Leonov űrsétájáról sokan azt gondolták nyugaton, hogy egy laboratóriumban vették fel, sőt, egy időre még a Guinness Rekordok Könyvéből is törölték a nevét: eszerint Ed White hajtotta végre az emberiség első űrsétáját. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott őrnagy
Emberes Űrhajó Központ, Houston, Texas

Dick Gordon volt az első, aki berontott a hírrel. „Hé, Dave, hallottad, hogy az oroszok űrsétát hajtottak végre? Állítólag valami Leonov kábé tíz percet volt odakinn.”
Először nem akartam elhinni. „Te viccelsz” – mondtam. De láttam rajta, hogy szó nincs erről. A többiek közül párakból kinéztem volna egy ilyen ugratást, de Dick komoly ember volt. Ekkorra már elég jól kiismertem. Houstonban az Emberes Űrhajó Központ 4-es Épületének asztronauta-emeletén osztoztunk egy kis irodán. Dick haditengerészeti berepülő pilóta volt, velem együtt ő is az asztronauták harmadik csoportjával került a NASA-hoz, és családjával a közelünkben laktak Nassau Bay-ben. Dick összevonta a szemöldökét, és gondolataiba merült.
Tele voltam kérdésekkel. „Hogy járhatnak az oroszok ennyivel előttünk? Mi a legújabb terv az űrsétára? Űrsétát a Gemini-4 előtt nem tervezünk végrehajtani ugyebár? És még akkor is csak arról van szó, hogy valaki kidugja a felsőtestét a fülkéből, és körbenéz. Elég kockázatos dolog. Hogy lehetséges, hogy az oroszok ilyen hamar eljutottak idáig?”
„Ja, azok odaát gyorsan haladnak” – mondta Dick. „Egy testhosszal folyton előttünk járnak.”

Fejemben száguldottak a kérdések. „Vajon az oroszok milyen szkafandert használnak? Hogy néz ki az űrhajójuk? Milyen űrhajó lehet az, hogy ilyesmire képes? Hogyan rögzítették Leonovot az űrhajóhoz? Mit csinált odakinn? Készült valami jelentés erről?”
„Fogalmam sincs. Az MPAD (Küldetéstervező- és elemző osztály, Mission Planning and Analysis Division) épp most próbálja kitalálni, hogy mit lehetne tenni” – felelte Dick, aki próbált lépést tartani rázúdított kérdéseimmel. „Vajon a főnökök mihez kezdenek most? Nagyon magukba lehetnek zuhanva, hiszen folyton azt mondogatták nekünk, hogy az oroszok előnye nem olyan tetemes.”
„Nem olyan tetemes?” – ezen a ponton már fel-alá járkáltam. „Ha ez az űrséta igaz, akkor nem csak, hogy előttünk járnak, hanem sokkal előrébb vannak, mint mi. Milyen bizonyíték van arra, hogy ez a pali tényleg kiment a világűrbe?”
A világűrben lebegő Alekszej Leonovról nyilvánosságra hozott első, szemcsés felvételek láttán heves vita alakult ki a nyugati világban. Egyesek azt állították, hogy a fotókat hamisították. Nem akarták elfogadni, hogy az oroszok ismét egy újabb területen előztek meg minket. Nem tudtak napirendre térni azon, hogy az űrprogram kezdetén képesek embert küldeni az űrhajón kívülre. Ugyanakkor semmit nem tudtunk a szovjet űrhajók működéséről. Elképzelésünk sem volt működésükről. Rövidesen általánosan elfogadott nézet lett, hogy valóban Leonov volt az első ember volt, aki űrsétát hajtott végre. Ez hatalmas lökést adott a NASA-nak, hogy még a nyáron mi is valami hasonló küldetésre szánjuk rá magunkat.

A NASA érdeklődésének középpontjában ekkoriban a Gemini-program állt: ez tíz, kétemberes küldetés komplex sorozatát jelentette: mindegyik révén megtanultunk valamit azokról az űrben használatos technikákról, amik sikeres alkalmazása esetén megnyílik az út a következő program, az Apollo számára. Az Apollo-program hivatott valóra váltani Kennedy álmát: a holdraszállást az évtized vége előtt. Ehhez azonban előbb a Gemininek kellett kikövezni az odáig vezető utat. Ismeretlen terület volt. Valóságos berepülő-pilóta mennyország.
A Gemininek négy fő feladata volt. Először is be kellett bizonyítani, hogy két jármű képes űrrandevút végrehajtani, kötelékben repülni, illetve összekapcsolódni egymással, azaz dokkolni. Egy pilóta számára ez egy igazi adrenalinbomba. Az űrrandevú és a dokkolás lényeges szerephez jut majd az Apollo-programban. A másik feladat az űrséta volt, amiről az oroszok épp nemrég bizonyították be, hogy lehetséges. Harmadrészt, a majdani holdraszálló küldetésekkel megegyező időtartamú űrrepüléseket is végre kellett hajtani a Geminivel. Ezen a téren is megelőztek minket az oroszok. Kozmonautáik öt nap alatt 70-szer vagy 80-szor kerülték meg a Földet, szemben Gordon Cooper 22 földkörüli keringésből álló 34 órás űrrepülésével, amit két évvel ezelőtt, a Mercury-program utolsó küldetésén hajtott végre. Negyedszerre pedig igazolni kellett azt is, hogy irányított légkörbe lépéssel a Földön pontosan a kijelölt helyre lehet landolni.

Két, legénység nélküli Gemini-küldetés már sikeresen elstartolt, és a program első emberes űrrepülését, a Gemini-3 startját 1965. március 3-ra ütemezték, alig öt nappal azután, hogy Leonov űrsétát hajtott végre a Voszhod-2 fedélzetén. Leonov történelmi küldetését megelőzően a NASA-nak visszafogott ambíciói voltak a júniusra tervezett második emberes Gemini-küldetéssel kapcsolatban. Azt tervezték, hogy egy asztronauta kinyitja a kapszula ajtaját, felemelkedik üléséből, hogy a feje és a válla legyen kinn a világűrben – ez lett volna az első lépés a teljes űrsétához. De 1965 márciusában ez a terv módosult, a tervezett küldetés ambiciózusabb lett. Egy lépéssel túl kellett szárnyalni az oroszokat, de legalábbis az övékhez hasonló küldetésre volt szükség.
 
A Gemini-4 legénységét ekkor már nyilvánosságra hozták: McDivitt és Ed White repülnek, mindketten a Légierő berepülő pilótái voltak. Edet évek óta ismertem, két évvel felettem járt a West Pointban, majd az Edwardsra került. Kiváló szakember és született vezető volt, akire úgy néztem fel, mint ahogy a „nagy emberekre” szokás. Nem sokkal azután, hogy azon a tavaszi reggelen Dick beviharzott az irodánkba, Ed titokban megkezdte a felkészülését. Éjszaka, amikor a NASA személyzete már elhagyta az oktató létesítményeket, Ed az űrsétát gyakorolta. Küldetése részleteit titokban tartottak, ugyanis meg akartuk lepni az oroszokat.
Noha a NASA tevékenysége és a küldetések tervezett céljai nyilvánosak voltak, kevés részlet volt ismeretes a szovjet űrprogrammal kapcsolatban, és a verseny nagyon kemény volt.

Kennedy 1963-as meggyilkolása előtt jó néhány találkozóra sor került az amerikaiak és a szovjetek között a két ország esetleges űrbéli együttműködéséről. Ezek a tárgyalások pár hónappal azelőtt szakadtak meg, hogy 1964 őszén Brezsnyev Hruscsov helyére lépett. Az egyeztetéseket főként Kennedy kezdeményezte, aki aggódott az Apollo-program egyre nagyobb költségei és kockázatai miatt.

Annak ellenére, hogy elnöksége kezdetén a holdversenyt nemzeti célnak nevezte, és ezt a vállalását a következő évben nagy nyilvánosság előtt újfent megerősítette a Rice Egyetemen tartott beszédében, az archívumokból kiderül, hogy a Kongresszus folyamatosan nyomást gyakorolt rá. Ez késztette arra, hogy saját szakállára megpróbálja valahogy mérsékelni az űrprogram költségeit, és felvesse az együttműködés lehetőségét az oroszokkal, legalábbis bizonyos szakterületeken. Az alapötlet az volt, hogy ezzel a módszerrel pénz spórolható meg, mivel elkerülhető, hogy mindkét ország külön-külön építsen ki olyan rendszereket, amikre az űrrepülések során szükség van – ilyen például a kommunikáció és az időjárás-előrejelzés. Amikor Lyndon Johnson lett az Egyesült Államok elnöke – aki Kennedy alatt a Nemzeti Légügyi és Űrtanácsot (National Aeronautics and Space Council) vezette, és a holdraszállás programjának fő kimunkálója volt – és Brezsnyev keményvonalas politikája színre lépett a Szovjetunióban, az együttműködésre tett kísérletekkel felhagytak.

Kennedy kérészéletű kísérletét arra, hogy az USA és a Szovjetunió közös erőből jusson el a Holdra, a NASA köreiben nehezményezték, ahol sokan valószínűtlennek tartották, hogy az oroszok bármilyen fontos információt megosszanak velünk. Kevés hozadéka volt például annak a látogatásnak, amikor egy delegáció Moszkvába utazott tőlünk, hogy Leonovval és Pavel Beljajevvel megvitassák a Voszhod-2 küldetése során végrehajtott űrséta tanulságait. Legalábbis, ha voltak is ilyen információik, azokat nem adták át az asztronauták részére. A Leonov által az űrhajóba való visszatérés során megtapasztalt nehézségek, amit az űrséta közben kitágult szkafander okozott, illetve az a módszer, ahogy végül megoldotta a helyzetet (kieresztette az oxigént a szkafanderéből), nagyon értékes információ lett volna nem csak az űrsétára készülő Ed White számára, hanem számomra is – noha természetesen akkoriban mit sem tudtam arról, hogy az én nevem is szóba kerül majd egy űrséta kapcsán.

Ekkortájt a Gemini-4 küldetésének idejére egy távoli helyre neveztek ki engem tartalék capcomnak (capsule communicator); kizárólag a capcom beszélhetett közvetlenül az űrhajó legénységével. Ez biztosította a lényegre törő megfogalmazást és a folytonosságot: egy kapocs volt, akit a legénység is ismert. A capcom csak a Küldetésigazgató által jóváhagyott dolgokat mondhatta a legénységnek, és általában ő maga is egy asztronauta volt: a pilóták nagyon velősen, tisztán érthetően beszélnek egymással – afféle pilótanyelven – ami kritikus helyzetekben meggyorsítja a kommunikációt. Például az ellenséges gépeket, vagy más, közelünkben lévő repülőgépeket mumusoknak (bogey) hívják, és helyzetüket az óra mutatói szerint határozzák meg. Ebből az „űrnyelven” megfogalmazott mondatból, hogy „egy meteorit, vagy beazonosítatlan objektum az űrhajótól jobbra”, ez lesz: „mumus három óránál”. Capcomnak lenni vonzó lehetőség volt. Széles körben elfogadott nézet szerint ez azt is jelentette, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy egy konkrét küldetés legénységébe nevezzenek ki minket. Bármit is tettünk, tudtuk, hogy teljesítményünket figyelemmel kísérik – igaz, csak informálisan, de ez még mit sem változtatott a tényen.

A Gemini-4 capcomjaként a nyugat-ausztráliai Carnarvonba kerültem, itt volt az űrhajó útját a Földről nyomon követő világméretű hálózat egyik állomása. A carnarvoni állomást mintegy két tucatnyi személyzet működtette; mi a NASA-t képviseljük majd. Csak az Ausztráliára tartó gépen ülve, röviddel a Gemini-4 startja előtt nyithattuk ki azt a borítékot, ami a küldetés végleges részleteit tartalmazta.
„Nos, ezt nézd meg” – mondta Ed Fendell, aki az öttagú NASA-különítményt vezette, és átnyújtotta nekem a „Titkos” pecséttel megjelölt küldetési terv lapjait. Amikor átfutottam a lapokat, megértettem, hogy mitől kerekedett el annyira a szeme. Ed White egy komplett űrsétát hajt majd végre, és egy kis kézi puskával (zip gun) manőverez majd a világűrben: túlnyomásos oxigénlöketek segítségével mozoghat. Kiderült, hogy ez volt az egyik dolog, amit Ed titokban gyakorolt.
„Nos, büszkeséggel tölt el, hogy amerikai vagyok” – szakadt ki Fendellből. „Meg fogjuk verni azokat az oroszokat.”

A Gemini-4 startja előtti órákban szakítottunk kis időt egy megindító hagyomány megszervezésére, amely az első amerikai emberes űrrepülésig – azaz John Glenn útjáig – nyúlt vissza. Az asztronauták iránti tiszteletből Perth városa úgy döntött, hogy a létező összes fényt felkapcsolja, amikor az éjszaka folyamán egy űrhajó legénységgel a fedélzetén elrepül fölötte. Az ausztrálok szerették az űrprogramot. Azt hiszem a felfedezés benne volt a vérükben. Ausztráliának elhelyezkedése folytán fontos szerepe volt űrhajóink útjának nyomon kísérésében. Mint később megtapasztaltam, az alant terpeszkedő város elektromos hálózatának felkapcsolása a világűrből nézve olyan látvány volt, mintha csak egy csillogó ékszert néznék a sötétben.

Ed akkor hagyta el az űrhajó fedélzetét, és kezdte meg űrsétáját, amikor a Gemini-4 pályája Hawaii és Florida keleti partjai között ívelt. Ez hatalmas élmény volt számára, és a Houstonnal való rossz kommunikációs összeköttetés miatt nem hallotta meg rögtön, amikor a Küldetésirányítás elrendelte, hogy ideje befejezni az űrsétát. Így a tervezettnél kétszer több időt töltött el az űrhajón kívül. Szkafandere a vártnál rugalmatlanabbnak bizonyult, és nehezére esett manőverezni benne. Ez aztán komoly problémákhoz vezetett, amikor a kapszulába visszatérve le kellett zárni az ajtót. Ezt leszámítva, meg azt, hogy nem sikerült a Titan hordozórakétával kötelékben repülni, illetve, hogy egy számítógépes hiba folytán forogva, ballisztikus pályán kellett visszatérniük a légkörbe, a négynapos, 66 földkörüli keringésből álló küldetés hibátlanul sikerült.
Capcomként jól megálltam a helyemet. Nálunk nem történt semmi cvikli. Kifizetődött a küldetést megelőző szimulációk sora, amikor minden elképzelhető eshetőséget kipróbáltunk akár ott helyben, akár Houstonban. Még arra is felkészültünk, ha orvosi vészhelyzet alakulna ki a fedélzetén. Egy nagyon zseniális ausztrál orvos is részt vett a gyakorlatban, akit a küldetés idejére rendeltek ki mellénk, hogy legyen a segítségünkre. De a küldetés alatt nem történt egy vészhelyzet sem.
A Gemini-4 küldetése után pár napot még pihenéssel töltöttem Ausztráliában. Carnarvon nagyszerű hely: igazából alig nagyobb egy halászfalunál, és csak egyetlenegy hotelje van. Ausztrál társainkkal időnk nagy részét a megfigyelő állomáson töltöttük, ami a kopár, száraz vidéken egy poros út végén volt. A távozásunk előtti utolsó hétvégén meghívtak minket egy birkatelepre – itt birkát nyírtunk és kengurut ettünk.

Alekszej Leonov alezredes
Szófia, Bulgária

Ed White űrsétája váratlanul ért: bulgáriai hivatalos látogatásunk alkalmával értesültem róla. Jóval nagyratörőbb volt annál, mint amire a titkosszolgálati jelentésekből következtetni lehetett. Úgy tudtuk, hogy White csak kinyitja űrhajója ajtaját, felsőtestével „kiáll” az ajtóba, fényképeket készít, majd ismét magára zárja az ajtót. De szilárd meggyőződésem, hogy White csak azért vállalkozhatott erre a jóval ambiciózusabb feladatra, mert az amerikai delegáció olyan hasznos információkat tudott meg tőlünk, amikor a küldetésünk utáni hetekben felkerestek engem és Pását.
White küldetése is eléggé kockázatos volt. A Gemini-űrhajó nagyon sok mindenben eltért a Voszhodtól. A nálunk használt zsilipkamra híján a Gemini kabinjában teljes dekompressziót kellett végrehajtani, mielőtt a legénység kinyithatta az ajtót, és White kiléphetett volna a világűrbe. Ha eközben bármi probléma adódik, a küldetés könnyen katasztrófába torkollhatott volna. De – amennyire tudom – az űrrepülés tökéletesen sikerült. Én személy szerint ekkoriban kevéssé éreztem, hogy versenyben állnánk az amerikaiakkal, mivel űrprogramunk sokkal fejlettebb volt az övékhez képest, így esély sem volt arra, hogy lekörözzenek minket. Olyat tettem, amit senki más nem ismételhet már meg: én voltam az első ember, aki űrsétát hajtott végre.

De a nyugati sajtóban sok helyen később az jelent meg, hogy White hajtotta végre az első űrsétát, míg az enyémet hamisítványnak kiáltották ki, és azt állították, hogy az űrsétámról készített filmet egy laboratóriumban vették fel. Ezeket a beszámolókat olyan komolyan vették, hogy a Guinness Rekordok Könyve például egy ideig White-ot tüntette fel, mint első embert, aki űrsétát hajtott végre. A NASA a füle botját sem mozdította, hogy megcáfolja a hamis vádakat.
Van egy mondás oroszul: „A kutya ugat, a karaván halad”. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy egyesek mit mondanak, és hányan nyafognak, vagy panaszkodnak, ha igazunk van, akkor egy óriás magabiztossága költözik belénk. Tudtam, hogy én voltam az első.

Szerintem az amerikaiak jóval többet tettek azért, hogy fokozzák a versenyt, és elhintsék a bizalmatlanság és paranoia morzsáit. Pár hónap múlva ezt első kézből megtapasztalhattam, amikor Pásával augusztusban Athénba, a Nemzetközi Űrhajózási Kongresszusra utaztunk. Egy amerikai delegáció is jelen volt, köztük Deke Slaytonnal, aki akkor a NASA-nál a legénységek operatív feladatait irányította, és két asztronautával: Pete Conraddal és Gordon Cooperrel. Cooper és Conrad nemrég, 1965 augusztusában fejezte be Gemini-5 küldetését, ennek során nyolc nap alatt 128-szor kerülték meg a Földet.
Ez volt az első alkalom, hogy amerikai asztronautával találkoztam. Bár sokat olvastam róluk a Life magazinban, fogalmam sem volt arról, hogy mire számíthatok. Gyerman Tyitov volt az első kozmonauta, aki Vosztok-2 küldetését követően négy évvel ezelőtt az Egyesült Államokba látogatott. John Glenn volt a házigazdája, az első amerikai, aki megkerülte a Földet. Jól kijöttek egymással. De az még a kubai rakétaválság és Kennedy meggyilkolása előtt volt, azelőtt, hogy Hruscsov helyét Brezsnyev vette volna át. Azóta a Hidegháború komolyabbra fordult. A paranoia egyik térfélen sem számított hiánycikknek.

Az amerikai asztronautákkal kapcsolatban szerzett első benyomásaim negatívak voltak Athénben. Első közös találkozónk keserű szájízzel kezdődött. Pásával a megbeszélt helyen és időben megjelentünk, az amerikaiak viszont sehol sem voltak. Több mint fél órát vártunk rájuk, de hiába: azt hozták fel mentségül, hogy elaludtak. A görög újságok másnap lehozták, hogy milyen bunkó módon bántak az amerikaiak velünk, meg, hogy félvállról vettek minket. Az eset aztán sokáig egy vicc formájában élt tovább: ha valaha, a távoli jövőben esetleg az amerikaiak és az oroszok egyszer egy közös űrrepülésre vállalkoznának, sosem szállnánk fel, mert az amerikaiak átaludnák a küldetést.

Amikor két nap múlva aztán végül mégiscsak találkoztunk Conraddal és Cooperrel, eleinte fölöttébb suta szituáció volt. Elmesélték nekünk, hogy szó sincs arról, hogy elaludták volna a találkozót. Csak azért nem jelentek meg, mert a kormányuktól nem kaptak erre engedélyt.
Amikor ezt elmondták nekünk, attól kezdve minden rendben volt. Miközben az orosz orvosok és más tisztviselők az amerikai kollégáikkal találkoztak, és egymás vérét szívták, hogy megpróbáljanak részleteket kicsikarni a mi űrprogramunkról, Pásával mi cirka négy órán át konyakot kortyolgattunk Conrad, Cooper és Slayton társaságában. Nem tudom, hogy értettünk szót egymással, mivel ők egy mukkot nem beszéltek oroszul, és mi is csak nagyon keveset tudtunk angolul. De sokat gesztikuláltunk, és az űrrel kapcsolatos szavak többsége mindkét nyelven hasonló. Viszont mindennél fontosabb volt, hogy ugyanaz volt a foglalkozásunk.

Mind a négyen vadászpilóták voltunk, igaz, a Vasfüggöny ellentétes oldalán szolgáltunk. Most mindannyian ebbe a kicsiny, kiváltságos elitbe tartoztunk, akik megízlelték, milyen az élet bolygónk határain túl. Különös kötődést éreztünk. Nagyon szépemlékű találkozó volt. Ezt semmilyen politikai manipuláció nem vehette el tőlünk. Emlékszem, hogy amikor elváltunk egymástól, arra gondoltam, hogy milyen jófejek voltak.
A találkozó után mindannyiunkat meghívtak egy napra Arisztotelisz Onasszisz jachtjára. Úsztunk, vacsoráztunk. Amikor eljött a búcsú ideje, olyan érzésünk volt, mintha egy legénységbe tartoznánk.
Ezen az athéni uton találkoztam első ízben Amerika űrprogramját a háttérből irányító, meghatározó emberek egyikével, a német rakétatudóssal, Wernher von Braunnal. Egyik este Pásával von Braun és felesége társaságában vacsoráztunk. Volt egy kérdés, amit egyszerűen muszáj volt feltennem: „Ha Amerika – ahogy hirdetik – tényleg annyival fejlettebb nálunk műszaki téren, akkor miért a Szovjetunió bocsátott fel elsőként egy szputnyikot? Miért szovjet ember repült először a világűrbe? És miért a Szovjetunió révén került sor először űrsétára?”

Von Braun válasza sokkal őszintébb volt, mint amire számítottam. „Műszaki értelemben minderre mi is képesek vagyunk. De talán híján vagyunk annak az elszántságnak, ami az önök Főkonstruktőrét jellemzi” – felelte. Jól tudtam, hogy nem csak von Braun tiszteli Koroljovot, hanem ez fordítva is igaz. Hallottam, amikor Koroljov csodálattal beszélt von Braunról, aki Amerika helyett kis híján a Szovjetunióban kötött ki, ahol a mi űrprogramunkon dolgozhatott volna. De akármilyen jó kutató és mérnök volt von Braun, a mi Szergej Pavlovicsunk géniuszának nyomába sem érhetett.
Szergej Pavlovics nem csak kiváló mérnök és menedzser volt. Az óriási megpróbáltatások révén vasakaratra és hihetetlen elszántságra tett szert. Rövidesen megtudtuk, hogy pontosan milyen megpróbáltatásokon is ment keresztül.

David Scott

Alighogy visszatértem Ausztráliából Houstonba, átmenetileg búcsút kellett intenem annak az izgalomnak, ami a küldetések velejárója, ha az ember közvetlenül kiveszi a részét belőle. Ezután olyan szerepben találtam magam, amit szerintem az asztronauták kivétel nélkül utáltak: ilyenkor egy hétre utazó ügynöknek csaptunk fel. Ezt „szopóhétnek” (week in the barrel) hívtuk, és pár említésre méltó kivételtől eltekintve többségében nyűg volt a számunkra.
A szopóhetek során nyilvános szereplésekre került sor, és ilyesmikre az asztronautákat idegesítően gyakran rángatták bele. Pár havonta egy hét erejéig az Egyesült Államok kis közösségeit kellett felkeresnünk. Louisianatól Indianaig, Kaliforniától Michiganig cikáztunk az országban, és naponta háromszor beszédeket tartottunk az űrprogramról. A NASA-nak szüksége volt a Kongresszus támogatására. Az alapgondolat az volt, hogy ha szívességet teszünk a helyi kongresszusi képviselőknek, akkor ők ezt majd azzal hálálják meg, hogy nagyobb költségvetést hagynak jóvá az űrprogram részére.

Akadtak vidámabb pillanatok is. Az egyikre különösen élénken emlékszem: egy kedves ifjú hölgyet választottak meg a déli államok „Miss Vakáció” cím birtokosának, és őt kellett elkísérnem egy bálba louisianai tartózkodásom idején. Emlékszem, hogy egy közeli stadionnál „Miss Vakációval” karöltve épp leszálltunk a buszról, és ki más állt volna ott, ha nem Chris Kraft: Christopher Columbus Kraft, Jr., a NASA legendás Küldetésigazgatója felesége, Betty társaságában. Chris arcára azonnal széles mosoly ült ki.
„Örömmel látom, hogy keményen dolgozol, Dave” – mondta, majd biccentett egyet, és közben nagyot kacsintott.
Jó volt első kézből megtapasztalni az emberek világűr iránti lelkesedését – cserkészeket tömegével, vagy zsúfolásig megtelt osztálytermeket gyerekekkel, akik kis híján kiestek a padból, hogy kérdezhessenek valamit az asztronauták életéről. De a magam részéről úgy voltam vele, hogy ezek az utazással töltött hetek egyik Holiday Innből a másikba, eltérítenek a számomra igazán fontos dologtól. Ez pedig nem más volt, mint megmutatni, hogy a lehető leghamarabb űrrepülésen vehetek részt.

Óriási különbség volt aközött, hogy egy adott küldetés legénységének tagjaként megkezdtük-e felkészülésünket, vagy még csak arra várunk, hogy egy konkrét legénységbe kerüljünk – ezt mindannyian megtapasztaltuk, amikor a NASA-hoz kerültünk. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy legénység tagjai lettünk, életünk drámai változásokon ment át. Az emberek tőlünk kezdték várni a döntéseket, mivel a legénységeknek nagyon nagy beleszólása volt a küldetések megtervezésébe. Bizonyos értelemben ez rólunk szól. Ez pedig sokkal izgalmasabbá tette a mindennapokat. Egy legénység tagjaként gyakorlatilag szinte mindenben elsőbbséget élveztünk a houstoni Emberes Űrhajó Központban. Bármit is kívántunk, minden a rendelkezésünkre állt: a szimulátoroktól kezdve a T-33-asokig, amikkel a felkészülés során oda repülhettünk, ahova csak akartunk.

Múltamban sok minden utalt versengő énemre, kezdve úszó ambícióimtól a West Pointon és az MIT-n át egészen az Edwardsig és Chuck Yeagerig. Ezt kétségkívül apám intelmei plántálták belém: „Menj, és kavard fel az állóvizet”. Ebből a szempontból a NASA-nál az összes asztronauta hasonlított egymáshoz, egytől-egyig tele voltunk ambíciókkal. Mindenki túl akarta szárnyalni a másikat, mindenki a következő legénységbe akart kerülni, és folyton ez lebegett szemünk előtt.
Még szabadidőnkben, sportolás közben is le akartuk pipálni a többieket. A NASA-nál az éves egészségügyi alkalmassági vizsgálaton kívül nem volt semmilyen hivatalos edzésterv. De Ed White az űrprogram kezdetén meggyőzte a NASA-t arról, hogy építsenek egy kézilabdapályát a texasi Houstonban található Emberes Űrhajó Központ mögé, ahol lehet gyakorolni, súlyt emelni, edzeni. Szabadidőnkben az asztronautákból verbuválódott csapat tagjaként nagyon gyakran játszottunk ezen a pályán. A balkezes Mike Collins toronymagasan a legjobb játékos volt. Hivatalosan senki nem rögzítette az elért eredményeket, senki nem akart keresztbe tenni a másiknak, de az tény, hogy mindenki jobb akart lenni a többieknél. Jól akartunk teljesíteni, és a lehetőségekhez képest a lehető legtöbb időt akartuk repüléssel tölteni. És ha már egyszer repültünk, nagyon jól akartuk csinálni. Megtörténhetett ugyanis, hogy valaki épp minket nézett, és lehet, hogy pont ezen múlik, hogy egy küldetés legénységébe kerülünk-e.

1965 folyamán a Gemini-küldetések – kezdve a Gemini-3-assal – sűrű egymásutánban követték egymást: öt küldetésre kevesebb, mint nyolc hónap leforgása alatt került sor. A küldetéstervezők folyamatosan átértékelték a különböző missziók repülési terveit, variálták a legénységek feladatait, egy-egy új hardvert vagy szoftvert tetettek be a fedélzetre.
Mindaddig, amíg nem kerültünk egy adott legénységbe, közösen gyakoroltunk és vettünk részt a felkészülésben – attól függően, hogy melyik asztronauta-csoport tagjaként kerültünk a NASA-hoz. 1966 áprilisában a NASA tizenkilenc újabb asztronautát vett fel. Így egyre többen lettünk, és egyre keményebb lett a verseny.
Az idő nagy részét a Cape-en vagy Houstonban töltöttük. Mindkét helynek megvolt a maga hangulata. A houstoni Küldetésirányításnál például eléggé bevett dresszkód volt: fehér, rövid ujjú inget és nyakkendőt kellett hordani. Houstonban a szabadidőnket a családunkkal töltöttük. Annyit utaztunk, hogy képtelenek voltunk elég időt eltölteni feleségünkkel és gyerekeinkkel. Időnként díszvendégek voltunk különféle városi programokon. Houstonban egyetlen program sem lehetett teljes egy asztronauta jelenléte nélkül.

A Cape-en jóval nyugodtabb világ volt. Floridában rikító színű Ban-Lon rövidujjú pólókban jártunk – egy komplett ruhatáram volt különböző színű pólókból. Egyhuzamban jó pár napot eltöltöttünk itt, és ilyenkor a Cocoa Beachen található Holiday Innben szálltunk meg. Ekkorra már eladták azt a motelt, ami egykor az Eredeti Hét Mercury-asztronautától nyüzsgött, és nagystílű idétlenkedéseikről volt híres. De Cocoa Beach ekkoriban még mindig egy rohamosan fejlődő várost idézett. Az űrprogram nagy léptekkel haladt, a NASA-alkalmazottak pedig gombamód szaporodtak, pláne az Apollo-program kezdete után. Rengeteg titkárnő dolgozott a NASA-nál. Úgyhogy trécselésből sosem volt hiány. De ez nem a Forma-1 egyik jelenete volt. Ez a hölgykoszorú nem lógott folyton a nyakunkon, mint ahogy azt páran – kiváltképp az asztronauta-feleségek – feltételezték, noha a startok idején páran azért azért előkerültek.
A Mercury-fiúk extravagáns életmódja bizonyos mértékig ránk is jellemző volt. De a Gemini-küldetések komplexitása egyúttal azt is jelentette, hogy hozzájuk mérten kevesebb szabadidőnk maradt. Esténként beültem egy pizzázóba bekapni pár falatot, és evés közben egy kézikönyvet vagy kiképzési terveit olvasgattam. Emiatt egyszer bajba is keveredtem: egy NASA-hivatalnok ugyanis kiszúrta, hogy „Titkos” minősítésű dokumentumokat támasztok a ketchupos üvegnek, és feljelentett a biztonsági előírások megszegéséért. De nem csináltak belőle nagy ügyet.
1965 hosszú, meleg nyarán faji villongások söpörtek végig Los Angelesben, Chicagoban, és Springfieldben, Massachusettsben. A vietnámi válság intenzitása is fokozódott: júliusra az Egyesült Államok már 125000 katonát indított útnak Délkelet-Ázsiába. A háború első éveiben sokan még afféle kis, helyi bozóttűznek gondolták, de olyan gyorsan elharapózott, mint azt nem egyszer már tapasztaltuk a korábbi évek konfliktusai során, például a Szuezi-válság kapcsán. Senki nem örült ennek a bonyolult helyzetnek. Elképzelésünk sem volt arról, hogy a vietnámi háború mivé fajul, vagy milyen hatása lesz az űrprogram finanszírozására. Hruscsov eltávolítása a hatalomból sem nagyon érzékeltette hatását, noha azért tartani lehetett Brezsnyev keményvonalas politikájától, ami esetleg „felforrósíthatja” a Hidegháborút. Az ország – vagy akár a világ – többi szegletében zajló események nem sok hatást gyakoroltak ránk. Épp elég dolgunk akadt így is az űrprogrammal. Mindenki próbálta a legjobb formáját hozni. Mindenki a következő legénységbe akart kerülni.
A kiválasztás folyamatát azonban homály borította. Az asztronauták véleményét csak egyetlen egyszer kérték ki, amikor arról kellett színt vallani, hogy szerintünk ki az a három társunk, aki alkalmas lehet az Apollo-program első holdraszállására. Azt kérték, hogy vessük papírra két társunk nevét. Szükségtelen volt három nevet kérni tőlünk, hiszen egyértelmű volt, hogy úgyis mindenki más előtt saját magunkat írnánk be. Az álszerénység vagy az önbizalomhiány nem volt jellemző a csoportunkra. Jim McDivittet és Frank Bormant választottam. Mindketten a Légierőnél szolgáltak, és a második körben kiválasztott kilenc asztronauta közé tartoztak. Ezt társértékelésnek hívták. Többször nem kérték ki a véleményünket.

Deke Slayton döntötte el, hogy végül ki vehet részt űrrepülésen. Deke – amennyire tudtuk, csak és kizárólag Deke – döntötte el, hogy ki melyik küldetéssel repül. Ő is az Eredeti Hetek közé tartozott, de szívritmuszavara miatt alkalmatlanná vált az űrrepülésre. Ezután – bár nem túl gyakran találkoztunk vele személyesen – Legénység-műveleti igazgatóként (Flight Crew Operations) felügyelte az asztronauták életének minden aspektusát a houstoni Emberes Űrhajó Központ kilencedik emeletén lévő irodájából. Al Shepard, a „Nagy Al”, szintén az Eredeti Hetek tagja volt, és egészségügyi okok miatt nem repülhetett, így az Asztronauta Iroda főnökeként határozta meg mindennapi életünket. Chris Kraft volt a vezető Küldetésigazgató, ő irányította a Küldetésirányító Központ életét Houstonban egy-egy küldetés alkalmával. Bob Gilruth az Emberes Űrhajó Központ nagyhatalmú igazgatója volt, egy kedves apafigura, aki időnként félrevonta valamelyikünket, és mindig ugyanazt kérdezte tőlünk: „Elégedettek vagytok, fiúk?”
Viszont Deke döntött arról, hogy részt veszünk-e űrrepülésen, és mikor. A kiválasztott keveseket valamelyik folyosón ezzel a hétköznapi szófordulattal cserkészte be: „Pár szót szeretnék váltani…”"