Kis híján belehalt az emberiség első űrsétájába. Aztán kis híján meghalt az űrhajón. Végül kis híján megfagyott, amikor földetérés után társával együtt két éjszakát -30 fokban kellett eltöltenie a farkasok között, mire megtalálták őket. Ebben a posztban most először jelenik meg magyarul Alekszej Leonov elbeszélése saját űrrepüléséről.  Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Miután pályára álltunk, Pása űrsétám nyitányaként engedélyt kért a zsilipkamra kiengedésére. Az engedélyt megadták, ő pedig bekapcsolta azt a berendezést, ami elkezdte levegővel feltölteni az üreges, vászonból készült kamra teljes hosszában végigfutó apró gumicsöveket. Összehajtogatott, 70 centiméteres hosszáról a zsilipkamra hamar elérte 2 méteres teljes hosszát. Ezalatt én a hátamra erősítettem a méretes légzőkészüléket, benne a kilencven percre elegendő oxigént tartalmazó fémtartályokkal. Készen álltam arra, hogy bekússzak a zsilipkamrába, ahol a dekompressziót követően lépek ki a világűrbe.
Pása hátba vágott, ezzel adva jelt arra, hogy indulhatok a zsilipkamrába. „Pásjol” – mondta. „Menj.”
A zsilipkamrába érve magamra zártam az ajtót, és vártam, hogy a nitrogén kiürüljön a véremből. Annak érdekében, hogy elkerüljem a búvárok körében keszonbetegségnek hívott jelenséget, vérem oxigénszintjének parciális nyomását állandó szinten kellett tartani attól kezdve, hogy kilépek az űrbe. Amikor a zsilipkamra nyomása megegyezett a világűr vákuumának nulla nyomásával, jelentettem, hogy készen állok a kamra elhagyására.
A földi irányításnak aprólékosan ellenőriznie kellett rendszereim működését, mielőtt engedélyt adott volna a külső ajtó kinyitására. Mikor az ajtó kinyílt, én a hátamon feküdtem. Nem volt elég hely megfordulni, vagy sokat mozogni. De addig-addig tekergettem a nyakamat hátrafelé, míg egy első, akadálytalan pillantást nem vetettem a Földre. Ezúttal már nem okozott csalódást.
A nyitott ajtón át elém táruló látványtól elállt a lélegzetem. Épp hajnalodott. Sötétkék volt a Föld felszínének az a kis darabkája, amit hátradőlve láttam. A horizont görbületén túl az ég sötét volt, és fényes csillagok ragyogtak, amikor dél felé, a Déli Sark irányába pillantottam. 29000 km/h sebességnél a látvány alattam gyorsan változott. Rövidesen már az afrikai kontinens körvonalait pillantottam meg.
Eközben azt vártam, hogy mikor kapok engedélyt az űrhajó elhagyására. Hosszú időnek tűnt. Végül aztán megreccsent a fülhallgatóm.
„Gyémánt Kettő” – mondta a rádióban a Küldetésirányítás – „nagyon tisztán látunk. Ideje megkezdeni a küldetésedet.”

A szívem hevesen vert. Átfutott rajtam a gondolat, hogy elérkezett az oly régóta várt pillanat. Mindössze pár másodpercbe telt kinyomni felsőtestem a zsilipkamrából. Lábaimat a peremén található speciális korláton támasztottam meg, és még egyszer körülnéztem, mielőtt elengedtem magam.
Ekkor a Földközi-tenger fölött jártunk. Fejemet felemelve, széles panoráma tárul elém. Olyan volt, mintha egy óriási, színes térképet terítettek volna ki alattam. Az egész Fekete-tengert láttam. Tőlem balra Görögország és Olaszország, előttem pedig a Krím-félsziget volt, jobb oldalt a Kaukázus hófödte csúcsai és a Volga folyó terült el. Fejemet megemelve a Balti-tengert is láttam.
Lenin egyszer azt mondta, hogy az univerzum térben és időben végtelen. Ez volt a legtalálóbb leírása mindannak, amit azokban a pillanatokban tapasztaltam. Aztán összeszedtem gondolataimat, és válaszoltam a Küldetésirányításnak.
„Tökéletesen érzem magam” – jelentettem, miközben a zsilipkamrából előhúztam a légzőcsövet, ami az életfenntartó rendszerre volt csatlakoztatva. Egyetlen apró rúgással, mintha csak el akarnám lökni magam az úszómedence falától, elrugaszkodtam a zsilip peremétől.
A világűrben voltam. Az első ember, aki a világűrben sétált.
Semmi nem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit akkor éltem át. Függetlenül attól, hogy mennyi idő telt el azóta, még mindig élénken élnek bennem vegyes érzéseim.
A hatalmas univerzumhoz képest már-már jelentéktelennek éreztem magam, mindössze egy aprócska hangyának. Ezzel párhuzamosan viszont óriási hatalmat is éreztem. Magasan a Föld fölött repülve, éreztem az emberi értelem erejét, ami lehetővé tette, hogy ott lehessek. Az egész emberi faj képviselőjének éreztem magam. Teljesen magukkal ragadtak ezek az érzelmek.

Később megtudtam, hogy négyéves kislányom, Vika, kezébe temette az arcát, és sírni kezdett, amikor meglátta első mozdulataimat a világűrben. „Mit csinál? Mit csinál?” - jajveszékelt. „Mondjátok meg Apunak, hogy menjen vissza. Kérem, mondjátok meg neki, hogy menjen vissza.”
Idős apám is nyugtalan volt. Mivel nem tudta, hogy küldetésem célja azt kideríteni, hogy az emberi szervezet képes-e túlélni a nyílt világűrt, a szüleim házában összegyűlt újságíróknak panaszkodott.
„Miért csinál úgy, mint egy bakfis?” kiabálta frusztráltan. „Mindenki más képes rendesen, az űrhajóban végigcsinálni a küldetését. Mit mászkál odakinn? Valaki mondja meg neki, hogy azonnal menjen vissza. Ezért büntetést kell kapnia.”
Haragját rövidesen büszkeség váltotta, amikor élő adásban gratulált nekem Brezsnyev, akinek szavait egyenesen a Kremlből, a Küldetésirányítás közvetítésével továbbítottak részemre.
„Mi, a Politbüró tagjai valamennyien itt ülünk, és nézzük, hogy maga mit csinál. Büszkék vagyunk önre” – mondta Brezsnyev. „Sok sikert kívánunk. Vigyázzon magára. Találkozunk, amikor biztonságban visszatért a Földre.”
A képsorok, amin elrugaszkodom a zsiliptől, és szabadon lebegek az űrben, a Küldetésirányítás révén pár perces késéssel eljutottak honfitársaim millióinak otthonába is.

Az űrhajón kívül közvetlenül értek a Nap sugarai. Még az aranyozott szűrővel ellátott sisakrostély ellenére is olyan érzésem volt, mintha valahol délen, talán Grúziában lennék egy nyári napon, napszemüveg nélkül – pedig szinte az összes ultraibolya fényt kiszűrte. Egy pillanat erejéig kissé felnyitottam a szűrőt, hogy lássam, milyen a Föld sisakom átlátszó üvegén át.
Alattam a Föld felszínének hatalmas területe, több mint 5000 négyzetkilométer terült el. Mindent felismertem rajta, mintha csak egy földrajz órán lennék. Szinte önkéntelenül rögzült bennem a látvány, hogy később lefesthessem, amikor hazatértem. De túlságosan vakított, így vissza kellett eresztenem a szűrőt.
A hőség elképesztő volt, és komoly gondjaim akadtak, amikor működésbe akartam hozni szkafanderem mellkasára épített svájci fényképezőgépet. A bekapcsoló gombot a szkafander combrészébe varrták, és mindössze 1 centiméter híja volt annak, hogy el nem értem. Egyre csak dörzsölgettem kesztyűmmel a combomat. Nagyon furán néztem ki, amikor később megnéztem az űrsétámról készült televízió felvételt. De úgy tűnt, hogy legalább a zsilip tetejére szerelt filmfelvevőgép működik, ahogy az a két televíziókamera is, ami az űrkabin külsejére volt erősítve.
Fontos volt filmre venni ezt a küldetést, hogy senki ne kételkedhessen benne, hogy Gagarin történelmi űrrepülése után az első űrsétát is mi hajtottuk végre. Tudtam, hogy az egyik amerikai asztronauta pár hónapon belül megkísérli az űrsétát. Ed White-nak hívták. Tudtam az asztronautákról. Érdekes csapatot alkottak, persze, voltak köztünk különbségek, de akadtak hasonlóságok is.
Természetesen, akkoriban nem tudtam, hogy a filmfelvételek dacára az amerikaiak majd hogyan tálalják az általunk elért eredményeket. De nem lepődtem meg. Nagyon kemény verseny alakult ki a két ország között az űrbeli fölényért. A magam részéről nem láttam értelmét a kérkedésnek, hogy az űrversenyben melyik ország miben lett első: a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok. Ha megcsináltuk, akkor megcsináltuk. Bőven elegendő lett volna tudni, hogy mit hajtottunk végre. De tudtam, hogy a politikusok agya másképp jár. A Kremlben és Washingtonban a világűr egy csatatérré vált, ahol nem csak a technológiai fölényért folyt heves küzdelmet, hanem ideológiai síkon is. Sem időm, sem késztetésem nem volt arra, hogy ilyesmiken töprengjek. Engem csak az érdekelt, hogy bebizonyítsam embertársaimnak, mire képes az ember.)
A világűr nyugalma mindent áthatott – ez a nyugalom jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a Földön bárhol, beleértve a mélytengeri merülést is. Óriási vágyat éreztem arra, hogy testem, karjaim és lábaim mozgatásával megtörjem a világegyetem mozdulatlanságát, legalábbis, amennyire a szkafanderben ez lehetséges volt. Sirálynak éreztem magam, amint szélesre tárt szárnyakkal messze a Föld fölé emelkedik. A mozgás vágya ugyanabból a vágyból fakadt, mint ami miatt ellöktem magam az űrhajótól, hogy irányíthatatlan bukdácsoljak, míg kommunikációs- és légzőkábeleim egy hirtelen rántással megálljt nem parancsoltak nekem. Nem éreztem pánikot, sem ijedtséget, nagyon is jól tudtam, hogy a félelem milyen hatással lehet a gondolkodásra és a racionális döntésekre. De az aggodalom nyilvánvaló volt Pása hangjában, amikor már kimentem a kamerák látószögéből, és többé nem látott a képernyőn.
„Hol vagy? Hallasz engem? Mit csinálsz?” – kérdezte. Majd miután megtudta, hogy minden rendben van, kissé megdorgált. „Légy óvatos!”
Amikor elkezdtem magamat visszahúzni az űrhajó felé, megdöbbentem, milyen törékenynek és sebezhetőnek hat az univerzum végtelenségében. A gömbalakú törzséről visszaverődő fény miatt a Voszhod olyan sötétarany színben ragyogott, amivel rászolgált nevére: „Napkelte”.
Az elkövetkező sok-sok évben megpróbáltam festményeimen felidézni az aranynak ezt a hihetetlen árnyalatát, amiben aznap űrhajónk pompázott, de sosem tudtam pontosan visszaadni ezt az intenzív tónust. Az érzékeim olyan felfokozott állapotban voltak, hogy az abban a rövid időben tapasztaltakra egész hátralevő életemben emlékezni fogok.
Ahogy visszahúztam magam a zsilipkamra irányába, ismét Pása hangját hallottam. „Ideje visszajönnöd.” Hirtelen rádöbbentem, hogy már több mint tíz perce lebegek a világűrben. Egy pillanatra bevillant előttem egy kép a gyerekkoromból, amikor anyám az ajtóban állva hívogatott engem, miközben én a barátaimmal játszottam odakint: „Aljosa, most már ideje bejönni”.
Némiképp kelletlenül vettem tudomásul, hogy ideje visszatérni az űrhajóba. Utunk során rövidesen elhagyjuk a napos oldalt, és sötétség vesz körül minket. Ekkor vettem csak észre, hogy a légköri nyomás híján mennyire eldeformálódott rugalmatlan szkafanderem: lábam nem ért le a csizmám aljára, és kezeim is kibújtak a szkafander ujjára erősített kesztyűben a helyükről. Így képtelenség volt lábaimat magam előtt tolva visszamenni a zsilipkamrába.
Gyorsan ki kellett eszelni a visszatérésnek egy másik útját-módját. Más lehetőséget nem láttam erre, mint, hogy apránként, fejjel előre betuszkolom magam a zsilipkamrába. De még ehhez is óvatosan ki kellett engednem a nagynyomású oxigén egy részét a szkafanderbe varrt szelep segítségével. Tudtam, hogy ezzel légszomjnak teszem ki magam, de nem volt más választásom. Ha idekinn maradok, a következő negyven percben úgyis elfogynak az életben maradáshoz szükséges tartalékaim.
Az egyetlen megoldást a szkafander nyomásának csökkentése jelentette egy szelep kinyitásával, és egyszerre csak kevés oxigént engedek ki, ahogy próbálom magam visszacentizni a zsilipbe. Először arra gondoltam, hogy tervemről tájékoztatom a Küldetésirányítást is, de végül elvetettem ezt az ötletet. Nem akartam nyugtalanítani őket. És különben is, csak magamra számíthattam.

Eközben éreztem, hogy a hőmérséklet vészesen emelkedik: a hőhullám a lábfejemből indult, majd egyre feljebb és feljebb ment a lábaimon, és végül a karjaimban is megjelent a manőver során kifejtett óriási erőfeszítés miatt. Mindez a tervezettnél sokkal tovább tartott. Amikor végül sikerült magam teljesen behúzni a zsilipbe, még egy szinte kivitelezhetetlen feladat várt rám. Össze kellett gömbölyödnöm ahhoz, hogy elérjem az ajtót, és lezárjam a zsilipet, ugyanis Pása csak így aktiválhatta azt a mechanizmust, ami kiegyenlíti a zsilip és az űrhajó közti nyomáskülönbséget. Amikor Pása meggyőződött arról, hogy az ajtó zárva van, és kiegyenlítődött a nyomás, felnyitotta az űrhajó ajtaját, én pedig visszamásztam az űrhajóba, de szakadt rólam a víz, a szívem pedig sebesen vert.
Szerencsére, az űrhajóba való visszatérés során tapasztalt komoly problémákat nem közvetítette a televízió. Családomat ezzel megkímélték az aggódástól és a félelemtől, amit akkor éreztek volna, ha látják milyen közel voltam ahhoz, hogy a világűrben rekedjek. Attól a traumától is megmenekültek, amit akkor éltek volna át, ha tudják, milyen végveszélybe kerülünk Pásával az elkövetkező órák során. Az űrhajóba való visszatérés során tapasztalt nehézségek csak a nyitánya volt a súlyos vészhelyzetek egész sorának, amibe kis híján belehaltunk.
Attól kezdve, hogy úgy tűnt, küldetésünk kudarcra van ítélve, az űrhajónkról érkező adást, amit eddig a rádió és a televízió is közvetített, hirtelen minden magyarázat nélkül megszakították. Helyette az állami rádió Mozart Requiemjét sugározta újra és újra. Akkoriban a Szovjetunióban az volt a szokás, hogy ehhez hasonló gyászzenét közvetítettek a főbb politikusok halálakor, mielőtt még hivatalosan bejelentették volna a hírt.

A hírzárlatról semmit nem tudtunk. Igaz, semmi nem is állhatott volna tőlünk távolabb. Mialatt próbáltam levegőhöz jutni azután, hogy visszaküzdöttem magam az űrhajóba, pontosan tudtam, hogy ha nem edzettem volna olyan keményen, sosem sikerült volna kivitelezni azokat a komplikált manővereket, amik végül megmentette az életemet.
Pása szintén tudta, milyen közel álltam ahhoz, hogy a világűrben rekedjek, és milyen kevésen múlt, hogy a küldetés fénypontja tragédiába nem fordult. De nyugodt volt. Ismét kivert a víz, amikor kinyitottam sisakom rostélyát, hogy letöröljem szememből az izzadtságot. Pasa azt tanácsolta, hogy pihenjek egy kicsit, mielőtt repülési naplónkba rögzítem az űrsétámról szóló jelentést. Még egy teljes földkörüli keringés volt hátra a következő feladatunkig, a zsilip leválasztásáig. Ez azt jelentette, hogy másfél órám volt jelentésem megírására és a pihenésre.
De annyira túlcsordult bennem az adrenalin, hogy esélyem sem volt az alvásra. Elővettem a rajztáblámat és a színes ceruzáimat, és csöndben üldögélve felskicceltem első benyomásaimat a világűrben szabadon lebegve látott panorámáról. Megpróbáltam megragadni a Föld légkörének különböző árnyalatú sötét gyűrűit, a napkeltét, a légköri fényt a horizont fölött, azt a kék övet, ami a Föld kérgét borítja, valamint azt a színkavalkádot, amit a bolygóra tekintve megfigyeltem.
Négy vázlatra maradt időm, mielőtt megkezdtük volna az előkészületeket a zsilip leválasztására az űrhajó teste és a zsilip között található apró robbanószerkezet felrobbantásával. A robbanás után szinte azonnal elkezdtünk forogni. Még mindig napfényben repültünk, noha közeledett az éjszaka, és az ablakainkon át beömlő fény szédítő látvány volt.
Épp csak egy korrekcióra elegendő üzemanyagunk maradt, és ezt az egy korrekciót arra kellett tartogatni, hogy a légkörbelépéshez megfelelő pozícióba igazítsuk az űrhajót. De addig még további huszonkét óra hátra volt a küldetésünkből.
Nem akartam elhinni, hogy ezt a másodpercenként 17 fokos forgást ilyen sokáig el kell viselnünk – ez tízszer gyorsabb volt annál, amire eredetileg készültünk. Amikor problémánkat jeleztük a Küldetésirányítás részére, nem mondtak rá semmit.
Azután, hogy beléptünk az éjszakába, a forgás kevésbé zavart minket. Békés, nyugodt időszak volt. De aztán, amikor ismét beköszöntött a nappal, az ablakunkon betűző fény összezavart minket, és elvesztettük tájékozódó-képességünket. Úgy tűnt, hogy semmit nem tehetünk ellene. Az űrsétám megpróbáltatásaitól kimerülten azt éreztem, hogy a másodpercenként 17 fokos forgás okozta kellemetlenséget is el tudom viselni.

Ekkor egy újabb, ezúttal jóval komolyabb probléma lépett fel. A műszerek rutinszerű ellenőrzése során észrevettem, hogy a kabin oxigénnyomása folyamatosan emelkedik. A műszereknek 160 mm oxigénnyomást kellett volna mutatniuk, ehelyett azonban a nyomás előbb 200 mm-re kúszott fel, aztán 300-ra, 400-ra … 430-ra és 460-ra növekedett. Az űrhajó fedélzetén több tucatnyi elektromos árammal működő berendezés és áramkör volt, és Pásával mindketten jól tudtuk, hogy ilyen magas oxigénnyomáson egyetlen szikra is hatalmas robbanást idézhet elő a kabinban. Hasonló helyzet alakult ki ahhoz, ami négy évvel ezelőtt végzett Valentin Bondarenkoval a földi tesztek alkalmával.
A vészhelyzetet azonnal jelentettük a Küldetésirányításnak. Azt tanácsolták, hogy vegyük lejjebb a kabin hőmérsékletét és páratartalmát. Ezzel a módszerrel valamennyivel csökkenteni lehet az oxigénnyomást. Bár nem emelkedett tovább, veszélyesen magas szinten maradt. Meg voltunk ijedve.

Megpróbáltuk behatárolni a hiba lehetséges okait. Tudtuk, hogy valahol ereszt az űrhajó, és emiatt termelődik jóval több oxigén – több, mint amennyit képesek vagyunk elhasználni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán az ajtó, vagy az űrhajó testének egy része deformálódhatott el, amikor űrsétám során hatalmas hőségnek volt kitéve, tekintve, hogy a Voszhod-2 ekkor nem forgott, és csak az egyik oldalát érte a napfény. Egy ilyen deformáció okozhatott lassú szivárgást. Kritikus probléma volt. Egyetlen megoldás sem jutott az eszünkbe. Mindkettőnket komolyan aggasztott ez a helyzet.
Eszembe jutottak Szergej Pavlovics Koroljov utolsó szavai, amit még aznap reggel intézett hozzám, mielőtt az indítóállványzaton felmentünk volna a Voszhod-2-höz. „Nem fogok sok tanáccsal szolgálni, és nem kérek tőled sokat, Aljosa. Csak ne hajtsd túl magadat. Egyszerűen menj ki a hajóból, majd térj vissza. Tartsd észben az összes orosz közmondást, ami az orosz embereket segítette, hogy átvészeljék a nehéz időket.” Koroljov belém vetett hite hatalmas erőt adott nekem. De ki láthatta előre, hogy ilyen nehéz idők várnak ránk?
Térképeinket nézegetve rájöttem, hogy Moszkva fölött kell lennünk. Kinéztem az ablakomon, amikor forgás közben a Föld került a látótérbe. Kék ködbe burkolva Moszkva egy hatalmas homárra emlékeztetett, amit a várost átszelő folyók vénái szaggattak szét. Szvetlánára és Vikára gondoltam. Nem sejthették, hogy oly közel vagyok most hozzájuk, és ezekben a pillanatokban épp rájuk gondolok. Fáradtan, átfázva és éhesen rapszodikus álomba szunnyadtunk.

Pár órával később egy szelep sziszegő hangjára ébredtem. Azonnal ellenőriztem az oxigénszint-jelzőt. Mint megállapítottam, a nyomás lassan csökkent, és mostanra már a veszélyes, 460 mm-es kritikus érték alá esett.
Oldalba löktem Pasát. „Nézd, csökken a nyomás.” Még mindig hátra volt pár óránk a légkörbe lépésig. A Voszhod-2 még mindig forgott, de úgy tűnt, hogy a helyzet eléggé stabilizálódott ahhoz, hogy sort kerítsünk beütemezett feladatainkra, míg el nem jön a légkörbe lépés megkezdésének ideje. Amikor működésbe léptek az automata landolást segítő rendszerek, a forgás megszűnt, és pár kellemes pillanat erejéig nyugodtan repültünk. Még egy rövid felvételt is készítettem ténykedésünkről.
De aztán az űrhajó ismét furán kezdett viselkedni. Mindössze öt perccel a fékező-hajtómű gyújtása előtt, ellenőriztem a műszereket, és rájöttem, hogy a légkörbe lépés megkezdéséhez nem működik megfelelően az automata irányítórendszerünk. Újra forogni kezdtünk. Le kellett állítani a landolás automata programját. Ez azt jelentette, hogy kézi vezérléssel nekünk kell az űrhajót a légkörbe lépéshez megfelelő irányba állítani, nekünk kell manuálisan kiválasztani leszállóhelyünket, és meghatározni a pontos időzítést, illetve azt, hogy mennyi ideig üzemeljenek a fékezőrakéták, amik visszahoznak majd minket a Föld légkörébe. Nem volt mit tenni, ki kellett iktatni az automatikát. Amint ezzel megvoltunk, az űrhajó forgása ismét lassulni kezdett, és egy ideig fantasztikus nyugalomban utaztunk. A tapasztalt komplikációk ellenére még mindig úgy éreztem, hogy akár száz évig is a világűrben tudnék keringeni.

A kritikus helyzet ellenére, csöndben nekiláttunk felmérni fedélzeti rendszereink állapotát. Ha nem avatkoznánk közbe, űrhajónk még egy évig jelenlegi pályáján, 500 kilométerrel a Föld fölött repülne. Bár életfenntartó rendszerünk további három napig biztosítaná túlélésünket, mindössze annyi üzemanyagunk maradt, hogy egyszer, legfeljebb kétszer igazíthatjuk csak űrhajónkat megfelelő irányba. Tudtuk, hogy a következő keringés során tudunk csak landolni, és hogy minden erőfeszítésünk ellenére a célkörzeten kívül érünk majd földet – a tervezett leszállóhelytől 1500 kilométerrel nyugatra.
Amikor a Krím fölött repültünk el, jó ideje most először jelentkezett be a földi irányítás.
„Hogy vagy, Szöszi? Hol szálltatok le?” Jurij Gagarin volt, ő hívott engem mindig „Szöszinek”. Jó volt hallani a hangját. Még ilyen nehéz körülmények között is melegséget, sőt nyugalmat sugárzott. A többi kozmonauta folyton komoly volt, mi azonban hasonló humorérzékkel voltunk megáldva. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Jurij kedves, gyakorlatias ember volt, aki nem telt el önmagával, mint azt esetleg gondolhatnánk azután, hogy olyan híres lett. Jurijjal volt még egy közös vonásunk: mindketten Koroljov kedvencei voltunk. De abból, amit mondott, egyértelművé vált, hogy a Küldetésirányításnál azt hitték, hogy már leszálltunk.
Pasa bekapcsolta mikrofonját. „Le kellett kapcsolnunk az automata landolást segítő rendszert. Üzemképtelenné vált. Most már csak egy korrekcióra elegendő üzemanyagunk maradt, ráadásul a műszer szerint a légkörbe lépést végző főhajtóműnek nagyon kevés üzemanyaga maradt” – jelentette Pása a lehető leghatározottabb hangján. „Mindössze egyszer kísérelhetjük meg a légkörbe lépést. Ezért azt kérjük, hogy váltsunk át vészhelyzeti-üzemmódba.”
„Igen, engedélyt adunk a vészhelyzeti eljárásrend alkalmazására” – felelte Jurij szinte azonnal, legkisebb jelét sem mutatva a meglepődésnek, amiért mi még mindig földkörüli pályán vagyunk.
Navigátorként az én feladatom volt meghatározni, hova szálljunk le. Pályánk pont Moszkva fölött vezetett: akár a Vörös térre is landolhatnánk. De a lehető legnéptelenebb vidéket kellett kiválasztanunk. Perm város közelében néztem ki egy helyet, ami az Urál-hegységtől valamivel nyugatra fekszik: ez afféle természetes válaszvonal a Volga-térség és Szibéria nyugati része között. Még akkor is szovjet területre érkezünk, ha esetleg elszámolnám magam. Nem kockáztathattuk meg, hogy annyival túllőjünk a célon: ez esetben Kínába érkeznénk, és akkoriban elég rossz viszonyban voltunk a Népköztársasággal. A Küldetésirányítást tájékoztattam a döntésemről. De nem voltam biztos benne, hogy hallották. Nem nyugtázták a bejelentésemet.

Viszont nem volt idő foglalkozni azzal, hogy hallották-e vagy sem. Pása elkezdte a légkörbe lépéshez megfelelő irányba állítani az űrhajót. Ez nem volt könnyű feladat, de Pása kiválóan végrehajtotta. A tájoláshoz szükséges optikai eszköz használatához vízszintesen át kellett hajolnia mindkét ülésen, miközben én stabilan tartottam őt a tájékozódáshoz használt ablak előtt. Ezután nagyon gyorsan ismét el kellett foglalni helyünket, hogy az űrhajó tömegközéppontja megfelelő legyen, és begyújthassuk a fékező-hajtóműveket a légkörbe lépés megkezdéséhez. Amikor Pása bekapcsolta a hajtóműveket, jól hallottuk dübörgésüket, és erőteljes rántást éreztünk, ahogy lefékezték űrhajónkat. Ezzel párhuzamosan a másodpercmutatót figyelve számoltuk azt a rövid időt, amíg a rakétákat működtetni kell, ezután pedig csöndben kinyújtottuk kezünket, és lekapcsoltuk őket. Amikor a rakéták dübörgése elült, ismét nagy csönd vett körül minket. A repülési terv szerint a leszállóegység a fékező-gyújtás után tíz másodperccel válik le a keringő egységről. Magamban számoltam a másodperceket. De valami nagyon nem stimmelt.
Olyan érzés volt, mintha hátulról fékeznének minket, mintha valami visszafelé húzna minket. Amikor megkezdtük visszatérésünket a Föld légkörébe, az ellenkező irányból kezdtük érezni a gravitációt. Ez az erő – műszereim 10 g-t mutattak – akkora volt, hogy szemünkben az apró vérerek egy része megpattant. Az ablakon kinézve rémülten fedeztem fel, mi történt. A leszállóegységet a keringő egységgel összekötő kommunikációs kábel még mindig együtt tartotta a két egységet. Emiatt aztán a közös tömegközéppontunk körül pörögtünk, amikor kevéssel később elértük a légkör sűrűbb rétegeit.
A pörgés végül nagyjából 100 km magasan szűnt meg, ekkor égett el a két modult összekötő kábel, leszállóegységünk pedig kiszabadult. Ezután egy hirtelen rántással kinyílt az első stabilizáló ernyő, később a főernyő is követte. Minden nagyon békés és nyugodt lett. Hallottuk a kötélzet között süvöltő szelet, a modul pedig lágyan ringatózott a főernyő alatt.
Hirtelen minden elsötétült. Egy felhőtakaróba értünk. Aztán egyre sötétebb lett. Kezdtem aggódni, nehogy egy nagy szakadékba landoljunk. Hallottuk a leszállóhajtómű dübörgését, ami alig valamivel a föld fölött begyújtott, hogy lefékezzen minket. Végül éreztük, hogy űrhajónk mozdulatlanná vált. Két méter vastag hótakaróra landoltunk.

Fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Miután beállítottam a kívánt leszállóhelyet, le kellett volna kapcsolnom az elektronikus-mechanikus orientációs rendszert - ez tette volna lehetővé számunkra, hogy pontosan a megadott szélességi és hosszúsági fokra érkezzünk. De eszembe jutott, hogy ezt készüléket elmulasztottam kikapcsolni. Most azt jelezte, hogy Permtől 2000 km-rel arrébb, Szibéria szívében értünk földet.
„Mit gondolsz, mikor találnak ránk?” – fordult hozzám Pása, némi aggodalommal a hangjában, amikor a leszállóegység egy rázkódással végre megállt. Megpróbáltam poénnal elütni a dolgot. „Talán három hónap alatt kutyaszánnal megtalálnak minket.”
Első teendőnk az volt, hogy megtudjuk, merre vagyunk. Ki kellett mászni az űrhajóból. Biztos talajt akartunk érezni a lábunk alatt. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk. Amikor megnyomtuk az ajtónyitó kapcsolóját, a robbanótöltettel felszerelt csavarok – ezek tartották az ajtót zárva – működésbe léptek, és puskapor szaga lengte be a kabint. És bár az ajtó megrándult, mégsem nyílt ki. Valami kívülről nekifeszült. Az ajtó ablakán kinézve láttuk, hogy egy nagy nyírfa jelenti az akadályt.
Nem volt más választásunk, mint teljes erőből elkezdtük rángatni az ajtót, hogy megpróbáljuk kiszabadítani a fa fogságából. Pása összeszedte minden erejét, és sikerült lerángatni az ajtót a megmaradt csavarokról, így az hátracsúszott, majd eltűnt a hóban.

Nagyot szippantottunk, és éreztük, ahogy tüdőnk hirtelen megtelik a friss, jéghideg levegővel. Annyi vészhelyzet után leírhatatlan megkönnyebbülés volt ismét a Földön lélegezni. Átöleltük, és hátba veregettük egymást, amennyire nehézkes szkafanderünk ezt lehetővé tette.
Pása az ajtónyíláshoz evickélt, én viszont moccanni sem bírtam, mivel a lábam beszorult a TV-képernyő konzolja alá. Pása megpróbált kiszabadítani, és addig-addig rángatott engem, míg végül sikerrel jártunk: csizmáim az ülés alatt maradtak. Kipréseltük magunkat az ajtón. Előbb Pása, majd én is kibukfenceztem az űrhajóból, és nyakig elmerültünk a hóban. Felnézve megállapítottuk, hogy a tajgában, egy sűrű fenyő- és nyírfaerdő kellős közepén voltunk. Összegabalyodott főernyőnket a szél a fák ágai között csapkodta olyan 30 vagy 40 méterrel a fejünk fölött.
A leszállóegység hője gyorsan megolvasztotta a havat és a jeget alatt, és lassanként láthatóvá vált a szilárd talaj. Tudtuk, hogy meg kell próbálni mielőbb meghatározni helyzetünket, és tudatni a világgal, hogy életben vagyunk. Visszamásztam a leszállóegységbe a szextánsért és a vészjeladóért. Sütött a nap, és megkíséreltem megállapítani hozzávetőleges helyzetünket a horizont feletti magasságából. Rövidesen azonban felhők takarták el a Napot. Az ég egyre sötétebb lett, majd havazni kezdett, így az űrhajóban kerestünk menedéket.
Szerencsére, Pásával mindketten hozzá voltunk szokva a kemény időjáráshoz. Pása Moszkvától északra, a Vologda térségben született, és gyerekkora nagy részében az otthonához közeli erdőben vadászott, eleinte vadász akart lenni. Én gyerekkoromat Szibéria középső részén töltöttem, ahol arról álmodoztam, hogy egyszer művész lesz belőlem.
Aki még nem élt át ilyet, el sem tudja képzelni milyen megpróbáltatást jelent a túlélni az extrém körülményeket. De én edzett voltam, és úgy éreztem, hogy szinte bármit kibírnék. Pásával úgy éreztük, hogy korábban már mindketten kipróbáltuk, mit bírunk, noha tudtuk, hogy képtelenség lenne megmondani, mennyi ideig kell gondoskodnunk magunkról az országnak ebben a távoli szegletében.
Életbevágóan fontos volt életjelet adni magunkról, hogy a Küldetésirányítás mielőbb ránk találjon. Vészjeladónkon morzézni kezdtem.
„V – N – Vszjo Normalno, V – N … V – N.” Újra és újra. „O – K. Minden rendben, OK … OK.” Nem tudhattuk, hogy az üzenetet megkapták-e.
Túlzottan tisztában voltunk azzal, hogy leszállóhelyünk, a tajga, medvék és farkasak természetes élőhelye. Tavasz volt, a párosodási időszak, mindkét faj egyedei ekkor a legagresszívebbek. Mindössze egy pisztoly volt az űrhajónkon, amit még az utolsó pillanatban raktam be a fedélzetre, viszont rengeteg lőszerünk volt. Sötétedés után egyre hidegebb lett, és emiatt a fák recsegni-ropogni kezdtek – ez a hang ismerős volt gyerekkoromból – a szél pedig üvöltött.

Noha a Küldetésirányítás a légkörbe lépésünk során elvesztette velünk a kapcsolatot, és fogalmuk sem arról, merre lehetünk, vagy egyáltalán életben vagyunk-e, családunkat arról tájékoztatták, hogy biztonságosan landoltunk, és épp egy eldugott dácsában pihenjük ki a fáradalmakat, mielőtt visszatérnénk Moszkvába. Feleségünknek azt tanácsolták, hogy írjanak részünkre köszöntő levelet. Mint mondták, a leveleket eljuttatják nekünk a dácsába.
Fogalmunk sem volt arról, hogy fogta-e a morzeüzenetünket a Küldetésirányítás.
Mint később kiderült, nem: jutott el Moszkvába: az Urál északi részének hatalmas kiterjedésű erdőségei, ahol landoltunk, leárnyékolták a rádióhullámokat. Viszont még a Szovjetunió távolkeleti részén, Kamcsatkában vették a jeleket, sőt, még a nyugatnémet Bonnban is.
Ennél lényegesebb volt, hogy leszállóhelyünk közelében egy teherszállító repülőgép is fogta az adást: egy keresőbrigádot indítottak útnak, és a térségben lévő összes katonai és civil repülőgépnek részt kellett vennie a keresésben.
A délután folyamán, jó pár órával a landolás után egy közeledő helikopter hangjára lettünk figyelmesek. Átvergődtünk a vastag hóban egy tisztásra, és integettünk. A pilóta észrevett minket. De hamarosan rádöbbentünk arra, hogy nem katonai gép volt, hanem civil. A pilótának és a személyzetnek elképzelése sem lehetett arról, hogyan menthetne ki minket.

Ők azonban nem így látták a dolgot. Segítőkészségtől fűtve egy kötélhágcsót dobtak le nekünk, és jelezték, hogy ragadjuk meg, majd másszunk fel a fedélzetre. Ez lehetetlenség volt, hiszen ehhez minimum cirkuszi artistáknak kellett volna lennünk. Egy gyenge, bizonytalan hágcsó volt, szkafanderünk viszont túl nehéz és rugalmatlan volt ahhoz, hogy felmenjünk rajta.
Ahogy hollétünknek híre ment a pilóták körében, úgy kezdett egyre több jármű körözni fölöttünk. Annyian voltak, hogy egy ponton már komolyan aggódtunk azért, hogy össze ne ütközzenek. De segíteni akartak rajtunk. Az egyik gépből egy üveg konyakot dobtak ki, az üveg eltört, amikor nekivágódott a hónak. Egy másik gépből életlen fejszét hajítottak le. Mindennél hasznosabbnak bizonyult viszont két pár farkasbőr csizma, vastag nadrág és kabát. A ruhák fennakadtak az ágakon, de a meleg csizmákat sikerült megkaparintanunk, és felhúzni a lábunkra.
Rohamosan sötétedett, mi pedig rádöbbentünk, hogy aznap éjszaka már nem mentenek ki minket. Tőlünk telhetően gondoskodnunk kellett önmagunkról. A sötétedéssel együtt egyre hidegebb lett. Amikor az űrsétámat követően megpróbáltam visszatérni a kabinba, leizzadtam, és ez a veríték most térdmagasságig lötyögött a csizmáimban. Kezdtem fázni. Tudtam, hogy mindketten fagyási sérüléseket szenvedhetünk, ha nem szabadulunk meg a szkafanderünkben található nedvességtől.
Mezítelenre vetkőztünk, levetettük fehérneműnket, és kicsavartuk belőle a nedvességet. Ezután ki kellett önteni a szkafanderünkben összegyűlt folyadékot, majd szkafanderünk rugalmatlan részét szét kellett választani a puhább béléstől – kilenc réteg alumíniumfóliából és egy dederon nevű szintetikus anyagból állt – majd a puhább bélést alsóneműnkre felhúztuk, és csizmába, kesztyűbe bújtunk. Most már jóval könnyebben ment a mozgás.
Hosszabb ideje próbáltuk kiszabadítani a hatalmas ejtőernyőt a fák ágai közül, hogy általa további szigetelőréteghez jussunk. Fáradtságos munka volt, és kis időre meg is kellett pihennünk a hóban. De ahogy sötétedett, úgy lett egyre hidegebb is, és egyre jobban havazni kezdett. Semmit nem tehettünk: vissza kellett térni a kabinba, és megpróbáltuk olyan melegen tartani, amennyire csak tudtuk. Semmivel nem tudtuk letakarni az ajtó helyén tátongó nyílást, és éreztük, ahogy testünk egyre jobban áthűl, ahogy a külső hőmérséklet -30 Celsius fok alá zuhant.

Másnap reggel egy fejünk fölött köröző repülőgép hangjára ébredtünk. Amikor kikecmeregtünk az űrhajóból, egy Iljusin-14-est pillantottunk meg nagyon alacsonyan, és hallottuk, ahogy a pilóta felpörgeti a hajtóműveket. Később rájöttünk, hogy valószínűleg a leszállóhelyünk környékén ólálkodó farkasokat próbálta meg elijeszteni. A hajtóművek dübörgésén kívül távoli hangokat is hallottunk. Fogtam a jelzőpisztolyt, és leadtam egy lövést, hogy megmutassam a hozzánk vezető utat.
Lassanként egy kis síléces különítmény bontakozott ki a szemünk előtt. Helyiek vezették őket, a mentőcsapat két orvosból, egy kozmonautából és egy operatőrből állt, aki rögtön elkezdett filmezni, amint megpillantott minket.
Újabb huszonnégy óra eltelt, mire egy másik mentőalakulat is helyszínre ért, akik elegendő fát vágtak ki ahhoz, hogy egy helikopter leszállhasson a közelben. Még egy éjszaka várt ránk a vadonban. De ez a második éjszaka már jóval kellemesebben telt az elsőnél. A csapat fát vágott, és egy kis kalyibát épített, majd hatalmas tüzet gyújtott. Vizet melegítettek nekünk, hogy egy nagy tartályban megmosakodhassunk, amit kifejezetten erre a célra szállított oda egy helikopter Permből. Sajtlevest, kolbászt és kenyeret kaptunk enni. Valóságos lakomának tűnt azok után, hogy három napig alig ettünk valamit.
Másnap reggel készen álltunk arra, hogy 9 kilométert síeljünk egy tisztásra, ahol a helikopter várt ránk, hogy Permbe szállítson minket. Onnan Bajkonurba repültünk, ahol a gépről leszállva egy nagy csoport fogadott minket a futópályán. A csapat élén Koroljov és Gagarin állt. Nagyon komolynak tűntek: mosolynak vagy megkönnyebbülésnek nyoma sem volt az arcukon. Összezavarodtunk. Talán bizony mérgesek?
Mint kiderült, ők is össze voltak zavarodva. Bajkonurban ekkor 18 Celsius fok volt, de mi vastag kabátokban, meleg sapkákban és hosszú farkasbőr csizmába voltunk bugyolálva: mentőcsapatunk elfelejtett váltóruhát hozni nekünk. Elég egzotikus látványt nyújtottunk, ahogy ott álltunk a fehér inges, vörös nyakkendős úttörők között.
Amikor közelebb értünk a csapathoz, hirtelen széles mosoly ült ki az arcukra. Odarohantak hozzánk, és hátba veregettek minket. Megöleltük egymást, nevettünk és viccelődtünk. Aztán egy nyitott dzsipben Leninszk város Tyura-Tam vasútállomására kocsikáztunk. Egy több kilométer hosszú, autós felvonulásban volt részünk. Virágokat dobtak elénk. Ifjú úttörők az út mentén sorfalat álltak, és tisztelegtek.
Egy kormányküldöttség fogadott minket, és huszonhat órás küldetésünkkel kapcsolatban kérdések özönét zúdították ránk. Jelentést kellett tenni küldetésünkről. Az enyém rövid volt, és lényegre törő: „Speciális öltözékben az ember képes a világűrben a túlélésre és a munkavégzésre. Köszönöm a figyelmüket”.

A későbbi sajtóközleményekben nem említették meg a küldetésünk során tapasztalt egyik vészhelyzetet sem. Senki nem magyarázott el semmit a nyilvánosságnak. A nyilvánosság úgy tudta, hogy problémamentes volt a küldetésünk. A vezetők a kríziseket megtárgyalták, és elemezték a megfelelő műszaki bizottságok. De ezekről senki nem beszélt.
A kornak megfelelően bőkezűen megjutalmaztak minket erőfeszítéseinkért. Pasával mindkettőnket azonnal előléptettek alezredessé, és megkaptuk a Szovjetunió Hőse címet is. Emellé fejenként 15000 rubel és egy Volga autó is járt. Emellett negyvenöt nap eltávozást is kaptunk.

Ezután egy sor hivatalos, külföldi út következett, ahol tudományos szimpóziumokon és konferenciákon vettünk részt, és számos külföldi államfővel találkoztunk. Sokat utaztunk Kelet-Európában – Csehszlovákiába, Magyarországra, Jugoszláviába, Kelet-Németországba és Bulgária – illetve Franciaországba, Ausztriába, Görögországba és Kubába is eljutottunk.
Bulgáriába a családunk is elkísért minket, Szófia utcáin tömegek hajigáltak virágokat a levegőbe. Ezeket az embereket nem buszokkal szállították ide, hanem önmaguktól, utasítás nélkül ünnepeltek minket. Átlagemberek voltak, tele melegséggel és jóakarattal. Vika egy kis bárányt kapott ajándékba egy nagy masnival a nyakában. Nem igazán tudtunk mihez kezdeni vele. Szvetlána hotelszobánk előtt egy rózsabokorhoz kötötte, de az éjszaka folyamán eltűnt. A sajtóban az jelent meg, hogy elkóborolt.
Amikor másnap este a bolgár elnökkel vacsoráztunk, megkérdezte Vikát, hogy miért nem vigyázott jobban a bárányra.
Vika nem köntörfalazott. „Nem szökött el” – jelentette ki. „A maga emberei vitték el, mivel letaposta a rózsákat.” Mindenki dőlt a nevetéstől.
Szvetlánának nem volt könnyű elviselni, hogy ennyire a figyelem középpontjába kerültünk. Akár otthon, akár külföldön voltunk, valahányszor meghívtak egy esti fogadásra minket, sok nő odajött Pasához és hozzám, és felkértek táncolni.
„Ne sajátítsd ki a férjedet. Mindannyian szeretnénk némi időt eltölteni vele” – mondogatták. Szvetlána fiatal volt, és időnként féltékeny lett. Beletelt egy időbe, mire megszokta ezt a megkülönböztetett figyelmet.
A megkülönböztetett figyelem azzal is járt, hogy hegyekben álltak a levelek. Jurij űrrepülése után annyi levelet kapott, hogy a kezelésükre külön osztályt hoztak létre a Csillagvárosban. A repülésünket követő napokban mi is rengeteg levelet kaptunk – naponta legalább ötvenet. Kezdetben megpróbáltam mindegyikre válaszolni, de aztán kezdett rémálommá válni a dolog, és az osztály gondjaira bíztam ezeket. Közülük sok levél nagyon szomorú volt, emberek kértek segítséget, hogy lakáshoz vagy orvosi ellátáshoz jussanak. De némelyikük megmosolyogtatott, különösen egy.
„Sziasztok, Aljosa és Pása” – írta. „Kockázatos munkátok van. Az enyém is az. Ha az űrben nem működik valami, meghaltok. Ha nekem nem jön össze valami, börtönbe kerülök. A levél megírása után megesküszöm, hogy szakítok a bűnözéssel. Jókívánságaim nektek.” Aláírás: „A Csirke” – aki egy megrögzött betörő volt.
Pár év múlva odaadtam a levelet a belügyminiszternek, és megkértem, hogy nézzen utána, mi lett a tolvajjal. Kis idő múlva visszajött, és azt mondta, hogy „A Csirke” a levél után jó útra tért. A levelet később kiállították a minisztérium házi múzeumában.

1965 nyarán Kubába utaztunk, és látogatásunk történetesen pont egybeesett a kubai forradalom évfordulójával. Kilenc órát álltunk több mint egymillió ember társaságában, és hallgattuk Fidel Castro győzelmi beszédét. Lelkes tömeg volt, de a nagyon meleg és fülledt időben sok embert szállították kórházba napszúrás miatt. Castro ottlétünk alatt gyakran meghívta házába delegációinkat egy-egy vacsorára. Hosszasan beszélt országa mezőgazdasági eredményeiről, a disznófarmokról és egy tehénről, akinek tiszteletére még egy emlékművet is állítottak: naponta több mint 80 liter tejet adott.
De a gondokról is mesélt. Elmondta, hogy dühös a Szovjetunióra, amiért eltávolította rakétáit Kubából. Akkoriban Kuba jobb viszonyt ápolt Kínával, és a két országban sok propaganda szlogen ugyanaz volt. Ekkoriban Kína világforradalomról beszélt, ami Castroban nyitott fülekre talált. A Szovjetunióban kevés követője volt ennek. Kivettük a részünk a forradalomból. Castro időnként megvetően beszélt a Szovjetunióról. Úgy éreztük, mintha leereszkedően viselkedne velünk. Úgy tettünk, mintha észre sem vettük volna. Rövidesen megtanulta, milyen szüksége lesz a Szovjetunió támogatására.
Castro csak ritkán vette ki a szivart a szájából, sokszor még beszéd közben is ott lógott. A szivarok átható szaga nagyon kellemetlen volt, pláne egy magamfajta, nem dohányzó ember számára. Ezen az úton kaptam rá a cigarettára, hogy megpróbáljam elnyomni a végtelen szivarok szagát. Három évembe telt, mire leszoktam.
A külföldi utazásokon kívül egy küldöttség is felkeresett minket az Egyesült Államokból. 1965 áprilisa volt, mindössze pár hét telt el azóta, hogy visszatértünk küldetésünkről. A találkozóra egy szovjet sajtóügynökség irodájában került sor. Először azt gondoltam, hogy látogatóink amerikai újságírók voltak, de rövidesen kiderült, hogy a NASA szakemberei.
Pásával több napig találkoztunk velük, és egyhuzamban számos órát eltöltöttünk velük. Először levetítettük az űrsétámról készült filmet, amit élőben közvetített a szovjet televízió. Aztán órák hosszat kérdezgettek minket. Az interjúkat rögzítették, számos kamerával és speciális világítással filmeztek minket. A találkozóról beszámolt a szovjet sajtó is.
Nem sokat beszéltem az űrhajóba való visszatérés közben tapasztalt nehézségekről. Nem akartam hősnek beállítani magamat. Az űrsétámról készült adásból nem derült fény a problémákra, ahogy abból a hosszabb filmből sem, amit a küldetés után két héttel sugároztak. Ebben látni lehetett, amint a Kremlből Brezsnyev beszél hozzám az űrséta közben. Bekerült az a felvétel is, ahogy megmenekülésünkkor sítalpakon kiérünk az erdőből egy helikopterhez, noha az nem derült ki a filmből, hogy hol vették fel a jelenetet.
Nem hiszem, hogy a beszélgetések során megismert részletek egy asztalfiók mélyén landoltak volna a NASA-nál, és feledésbe merültek volna. Úgy vélem, hogy az általunk szolgáltatott információk hatására Amerika programja az űrversenyben más irányt vett."