jelenlegi pályáján, 500 kilométerrel a Föld fölött repülne. Bár életfenntartó rendszerünk további három napig biztosítaná túlélésünket, mindössze annyi üzemanyagunk maradt, hogy egyszer, legfeljebb kétszer igazíthatjuk csak űrhajónkat megfelelő irányba. Tudtuk, hogy a következő keringés során tudunk csak landolni, és hogy minden erőfeszítésünk ellenére a célkörzeten kívül érünk majd földet – a tervezett leszállóhelytől 1500 kilométerrel nyugatra.
Amikor a Krím fölött repültünk el, jó ideje most először jelentkezett be a földi irányítás.
„Hogy vagy, Szöszi? Hol szálltatok le?” Jurij Gagarin volt, ő hívott engem mindig „Szöszinek”. Jó volt hallani a hangját. Még ilyen nehéz körülmények között is melegséget, sőt nyugalmat sugárzott. A többi kozmonauta folyton komoly volt, mi azonban hasonló humorérzékkel voltunk megáldva. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Jurij kedves, gyakorlatias ember volt, aki nem telt el önmagával, mint azt esetleg gondolhatnánk azután, hogy olyan híres lett. Jurijjal volt még egy közös vonásunk: mindketten Koroljov kedvencei voltunk. De abból, amit mondott, egyértelművé vált, hogy a Küldetésirányításnál azt hitték, hogy már leszálltunk.
Pasa bekapcsolta mikrofonját. „Le kellett kapcsolnunk az automata landolást segítő rendszert. Üzemképtelenné vált. Most már csak egy korrekcióra elegendő üzemanyagunk maradt, ráadásul a műszer szerint a légkörbe lépést végző főhajtóműnek nagyon kevés üzemanyaga maradt” – jelentette Pása a lehető leghatározottabb hangján. „Mindössze egyszer kísérelhetjük meg a légkörbe lépést. Ezért azt kérjük, hogy váltsunk át vészhelyzeti-üzemmódba.”
„Igen, engedélyt adunk a vészhelyzeti eljárásrend alkalmazására” – felelte Jurij szinte azonnal, legkisebb jelét sem mutatva a meglepődésnek, amiért mi még mindig földkörüli pályán vagyunk.
Navigátorként az én feladatom volt meghatározni, hova szálljunk le. Pályánk pont Moszkva fölött vezetett: akár a Vörös térre is landolhatnánk. De a lehető legnéptelenebb vidéket kellett kiválasztanunk. Perm város közelében néztem ki egy helyet, ami az Urál-hegységtől valamivel nyugatra fekszik: ez afféle természetes válaszvonal a Volga-térség és Szibéria nyugati része között. Még akkor is szovjet területre érkezünk, ha esetleg elszámolnám magam. Nem kockáztathattuk meg, hogy annyival túllőjünk a célon: ez esetben Kínába érkeznénk, és akkoriban elég rossz viszonyban voltunk a Népköztársasággal. A Küldetésirányítást tájékoztattam a döntésemről. De nem voltam biztos benne, hogy hallották. Nem nyugtázták a bejelentésemet.

Viszont nem volt idő foglalkozni azzal, hogy hallották-e vagy sem. Pása elkezdte a légkörbe lépéshez megfelelő irányba állítani az űrhajót. Ez nem volt könnyű feladat, de Pása kiválóan végrehajtotta. A tájoláshoz szükséges optikai eszköz használatához vízszintesen át kellett hajolnia mindkét ülésen, miközben én stabilan tartottam őt a tájékozódáshoz használt ablak előtt. Ezután nagyon gyorsan ismét el kellett foglalni helyünket, hogy az űrhajó tömegközéppontja megfelelő legyen, és begyújthassuk a fékező-hajtóműveket a légkörbe lépés megkezdéséhez. Amikor Pása bekapcsolta a hajtóműveket, jól hallottuk dübörgésüket, és erőteljes rántást éreztünk, ahogy lefékezték űrhajónkat. Ezzel párhuzamosan a másodpercmutatót figyelve számoltuk azt a rövid időt, amíg a rakétákat működtetni kell, ezután pedig csöndben kinyújtottuk kezünket, és lekapcsoltuk őket. Amikor a rakéták dübörgése elült, ismét nagy csönd vett körül minket. A repülési terv szerint a leszállóegység a fékező-gyújtás után tíz másodperccel válik le a keringő egységről. Magamban számoltam a másodperceket. De valami nagyon nem stimmelt.
Olyan érzés volt, mintha hátulról fékeznének minket, mintha valami visszafelé húzna minket. Amikor megkezdtük visszatérésünket a Föld légkörébe, az ellenkező irányból kezdtük érezni a gravitációt. Ez az erő – műszereim 10 g-t mutattak – akkora volt, hogy szemünkben az apró vérerek egy része megpattant. Az ablakon kinézve rémülten fedeztem fel, mi történt. A leszállóegységet a keringő egységgel összekötő kommunikációs kábel még mindig együtt tartotta a két egységet. Emiatt aztán a közös tömegközéppontunk körül pörögtünk, amikor kevéssel később elértük a légkör sűrűbb rétegeit.
A pörgés végül nagyjából 100 km magasan szűnt meg, ekkor égett el a két modult összekötő kábel, leszállóegységünk pedig kiszabadult. Ezután egy hirtelen rántással kinyílt az első stabilizáló ernyő, később a főernyő is követte. Minden nagyon békés és nyugodt lett. Hallottuk a kötélzet között süvöltő szelet, a modul pedig lágyan ringatózott a főernyő alatt.
Hirtelen minden elsötétült. Egy felhőtakaróba értünk. Aztán egyre sötétebb lett. Kezdtem aggódni, nehogy egy nagy szakadékba landoljunk. Hallottuk a leszállóhajtómű dübörgését, ami alig valamivel a föld fölött begyújtott, hogy lefékezzen minket. Végül éreztük, hogy űrhajónk mozdulatlanná vált. Két méter vastag hótakaróra landoltunk.

Fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Miután beállítottam a kívánt leszállóhelyet, le kellett volna kapcsolnom az elektronikus-mechanikus orientációs rendszert - ez tette volna lehetővé számunkra, hogy pontosan a megadott szélességi és hosszúsági fokra érkezzünk. De eszembe jutott, hogy ezt készüléket elmulasztottam kikapcsolni. Most azt jelezte, hogy Permtől 2000 km-rel arrébb, Szibéria szívében értünk földet.
„Mit gondolsz, mikor találnak ránk?” – fordult hozzám Pása, némi aggodalommal a hangjában, amikor a leszállóegység egy rázkódással végre megállt. Megpróbáltam poénnal elütni a dolgot. „Talán három hónap alatt kutyaszánnal megtalálnak minket.”
Első teendőnk az volt, hogy megtudjuk, merre vagyunk. Ki kellett mászni az űrhajóból. Biztos talajt akartunk érezni a lábunk alatt. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Amikor megnyomtuk az ajtónyitó kapcsolóját, a robbanótöltettel felszerelt csavarok – ezek tartották az ajtót zárva – működésbe léptek, és puskapor szaga lengte be a kabint. És bár az ajtó megrándult, mégsem nyílt ki. Valami kívülről nekifeszült. Az ajtó ablakán kinézve láttuk, hogy egy nagy nyírfa jelenti az akadályt.
Nem volt más választásunk, mint teljes erőből elkezdtük rángatni az ajtót, hogy megpróbáljuk kiszabadítani a fa fogságából. Pása összeszedte minden erejét, és sikerült lerángatni az ajtót a megmaradt csavarokról, így az hátracsúszott, majd eltűnt a hóban.

Nagyot szippantottunk, és éreztük, ahogy tüdőnk hirtelen megtelik a friss, jéghideg levegővel. Annyi vészhelyzet után leírhatatlan megkönnyebbülés volt ismét a Földön lélegezni. Átöleltük, és hátba veregettük egymást, amennyire nehézkes szkafanderünk ezt lehetővé tette.
Pása az ajtónyíláshoz evickélt, én viszont moccanni sem bírtam, mivel a lábam beszorult a TV-képernyő konzolja alá. Pása megpróbált kiszabadítani, és addig-addig rángatott engem, míg végül sikerrel jártunk: csizmáim az ülés alatt maradtak. Kipréseltük magunkat az ajtón. Előbb Pása, majd én is kibukfenceztem az űrhajóból, és nyakig elmerültünk a hóban. Felnézve megállapítottuk, hogy a tajgában, egy sűrű fenyő- és nyírfaerdő kellős közepén voltunk. Összegabalyodott főernyőnket a szél a fák ágai között csapkodta olyan 30 vagy 40 méterrel a fejünk fölött.
A leszállóegység hője gyorsan megolvasztotta a havat és a jeget alatt, és lassanként láthatóvá vált a szilárd talaj. Tudtuk, hogy meg kell próbálni mielőbb meghatározni helyzetünket, és tudatni a világgal, hogy életben vagyunk. Visszamásztam a leszállóegységbe a szextánsért és a vészjeladóért. Sütött a nap, és megkíséreltem megállapítani hozzávetőleges helyzetünket a horizont feletti magasságából. Rövidesen azonban felhők takarták el a Napot. Az ég egyre sötétebb lett, majd havazni kezdett, így az űrhajóban kerestünk menedéket.
Szerencsére, Pásával mindketten hozzá voltunk szokva a kemény időjáráshoz. Pása Moszkvától északra, a Vologda térségben született, és gyerekkora nagy részében az otthonához közeli erdőben vadászott, eleinte vadász akart lenni. Én gyerekkoromat Szibéria középső részén töltöttem, ahol arról álmodoztam, hogy egyszer művész lesz belőlem.
Aki még nem élt át ilyet, el sem tudja képzelni milyen megpróbáltatást jelent a túlélni az extrém körülményeket. De én edzett voltam, és úgy éreztem, hogy szinte bármit kibírnék. Pásával úgy éreztük, hogy korábban már mindketten kipróbáltuk, mit bírunk, noha tudtuk, hogy képtelenség lenne megmondani, mennyi ideig kell gondoskodnunk magunkról az országnak ebben a távoli szegletében.
Életbevágóan fontos volt életjelet adni magunkról, hogy a Küldetésirányítás mielőbb ránk találjon. Vészjeladónkon morzézni kezdtem.
„V – N – Vszjo Normalno, V – N … V – N.” Újra és újra. „O – K. Minden rendben, OK … OK.” Nem tudhattuk, hogy az üzenetet megkapták-e.
Túlzottan tisztában voltunk azzal, hogy leszállóhelyünk, a tajga, medvék és farkasak természetes élőhelye. Tavasz volt, a párosodási időszak, mindkét faj egyedei ekkor a legagresszívebbek. Mindössze egy pisztoly volt az űrhajónkon, amit még az utolsó pillanatban raktam be a fedélzetre, viszont rengeteg lőszerünk volt. Sötétedés után egyre hidegebb lett, és emiatt a fák recsegni-ropogni kezdtek – ez a hang ismerős volt gyerekkoromból – a szél pedig üvöltött.

Noha a Küldetésirányítás a légkörbe lépésünk során elvesztette velünk a kapcsolatot, és fogalmuk sem arról, merre lehetünk, vagy egyáltalán életben vagyunk-e, családunkat arról tájékoztatták, hogy biztonságosan landoltunk, és épp egy eldugott dácsában pihenjük ki a fáradalmakat, mielőtt visszatérnénk Moszkvába. Feleségünknek azt tanácsolták, hogy írjanak részünkre köszöntő levelet. Mint mondták, a leveleket eljuttatják nekünk a dácsába.
Fogalmunk sem volt arról, hogy fogta-e a morzeüzenetünket a Küldetésirányítás.
Mint később kiderült, nem: jutott el Moszkvába: az Urál északi részének hatalmas kiterjedésű erdőségei, ahol landoltunk, leárnyékolták a rádióhullámokat. Viszont még a Szovjetunió távolkeleti részén, Kamcsatkában vették a jeleket, sőt, még a nyugatnémet Bonnban is.
Ennél lényegesebb volt, hogy leszállóhelyünk közelében egy teherszállító repülőgép is fogta az adást: egy keresőbrigádot indítottak útnak, és a térségben lévő összes katonai és civil repülőgépnek részt kellett vennie a keresésben.
A délután folyamán, jó pár órával a landolás után egy közeledő helikopter hangjára lettünk figyelmesek. Átvergődtünk a vastag hóban egy tisztásra, és integettünk. A pilóta észrevett minket. De hamarosan rádöbbentünk arra, hogy nem katonai gép volt, hanem civil. A pilótának és a személyzetnek elképzelése sem lehetett arról, hogyan menthetne ki minket.

Ők azonban nem így látták a dolgot. Segítőkészségtől fűtve egy kötélhágcsót dobtak le nekünk, és jelezték, hogy ragadjuk meg, majd másszunk fel a fedélzetre. Ez lehetetlenség volt, hiszen ehhez minimum cirkuszi artistáknak kellett volna lennünk. Egy gyenge, bizonytalan hágcsó volt, szkafanderünk viszont túl nehéz és rugalmatlan volt ahhoz, hogy felmenjünk rajta.
Ahogy hollétünknek híre ment a pilóták körében, úgy kezdett egyre több jármű körözni fölöttünk. Annyian voltak, hogy egy ponton már komolyan aggódtunk azért, hogy össze ne ütközzenek. De segíteni akartak rajtunk. Az egyik gépből egy üveg konyakot dobtak ki, az üveg eltört, amikor nekivágódott a hónak. Egy másik gépből életlen fejszét hajítottak le. Mindennél hasznosabbnak bizonyult viszont két pár farkasbőr csizma, vastag nadrág és kabát. A ruhák fennakadtak az ágakon, de a meleg csizmákat sikerült megkaparintanunk, és felhúzni a lábunkra.
Rohamosan sötétedett, mi pedig rádöbbentünk, hogy aznap éjszaka már nem mentenek ki minket. Tőlünk telhetően gondoskodnunk kellett önmagunkról. A sötétedéssel együtt egyre hidegebb lett. Amikor az űrsétámat követően megpróbáltam visszatérni a kabinba, leizzadtam, és ez a veríték most térdmagasságig lötyögött a csizmáimban. Kezdtem fázni. Tudtam, hogy mindketten fagyási sérüléseket szenvedhetünk, ha nem szabadulunk meg a szkafanderünkben található nedvességtől.
Mezítelenre vetkőztünk, levetettük fehérneműnket, és kicsavartuk belőle a nedvességet. Ezután ki kellett önteni a szkafanderünkben összegyűlt folyadékot, majd szkafanderünk rugalmatlan részét szét kellett választani a puhább béléstől – kilenc réteg alumíniumfóliából és egy dederon nevű szintetikus anyagból állt – majd a puhább bélést alsóneműnkre felhúztuk, és csizmába, kesztyűbe bújtunk. Most már jóval könnyebben ment a mozgás.
Hosszabb ideje próbáltuk kiszabadítani a hatalmas ejtőernyőt a fák ágai közül, hogy általa további szigetelőréteghez jussunk. Fáradtságos munka volt, és kis időre meg is kellett pihennünk a hóban. De ahogy sötétedett, úgy lett egyre hidegebb is, és egyre jobban havazni kezdett. Semmit nem tehettünk: vissza kellett térni a kabinba, és megpróbáltuk olyan melegen tartani, amennyire csak tudtuk. Semmivel nem tudtuk letakarni az ajtó helyén tátongó nyílást, és éreztük, ahogy testünk egyre jobban áthűl, ahogy a külső hőmérséklet -30 Celsius fok alá zuhant.

Másnap reggel egy fejünk fölött köröző repülőgép hangjára ébredtünk. Amikor kikecmeregtünk az űrhajóból, egy Iljusin-14-est pillantottunk meg nagyon alacsonyan, és hallottuk, ahogy a pilóta felpörgeti a hajtóműveket. Később rájöttünk, hogy valószínűleg a leszállóhelyünk környékén ólálkodó farkasokat próbálta meg elijeszteni. A hajtóművek dübörgésén kívül távoli hangokat is hallottunk. Fogtam a jelzőpisztolyt, és leadtam egy lövést, hogy megmutassam a hozzánk vezető utat.
Lassanként egy kis síléces különítmény bontakozott ki a szemünk előtt. Helyiek vezették őket, a mentőcsapat két orvosból, egy kozmonautából és egy operatőrből állt, aki rögtön elkezdett filmezni, amint megpillantott minket.
Újabb huszonnégy óra eltelt, mire egy másik mentőalakulat is helyszínre ért, akik elegendő fát vágtak ki ahhoz, hogy egy helikopter leszállhasson a közelben. Még egy éjszaka várt ránk a vadonban. De ez a második éjszaka már jóval kellemesebben telt az elsőnél. A csapat fát vágott, és egy kis kalyibát épített, majd hatalmas tüzet gyújtott. Vizet melegítettek nekünk, hogy egy nagy tartályban megmosakodhassunk, amit kifejezetten erre a célra szállított oda egy helikopter Permből. Sajtlevest, kolbászt és kenyeret kaptunk enni. Valóságos lakomának tűnt azok után, hogy három napig alig ettünk valamit.
Másnap reggel készen álltunk arra, hogy 9 kilométert síeljünk egy tisztásra, ahol a helikopter várt ránk, hogy Permbe szállítson minket. Onnan Bajkonurba repültünk, ahol a gépről leszállva egy nagy csoport fogadott minket a futópályán. A csapat élén Koroljov és Gagarin állt. Nagyon komolynak tűntek: mosolynak vagy megkönnyebbülésnek nyoma sem volt az arcukon. Összezavarodtunk. Talán bizony mérgesek?
Mint kiderült, ők is össze voltak zavarodva. Bajkonurban ekkor 18 Celsius fok volt, de mi vastag kabátokban, meleg sapkákban és hosszú farkasbőr csizmába voltunk bugyolálva: mentőcsapatunk elfelejtett váltóruhát hozni nekünk. Elég egzotikus látványt nyújtottunk, ahogy ott álltunk a fehér inges, vörös nyakkendős úttörők között.
Amikor közelebb értünk a csapathoz, hirtelen széles mosoly ült ki az arcukra. Odarohantak hozzánk, és hátba veregettek minket. Megöleltük egymást, nevettünk és viccelődtünk. Aztán egy nyitott dzsipben Leninszk város Tyura-Tam vasútállomására kocsikáztunk. Egy több kilométer hosszú, autós felvonulásban volt részünk. Virágokat dobtak elénk. Ifjú úttörők az út mentén sorfalat álltak, és tisztelegtek.
Egy kormányküldöttség fogadott minket, és huszonhat órás küldetésünkkel kapcsolatban kérdések özönét zúdították ránk. Jelentést kellett tenni küldetésünkről. Az enyém rövid volt, és lényegre törő: „Speciális öltözékben az ember képes a világűrben a túlélésre és a munkavégzésre. Köszönöm a figyelmüket”.

A későbbi sajtóközleményekben nem említették meg a küldetésünk során tapasztalt egyik vészhelyzetet sem. Senki nem magyarázott el semmit a nyilvánosságnak. A nyilvánosság úgy tudta, hogy problémamentes volt a küldetésünk. A vezetők a kríziseket megtárgyalták, és elemezték a megfelelő műszaki bizottságok. De ezekről senki nem beszélt.
A kornak megfelelően bőkezűen megjutalmaztak minket erőfeszítéseinkért. Pasával mindkettőnket azonnal előléptettek alezredessé, és megkaptuk a Szovjetunió Hőse címet is. Emellé fejenként 15000 rubel és egy Volga autó is járt. Emellett negyvenöt nap eltávozást is kaptunk.

Ezután egy sor hivatalos, külföldi út következett, ahol tudományos szimpóziumokon és konferenciákon vettünk részt, és számos külföldi államfővel találkoztunk. Sokat utaztunk Kelet-Európában – Csehszlovákiába, Magyarországra, Jugoszláviába, Kelet-Németországba és Bulgária – illetve Franciaországba, Ausztriába, Görögországba és Kubába is eljutottunk.
Bulgáriába a családunk is elkísért minket, Szófia utcáin tömegek hajigáltak virágokat a levegőbe. Ezeket az embereket nem buszokkal szállították ide, hanem önmaguktól, utasítás nélkül ünnepeltek minket. Átlagemberek voltak, tele melegséggel és jóakarattal. Vika egy kis bárányt kapott ajándékba egy nagy masnival a nyakában. Nem igazán tudtunk mihez kezdeni vele. Szvetlána hotelszobánk előtt egy rózsabokorhoz kötötte, de az éjszaka folyamán eltűnt. A sajtóban az jelent meg, hogy elkóborolt.
Amikor másnap este a bolgár elnökkel vacsoráztunk, megkérdezte Vikát, hogy miért nem vigyázott jobban a bárányra.
Vika nem köntörfalazott. „Nem szökött el” – jelentette ki. „A maga emberei vitték el, mivel letaposta a rózsákat.” Mindenki dőlt a nevetéstől.
Szvetlánának nem volt könnyű elviselni, hogy ennyire a figyelem középpontjába kerültünk. Akár otthon, akár külföldön voltunk, valahányszor meghívtak egy esti fogadásra minket, sok nő odajött Pasához és hozzám, és felkértek táncolni.
„Ne sajátítsd ki a férjedet. Mindannyian szeretnénk némi időt eltölteni vele” – mondogatták. Szvetlána fiatal volt, és időnként féltékeny lett. Beletelt egy időbe, mire megszokta ezt a megkülönböztetett figyelmet.
A megkülönböztetett figyelem azzal is járt, hogy hegyekben álltak a levelek. Jurij űrrepülése után annyi levelet kapott, hogy a kezelésükre külön osztályt hoztak létre a Csillagvárosban. A repülésünket követő napokban mi is rengeteg levelet kaptunk – naponta legalább ötvenet. Kezdetben megpróbáltam mindegyikre válaszolni, de aztán kezdett rémálommá válni a dolog, és az osztály gondjaira bíztam ezeket. Közülük sok levél nagyon szomorú volt, emberek kértek segítséget, hogy lakáshoz vagy orvosi ellátáshoz jussanak. De némelyikük megmosolyogtatott, különösen egy.
„Sziasztok, Aljosa és Pása” – írta. „Kockázatos munkátok van. Az enyém is az. Ha az űrben nem működik valami, meghaltok. Ha nekem nem jön össze valami, börtönbe kerülök. A levél megírása után megesküszöm, hogy szakítok a bűnözéssel. Jókívánságaim nektek.” Aláírás: „A Csirke” – aki egy megrögzött betörő volt.
Pár év múlva odaadtam a levelet a belügyminiszternek, és megkértem, hogy nézzen utána, mi lett a tolvajjal. Kis idő múlva visszajött, és azt mondta, hogy „A Csirke” a levél után jó útra tért. A levelet később kiállították a minisztérium házi múzeumában.

1965 nyarán Kubába utaztunk, és látogatásunk történetesen pont egybeesett a kubai forradalom évfordulójával. Kilenc órát álltunk több mint egymillió ember társaságában, és hallgattuk Fidel Castro győzelmi beszédét. Lelkes tömeg volt, de a nagyon meleg és fülledt időben sok embert szállították kórházba napszúrás miatt. Castro ottlétünk alatt gyakran meghívta házába delegációinkat egy-egy vacsorára. Hosszasan beszélt országa mezőgazdasági eredményeiről, a disznófarmokról és egy tehénről, akinek tiszteletére még egy emlékművet is állítottak: naponta több mint 80 liter tejet adott.
De a gondokról is mesélt. Elmondta, hogy dühös a Szovjetunióra, amiért eltávolította rakétáit Kubából. Akkoriban Kuba jobb viszonyt ápolt Kínával, és a két országban sok propaganda szlogen ugyanaz volt. Ekkoriban Kína világforradalomról beszélt, ami Castroban nyitott fülekre talált. A Szovjetunióban kevés követője volt ennek. Kivettük a részünk a forradalomból. Castro időnként megvetően beszélt a Szovjetunióról. Úgy éreztük, mintha leereszkedően viselkedne velünk. Úgy tettünk, mintha észre sem vettük volna. Rövidesen megtanulta, milyen szüksége lesz a Szovjetunió támogatására.
Castro csak ritkán vette ki a szivart a szájából, sokszor még beszéd közben is ott lógott. A szivarok átható szaga nagyon kellemetlen volt, pláne egy magamfajta, nem dohányzó ember számára. Ezen az úton kaptam rá a cigarettára, hogy megpróbáljam elnyomni a végtelen szivarok szagát. Három évembe telt, mire leszoktam.
A külföldi utazásokon kívül egy küldöttség is felkeresett minket az Egyesült Államokból. 1965 áprilisa volt, mindössze pár hét telt el azóta, hogy visszatértünk küldetésünkről. A találkozóra egy szovjet sajtóügynökség irodájában került sor. Először azt gondoltam, hogy látogatóink amerikai újságírók voltak, de rövidesen kiderült, hogy a NASA szakemberei.
Pásával több napig találkoztunk velük, és egyhuzamban számos órát eltöltöttünk velük. Először levetítettük az űrsétámról készült filmet, amit élőben közvetített a szovjet televízió. Aztán órák hosszat kérdezgettek minket. Az interjúkat rögzítették, számos kamerával és speciális világítással filmeztek minket. A találkozóról beszámolt a szovjet sajtó is.
Nem sokat beszéltem az űrhajóba való visszatérés közben tapasztalt nehézségekről. Nem akartam hősnek beállítani magamat. Az űrsétámról készült adásból nem derült fény a problémákra, ahogy abból a hosszabb filmből sem, amit a küldetés után két héttel sugároztak. Ebben látni lehetett, amint a Kremlből Brezsnyev beszél hozzám az űrséta közben. Bekerült az a felvétel is, ahogy megmenekülésünkkor sítalpakon kiérünk az erdőből egy helikopterhez, noha az nem derült ki a filmből, hogy hol vették fel a jelenetet.
Nem hiszem, hogy a beszélgetések során megismert részletek egy asztalfiók mélyén landoltak volna a NASA-nál, és feledésbe merültek volna. Úgy vélem, hogy az általunk szolgáltatott információk hatására Amerika programja az űrversenyben más irányt vett."

16 komment

Scott_Leonov_cover.JPGA szovjet kozmonauták a start előtt számos rituáléra kerítettek sort, így például levizelték annak a busznak a kerekét, ami az indítóálláshoz vitte őket. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ezután Pasával egy helyi szokásnak tettünk eleget, ami azután vált hagyománnyá, hogy négy évvel ezelőtt Jurij Gagarin elsőként jutott ki a világűrbe. A küldetésre készülő kozmonauták szobáikból átköltöztek abba a házikóba, ahol Jurij és tartaléka, German Tyitov töltötte a történelmi űrrepülés előtti éjszakát. Aznap éjjel én abban az ágyban tértem nyugovóra, amelyikben annakidején Jurij aludt. Pasa Tyitov ágyát foglalta el.
Az éjszaka folyamán mindkettőnket megfigyelés alatt tartottak az orvosok, hogy megtudják, mennyire aludtunk jól. Ez nagyon zavaró volt. Ki tud jól aludni, ha közben megfigyelik? Másnap reggel úgy éreztem magam, mintha alig aludtam volna valamennyit. De az orvosok szerint mély álomban töltöttem az éjszakát. Egy gyors, orvosi vizsgálat után mindkettőnket repülésre alkalmasnak nyilvánítottak. Ezután nekiálltunk elkölteni főtt tojásból, kenyérből, vajból, burgonyapüréből és teából álló reggelinket.

A reggeli után az összeverődött kis csapattal közösen kinyitottunk egy üveg pezsgőt, ami szintén szokás volt – köztünk volt Koroljov és Jurij is, aki mindvégig figyelemmel kíséri majd küldetésünket. Mindenki csak egy apró kortyot ivott az üvegből. Aztán a félig üres üveg címkéjét aláírtuk, és Jurij félretette ezekkel a szavakkal: „A maradékot akkor isszuk meg, amikor visszatértek.” Egy másik orosz hagyománynak is eleget tettünk: kis időre leültünk, hogy összeszedjük magunkat - ezt az emberek akkor szokták csinálni, mielőtt egy hosszú utazásra indulnak. „Barátaim, foglaljunk most helyet” – mondta Jurij. Mindenki leült. Aztán talpra ugrott. „Rendben” – mondta. „Menjünk.”
Maroknyi csapatunk elsétált a buszig, ami majd kivisz minket az űrhajónkhoz. Itt még egy, a küldetések előtt szokásos hagyománynak is hódoltunk, amit részben testi szükségleteink is sürgettek. Kis körbe álltunk, és levizeltük a busz kerekét.

Attól kezdve, hogy a start előtt bezártak minket a Voszhod kabinjába, nagyon kevés hang szűrődött be az űrhajóba. Kevesebb, mint amit katonai pilótaként megszoktunk, amikor a vadászgép fülkéje visszhangzott a hajtóművek üvöltésétől, amikor felszállás előtt felpörgetjük őket. Kabinunkba zárva mindössze az elektromos berendezések halk duruzsolását, és fejhallgatónkban a mérnökök hangját hallottuk a rádióban. Jóval jellegzetesebb volt a kabin szaga, amibe a friss festés és a 88. számú ragasztó szaga elegyedett: ez speciális, ragacsos orvosi szeszt tartalmazott, amit én furcsamód nagyon kellemesnek találtam.
A felkészülés számtalan órája után a gömbalakú kapszula már nem tűnt zsúfoltnak. De attól még kicsi volt: az átmérője alig volt nagyobb két méternél. Az ülések, amibe Pasát és engem beszíjaztak, apró fémbölcsőre hasonlítottak, mi pedig a hátunkon feküdtünk bennük, behajlított lábbal. Az ülések két végükre szerelt lengéscsillapítókon függeszkedtek, így enyhítve a felszállás és a landolás okozta rázkódást. Enyhe remegést éreztünk, amikor a rakéta hajtóműve begyújtott alattunk. Az indítóállásról elemelkedve teljesen belepréselődtünk üléseinkbe. Most aztán megmutatta a rakéta a teljes erejét. Olyan volt, mintha egy függőlegesen gyorsító vonaton ülnénk. Ettől kezdve folyamatosan be kellett számolnunk hogylétünkről.
„Itt a Gyémánt Egy” – jelentette Pasa, saját hívójelét használva. „Nyugodt vagyok.” „Itt a Gyémánt Kettő” – folytattam. „Kíválóan érzem magam.”

Ha a felszállást követő első tizennyolc másodpercben bármi baj történt volna a rakétával, azt nem éltük volna túl. Ezekben a kritikus pillanatokban ugyanis űrhajónk kialakítása nem tette lehetővé a menekülést – sem katapultülés, sem ejtőernyő nem volt a fedélzeten. Rendkívül veszélyes volt. Koroljov korábban ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ez semmivel sem kockázatosabb egy utasszállító repülőgépnél. Ezeknek akkoriban minimális esélyük volt a biztonságos landolásra, ha valami balul sült volna el a felszállás első húsz másodpercében. Amúgy sem volt időnk arra, hogy a veszélyeken töprengjünk. Túlontúl lefoglalt minket, hogy figyelemmel kísérjük az űrhajó működésének minden részletét.

Az ülésünkkel szemben lévő apró, köralakú ablakokon eleinte egy védőburkolat miatt nem láttunk ki, ami báb módjára vette körbe a kabint. De a Föld fölött 80 kilométerrel a burok levált. Kinéztem a kis ablakon, és most első alkalommal pillantottam meg a Földet. Csalódott voltam.
Katonai pilótaként gyakran láttam a Földet kábé 15 kilométer magasból, és a látvány nem különbözött sokban a korábban tapasztaltaktól. Arra számítottam, hogy látom majd a horizont görbületét a fekete égbolttal a háttérben, de ehhez még nem voltunk elég magasan. Tíz perccel a start után, közel 500 kilométeres magasságban kabinunk hangos csattanással levált a rakétáról. Ekkor már jóval a Föld légköre fölött voltunk. Amikor leváltunk a hordozórakétáról, és többé nem hallottuk hajtóműve dübörgését, elértük a súlytalanság állapotát. Kezdetét vette első földkörüli keringésünk.

A nem rögzített, apró tárgyak elkezdtek körülöttünk lebegni a kabinban. A rakéta hangja nélkül hirtelen nagy csönd vett körül minket. Olyan csönd volt, hogy hallottuk a műszerfalon lévő óra ketyegését és a berendezések halk percegését is.
Amikor elhagytuk a napfényes oldalt, felkapcsoltuk a fedélzeti lámpát. Ekkor még alig éreztük, hogy az űrben repülünk. Olyan volt, mintha ismét visszakerültünk volna az egyik szimulátorunkba. Két vagy három percig hihetetlenül rossz érzés volt. Olyan volt, mintha fejjel-lefelé lógtam volna, ami egy jól dokumentált jelenség: érzékszerveink összezavarodnak a gravitációs erő megszűnésekor. De ehhez gyorsan hozzászoktunk, és nekiláttunk a bonyolult ellenőrzőlistának, hogy megbizonyosodjunk a kabin rendszereinek megfelelően működéséről.
„Gyémánt Egy megerősíti, hogy minden rendszer rendben” – jelentette Pasa a Küldetésirányításnak. „Gyémánt Egy és Gyémánt Kettő kiválóan érzi magát.”"

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGLeonov rajztáblát, zsírkrétákat és rengeteg pisztolytöltényt vitt magával a világűrbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ekkortájt nagy változást következett be országunk politikai klímájában. 1964. október 13-án, a Voszhod-1 visszatérését követően, Nyikita Hruscsov még krími nyaralójából gratulált a legénységnek a sikeres küldetésükért. Pár nap múlva Hruscsovot Moszkvába rendelték, és megfosztották hatalmától: nyugdíjazták, és helyét Leonyid Brezsnyev vette át a Kommunista Párt főtitkári posztján. A személycsere nem volt nagy hatással az űrprogramra. Noha kezdetben Hruscsov alig mutatott érdeklődést a világűr iránt, később felismerte, milyen hatalmas politikai tőke kovácsolható az űrkutatásban szerzett korai fölényünkből. Teljes támogatásáról biztosította az űrprogramot. Brezsnyev is ugyanerre készült.

De hiába is diktáltak feszített tempót az űrprogram számára, a szabály az volt, hogy a különösen kockázatosnak ítélt emberes küldetéseket előbb legénység nélküli űrhajókkal le kell tesztelni. A Voszhod-2 küldetése pont ilyennek minősült. Ennek megfelelően három héttel március közepére tervezett startunk előtt, egy legénység nélküli prototípust indítottak földkörüli pályára. Ami felrobbant.
A robbanás akkor történt, amikor a földről kapott ellentmondásos jelek aktiválták az űrhajó önmegsemmisítő mechanizmusát. Ezt a mechanizmust a legénység nélküli űrhajókba arra az esetre építették be, ha irányíthatatlanná válnának, és az a veszély fenyegetne, hogy lakott területre érkeznek. Ekkorra Pasával, a tartaléklegénységünkkel, a program vezető mérnökeivel egyetemben – köztük természetesen Szergej Koroljov Főkonstruktőrrel – már Bajkonurban voltunk.
Koroljov a robbanást követő órákban felkeresett minket a hotelben. Kimerültnek és megviseltnek tűnt. Már egy ideje nem érezte magát jól: tüdőgyulladása volt, és magas láz gyötörte. De semmi nem tarthatta vissza attól, hogy beszéljen velünk, és garantálja a biztonságunkat. Aznap késő este leült velünk beszélgetni, és nehéz döntés elé állított minket.

„A robotküldetés minden adata elveszett” – mondta. „Egyetlenegy Voszhod-űrhajónk van, ami készen áll a startra. Ez az egy pedig a tiétek. Ha ezzel most megismételjük a legénység nélküli küldetést, hogy leteszteljük az űrsétára szánt eszközöket, Ljosa, akkor a küldetésetek egy évet csúszik, amíg el nem készül az újabb űrhajó. Mi a véleményetek?”
„Rajtatok múlik. Nem szabhatom meg, hogy mit tegyetek” – tette hozzá. „Ez esetben nem segít papírforma. Semmi nem készíthet fel benneteket  a küldetésre, bármi is várjon rátok. Vannak veszélyek – tagadhatatlan, hogy vannak veszélyek. Ti döntsetek.”
Majd, nagyon ravaszul, hozzátette, hogy szerinte az amerikaiak épp ekkortájt készítik fel Ed White asztronautát egy májusban esedékes űrsétára. Tudta, mivel piszkálhatja fel bennünk a versenyszellemet. A válaszunk biztos nem érte meglepetésként. Nem akartunk elvesztegetni egy évet. Csúcsformában voltunk. 1965 februárjának utolsó napjaiban, és azon az estén is, kicsattantunk az önbizalomtól. Legyőzhetetlennek éreztük magunk. Azt feleltük, hogy a veszélyek ellenére készen állunk a repülésre.

Noha már régóta nyilvánvaló volt, hogy én hajtom végre az űrsétát, és Pasa vezeti a Voszhod-2-t, csak a startot megelőző héten erősítették meg hivatalosan is, hogy mi vagyunk a küldetés elsődleges legénysége. Egy vezető politikai szereplőkből és katonatisztekből álló hivatalos bizottság ült össze Moszkvában, és az elmúlt napokban nyújtott teljesítményünket értékelték. Nagyon büszke voltam, amikor hivatalosan is jóváhagyták: mi hajthatjuk végre ezt a történelmi küldetést. De emellett hatalmas felelősség is nehezedett rám. Tudtam, hogy a kiképzés során mindent beleadtam, és ennél jobban már nem lehetnék felkészültebb a küldetésre. Ennek ellenére folyton azon vívódtam magamban, hogy vajon elég erős és nyugodt leszek-e ahhoz, hogy teljesítsem a rám váró feladatokat.
Tudtam, hogy feleségem, Szvetlána, aggódna, ha részletesen ismerné küldetésem minden elemét, ezért aztán nem mondtam el neki, hogy űrsétára készülök. Mi, kozmonauták amúgy sem beszéltük meg munkánk részleteit a családunkkal. Mindössze annyit tudott, hogy a küldetésünk különösen bonyolult feladatot jelent majd. A start előtti napon telefonon beszéltünk egymással. Tudtam, hogy Szvetlánát és kislányunkat, Vikát támogatja a többi kozmonauta családja, miközben a küldetést otthonunkból kíséri figyelemmel.

A kozmonauta-feleségek nem jöhetett velünk az űrközpontba. Az irányítóközpontba sem tehették be a lábukat, ez kezdetben a krími Jevpatorijában, később pedig Moszkvában volt. Erre egyrészt biztonsági okokból volt szükség, másrészt viszont mi, kozmonauták rossz előjelnek tartottuk, ha egy küldetés előtt olyan nővel találkozunk, aki nem vett részt az űrprogramban. Ez a babona elterjedt volt a hadseregben, a tengeralattjárók legénysége például rossz ómennek tartja, ha nők lépnek a fedélzetre. Gyerekeink oly keveset tudtak munkánk természetéről, hogy amikor a kicsi Vikát barátaink az óvodában arról faggatták, hogy milyen űrhajóval utazik az apja, ezt felelte: „Hát, természetesen, egy busszal.” Mindössze annyit tudott, hogy reggelente egy katonai busz jött értünk, és azt gondolta, hogy ez is fog minket a világűrbe szállítani.

1965. március 17-én este készen álltunk. Ekkorra már bepakolták az űrhajóba azt a kevés személyes tárgyat, amit magunkkal vihettünk egy-egy küldetésre: esetemben ez egy kisméretű rajztáblát és egy zsírkréta-készletet jelentett. Meg akartam örökíteni, amit majd az űrben látok, feltéve, hogy lesz egy kis szabadidőm az űrhajó fedélzetén.
Ekkorra már az ennivalónk is a fedélzeten volt légmentesen záródó műanyag zacskókban és fémtubusokban, apró sajtkockák, borscs és feketeribizli-lé volt bennük. Ezeken kívül kis adag harcsót is rendeltem, ami egy rizsből, húsból, hagymából és fokhagymából készített grúz levesspecialitás. De az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ételadagom zömét cseréljék le lőszerre. Mi hasznát vettem volna az élelemnek egy huszonnégy órásra tervezett küldetésen? Sokkal jobb ötletnek tartottam, ha étel helyett több pisztolytöltényt viszek az útra, arra az esetre, ha űrhajónk vadvidéken landolna, és meg kellene védeni magunkat a vadállatoktól."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGAz oroszoknál egy parabolapályán repülő TU-104-essel idézték elő a súlytalanságot, a durva kiképzés során az egyik kozmonauta enyhe szívrohamot kapott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov őrnagy
Bajkonur Űrközpont, Tyura-Tam, Kazahsztán

A közép-ázsiai Kazahsztán kopár sztyeppéin elterülő Bajkonur Űrközpontban uralkodó körülmények elég ridegek voltak ahhoz, hogy az űrrepülés hajnalán bárki kitartását próbára tegyék. A sivatag, ahol az 5200 négyzetkilométeres komplexum található, tele van skorpiókkal, kígyókkal és mérgező pókokkal. Egyszer szemtanúja voltam, amikor egy technikust egy ilyen pók megcsípett a nyakán. A fiatal százados összeesett, és percek múlva már halott volt. Semmit nem tehettünk érte.
A kozmonauták szállásának építésekor – ahol a küldetésük előtt, a felkészülés utolsó szakaszában laktak – nemigen vették figyelembe a szélsőséges időjárási viszonyokat, de a tartósan itt állomásozó sok mérnök és tervező is hasonló mostoha körülmények között élt. A téglából épített panelek és a kis házak moszkvai szabvány alapján készültek. Évekkel később a komplexum főmérnöke magas állami kitüntetésben részesült. Én inkább súlyos büntetést szabtam volna ki rá.
A hurrikánerejű szelek miatt télen a hőmérséklet -40 Celsius fok alá süllyedt. Amikor elolvadt a hó, a szüntelenül fújó viharos szél olyan erővel csapta a homokot az épületeknek, hogy – bár az ajtók és ablakok réseit törölközőkkel tömítették el – a finom por és homok mindent beborított: a ruháinkat, az ételünket, és a szemünkbe is jutott belőle. A nyár derekán olyan kánikula volt hogy éjszakára nedves lepedőkbe csavartuk magunkat, hogy így hűtsük le magunkat – a hőmérséklet odakint gyakran elérte a 40-50 Celsius fokot is. A pára viszont becsábította a bogarakat a szobákba.

Apránként aztán fejlődésnek indult Bajkonur. De az első kozmonautákat módfelett megviselte az itt eltöltött idő. Logikus lépés volt, hogy ide, a Moszkvától 2100 kilométerrel délkeletre, az Aral-tótól 160 kilométerrel keletre, és Taskenttől 800 kilométerre nyugatra lévő területre  kerüljön az űrközpont. Minél közelebb van az Egyenlítő, annál nagyobb lendületet kap a rakéta a start során, tekintve, hogy a Föld az Egyenlítőnél nyugat-keleti irányban forog a leggyorsabban, és ez a többlet sebesség kedvez az űrhajóknak.
Az űrközpont nem Bajkonur városában van, noha emberemlékezet óta ezen a néven volt ismeretes. Igazából a várostól 320 kilométerrel délnyugatra feküdt, és közelebb volt egy Tyura-Tam nevű vasútállomáshoz (a földrajzi elhelyezkedését övező ellentmondásokkal a nyugati felderítést kívánták összezavarni). De az amerikai kémrepülők – mint amilyennel Gary Powers is repült – állítólag a terület fölött körözve próbálták hajszálpontosan meghatározni az űrközpont helyét.
A távoli vidék és az alacsony népsűrűség egyúttal azt is jelentette, hogy Bajkonur a lehető legbiztonságosabb helynek számított egy baleset alkalmával. Amire volt példa. Még nagyobb tragédia lett volna, ha 1960 őszén egy sűrűbben lakott területen robban fel egy R-16-os rakéta; így is 165-en vesztették életüket.

Négy évvel a katasztrófa után űrprogramunk nem csak, hogy teljesen lábra kapott, hanem sikert sikerre halmozott. Gagarin űrrepülése, majd az azt követő öt, rekordernek számító Vosztok-küldetés után 1964. októberében sikeresen elstartolt az első Voszhod-űrhajó, és három kozmonautával a fedélzetén tizenhatszor megkerülte a Földet. Ez a teljesítmény irigységet és csodálatot váltott ki nyugaton, amiért sikerült kifejlesztenünk egy sokszemélyes űrhajót.
Ekkoriban az Egyesült Államok egyszerre még csak egy asztronautát tudott pályára állítani a Mercury-űrhajókkal. A Voszhod kabinját eredetileg két emberre tervezték. A három kozmonauta befogadására alkalmas módosított verzió révén egy lépéssel ismét megnöveltük előnyünket az űrversenyben.
1965 tavaszára tervezett küldetésem keretében egy újabb történelmi tettet tűztünk ki magunk elé egy másik Voszhod-űrhajó fedélzetén: az emberiség első űrsétáját.

Két évig intenzíven készültem az űrrepülésre, a küldetés parancsnokával, Pavel Beljajevvel közösen. Jurij Gagarint leszámítva Pasa volt a legjobb barátom. Korábban voltak, akik azt akarták, hogy Jevgenyij Hrunov vezesse a küldetést, és az orvosok ellenezték Beljajev részvételét, mivel évekkel ezelőtt egy ejtőernyős balesetben eltörte a lábát. De én keményen lobbiztam Pasáért, akit sokkal alkalmasabbnak tartottam Krunovnál. Korábban is dolgoztunk már együtt, és megbíztam benne. A végén belementek a dologba, habár Krunov kissé dühös volt.
Az űrhajó vezetésére és a navigációra való intenzív felkészülés mellett, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a lehető legéletszerűbben begyakoroljuk az űrsétát, valamint az űrséta előtti és utáni teendőket. Magát az űrsétát 10 és 15 percesre terveztük. De az egész folyamat több mint egy órát vesz majd igénybe, attól kezdve, hogy az űrséta előtt elfoglalom helyem a zsilipkamrában, egészen odáig, hogy visszatérek az űrhajóba. A gyakorlat minden másodpercét súlytalanságban kellett gyakorolni, ami időigényes és kimerítő feladat volt.
 
Teljes súlytalanságot lehetetlen földi laboratóriumban előállítani, így egy átalakított Tupoljev repülőgépen, egy TU-104-esen kellett gyakorolnunk, ami nagyjából 1000 km/h sebességgel repült, és egy sor parabolát hajtott végre. Ilyen körülmények között a repülőgép belsejében egyhuzamban mintegy 30 másodpercre idézhető elő súlytalanság, valahányszor a gép meredeken alábukik – olyasmi érzés volt, mintha végletesen eltúloztuk volna azt a hatást, ami akkor ér minket, amikor áthajtunk egy bukkanón. De a súlytalanság ilyen rövid és szaggatott előidézése azt jelentette, hogy az egy óra tizenöt perces folyamat elpróbálásához – úgymint: az űrhajó elhagyása, az űrséta, visszatérés a zsilipkamrába – több mint kétszázszor kellett meredeken felemelkednie a TU-104-esnek.
Minden elképzelhető vészhelyzetre is fel kellett készülnünk, beleértve azt a lehetőséget is, hogy elvesztem az eszméletemet a világűrben. Ez valós aggodalom volt, mivel még soha senki nem kísérletezett előttünk űrsétával, és senki nem tudta, mire számíthatunk. Ez esetben Pasának ki kell jönnie az űrhajóból, hogy megmentsen engem. Egy-egy ilyen vészhelyzet gyakorlása olyan fizikai megerőltetéssel járt, hogy a tartaléklegénység parancsnoka enyhe szívrohamot kapott a kiképzés során, és le kellett cserélni valaki másra."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGA Légierő túlélési kézikönyve megjegyezte, hogy „minden potenciális ételnek minősül, ami csúszik-mászik, úszik, vagy repül”. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A túlélőtréning volt az egyik legelső gyakorlat, amiben részünk volt: meg kellett tanulni, hogyan maradjunk életben, ha katapultálni kell az űrhajóból, és barátságtalan vidékre érkezünk. A Gemini- és Apollo-program küldetései során az űrhajók pályája kivétel nélkül olyan volt, hogy nem kellett foglalkozni a hidegben való túléléssel: az északi szélesség 28. fokán található Cape Kennedy-n volt a start, majd Hawaii közelében, a Csendes-óceán vízére kellett visszaérkezni. Így kiképzésünk az őserdőben, sivatagban és az óceánon szükséges túlélési technikákra szorítkozott.
Az őserdei túlélőtréningre a Légierő trópusi túlélőiskolájában, Panamában került sor, ahol megtanultuk, hogyan építsünk menedéket magunknak, hogyan vágjunk ki pálmafákat, és miként férhetünk hozzá a pálma ehető belsejéhez. Elárulhatom, hogy nagyon hamar elegünk lett a pálmaszívből. Néhány napot párosan töltöttünk el, és többek között megtanultuk, hogyan kell elkapni és elkészíteni a leguánt. Három napba telt, mire elkaptam egyet, és nagyon finom volt. A Légierő túlélési kézikönyve megjegyezte, hogy „minden potenciális ételnek minősül, ami csúszik-mászik, úszik, vagy repül”. Úgy rémlik, hogy a magam részéről maradtam a leguánnál és a pálmaszívnél.
A vízi túlélőtanfolyamra már az otthonunkhoz közelebb került sor. Ez főképp abból állt, hogy egy mentőcsónakban bukdácsoltunk a Mexikói-öbölben, és megtanultuk a napenergiával működő párologtató használatát, aminek segítségével a tengervizet a Nap segítségével elpárologtattuk, és tiszta ivóvízhez juthattunk.
A sivatagi túlélőtábor Nevadában volt. A sivatag fölött dobtak ki minket, valahol a Reno Légibázis közelében, ahol a nappali hőmérséklet megközelítette az 55 Celsius-fokot. A nap nagy része azzal telt, hogy lyukat ástunk, az árnyékban időztünk, regényeket olvastunk, és takarékoskodtunk a vízzel.

Ezzel szemben a hideg sivatagi éjszakák elképesztően gyönyörűek voltak. Olyan nyugodt és csöndes volt minden, a csillagok látványa pedig teljesen lenyűgözött. A sivatagi túlélőgyakorlatot Rusty Schweickarttal társaságában csináltam végig, aki szintén az MIT-n tanult, és valamilyen csillagászféleség volt. Mégpedig igencsak az eszes fajtából. Valamivel később, amikor együtt tanultunk, kitaláltunk egy mondatot, hogy ennek segítségével memorizáljuk a csillagjegyeket az Ariestől kezdve a Piscesig (All Tall Girls Can Lead Virtuous Lives; Short Sisters Casually Accept Propositions).
Odakinn, a sivatagi éjszakában órákat töltöttünk a különböző csillagképek felismerésével, beszéltünk az élet nagy kérdéseiről, az űrprogramról, a családunkról és a gyerekeinkről. Rusty nagyon művelt, nagyon liberális, és nagyon tájékozott ember volt. Rettentően élveztem a társaságát. A nagyjából azonos korú gyerekeink is nagyon jól kijöttek egymással. Nevettünk, amikor pár év múlva Tracy lányom Rusty egyik ikerfiának egy időre elcsavarta a fejét. Ekkor olyan kilencévesek lehettek.

A túlélőtréning végeztével némi időt országjárással töltöttük, és felkerestük az űrprogram legkülönfélébb szakterületeiért felelős számos állami tervezőirodát és gyárat. A Mercury- és a Gemini-űrhajók elsődleges beszállítója a McDonnell-Douglas – vagyis Macdac, ahogy mi hívtuk – volt a Missouri-i St. Louisban. Az alabamai Huntsville-ben található Marshall Űrrepülési Központot is meglátogattuk, ahol megnéztük a hordozórakéták fejlesztését és tesztjeit, de a Cape-re is elvezetett az utunk: itt a starthoz szükséges létesítményekkel ismerkedtünk meg.

Houstonba visszatérve mérnökök jártak hozzánk, és megtanították, hogyan működnek az űrhajó különböző rendszerei. Ezen kívül mindegyikünk egy-egy szakterületet is kapott, ahol az asztronauták véleményét képviselte. Az MIT-n folytatott tanulmányaim miatt a vezérlést és a navigációt kaptam feladatul. Elég sok órát eltöltöttünk az iskolapadban, ahol csillagászattól kezdve digitális számítógépeken át rakétameghajtásig mindenről tanultunk, sőt, még geológiát is: minden alkalommal egy doboz kő várt minket az asztalon, és megismerkedtünk ennek a tudománynak a rejtelmeivel. Később, egy kiváló tanárunknak köszönhetően megszerettem a tantárgyat, de akkoriban az osztályterem végében ültem Charlie Bassett társaságában, és azt latolgattuk, hogy legközelebb mikor repülhetünk.
A NASA-nál is nagyteljesítményű vadászgépekkel repülhettünk, mivel elvárás volt, hogy pilótatudásunk szinten tartása. A repülés még mindig a legnagyobb örömforrás volt számomra, így megpróbáltam annyit repülni, amennyit csak tudtam.
A Légierőtől bérelt négy vagy öt T-33 oktató vadászgépen kívül a NASA-nak volt pár F-102 deltaszárnyú vadászgépe is, és ezekkel közülünk mindenki repülni akart. Gyönyörű szerkezetek voltak, úgynevezett „kólásüveg” formával: a gép törzse középtájon összeszűkült a kisebb légellenállás érdekében, így szuperszonikus sebességgel is repülhetett.

Az F-102 együléses elfogó-vadász élvonalbeli vadászgépnek számított, és közülünk csak azok vezethették, akiknek korábban már volt dolga vele. Az Európában és az Edwardson töltött szolgálatom alatt a Százas sorozat minden géptípusával repültem: az F-100-zal, az F-101-gyel, az F-102-vel, az F-104-gyel és az F-106-ossal. Így aztán a NASA-nál is repülhettem az F-102-est. Ahogy Charlie Bassett is. Charlie lett a legjobb barátom, és pompás időtöltésnek számított, valahányszor együtt repülhettünk.
A katonai múlttal rendelkező asztronautákhoz hasonlóan én is három évre kerültem a NASA-hoz. A hadseregnél ez volt a szabály. Arra számítottam, hogy az űrrepülés után visszatérek majd a Légierőhöz, de ezt a szabályt röviddel érkezésünk után megváltoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis az űrprogram bonyolult volta, így határozatlan időre módosították NASA-s kiküldetésünket. Tény, hogy a NASA-nak végül két további asztronauta-csoportot is fel kellett vennie az Apollo-programhoz, mivel sokkal több emberre volt szükség, mint azt eredetileg gondolták.
Némi honvágyat éreztem az Edwards iránt, amikor kiderült, hogy határozatlan időre a NASA-nál maradunk. Houstonba érkezésem óta kizárólag a világűrről szólt az életem."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPG"Az Eredeti Hetek hihetetlenül vonzó szerződést írtak alá [a Life-magazinnal], de mire ránk került a sor, az ajánlat lényegesen szerényebb összegről szólt – ha jól emlékszem nagyjából évi 10000 dollárról. De ez még így is rengeteg pénz volt." Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Nem sokkal a közös sajtótájékoztatót követően az egyik este nagy bulit csaptunk Dick Gordon Clear Lake City-beli otthonában. Nagyszerű este volt, bőséges svédasztallal: ez volt az első alkalom, hogy a csoport tagjai közösen kiereszthették a gőzt. A feleségek is jelen voltak, közülük páran régebbről már ismerték egymást. Amíg ők arról beszélgettek, hogy miként is alakul életünk ebben az új közösségben, mi Dicket hallgattuk, aki hosszasan beszélt arról, hogy mire számíthatunk újdonsült asztronautaként.
Az általában mindig vidám Dick lett kezdetben csoportunk nem hivatalos „vezetője”. A második körben kiválasztott Pete Conraddal jó barátok voltak: egy évvel előttünk került a NASA-hoz, így Dick megoszthatta velünk mindazt, amit Pete révén az űrprogramról megtudott. Átbeszéltük, hogy mire számíthatunk a kiképzés első hónapjaiban, és mit tudni a Gemini-program indulásáról – az első emberes Gemini-küldetésig ekkor még mindig egy év volt hátra, az Apollo-program pedig csak papíron létezett. Mindegyikünket meglepte, hogy ennyi embert vett fel a NASA, elvégre a Gemini-vel kéttagú legénységek repülnek majd, és az Apollo még a jövő homályába veszett. Az este nagyon barátságos hangulatban telt. Persze, tudtuk, hogy egymás vetélytársai leszünk a mielőbbi űrrepülésért folytatott versenyben, de a kezdettől fogva érezhető volt, hogy szoros barátságok szövődnek majd köztünk.
Volt némi baráti rivalizálás a program Légierőtől és Haditengerészettől érkezett pilótái között. A haditengerész pilótákat azzal ugrattuk, hogy huppanó nélkül le sem tudnak szállni – ők ugyanis általában lassan közelítik meg a repülőgép-hordozót, majd keményen landolnak. Ezt azzal viszonozták, hogy nekünk, a Légierő pilótáinak túl hosszú futópályára van szükségünk – a Légierőnél ugyanis finoman, és nagy sebességgel szokás leszállni. De a Houstonban töltött első év végére már nagyon összeszokott csapat lettünk. Szabadidőnkben sok időt töltöttünk el együtt.

Attól kezdve, hogy nevünk ismertté vált, Houstonban mindenki a lelkét is kitette azért, hogy a kedvünkben járjon. Sokkal többször segítettek, mint ahányszor szükségünk lett volna rá. Habár az eredeti Mercury Hetek kiválasztását kísérő felhajtás ekkorra már lecsengett, minket még mindig hírességként kezeltek.
A bankok azt akarták, hogy náluk vezessük a számlánkat. Az autókereskedők nekünk akarták eladni autóikat. Az Eredeti Hetek számára egy dögös autó nagy szó volt, és közülük sokan kecses Chevrolet Corvette-ekben szaladgáltak. Én viszont Európából áthoztam Mercedes 190SL-emet. Lurtonnel ekkor már két gyerekünk volt – fiam, Douglas 1963 októberében született – így mi egy jóval visszafogottabb Chevrolet kombi mellett tettük le a voksunkat.

Egyik első dolgunk azonban az volt, hogy hosszútávra lakhelyet találjunk magunknak. Meghánytam-vetettem a dolgot Ted Freemannal, aki az Edwardson volt oktató, és velem együtt szintén az asztronauták harmadik csoportjába tartozott, valamint Ed White-tal a második csoportból: őt mindketten ismertük az Edwardsról. Ednek egy pompás háza volt El Lago-ban. Egy nagyon új területről beszélt nekünk, az MSC-től alig valamivel délre, egy kis mellékfolyó partján, ami Clear Lake-ből nyúlt ki: Nassau Baynek hívták. Nassau Bayben ekkortájt épp fákat vágtak ki, hogy helyükre házakat építsenek. Nem voltak kiépített utak, de Teddel elautóztunk oda, és a környék mindkettőnk tetszését elnyerte. Kiválasztottunk két telket, és megbíztunk egy építészt a ház megtervezésével. Lurtonnal egyszintes, L-alakú farm-stílusú otthont képzeltünk el, három hálószobával, egy nagy és magas nappalival, valamint egy csinos kis kerttel. Ez nagy előrelépésnek számított az Edwards kezdetleges életkörülményei után.

Ezen kívül Nassau Bayben akkoriban nem volt sok minden más – talán akadt még egy élelmiszerbolt – és túl messze volt ahhoz, hogy nap mint nap be lehessen járni Houstonba. Kezdetben kevés iskola volt a gyerekek számára, gyerekből pedig az asztronauta-csoportunk jól el volt látva – egyedül Dicknek hat gyereke volt. De apránként a környék fejlődésnek indult, és még egy kis jachtklub is nyílt, benne egy uszodával. Az itt élők közül sokan a NASA-nál dolgoztak, noha rajtuk kívül mások is éltek itt. Olyan családok is éltek itt, akiknek semmi köze nem volt az űrprogramhoz, és jó érzés volt ilyen vegyes környezetben élni. Szomszédságunkban voltak, akik az IBM-nél és az egyetemen dolgoztak. Sok családnál voltak gyerekek, és csodás, nagyon közvetlen világ volt. Közülünk csak keveseknek volt saját háza korábban, és sokan nem is laktak civilek között, így ez elég nagy változást jelentett.

Alighogy megérkeztünk Houstonba, a Life magazin kizárólagos szerződést kötött velünk. Az 1950-es évek végétől kezdve a magazin kizárólagos előjoga volt közölni az asztronauták magánéletével kapcsolatos történeteket. Az Eredeti Hetek hihetetlenül vonzó szerződést írtak alá, de mire ránk került a sor, az ajánlat lényegesen szerényebb összegről szólt – ha jól emlékszem nagyjából évi 10000 dollárról. De ez még így is rengeteg pénz volt. A Légierőtől századosként, az ennek megfelelő jövedelemmel kerültem a NASA-hoz, és az űrprogramban eltöltött idő alatt mindvégig a Légierőtől kaptam a fizetésemet. Mindannyian rendfokozatunk alapján kaptuk a fizetésünket, a civilek esetében pedig a közszféra bérbesorolása volt a mérvadó, attól függően, hogy kiválasztásuk idején melyik kategóriába tartoztak. Ez azt jelentette, hogy nagyon eltérő fizetéseink voltak.
A jövedelem-kiegészítésen kívül a Life-magazinnal kötött szerződés másik előnye az volt, hogy magánéletünket nem zavarta meg annyira a média: feleségünket és gyerekeinket más szerkesztőségek részéről kevesebb zaklatás érte. Az évek alatt meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy az egyik nap még minden az apjuk körül forog, másnap viszont már senkit nem érdekel. Egy-egy küldetés előtt például elég bevett dolog volt, hogy egy riporter és egy fotós elkísérte a küldetés előtt álló legénység gyerekeit a buszmegállóba. Azonban ahogy hazatért a legénység, a riporter már nem foglalkozott velük, és a következő küldetés legénységének gyerekei kötötték le figyelmét.
Hamar rájöttünk, hogy „újoncokként” – a harmadik asztronauta-csoport tagjaiként – szinte minden privilégiumból kisebb mértékben részesülünk, beleértve a NASA rendelkezésére álló, korlátozott számú T-33 katonai gépek vezetését is. De amikor Mercury-küldetésüket követően az Eredeti Hetek közül páran kezdték elhagyni a NASA-t, úgy kerültünk feljebb a rangsorban. John Glenn az elsők között távozott. Miután 1970-ben megpályázott egy közhivatalt, 1974-ben bekerült szülőföldje, Ohio szenátusába."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGKennedy elnök halála teljesen letaglózta az Egyesült Államokat, az űrprogram jövője Johnson miatt azonban nem került veszélybe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

1963. november 22-én épp Seattle-ben, a Boeing gyárában voltam, itt készült az X-20 Dynasoar űrvitorlás (space glider). Erre a látogatásra az Edwardson töltött utolsó hetekben került sor, még mielőtt a NASA-hoz kerültem volna. Estefelé értesültünk Kennedy elnök meggyilkolásáról. Hatalmas sokk volt a számomra. Azt hittem, hogy az elnök biztonságban van. Emberemlékezet óta még csak ehhez hasonló sem történt az országunkban, noha ez az eset csupán egy merényletsorozat nyitányát jelentette.

Az első sokk után a reménytelenség érzése kerítette hatalmába az országot. Kennedy elnökségének három rövid éve alatt dinamikus, népszerű ember volt. Noha én nem rá szavaztam, idővel tiszteletet éreztem iránta mindazért, amit az ország érdekében tett. Ez az időszak vidám volt. Amerika nagyon gyorsan fejlődött társadalmi és műszaki értelemben egyaránt. A jóllét és a technika terén meredeken felfelé ívelt az ország: műholdak, hordozórakéták, űrhajók követték egymást. Kennedynek mindenki másnál jobban sikerült romantikus érzéseket ébreszteni az űrutazás iránt. Ő volt a NASA egyedüli támogatója. Mindenki másnál többet tett azért, hogy felkeltse az emberek képzelőerejét. Lelkesedése és maximális odaadása sok amerikait meggyőzött arról, hogy Amerika megnyeri a holdversenyt.
De a Dallasban leadott lövések hatására megtorpant az ország. Akkoriban nem gondolkoztam túl sokat azon, hogy Kennedy halála milyen hatással lesz az űrprogramra, hiszen ekkorra már az a maga útját járta. A Kongresszus végül a NASA mögé állt, és jóváhagyta a program megvalósításához szükséges költségvetést. Ugyanakkor a támogatás mértékéről évente döntöttek, és meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy bírjuk a Kongresszus és az elnök támogatását. Lyndon B. Johnson alelnök azonnal átvette az irányítást, és szerencsére a NASA nagy támogatója volt – ő dolgozta ki Kennedy űrpolitikájának nagy részét. A program folytatódik. De azon a novemberi napon átmenetileg megállt az idő számomra, ahogy az összes többi amerikai számára is. Félbeszakítottuk az értekezleteket, összepakoltunk, és visszatértünk az Edwardsra.

Mint mindenki, én is a televízióban néztem végig Kennedy temetését. Megrázó esemény volt. Nagyon megható pillanat volt, amikor Johnson a NASA startközpontját Kennedy Űrközpontra, a Cape Canaveralt pedig Cape Kennedy-re átkeresztelte. A spekulációk és az összeesküvés elméletek nemsokára lábra kaptak, és még nagyobb bizalmatlanság övezte a Szovjetuniót. (Még azután is, hogy a Warren Bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy Lee Harvey Oswald egymaga követte el a merényletet. Az, hogy Oswald rövid ideig a Szovjetunióban élt, sokakban azt a képzetet keltette, mintha Moszkva sötét erői valahogy közrejátszhattak Kennedy meggyilkolásában.)
Pár hét múlva családommal Texasba költöztem, hogy megkezdjem NASA-s kiképzésemet. Az ország még mindig le volt taglózva Kennedy tragédiája miatt, de amikor 1964. januárjában Houstonba érkeztünk, szinte tapintható volt a lelkesedés.

Minden új volt. Houston hatalmas Emberes Űrhajó Központja (Manned Spacecraft Center) ekkor még mindig épült egy holtág területén, Houstontól nagyjából 40 kilométerrel délre. Nagyon közel volt ahhoz a keskeny öbölhöz, amit Clear Lake-nek hívtak, és inkább sáros volt, mint száraz. A térségben jópár éve súlyos károkat okozott a Carla hurrikán, a táj pedig eléggé lehangoló és lepusztult látványt nyújtott. Egy-két nagy tölgyfát leszámítva minden kopár volt. Ezzel szemben a később MSC néven ismertté váló központ egy újonnan átadott egyetemi város érzetét keltette, mindenfelé takaros, modern épületekkel és jó minőségű utakkal. Új városrészek nőttek ki a földből a Timber Cove-ban és El Lago-ban lévők mellett, utóbbit az Eredeti Hetek és a második körben kiválasztott kilenc asztronauta közül sokan választották lakhelyül. Az egyik ilyen hasraütésszerűen felhúzott negyed a Clear Lake City nevet kapta, és sokan itt béreltek maguknak házat a mi csoportunk tagjai közül.

Amint megérkeztünk Houstonba, el kellett tenni az egyenruhánkat – legalábbis, közülünk azoknak, akik a hadsereg után egyenesen a NASA-hoz kerültek: civil ruhában dolgoztunk. Ez hatalmas változás azoknak, akik hozzám hasonlóan korábban katonaként szolgáltak. Ugyanakkor nagyon izgatottak is voltunk, amiért sikerült bekerülni az űrprogramba, és törekedtünk társaink megismerésére. Együtt akkor jelentünk meg első alkalommal, amikor a NASA egy sajtótájékoztató keretében bemutatott minket, mint az asztronauták újdonsült, harmadik csoportját. Itt mindannyian beszéltünk egy keveset a múltunkról. A többiek közül páran, például Dick Gordon, a Haditengerészetnél szolgáltak. C.C. Williams tengerészgyalogos volt. Mások, mint Rusty Schweickart és Walt Cunningham, katonai pilóták voltak, de aztán leszereltek, és már eleve civilként kerültek a NASA-hoz."

Szólj hozzá!

Scott_Leonov_cover.JPGAz orosz űrhajósok a hatvanas években átszámítva olyan 100 dollárt kerestek, összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint amerikai társaik. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

Érdekes híreket kaptunk. A Life magazin felfedte, hogy három év leforgása alatt félmillió dollárt fizettek Amerika 1959-ben kiválasztott első hét asztronautája részére, hogy kizárólagosan ők hozhassák le a magánéletükkel kapcsolatos történeteket. Akkoriban a havi jövedelmünk olyan 50 vagy 60 rubelre rúgott, és ebből még lejött a Kommunista Párt tagdíja. Nem volt hivatalos átváltási ráta, mivel szigorúan tilos volt dollárt birtokolni, de a feketepiacon egy dollár kábé 60 kopejkát ért, így a mi fizetésünk olyan havi 100 dollár körül mozgott.
Nagy érdeklődéssel kísértem figyelemmel az amerikai asztronauták életét. Számos részletes cikk jelent meg az amerikai tudományos folyóiratokban az ország űrprogramjáról, és az ezekből készített összefoglalókat megkaptuk az elhárítás rendszeres jelentéseiben. Ez adott némi eligazítást arról, hogy ki repül legközelebb, és mi lesz a küldetés célja.
Magánemberként viszont izgalmas olvasmány jelentett számomra a Life magazin asztronautákról szóló számtalan cikke: előbb az eredeti hét Mercury-asztronautáról, később az 1962-ben kiválasztott kilencről, illetve az egy év később felvett tizennégy férfiról lehetett sokat megtudni. Mindegyikük nevét tudtam, és azt is, hogy kinek hány gyereke van. Végtelen számú fénykép készült róluk, amint családjukkal tágas öröklakásuk és jól felszerelt házuk kényelmében pihennek. 

Kicsit irigykedtünk rájuk. Sokat törődtek velünk, kozmonautákkal, és a családunkkal is. Ekkorra már közülünk sokaknak voltak gyerekei. A lányom, Viktorija, pár héttel Jurij Gagarin első űrrepülése után született. Jurijnak is volt egy kislánya, és családjaink sok időt töltöttek el együtt. A kozmonauták nagyon összetartó csapatot alkottak, minden kérdésről közösen döntöttünk.
Sokat beszéltünk arról, hogy milyen legyen a Csillagvárosba tervezett új lakhelyünk. Nem akartunk különálló házakban élni. Ehelyett inkább két, egymással összekötött szovjet-típusú panelre esett a választásunk, ahol van egy közösségi terem a bulik és más ünnepségek számára. Mintha bizony azt gondoltuk volna, hogy örökké fiatalok maradunk, és egyetemisták módjára egymás közelében akarunk élni.

A kozmonauták fegyelmi ügyeiben is közösen döntöttünk. Rendszeres értekezleteket tartottunk, és a kezdet kezdetén egyöntetűen elhatároztuk, hogy távoznia kell sorainkból annak, aki megsérti a program céljának eléréséhez nélkülözhetetlen fegyelmet. Ezt az elhatározást rövidesen ki is kellett próbálni a gyakorlatban.

Egyszer egy késő éjjeli órában négy kozmonauta – Grigorij Neljubov, Mars Rafikov, Valentin Filatjev és Ivan Anikajev – egy asztalnál ült, és keményen italoztak Cskalovszkoje vasútállomás kis éttermében. Ez szigorúan tilos volt. Minél többet ittak, annál kötekedőbbek és sértőbbek lettek. A végén aztán összeverekedtek az étterem egyik pincérével, az állomásfőnök pedig értesítette a helyi katonai bázist.
„Jól van, emberek, ideje felkerekedni, és hazamenni” – mondta a bázisról érkezett tiszt.
Neljubov visszavágott: „Pofa be. Semmi közöd hozzá, mit csinálunk.” Rossz lóra tett: a kiérkező tiszt egy őrnagy volt, mint később kiderült,.
„Ha holnap reggel kilencig nem kér tőlem elnézést, nagy bajban lesz” – figyelmeztette a tiszt.
Másnap délelőtt mind a négyüket berendelték az űrközpont főparancsnokához. Amikor értesültünk a történtekről, azonnal összehívtunk egy értekezletet aznap estére. Nem tartott sokáig. Szavazással, kézfelemeléssel döntöttünk, magasba kellett emelni a kezét annak, akik úgy gondolta, hogy a négy férfinak mennie kell. Egyhangú döntés született: még ők maguk is feltartották a kezüket. Szomorú nap volt. Egytől-egyik magasan képzett pilóták voltak, és átestek az elképesztően kemény kiválasztási procedúrán. Ezután mindannyian visszakerültek a Légierőhöz.

Kettejük sorsa furcsán alakult, és szomorú fordulatot vett. Egyik este Anikajev bulizott, amikor valaki ellopta a zsebéből az autó slusszkulcsát. Elvitték a kocsiját, és a nagy sietségben valakit elgázoltak, aki belehalt a sérüléseibe. A tolvaj ezután visszatette a kulcsot Anikajev zsebébe. Anikajevet letartóztatták, és egy évre börtönbe került, amíg ki nem derült az ártatlansága. De szabadulása után soha többé nem repült.
Neljubov története még ennél is szomorúbb. Miután távozott tőlünk, a Szovjetunió távol-keleti részén, berepülő pilótaként állomásozott egy Cserniskova nevű faluban. A fegyelmi szabályokat továbbra sem tartotta tiszteletben. Egyik este a vasúti pálya mentén sétált, kabátja gallérját pedig szorosan a füle köré vonta, hogy megvédje a hóvihartól. Nem hallotta a háta mögül közeledő tehervonatot. Az egyik vagonról túlnyúló deszka fejbe vágta, és azonnal szörnyethalt. Kétszer látogattam meg a sírját ebben a távoli faluban. Halála tragédia volt.
Amikor elmentek tőlünk, nem sok idő volt a sajnálkozásra. Hatalmas nyomás nehezedett ránk. Időbeosztásunk sűrű volt, és nem volt helye azoknak, akik nem bírták az iramot.

1963 novemberében az intenzív csillagvárosi kiképzés egyik rövid szünetében egyszer bekapcsoltam a rádiót. Azzal kezdték a híreket, hogy John F. Kennedy elnököt meggyilkolták. Aznap megnéztem televízión is a szörnyű jelenetet, amikor fejbe lőtték. Sok orosz megsiratta, sokan koszorúkat helyeztek el a moszkvai amerikai nagykövetség bejárata elé. Én is így tettem.
Kennedyt kiváló vezetőnek tartották. Halványan emlékszem, hogy azt gondoltam, halálával az amerikai űrprogram talán nagyobb sebességre kapcsol, és az amerikaiak eltökélik magukat arra, hogy halott vezetőjük emléke előtt tisztelegve megvalósítsák célját, és az évtized vége előtt embert juttatnak a Holdra.
Akkoriban azonban főként azon gondolkodtam, hogy Amerika egy törvényen kívüli ország. Ha a nagyhatalom összes óvintézkedése ellenére fényes nappal meggyilkolhatják az elnököt, akkor az ország bizonyára hemzseg a bűnözőktől. Honnan is sejthettem volna, hogy egyszer majd centiken múlik az életem, amikor majd merényletet kísérelnek meg saját államfőnk ellen."

2 komment

Scott_Leonov_cover.JPGEgy üres papírlapot tartottak a leendő asztronauták elé, nekik pedig el kellett mesélniük, hogy mit látnak rajta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Aztán a pszichológusokkal és a pszichiáterekkel folytatott interjúk következtek. Azt mindenesetre sikerült elérniük, hogy megpróbáljuk kitalálni, mit akarnak hallani. Az egyik népszerű teszt abból állt, hogy egy-egy üres papírlapot mutattak nekünk. Mike Collins korábban már végigment egyszer a NASA kiválasztási procedúráján – hozzám hasonlóan ő is elvégezte a berepülő pilóta iskolát és az ARPS-t is az Edwardson, és kiváló humorérzékkel volt megáldva. Első próbálkozása sikertelenül végződött, és figyelmeztetett minket arra, hogy talán ezt a tesztet kicsivel komolyabban kellene venni, nem pedig félvállról, ahogy ő is tette. Amikor ugyanis megkérték őt, hogy mesélje el, mit lát a fehér papírlapon, azt felelte: egy rakás jegesmedvét, akik egy fehér hálózsákban bujálkodnak. Az agyturkászok arca „kővé meredt a rosszallástól” – mondta. Másik bölcs válaszlehetőség az lett volna, ha az üres papírlap tüzetes tanulmányozása után közlöm inkvizítorommal, hogy szerintem fejjel-lefelé tartja a lapot. Ezt azonban jobbnak láttam magamban tartani.
De bármennyire is meg akartuk találni a hangot ezekkel az emberekkel, nem volt nehéz lyukra futni. Az egyik pszichiáter például a múltam felől kérdezett. Amikor megemlítettem, hogy az MIT-re jártam, megkérdezte, hogy mennyire tetszett Boston.
„Gyönyörű vidék” – feleltem. „De tudja, én texasi vagyok, ahol az emberek nagyon közvetlenek és barátságosak. Azt tapasztaltam, hogy New Englanden az emberek kissé nehezen nyílnak meg, és inkább távolságtartóak.” Ezen a ponton hosszú szünet állt be a beszélgetésben. Pilótamúltamból tudtam, hogy nem kifizetődő összeakasztani a bajszot az orvosokkal vagy a pszichológusokkal: egy pillanat alatt elvághatták a karrierünket.
„Nagyon remélem, hogy Ön nem bostoni” – tettem hozzá kissé idegesen.
„Ott születtem, és ott is nőttem fel” – mondta síri hangon.

Ez az incidens azonban valószínűleg nem befolyásolta negatívan a végeredményt. A vizsgálatok után a velem együtt harminc jelöltet egy sor interjúra és az írásbeli vizsgákra Houstonba hívtak. Mint mondták, ha itt megfelelünk, akkor Deke Slayton telefonál nekünk, aki akkoriban a legénységek mindennapi életét felügyelte a NASA-nál (Flight Crew Operations Division), és az asztronauták értékelése, kiképzése és a legénységek kiválasztása volt a feladata. Tájékoztattak arról is, hogy a telefonbeszélgetés során módunk lesz igent vagy nemet mondani az ajánlatra.
Senki nem tudta, hány embert választanak ki, és mikor. Nagy volt a bizonytalanság. Emlékszem, hogy a Houstonból Kaliforniába vezető hosszú autóút nagy részében, haverommal, az utolsó körbe szintén bekerült Mike Adamsszel újra és újra meghánytuk-vetettük, hogy vajon tényleg olyan nagyon jó ötlet részt venni az űrprogramban. Az MIT-n az űrhajózással kapcsolatban tanultak kétségkívül felkeltették érdeklődésemet a világűr iránt. De ezidőtájt készítette elő a Légierő is a saját űrprogramját az X-15 rakétarepülővel és az X-20, vagyis Dynasoar űrvitorlással (space glider), sőt, még az Emberes Keringő Laboratóriumot (Manned Orbiting Laboratory, MOL) is tervezgették. Mindaddig, amíg a Kongresszus húzódozott a NASA finanszírozásától, a Légierő tűnt biztosabb választásnak. Nem sokkal azután, hogy visszatértem az Edwardsra, felajánlottak nekem egy oktatói állást az ARPS-nál, így az Eddy elég jó kilátásokkal kecsegtetett.

A nyár végefelé egy, az Edwardson szolgáló pilótákból verbuválódott csoporttal – köztük voltak páran, akik szintén bekerültek a NASA válogatásának utolsó körébe – német és francia berepülő iskolákat kerestünk fel. Németországban épp egy hotelben voltunk, amikor híre ment, hogy Slayton elkezdte telefonon értesíteni a jelölteket. Aznap este ismét komolyan végiggondoltam, hogy vajon tényleg el akarok-e menni a NASA-hoz, ha esetleg felkínálnák nekem ezt a lehetőséget. Úgy döntöttem, hogy átbeszélem a dolgot az egyik felettesemmel. Aznap késő este az ARPS parancsnokához fordultam tanácsért.
Nem hezitált. „Ha felajánlják, fogadd el” – mondta. „Fogadd csak el.”
„Hmm, rendben” – gondoltam. Aztán úgy döntöttem, hogy a fiatal repülőorvossal is váltok néhány szót, aki kiváló ember volt, és szintén nagyra tartottam. Nagyon személyes húrokat pendítettem meg neki.
„Van egy gondom” – vallottam be neki. „Nem tudom, mitévő tegyek. Tényleg elképzelésem sincs, hogy mihez kezdjek.”
„Nos” – mondta – „mit érzel?”
„Azt hiszem, hogy az Edwardson akarok maradni.”
„Hát, akkor az Edwardson kell maradnod.”

Ó, haver. Két eltérő vélemény. Két teljesen különböző tanácsot kaptam két, általam nagyra becsült embertől. Nagyon megszenvedtem a döntéssel. Egész délelőtt csak ültem a hotelszobámban az ágyon, és azon töprengtem, hogy mit mondjak majd a telefonba. Ha elmegyek az Edwardsról, magam mögött hagyom Chuck Yeager világát, és ezzel együtt azt a világot is, amiről kissrác korom óta álmodtam. Két csodálatos lehetőség között őrlődtem. Mindkét esetben kecsegtető jövő elé néztem. Olyan volt ez, mint a sakkban. Melyik bábuval lépjek, és hova?
Mint később kiderült, Deke Slayton nem telefonált. Másnap reggel, amikor lementem a hotel recepciójába, Ted Freeman széles mosollyal az arcán fogadott.
„Megérkezett a parancs” – mondta.
„Hogy érted ezt?”
„Kérdezd csak meg azt az embert ott a pult mögött” –felelte, és tényleg várt rám egy levél. Gyorsan feltéptem a borítékot. Az utasítás rövid volt, de egyértelmű: „Három napon belül jelentkezzen szolgálatra Houstonban. A NASA-hoz helyeztük át.”
Úgy alakultak a dolgok, hogy nem kellett döntenem arról, hogy asztronauta akarok-e lenni. Mások eldöntötték helyettem.
Mi tagadás, elégedett voltam, nagyon elégedett, amiért bekerültem az asztronauták harmadik csoportjába kiválasztott tizennégy ember közé. Sosem tudtam meg, hogy jó barátomat, Mike Adamst miért nem került be. Az Edwardson maradt, és nagyszerű karriert futott be, többek között az X-15-tel is repült.
A lényeg, hogy sosem tudtam meg, mit feleltem volna, ha egyenesen nekem szegezik a kérdést: akarok-e a NASA-nál dolgozni? Valószínűleg igent mondtam volna. A dolgok jelenlegi állása szerint nekiálltam összepakolni, készen arra, hogy Houstonba költözzek."

Szólj hozzá!