Egy üres papírlapot tartottak a leendő asztronauták elé, nekik pedig el kellett mesélniük, hogy mit látnak rajta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Aztán a pszichológusokkal és a pszichiáterekkel folytatott interjúk következtek. Azt mindenesetre sikerült elérniük, hogy megpróbáljuk kitalálni, mit akarnak hallani. Az egyik népszerű teszt abból állt, hogy egy-egy üres papírlapot mutattak nekünk. Mike Collins korábban már végigment egyszer a NASA kiválasztási procedúráján – hozzám hasonlóan ő is elvégezte a berepülő pilóta iskolát és az ARPS-t is az Edwardson, és kiváló humorérzékkel volt megáldva. Első próbálkozása sikertelenül végződött, és figyelmeztetett minket arra, hogy talán ezt a tesztet kicsivel komolyabban kellene venni, nem pedig félvállról, ahogy ő is tette. Amikor ugyanis megkérték őt, hogy mesélje el, mit lát a fehér papírlapon, azt felelte: egy rakás jegesmedvét, akik egy fehér hálózsákban bujálkodnak. Az agyturkászok arca „kővé meredt a rosszallástól” – mondta. Másik bölcs válaszlehetőség az lett volna, ha az üres papírlap tüzetes tanulmányozása után közlöm inkvizítorommal, hogy szerintem fejjel-lefelé tartja a lapot. Ezt azonban jobbnak láttam magamban tartani.
De bármennyire is meg akartuk találni a hangot ezekkel az emberekkel, nem volt nehéz lyukra futni. Az egyik pszichiáter például a múltam felől kérdezett. Amikor megemlítettem, hogy az MIT-re jártam, megkérdezte, hogy mennyire tetszett Boston.
„Gyönyörű vidék” – feleltem. „De tudja, én texasi vagyok, ahol az emberek nagyon közvetlenek és barátságosak. Azt tapasztaltam, hogy New Englanden az emberek kissé nehezen nyílnak meg, és inkább távolságtartóak.” Ezen a ponton hosszú szünet állt be a beszélgetésben. Pilótamúltamból tudtam, hogy nem kifizetődő összeakasztani a bajszot az orvosokkal vagy a pszichológusokkal: egy pillanat alatt elvághatták a karrierünket.
„Nagyon remélem, hogy Ön nem bostoni” – tettem hozzá kissé idegesen.
„Ott születtem, és ott is nőttem fel” – mondta síri hangon.
Ez az incidens azonban valószínűleg nem befolyásolta negatívan a végeredményt. A vizsgálatok után a velem együtt harminc jelöltet egy sor interjúra és az írásbeli vizsgákra Houstonba hívtak. Mint mondták, ha itt megfelelünk, akkor Deke Slayton telefonál nekünk, aki akkoriban a legénységek mindennapi életét felügyelte a NASA-nál (Flight Crew Operations Division), és az asztronauták értékelése, kiképzése és a legénységek kiválasztása volt a feladata. Tájékoztattak arról is, hogy a telefonbeszélgetés során módunk lesz igent vagy nemet mondani az ajánlatra.
Senki nem tudta, hány embert választanak ki, és mikor. Nagy volt a bizonytalanság. Emlékszem, hogy a Houstonból Kaliforniába vezető hosszú autóút nagy részében, haverommal, az utolsó körbe szintén bekerült Mike Adamsszel újra és újra meghánytuk-vetettük, hogy vajon tényleg olyan nagyon jó ötlet részt venni az űrprogramban. Az MIT-n az űrhajózással kapcsolatban tanultak kétségkívül felkeltették érdeklődésemet a világűr iránt. De ezidőtájt készítette elő a Légierő is a saját űrprogramját az X-15 rakétarepülővel és az X-20, vagyis Dynasoar űrvitorlással (space glider), sőt, még az Emberes Keringő Laboratóriumot (Manned Orbiting Laboratory, MOL) is tervezgették. Mindaddig, amíg a Kongresszus húzódozott a NASA finanszírozásától, a Légierő tűnt biztosabb választásnak. Nem sokkal azután, hogy visszatértem az Edwardsra, felajánlottak nekem egy oktatói állást az ARPS-nál, így az Eddy elég jó kilátásokkal kecsegtetett.
A nyár végefelé egy, az Edwardson szolgáló pilótákból verbuválódott csoporttal – köztük voltak páran, akik szintén bekerültek a NASA válogatásának utolsó körébe – német és francia berepülő iskolákat kerestünk fel. Németországban épp egy hotelben voltunk, amikor híre ment, hogy Slayton elkezdte telefonon értesíteni a jelölteket. Aznap este ismét komolyan végiggondoltam, hogy vajon tényleg el akarok-e menni a NASA-hoz, ha esetleg felkínálnák nekem ezt a lehetőséget. Úgy döntöttem, hogy átbeszélem a dolgot az egyik felettesemmel. Aznap késő este az ARPS parancsnokához fordultam tanácsért.
Nem hezitált. „Ha felajánlják, fogadd el” – mondta. „Fogadd csak el.”
„Hmm, rendben” – gondoltam. Aztán úgy döntöttem, hogy a fiatal repülőorvossal is váltok néhány szót, aki kiváló ember volt, és szintén nagyra tartottam. Nagyon személyes húrokat pendítettem meg neki.
„Van egy gondom” – vallottam be neki. „Nem tudom, mitévő tegyek. Tényleg elképzelésem sincs, hogy mihez kezdjek.”
„Nos” – mondta – „mit érzel?”
„Azt hiszem, hogy az Edwardson akarok maradni.”
„Hát, akkor az Edwardson kell maradnod.”
Ó, haver. Két eltérő vélemény. Két teljesen különböző tanácsot kaptam két, általam nagyra becsült embertől. Nagyon megszenvedtem a döntéssel. Egész délelőtt csak ültem a hotelszobámban az ágyon, és azon töprengtem, hogy mit mondjak majd a telefonba. Ha elmegyek az Edwardsról, magam mögött hagyom Chuck Yeager világát, és ezzel együtt azt a világot is, amiről kissrác korom óta álmodtam. Két csodálatos lehetőség között őrlődtem. Mindkét esetben kecsegtető jövő elé néztem. Olyan volt ez, mint a sakkban. Melyik bábuval lépjek, és hova?
Mint később kiderült, Deke Slayton nem telefonált. Másnap reggel, amikor lementem a hotel recepciójába, Ted Freeman széles mosollyal az arcán fogadott.
„Megérkezett a parancs” – mondta.
„Hogy érted ezt?”
„Kérdezd csak meg azt az embert ott a pult mögött” –felelte, és tényleg várt rám egy levél. Gyorsan feltéptem a borítékot. Az utasítás rövid volt, de egyértelmű: „Három napon belül jelentkezzen szolgálatra Houstonban. A NASA-hoz helyeztük át.”
Úgy alakultak a dolgok, hogy nem kellett döntenem arról, hogy asztronauta akarok-e lenni. Mások eldöntötték helyettem.
Mi tagadás, elégedett voltam, nagyon elégedett, amiért bekerültem az asztronauták harmadik csoportjába kiválasztott tizennégy ember közé. Sosem tudtam meg, hogy jó barátomat, Mike Adamst miért nem került be. Az Edwardson maradt, és nagyszerű karriert futott be, többek között az X-15-tel is repült.
A lényeg, hogy sosem tudtam meg, mit feleltem volna, ha egyenesen nekem szegezik a kérdést: akarok-e a NASA-nál dolgozni? Valószínűleg igent mondtam volna. A dolgok jelenlegi állása szerint nekiálltam összepakolni, készen arra, hogy Houstonba költözzek."
