"Az Eredeti Hetek hihetetlenül vonzó szerződést írtak alá [a Life-magazinnal], de mire ránk került a sor, az ajánlat lényegesen szerényebb összegről szólt – ha jól emlékszem nagyjából évi 10000 dollárról. De ez még így is rengeteg pénz volt." Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Nem sokkal a közös sajtótájékoztatót követően az egyik este nagy bulit csaptunk Dick Gordon Clear Lake City-beli otthonában. Nagyszerű este volt, bőséges svédasztallal: ez volt az első alkalom, hogy a csoport tagjai közösen kiereszthették a gőzt. A feleségek is jelen voltak, közülük páran régebbről már ismerték egymást. Amíg ők arról beszélgettek, hogy miként is alakul életünk ebben az új közösségben, mi Dicket hallgattuk, aki hosszasan beszélt arról, hogy mire számíthatunk újdonsült asztronautaként.
Az általában mindig vidám Dick lett kezdetben csoportunk nem hivatalos „vezetője”. A második körben kiválasztott Pete Conraddal jó barátok voltak: egy évvel előttünk került a NASA-hoz, így Dick megoszthatta velünk mindazt, amit Pete révén az űrprogramról megtudott. Átbeszéltük, hogy mire számíthatunk a kiképzés első hónapjaiban, és mit tudni a Gemini-program indulásáról – az első emberes Gemini-küldetésig ekkor még mindig egy év volt hátra, az Apollo-program pedig csak papíron létezett. Mindegyikünket meglepte, hogy ennyi embert vett fel a NASA, elvégre a Gemini-vel kéttagú legénységek repülnek majd, és az Apollo még a jövő homályába veszett. Az este nagyon barátságos hangulatban telt. Persze, tudtuk, hogy egymás vetélytársai leszünk a mielőbbi űrrepülésért folytatott versenyben, de a kezdettől fogva érezhető volt, hogy szoros barátságok szövődnek majd köztünk.
Volt némi baráti rivalizálás a program Légierőtől és Haditengerészettől érkezett pilótái között. A haditengerész pilótákat azzal ugrattuk, hogy huppanó nélkül le sem tudnak szállni – ők ugyanis általában lassan közelítik meg a repülőgép-hordozót, majd keményen landolnak. Ezt azzal viszonozták, hogy nekünk, a Légierő pilótáinak túl hosszú futópályára van szükségünk – a Légierőnél ugyanis finoman, és nagy sebességgel szokás leszállni. De a Houstonban töltött első év végére már nagyon összeszokott csapat lettünk. Szabadidőnkben sok időt töltöttünk el együtt.
Attól kezdve, hogy nevünk ismertté vált, Houstonban mindenki a lelkét is kitette azért, hogy a kedvünkben járjon. Sokkal többször segítettek, mint ahányszor szükségünk lett volna rá. Habár az eredeti Mercury Hetek kiválasztását kísérő felhajtás ekkorra már lecsengett, minket még mindig hírességként kezeltek.
A bankok azt akarták, hogy náluk vezessük a számlánkat. Az autókereskedők nekünk akarták eladni autóikat. Az Eredeti Hetek számára egy dögös autó nagy szó volt, és közülük sokan kecses Chevrolet Corvette-ekben szaladgáltak. Én viszont Európából áthoztam Mercedes 190SL-emet. Lurtonnel ekkor már két gyerekünk volt – fiam, Douglas 1963 októberében született – így mi egy jóval visszafogottabb Chevrolet kombi mellett tettük le a voksunkat.
Egyik első dolgunk azonban az volt, hogy hosszútávra lakhelyet találjunk magunknak. Meghánytam-vetettem a dolgot Ted Freemannal, aki az Edwardson volt oktató, és velem együtt szintén az asztronauták harmadik csoportjába tartozott, valamint Ed White-tal a második csoportból: őt mindketten ismertük az Edwardsról. Ednek egy pompás háza volt El Lago-ban. Egy nagyon új területről beszélt nekünk, az MSC-től alig valamivel délre, egy kis mellékfolyó partján, ami Clear Lake-ből nyúlt ki: Nassau Baynek hívták. Nassau Bayben ekkortájt épp fákat vágtak ki, hogy helyükre házakat építsenek. Nem voltak kiépített utak, de Teddel elautóztunk oda, és a környék mindkettőnk tetszését elnyerte. Kiválasztottunk két telket, és megbíztunk egy építészt a ház megtervezésével. Lurtonnal egyszintes, L-alakú farm-stílusú otthont képzeltünk el, három hálószobával, egy nagy és magas nappalival, valamint egy csinos kis kerttel. Ez nagy előrelépésnek számított az Edwards kezdetleges életkörülményei után.
Ezen kívül Nassau Bayben akkoriban nem volt sok minden más – talán akadt még egy élelmiszerbolt – és túl messze volt ahhoz, hogy nap mint nap be lehessen járni Houstonba. Kezdetben kevés iskola volt a gyerekek számára, gyerekből pedig az asztronauta-csoportunk jól el volt látva – egyedül Dicknek hat gyereke volt. De apránként a környék fejlődésnek indult, és még egy kis jachtklub is nyílt, benne egy uszodával. Az itt élők közül sokan a NASA-nál dolgoztak, noha rajtuk kívül mások is éltek itt. Olyan családok is éltek itt, akiknek semmi köze nem volt az űrprogramhoz, és jó érzés volt ilyen vegyes környezetben élni. Szomszédságunkban voltak, akik az IBM-nél és az egyetemen dolgoztak. Sok családnál voltak gyerekek, és csodás, nagyon közvetlen világ volt. Közülünk csak keveseknek volt saját háza korábban, és sokan nem is laktak civilek között, így ez elég nagy változást jelentett.
Alighogy megérkeztünk Houstonba, a Life magazin kizárólagos szerződést kötött velünk. Az 1950-es évek végétől kezdve a magazin kizárólagos előjoga volt közölni az asztronauták magánéletével kapcsolatos történeteket. Az Eredeti Hetek hihetetlenül vonzó szerződést írtak alá, de mire ránk került a sor, az ajánlat lényegesen szerényebb összegről szólt – ha jól emlékszem nagyjából évi 10000 dollárról. De ez még így is rengeteg pénz volt. A Légierőtől századosként, az ennek megfelelő jövedelemmel kerültem a NASA-hoz, és az űrprogramban eltöltött idő alatt mindvégig a Légierőtől kaptam a fizetésemet. Mindannyian rendfokozatunk alapján kaptuk a fizetésünket, a civilek esetében pedig a közszféra bérbesorolása volt a mérvadó, attól függően, hogy kiválasztásuk idején melyik kategóriába tartoztak. Ez azt jelentette, hogy nagyon eltérő fizetéseink voltak.
A jövedelem-kiegészítésen kívül a Life-magazinnal kötött szerződés másik előnye az volt, hogy magánéletünket nem zavarta meg annyira a média: feleségünket és gyerekeinket más szerkesztőségek részéről kevesebb zaklatás érte. Az évek alatt meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy az egyik nap még minden az apjuk körül forog, másnap viszont már senkit nem érdekel. Egy-egy küldetés előtt például elég bevett dolog volt, hogy egy riporter és egy fotós elkísérte a küldetés előtt álló legénység gyerekeit a buszmegállóba. Azonban ahogy hazatért a legénység, a riporter már nem foglalkozott velük, és a következő küldetés legénységének gyerekei kötötték le figyelmét.
Hamar rájöttünk, hogy „újoncokként” – a harmadik asztronauta-csoport tagjaiként – szinte minden privilégiumból kisebb mértékben részesülünk, beleértve a NASA rendelkezésére álló, korlátozott számú T-33 katonai gépek vezetését is. De amikor Mercury-küldetésüket követően az Eredeti Hetek közül páran kezdték elhagyni a NASA-t, úgy kerültünk feljebb a rangsorban. John Glenn az elsők között távozott. Miután 1970-ben megpályázott egy közhivatalt, 1974-ben bekerült szülőföldje, Ohio szenátusába."
