A Légierő túlélési kézikönyve megjegyezte, hogy „minden potenciális ételnek minősül, ami csúszik-mászik, úszik, vagy repül”. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A túlélőtréning volt az egyik legelső gyakorlat, amiben részünk volt: meg kellett tanulni, hogyan maradjunk életben, ha katapultálni kell az űrhajóból, és barátságtalan vidékre érkezünk. A Gemini- és Apollo-program küldetései során az űrhajók pályája kivétel nélkül olyan volt, hogy nem kellett foglalkozni a hidegben való túléléssel: az északi szélesség 28. fokán található Cape Kennedy-n volt a start, majd Hawaii közelében, a Csendes-óceán vízére kellett visszaérkezni. Így kiképzésünk az őserdőben, sivatagban és az óceánon szükséges túlélési technikákra szorítkozott.
Az őserdei túlélőtréningre a Légierő trópusi túlélőiskolájában, Panamában került sor, ahol megtanultuk, hogyan építsünk menedéket magunknak, hogyan vágjunk ki pálmafákat, és miként férhetünk hozzá a pálma ehető belsejéhez. Elárulhatom, hogy nagyon hamar elegünk lett a pálmaszívből. Néhány napot párosan töltöttünk el, és többek között megtanultuk, hogyan kell elkapni és elkészíteni a leguánt. Három napba telt, mire elkaptam egyet, és nagyon finom volt. A Légierő túlélési kézikönyve megjegyezte, hogy „minden potenciális ételnek minősül, ami csúszik-mászik, úszik, vagy repül”. Úgy rémlik, hogy a magam részéről maradtam a leguánnál és a pálmaszívnél.
A vízi túlélőtanfolyamra már az otthonunkhoz közelebb került sor. Ez főképp abból állt, hogy egy mentőcsónakban bukdácsoltunk a Mexikói-öbölben, és megtanultuk a napenergiával működő párologtató használatát, aminek segítségével a tengervizet a Nap segítségével elpárologtattuk, és tiszta ivóvízhez juthattunk.
A sivatagi túlélőtábor Nevadában volt. A sivatag fölött dobtak ki minket, valahol a Reno Légibázis közelében, ahol a nappali hőmérséklet megközelítette az 55 Celsius-fokot. A nap nagy része azzal telt, hogy lyukat ástunk, az árnyékban időztünk, regényeket olvastunk, és takarékoskodtunk a vízzel.
Ezzel szemben a hideg sivatagi éjszakák elképesztően gyönyörűek voltak. Olyan nyugodt és csöndes volt minden, a csillagok látványa pedig teljesen lenyűgözött. A sivatagi túlélőgyakorlatot Rusty Schweickarttal társaságában csináltam végig, aki szintén az MIT-n tanult, és valamilyen csillagászféleség volt. Mégpedig igencsak az eszes fajtából. Valamivel később, amikor együtt tanultunk, kitaláltunk egy mondatot, hogy ennek segítségével memorizáljuk a csillagjegyeket az Ariestől kezdve a Piscesig (All Tall Girls Can Lead Virtuous Lives; Short Sisters Casually Accept Propositions).
Odakinn, a sivatagi éjszakában órákat töltöttünk a különböző csillagképek felismerésével, beszéltünk az élet nagy kérdéseiről, az űrprogramról, a családunkról és a gyerekeinkről. Rusty nagyon művelt, nagyon liberális, és nagyon tájékozott ember volt. Rettentően élveztem a társaságát. A nagyjából azonos korú gyerekeink is nagyon jól kijöttek egymással. Nevettünk, amikor pár év múlva Tracy lányom Rusty egyik ikerfiának egy időre elcsavarta a fejét. Ekkor olyan kilencévesek lehettek.
A túlélőtréning végeztével némi időt országjárással töltöttük, és felkerestük az űrprogram legkülönfélébb szakterületeiért felelős számos állami tervezőirodát és gyárat. A Mercury- és a Gemini-űrhajók elsődleges beszállítója a McDonnell-Douglas – vagyis Macdac, ahogy mi hívtuk – volt a Missouri-i St. Louisban. Az alabamai Huntsville-ben található Marshall Űrrepülési Központot is meglátogattuk, ahol megnéztük a hordozórakéták fejlesztését és tesztjeit, de a Cape-re is elvezetett az utunk: itt a starthoz szükséges létesítményekkel ismerkedtünk meg.
Houstonba visszatérve mérnökök jártak hozzánk, és megtanították, hogyan működnek az űrhajó különböző rendszerei. Ezen kívül mindegyikünk egy-egy szakterületet is kapott, ahol az asztronauták véleményét képviselte. Az MIT-n folytatott tanulmányaim miatt a vezérlést és a navigációt kaptam feladatul. Elég sok órát eltöltöttünk az iskolapadban, ahol csillagászattól kezdve digitális számítógépeken át rakétameghajtásig mindenről tanultunk, sőt, még geológiát is: minden alkalommal egy doboz kő várt minket az asztalon, és megismerkedtünk ennek a tudománynak a rejtelmeivel. Később, egy kiváló tanárunknak köszönhetően megszerettem a tantárgyat, de akkoriban az osztályterem végében ültem Charlie Bassett társaságában, és azt latolgattuk, hogy legközelebb mikor repülhetünk.
A NASA-nál is nagyteljesítményű vadászgépekkel repülhettünk, mivel elvárás volt, hogy pilótatudásunk szinten tartása. A repülés még mindig a legnagyobb örömforrás volt számomra, így megpróbáltam annyit repülni, amennyit csak tudtam.
A Légierőtől bérelt négy vagy öt T-33 oktató vadászgépen kívül a NASA-nak volt pár F-102 deltaszárnyú vadászgépe is, és ezekkel közülünk mindenki repülni akart. Gyönyörű szerkezetek voltak, úgynevezett „kólásüveg” formával: a gép törzse középtájon összeszűkült a kisebb légellenállás érdekében, így szuperszonikus sebességgel is repülhetett.
Az F-102 együléses elfogó-vadász élvonalbeli vadászgépnek számított, és közülünk csak azok vezethették, akiknek korábban már volt dolga vele. Az Európában és az Edwardson töltött szolgálatom alatt a Százas sorozat minden géptípusával repültem: az F-100-zal, az F-101-gyel, az F-102-vel, az F-104-gyel és az F-106-ossal. Így aztán a NASA-nál is repülhettem az F-102-est. Ahogy Charlie Bassett is. Charlie lett a legjobb barátom, és pompás időtöltésnek számított, valahányszor együtt repülhettünk.
A katonai múlttal rendelkező asztronautákhoz hasonlóan én is három évre kerültem a NASA-hoz. A hadseregnél ez volt a szabály. Arra számítottam, hogy az űrrepülés után visszatérek majd a Légierőhöz, de ezt a szabályt röviddel érkezésünk után megváltoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis az űrprogram bonyolult volta, így határozatlan időre módosították NASA-s kiküldetésünket. Tény, hogy a NASA-nak végül két további asztronauta-csoportot is fel kellett vennie az Apollo-programhoz, mivel sokkal több emberre volt szükség, mint azt eredetileg gondolták.
Némi honvágyat éreztem az Edwards iránt, amikor kiderült, hogy határozatlan időre a NASA-nál maradunk. Houstonba érkezésem óta kizárólag a világűrről szólt az életem."
