Leonov rajztáblát, zsírkrétákat és rengeteg pisztolytöltényt vitt magával a világűrbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Ekkortájt nagy változást következett be országunk politikai klímájában. 1964. október 13-án, a Voszhod-1 visszatérését követően, Nyikita Hruscsov még krími nyaralójából gratulált a legénységnek a sikeres küldetésükért. Pár nap múlva Hruscsovot Moszkvába rendelték, és megfosztották hatalmától: nyugdíjazták, és helyét Leonyid Brezsnyev vette át a Kommunista Párt főtitkári posztján. A személycsere nem volt nagy hatással az űrprogramra. Noha kezdetben Hruscsov alig mutatott érdeklődést a világűr iránt, később felismerte, milyen hatalmas politikai tőke kovácsolható az űrkutatásban szerzett korai fölényünkből. Teljes támogatásáról biztosította az űrprogramot. Brezsnyev is ugyanerre készült.
De hiába is diktáltak feszített tempót az űrprogram számára, a szabály az volt, hogy a különösen kockázatosnak ítélt emberes küldetéseket előbb legénység nélküli űrhajókkal le kell tesztelni. A Voszhod-2 küldetése pont ilyennek minősült. Ennek megfelelően három héttel március közepére tervezett startunk előtt, egy legénység nélküli prototípust indítottak földkörüli pályára. Ami felrobbant.
A robbanás akkor történt, amikor a földről kapott ellentmondásos jelek aktiválták az űrhajó önmegsemmisítő mechanizmusát. Ezt a mechanizmust a legénység nélküli űrhajókba arra az esetre építették be, ha irányíthatatlanná válnának, és az a veszély fenyegetne, hogy lakott területre érkeznek. Ekkorra Pasával, a tartaléklegénységünkkel, a program vezető mérnökeivel egyetemben – köztük természetesen Szergej Koroljov Főkonstruktőrrel – már Bajkonurban voltunk.
Koroljov a robbanást követő órákban felkeresett minket a hotelben. Kimerültnek és megviseltnek tűnt. Már egy ideje nem érezte magát jól: tüdőgyulladása volt, és magas láz gyötörte. De semmi nem tarthatta vissza attól, hogy beszéljen velünk, és garantálja a biztonságunkat. Aznap késő este leült velünk beszélgetni, és nehéz döntés elé állított minket.
„A robotküldetés minden adata elveszett” – mondta. „Egyetlenegy Voszhod-űrhajónk van, ami készen áll a startra. Ez az egy pedig a tiétek. Ha ezzel most megismételjük a legénység nélküli küldetést, hogy leteszteljük az űrsétára szánt eszközöket, Ljosa, akkor a küldetésetek egy évet csúszik, amíg el nem készül az újabb űrhajó. Mi a véleményetek?”
„Rajtatok múlik. Nem szabhatom meg, hogy mit tegyetek” – tette hozzá. „Ez esetben nem segít papírforma. Semmi nem készíthet fel benneteket a küldetésre, bármi is várjon rátok. Vannak veszélyek – tagadhatatlan, hogy vannak veszélyek. Ti döntsetek.”
Majd, nagyon ravaszul, hozzátette, hogy szerinte az amerikaiak épp ekkortájt készítik fel Ed White asztronautát egy májusban esedékes űrsétára. Tudta, mivel piszkálhatja fel bennünk a versenyszellemet. A válaszunk biztos nem érte meglepetésként. Nem akartunk elvesztegetni egy évet. Csúcsformában voltunk. 1965 februárjának utolsó napjaiban, és azon az estén is, kicsattantunk az önbizalomtól. Legyőzhetetlennek éreztük magunk. Azt feleltük, hogy a veszélyek ellenére készen állunk a repülésre.
Noha már régóta nyilvánvaló volt, hogy én hajtom végre az űrsétát, és Pasa vezeti a Voszhod-2-t, csak a startot megelőző héten erősítették meg hivatalosan is, hogy mi vagyunk a küldetés elsődleges legénysége. Egy vezető politikai szereplőkből és katonatisztekből álló hivatalos bizottság ült össze Moszkvában, és az elmúlt napokban nyújtott teljesítményünket értékelték. Nagyon büszke voltam, amikor hivatalosan is jóváhagyták: mi hajthatjuk végre ezt a történelmi küldetést. De emellett hatalmas felelősség is nehezedett rám. Tudtam, hogy a kiképzés során mindent beleadtam, és ennél jobban már nem lehetnék felkészültebb a küldetésre. Ennek ellenére folyton azon vívódtam magamban, hogy vajon elég erős és nyugodt leszek-e ahhoz, hogy teljesítsem a rám váró feladatokat.
Tudtam, hogy feleségem, Szvetlána, aggódna, ha részletesen ismerné küldetésem minden elemét, ezért aztán nem mondtam el neki, hogy űrsétára készülök. Mi, kozmonauták amúgy sem beszéltük meg munkánk részleteit a családunkkal. Mindössze annyit tudott, hogy a küldetésünk különösen bonyolult feladatot jelent majd. A start előtti napon telefonon beszéltünk egymással. Tudtam, hogy Szvetlánát és kislányunkat, Vikát támogatja a többi kozmonauta családja, miközben a küldetést otthonunkból kíséri figyelemmel.
A kozmonauta-feleségek nem jöhetett velünk az űrközpontba. Az irányítóközpontba sem tehették be a lábukat, ez kezdetben a krími Jevpatorijában, később pedig Moszkvában volt. Erre egyrészt biztonsági okokból volt szükség, másrészt viszont mi, kozmonauták rossz előjelnek tartottuk, ha egy küldetés előtt olyan nővel találkozunk, aki nem vett részt az űrprogramban. Ez a babona elterjedt volt a hadseregben, a tengeralattjárók legénysége például rossz ómennek tartja, ha nők lépnek a fedélzetre. Gyerekeink oly keveset tudtak munkánk természetéről, hogy amikor a kicsi Vikát barátaink az óvodában arról faggatták, hogy milyen űrhajóval utazik az apja, ezt felelte: „Hát, természetesen, egy busszal.” Mindössze annyit tudott, hogy reggelente egy katonai busz jött értünk, és azt gondolta, hogy ez is fog minket a világűrbe szállítani.
1965. március 17-én este készen álltunk. Ekkorra már bepakolták az űrhajóba azt a kevés személyes tárgyat, amit magunkkal vihettünk egy-egy küldetésre: esetemben ez egy kisméretű rajztáblát és egy zsírkréta-készletet jelentett. Meg akartam örökíteni, amit majd az űrben látok, feltéve, hogy lesz egy kis szabadidőm az űrhajó fedélzetén.
Ekkorra már az ennivalónk is a fedélzeten volt légmentesen záródó műanyag zacskókban és fémtubusokban, apró sajtkockák, borscs és feketeribizli-lé volt bennük. Ezeken kívül kis adag harcsót is rendeltem, ami egy rizsből, húsból, hagymából és fokhagymából készített grúz levesspecialitás. De az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ételadagom zömét cseréljék le lőszerre. Mi hasznát vettem volna az élelemnek egy huszonnégy órásra tervezett küldetésen? Sokkal jobb ötletnek tartottam, ha étel helyett több pisztolytöltényt viszek az útra, arra az esetre, ha űrhajónk vadvidéken landolna, és meg kellene védeni magunkat a vadállatoktól."
