"Ha Gagarin űrrepülése kudarcba fulladt volna, a világ valószínűleg mit sem sejtett volna arról, hogy egy ember is volt a fedélzeten. Ha viszont Shepard küldetése balul ütött volna ki, akkor az egész világ végignézte volna, ahogy egy ember a halálába rohan." Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Louise Shepard a szája elé kapta a kezét. Azt hitte, hogy a szívverése is megáll, amikor a helikopter útjában egy egész galambrajt pillantott meg. Amikor a közelükbe értek, úgy tűnt, mintha a madarak felrobbannának körülöttük. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a Tengerészgyalogság nagy helikoptere alatt, amit jó érzékkel emelt fel a pilóta. Alan Shepard szája a füléig ért: „Néha akadnak izgalmas pillanatok, nem igaz?”
Felesége megszorította a kezét. „Hú. Köszönöm, de inkább nem kérek az ilyesmiből.”
Alan nevetett. „A madarak nem mernének semmi rosszat tenni. Legalábbis, semmiképp sem akkor, amikor épp úton vagyunk az elnökhöz.”
Washington suhant el alattuk. Alan hátrapillantott, és látta a két másik helikoptert, fedélzetükön a többi Mercury-asztronautával és feleségükkel. Fura érzés volt egy katonai gépben civil ruhában üldögélni. De legalább a hölgyek gyönyörűek voltak, mindegyikük fehér orchideát viselt.
Alan csöndben nézte, ahogy maguk mögött hagyták a Lincoln-, a Jefferson- és a Washington- emlékművet. Jobbra a Capitolium látszott, aminek teteje vakítóan visszaverte a napfényt. Ismét előre nézett, ahol már a Fehér Ház látszott, és ahova a helikopter megkezdte méltóságteljes ereszkedését. Alanre mindig nagy hatást gyakorolt ez a csodálatos homokkő-épület, ami a nemzet vezetőinek szolgált az otthonául.
Hibátlanul leszállás volt. A gépből kifelé menet, Alan a pilótához fordult. „Gyönyörű landolás volt” – mondta. Ennél a pár szónál nagyobb örömöt senki nem okozhatott volna a tengerészgyalogosnak.
A Shepard házaspár a Fehér Ház kertjében állt, szemtől-szemben az Egyesült Államok elnökével.
John F. Kennedy a jobbját nyújtotta. „Üdvözlöm, Parancsnok, és gratulálok” – mondta barátságosan. Alan és Louise köszöntötték Jackie Kennedyt. Ekkorra már a többi asztronauta is megérkezett, és valamennyien a Rózsakertbe mentek.
„Kis híján megállt bennem az ütő, amikor megpillantottam a rám várakozó hatalmas delegációt” – idézte fel Shepard. „Kormánytagok, kongresszusi vezetők és kormánytisztviselők gyűltek össze a Fehér Ház tornácán. A személyzet egy fedett sétányon zsúfolódott össze.”
Nem rossz fogadtatás ez ahhoz képest, hogy egy New Hampshire-i farmer fiának szól – gondolta, miközben Kennedyt egy kis faemelvényhez követte. „Hölgyeim és Uraim” – kezdett az elnök lendületesen a mondandójába – „szeretném mindannyiunk örömének hangot adni, hogy ma körünkben üdvözölhetjük Shepard Parancsnokot és Mrs. Shepardot. Úgy vélem, ők tudják, hogy eme nagyszerű ország állampolgáraiként milyen büszkék vagyunk Alanre, milyen elégedettek vagyunk teljesítményével, és, hogy mekkora szolgálatot tett országunknak.”
„És szintén nagyon büszkék vagyunk Mrs. Shepardra” – folytatta Kennedy. Alan a feleségére kacsintott, akinek sikerült ezt egy röpke mosollyal viszonozni. Kennedy a másik hat asztronautáról sem feledkezett meg.
„Egyenlő mértékben vagyunk büszkék rájuk” – mondta. Valami megcsillant Kennedy szemében, de aztán humorral ütötte el a dolgot. „Ők az életrevalóak” – hangsúlyozta a hivatalnokok előtt álló asztronautákra mutatva. „A többiek meg washingtoni alkalmazottak.”
Kennedy befejezte a beszédét, és Shepardhez fordult, hogy kitüntesse őt a NASA kiváló szolgálatért járó érdemrendjével (NASA Distinguished Service Medal). Az érem a kezéből az emelvény padlójára esett, ami azzal a váratlan látvánnyal jutalmazta meg a nézőket, hogy végignézhették, amint az elnök és az asztronauta kis híján lefejeli egymást, amikor mindketten egyszerre hajoltak le érte.
Kennedy volt a gyorsabb, és legalább ilyen frissen reagált. „Ez a kitüntetés” – mondta – „a földről szállt fel.” A helyzetet elegánsan sikerült menteni, tapsot és nevetést váltott ki a tömegből. Kennedy átnyújtotta az érmet Shepardnak, de Kennedy felesége előrehajolt. „Jack, te tűzd ki.”
„Hadd tűzzem fel én” – mondta Kennedy Shepardnak. „Megteszem a kötelességem.”
Shepard figyelmét nem kerülte el a rejtett üzenet, ami az érme átadását kísérte: különös kötődést érzett az elnökkel, aki szintén a haditengerész-parancsnokoknak kijáró három sávot viselte. Shepard meghatódott. „A mai nap elhomályosítja a múlt hét pénteken történteket” – utalt Mercury-repülésére, miközben átvette az érmet. „Az igazat megvallva, sokkal kevesebbet aludtam tegnap este, mint a repülés előtti éjszakán. Ez így igaz” – tette hozzá. „nagyra értékelem ezt a megtiszteltetést. De a mai nap elismerése igazából a NASA csapatát illeti, akik mindezt lehetővé tették.”
A hivatalos ünnepség véget ért, Jackie Kennedy pedig körbekalauzolta az asztronauta-feleségeket a Fehér Házban. Az elnök kedélye megváltozott, amint az asztronauták, Lyndon Johnson, a személyzet számos tagja, és pár NASA-tisztviselő az Ovális Irodába ért. Kennedy kényelembe helyezte magát hintaszékében, kérdezett egy-két dolgot Shepard repülésével kapcsolatban, majd rögtön a lényegre tért. Arra volt kíváncsi, hogy mihez akar most kezdeni a NASA. Nem a tervezés, hanem a tettek szintjén. „Tájékoztassanak engem erről” – mondta, minden további felvezetés nélkül.
Az asztronauták gyors, sokat sejtető pillantásokat váltottak egymással, amikor meghallották, milyen irányt vesz a beszélgetés. James Webb és Bob Gilruth a NASA részéről a Mercury-n jóval túlmutató dolgokban gondolkozott. „Édes Istenem” – mondta magában Shepard – „ezek a palik arra készülnek, hogy embert küldjenek a Holdra!”
Alan és Deke számára is nyilvánvaló volt, hogy a NASA tisztviselői korábban már beszéltek erről az elnökkel.
Webb azt mondta Kennedynek, hogy szerinte az ország pár éven belül embert juttathat a Holdra. Mások is kifejtették a véleményüket. Kennedy figyelmesen végighallgatta őket, majd az asztronautákhoz fordult.
„Nem arra készülünk, hogy felrakjunk titeket egy rakétára, és elküldjünk a Holdra” – mondta lefegyverzően. „Csak beszélgetünk róla.”
Shepard azonnal reagált. „Én készen állok” – mondta. A másik hat asztronauta visszhangozta véleményét.
Kennedy nem válaszolt. A kormányát érő nagy nyomásra gondolt. A Disznó-öbölben elszenvedett kudarc befeketítette New Frontier „Új határ” politikáját, és a kommunista erődemonstráció az egész világra kiterjedt. Az oroszok mindenhol ott voltak, és nagy rakétáikat használták fel politikai rendszerük felsőbbrendűségének bizonyítására.
Senki nem kételkedett abban, hogy Kennedy bőséges, harctéren szerzett tapasztalataival és műszaki ismereteivel maximálisan tisztában van Shepard űrugrásának korlátozott jelentőségével, főleg, ha azt Jurij Gagarin földkörüli repülésével hasonlították össze. Kennedy mégis határozottan szándékozott kiállni Shepard mögött, mivel ez a haditengerész-pilóta megmutatta igaz jellemét, hiszen mielőtt még egyáltalán felszállt volna a földről, már tudta, hogy küldetése kisebb jelentőségű Gagarinénál. És ezt a világ szeme láttára tette, miközben a kamerákat szinte a szájába tolták: minden nyíltan történt, és nem a színfalak mögött, mint a szovjetek esetében.
Ha Gagarin űrrepülése kudarcba fulladt volna, a világ valószínűleg mit sem tudott volna arról, hogy egy ember is volt a fedélzeten. Ha viszont Shepard küldetése balul ütött volna ki, akkor az egész világ végignézte volna, ahogy egy ember a halálába rohan.
John Fitzgerald Kennedy eltökélt volt arra, hogy maximálisan kiaknázza a hét fiatalemberben rejlő lehetőségeket. Mindent, amit az „Új határ”-politika megkövetelt: a bátorság és a tisztelet erejét."
