Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgKennedy tanácsadója törölni akarta az első amerikai asztronauta űrrepülését, és le akart mondani a világűrről az oroszok javára. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ezen a napon az ország vezető embere fejében megfogalmazódott a jövő. Kennedy úgy vélte, hogy elnökségét tettei alapján ítélik majd meg. Ez a hét berepülő pilóta – vele együtt – nem volt vevő különleges szívességekre, vagy politikai könyöradományokra. Az országukért repültek, és bármit megtettek volna, hogy szolgálhassák az USA-t.
Kennedy úgy vélte, azért került az elnöki székbe, hogy vezesse országát. Most hét fiatalember nézett rá árgus szemekkel, és John F. Kennedy számára egyre inkább eltörpültek azok a javaslatok, amiket tanácsadóitól és a huhogó vészmadaraktól kapott, akik szerint Amerikának nem kell reagálnia az oroszok jelentette kihívásra.

Eszébe jutott, hogy Jerry Wiesner mennyire ragaszkodott ahhoz – később pedig követelte –, hogy töröljék Shepard küldetését. Adjuk csak át a világűrt az oroszoknak - ezt javasolta saját, tudományos tanácsadója. Hadd küldjék csak fel emberes űrhajóikat. Hadd vegyék csak be a Holdat. Adjuk fel!
Kennedynek más elképzelései voltak, és már látta mire képesek az asztronautái. Volt füle ahhoz, hogy meghallja az emberek véleményét, hallotta az örömujjongásukat, amivel azt az űrhajóst fogadták, aki annak a Redstone nevű lángoló gyertyának a tetejére ült, és tökéletes küldetést hajtott végre.

Kennedy most már tudta, mi a dolga: az egész világ a teljesítménye alapján ítéli meg Amerikát a jelenben és a jövőben egyaránt, attól függően, hogy képes lesz-e az USA átvenni a vezetést ezen az új színtéren. Kennedy tudta, hogy menthetetlenül eltűnik a múlt süllyesztőjében, ha nem reagál az oroszok kihívására.
Azzal is tisztában volt – hiszen már sokat gondolkozott ezen – hogy talán egy eléggé távoli célt kellene kitűzni, ami időben is elég távol van ahhoz, hogy Amerika behozhassa lemaradását, és győzni tudjon. Azt is tudta, hogy az orosz hordozórakéták mellett eltörpültek Amerika legjobb rakétái is. Az USA még mindig csak keringő teáscsészéket állított földkörüli pályára, az oroszok viszont már traktorokat. Ezek tények voltak.

De bárhogy is legyen, Amerika nem nyerheti meg az űrversenyt a jövőben, ha az csak földkörüli pályára korlátozódik. Az oroszok ezen a téren messze az USA előtt jártak. Így minden azon múlt, hogy kivárják az alkalmas időpontot, amikor az USA új programja ugróstartot vehet.
Ott és akkor eldőlt minden. Kennedy elnök eldöntötte, hogy olyan célt tűz ki az Egyesült Államok elé, amire az oroszok sem voltak az amerikaiaknál jobban felkészülve. Ez pedig más volt, mint a Hold.

Kennedy felállt, és Shepard felé indult. „Mi a programja, Parancsnok?”
„Egy felvonulás van betervezve, Elnök Úr, és aztán a Kongresszus pár tagjával találkozunk. Ezután lesz egy ebéd …”
„Az még ráér” – szakította félbe Kennedy. „Most velem jön. Ön, Newt, a felesége és Lyndon velem tartanak a Műsorszórók Országos Szövetségének ülésére egy gyors látogatás erejéig. Aztán kezdődhet a parádé.” Shepard bólintott. Tudta, hogy Newt Newton Minnowot takarja, aki a Fehér Ház kommunikációs igazgatója volt.
Shepardnak nem volt ínyére a dolog. Türelme gyorsan kezdett elpárologni. Határozottan ellenére volt, hogy kihasználják. A műsorszórók gyűlésére az elnök társaságában besétálni olyan lesz, mintha egy Shepard névre hallgató háborús trófeával dicsekednének, és ez a dolog bűzlött. Miután valamelyest lehiggadt, emlékeztette magát arra, hogy Kennedy a főparancsnok, és szinte minden megbocsátható a parancsmegtagadás kivételével. Valamelyest enyhítette ellenérzéseit, hogy őt és Louise-t székeikből felállva, ovációval fogadták.

Amíg Kennedy a műsorszórók gyűlésén volt, Lyndon Johnson belekarolt Alan és Louise Shepardba, és Alant a Fehér Házat a Capitoliummal összekötő Pennsylvania Avenue-n megrendezett felvonulás fő attrakciójává tette. Alant zavarta, hogy a másik hat Mercury-asztronauta és feleségük a menetben mögötte haladt.NASM-2B25174p.jpgLyndon Johnson mindent elkövetett azért, hogy Shepard mellette üljön a parádés, nyitott limuzin hátsó ülésén, eközben Alan attól félt, hogy az alelnök keze kiesik a helyéből, olyan hévvel integetett a tömegnek, megállás nélkül. De a tízezrek integetése Shepardnak szólt, és Alan pontosan tudta, hogy minden másodperccel nagyobb támogatást szereznek egy grandiózus, emberes űrprogram finanszírozására. Ha ezt a hatalmas lelkesedéshullámot és hőskultuszt képesek meglovagolni, az asztronauták révben érezhetik magukat egy holdutazáshoz.

Shepard hangulata a lehetséges holdutazás okozta lelkesedés és az egyre növekvő harag és undor között ingadozott, amikor látta, hogyan bánnak asztonauta-társaival.
„Utáltam, hogy nekik mögöttem kellett jönniük, és ha látni akartam őket, hátra kellett néznem” – mondta. „Egy ponton döbbenten láttam, ahogy Deke Slayton és John Glenn megpróbált felkéredzkedni az egyik autóra, ami a sajtó képviselőit szállította.
„Deke és John a Capitolium épületénél leszálltak saját autójukról, és a nagy felfordulásban valahogy szem elől tévesztették azt. Megpróbáltak egy másik autóra felkéredzkedni, nehogy eltávolodjanak a menettől.”
„A sajtósok nem ismerték fel őket, és elzavarták őket. „Takarodjatok, fiúk” – ordította az egyik fotós. „Semmi szükség hívatlan vendégekre!
„Hallottam, hogy Deke próbálja elmagyarázni, hogy Johnnal együtt ők is asztronauták. Erre egy másik fotós azt ordította: „Persze, a nagymamám pedig Anglia királynője! Húzzatok innen!”
„Dühös voltam” – mondta Shepard. „Lyndonhoz fordultam, és kértem, hogy állítsa meg a kocsit. Hátra akartam futni Deke-hez és John-hoz, és segíteni nekik. De kábé ekkorra már pár NASA-s odarohant hozzájuk, és elmagyarázták a sajtónak, hogy kik is ők valójában, majd felszállhatták a kocsira.”
„Akkor megfogadtam magamban valamit” – mondta Alan. „Soha többé nem mondom, hogy ezt vagy azt tettem. Ettől kezdve mindig többesszámban beszélek: mi, asztronauták ezt tettük, és erre meg arra készülünk.”

A nap aztán csak véget ért egyszer. Egyik része nagyszerű volt, másik részét viszont kellemetlen szájíz kísérte, és többségük már attól is boldog lett volna, ha soha többé nem kell Washingtonba utaznia. Ugyanakkor a látogatás során tapasztaltak nem hagyták nyugodni az asztronautákat. Ennek nem a tömeg vagy a felvonulás, esetleg a fülsiketítő éljenzés volt az oka. Távolról sem. Hanem egy visszafogott hangvételű beszélgetés, aminek egyik résztvevője hintaszékből beszélt hozzájuk. Kennedy tényleg komolyan gondolta a holdutazást.

Húsz nappal azután, hogy Shepard a Freedom Seven fedélzetén az űrben járt, Kennedy már döntött. Összevetette és kiértékelte az Egyesült Államok és a Szovjetunió hordozórakétáinak teljesítményét. Elfogadta az űrkutatásban az oroszok mindent elsöprő fölényét. Hosszútávú játszmába kívánt kezdeni, hogy legyen ideje az amerikai tudománynak, technológiának és iparnak összeszedni magát. Tisztán megfogalmazott célokkal le tudják majd hagyni a szovjeteket. Kennedy bízott az amerikaiakban, nem kevésbé az amerikai tudományban és az iparban.

A Kongresszus előtt harsány hangon bejelentette, hogy az ország számára elérkezett az idő, hogy hosszabb távban gondolkozzon, és átvegye a vezetés a világűrben, ami aztán Amerikát és az egész világot egy szebb jövő felé vezetheti.
Felkavaró őszinteséggel Kennedy rámutatott arra, hogy az oroszoknak elképesztően nagyteljesítményű rakétáik vannak. Kiemelte, hogy amíg Amerika a jövővel kapcsolatos terveivel ötölt-hatolt, addig az oroszok belevetették magukat a nagyteljesítményű rakéták építésébe, amik tökéletesen alkalmasak az űrrepülésekhez is.
Kennedy mindent egy lapra tett fel. Az oroszok vezetnek. Azt nem ígérhette meg a Kongresszusnak vagy az amerikaiaknak, hogy az USA felzárkózik, és lehagyja az oroszokat. Erre nem volt garancia.

Azt viszont garantálhatta, hogy amennyiben az ország nem tudja összeszedni magát, abban az esetben Amerika nem csak, hogy az utolsó helyen végez, hanem számtalan évre be is betonozza magát oda. Alan Shepard ugyanakkor megmutatta az amerikaiaknak, hogy ha az Egyesült Államok eltökéli magát a jövőbeli célok mellett, akkor olyan nagy dolgok jöhetnek létre, amiknek aztán az egész világ javát kell szolgálniuk.
Csönd ülte meg a termet, valahányszor Kennedy lélegzetvételnyi szünetet tartott beszédében, a Kongresszust a várakozás, valamiféle varázslat érzése kerítette hatalmába.
„Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre. Egyetlen űrprogram sem gyakorol majd nagyobb hatást az emberiségre, vagy lesz fontosabb az űrkutatás hosszútávú jövője szempontjából, és – itt megállt egy pillanatra – egyik megvalósítása sem lesz olyan nehéz és költséges feladat.”

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a Kongresszus egy emberként állt fel, tapsvihar és egyetértés fogadta az elnök szavait. Kennedy tudta, hogy tökéletes volt az időzítés, és az egész ország ezt akarta hallani. Most odahajította a kesztyűt az oroszok elé. Ha ebből a reakcióból a jövőre nézve következtetést lehet levonni, akkor biztosra vehető, hogy „Új határ” politikája nyomán új élet fogan. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ezt a játszmát kormánya nem vesztheti el. Még ha újra is választanák, az évtized vége felé már biztosan nem lesz hivatalban. Ha a program a terv szerint halad, akkor már egy másik elnök beszélhet a Holdon álló első amerikaiakkal."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr455694670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása