Ő pedig nem más volt, mint Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka, aki 1967 januárjában halt meg két társával együtt az űrhajó földi tesztelése során. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Houstonban a történtek durva érzelmeket korbácsoltak fel. Deke, Alan és más asztronauták felkeresték a nemrég megözvegyült hölgyeket. Patricia White otthonában gyülekeztek.
„Még mindig a megrázkódtatás hatása alatt voltam. Össze voltam zavarodva és összetört bennem valami – így lehetne a legjobban jellemezni az, ahogyan akkor éreztem” – mondta Deke Slayton. „Betty, Pat és Martha jobban tartották magukat, mint én. A feszültséget egy nekem készített meglepetés-ajándékkal oldották.”
Hihetetlen volt. Ez a három nő, akik épp az imént vesztették el férjüket a tomboló tűzben, abban az űrhajóban, amiről azt hitték, hogy a világűrbe repíti őket. Most azonban Deke miatt aggódtak.
Régi hagyománya volt annak, hogy minden asztronauta egy ezüst kitűzőt kapott. Ez egy felfelé ívelő csillagot ábrázolt, ami hosszú, üstökösszerű csóvát húzott maga után. Amikor egy újonc kilépett a Föld feletti vákuumba, és ezzel ténylegesen asztronautává vált, kapott egy második, ezúttal arany kitűzőt is. Az Apollo-1 három űrhajósa úgy látta, hogy Deke szívproblémái miatt valószínűleg sosem repülhet a világűrbe. Ugyanakkor Deke nélkül sosem lett volna esélyük elhagyni az indítóállást. [Az alábbi képen Gus Grissom látható:]
Így aztán Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee azt tervezte, hogy egy arany asztronauta-kitűzőt visznek majd magukkal az Apollo-1 fedélzetén, amit a küldetés után Deke-nek adnak, hogy azt viselje. Gus ugyanis tudta, hogy Deke sosem tenne ki magára olyan kitűzőt, ami egy az egyben olyan, amilyet a világűrt megjárt asztronauták viselnek. Ezért aztán a három asztronauta egy aprócska gyémánttal helyettesítette a csillagot.
„Mivel a fiúk többé már nem valósíthatták meg tervüket” – emlékezett vissza Deke – „a feleségek, valamilyen indíttatásból épp életük legszomorúbb és legborzalmasabb pillanatát választották arra, hogy átadják nekem ezt a kitűzőt. Teljesen meghatódtam. Ez olyan gesztus volt, amit soha nem felejtek el.”
Az Apollo-1 tűzet követő napokban a szerencsétlenül járt asztronautákról az ország szinte valamennyi otthonában megemlékeztek. Frank Sinatra otthona sem volt kivétel.
„Tíz nappal Gus, Ed és Roger halála előtt” – idézte fel Alan Shepard – „a kaliforniai Downey-gyárba repültek abban a reményben, hogy kipróbálhatják a frissített Apollo-szimulátort. Az egyik T-38-as gépen apróbb problémák léptek fel, ezért a Las Vegas melletti Nellis Légibázison meg kellett szakítani útjukat. Úgy döntöttek, hogy a javítást Vegasban várják ki, ahol egyúttal kikapcsolódhatnak az éjjel-nappal tartó kiképzés után.
„A városban megnéztek egy műsort, ahol Frank Sinatra lépett fel. Alighogy Gus, Ed és Roger megjelent a teremben, Frank a színpad előtti asztalhoz ültette őket. Asztronauta kabátjuk volt rajtuk, és Sinatra-nak megtetszett Gusé, rajta a küldetések jelvényeivel, meg mindennel.”
„Nos, Gus, mindössze ennyit mondott, „Tessék, itt van”, és ezzel odaadta a kabátot Sinatrának, aki ettől úgy meghatódott, hogy elsírta magát a közönség előtt. Tíz nap múlva még jobban sírt.”
Gus Grissomot az Arlington Nation Cemetery-ben helyezték végső nyugalomra. Sortüzeket lőttek a levegőbe, egy kürtös gyászzene megindító dallamát játszotta, és sugárhajtású vadászgépek mennydörögtek el az egybegyűltek feje fölött végső tiszteletadás gyanánt. Hat egyenruhás férfi állt vigyázzban, arcuk komor volt és szigorú. Korábban heten voltak, mint az amerikai asztronauták eredeti, első csoportjának tagjaiként. Nyolcévnyi kőkemény munka után ez a tragédia hatra csökkentette a számukat. Velük gyászolt az Egyesült Államok elnöke, a hátrahagyott családok, a kormány és az űrprogram magas beosztású tisztviselői is.
Három órával később újabb tiszteletadásra került sor. Egy kürt panaszos hangja és vadászgépek dübörgése kísérte Roger Chaffee-t utolsó útjára, hogy aztán Grissom oldalán kerüljön végső nyugalomra. Még aznap Ed White-ot az általa szeretett West Pointban a széles Hudson-folyóra néző meredélyre kísérték. Ezzel végetért egy korszak. Most viszont mindent elölről kellett kezdeni.
Deke és Alan tudta, hogy a sok, frissen érkezett új asztronauta és a későbbiekben hozzájuk csatlakozók előtt egyikük sem mutathatja ki, mit érez Gus és társai elvesztése miatt. „A repülősök életéhez ez hozzátartozik” – mondta Deke a többi asztronautának – „Sok mindent láttam már. Láttam repülőket összeütközni, láttam, amikor a gépet légvédelmi tűz találta el, és lángolva zuhant alá. Egy gép meg is bokrosodhat, és akkor elvesztesz egy bajtársat, egy barátot. Ez kemény dolog, de a pilótaélet velejárója. Ugyanakkor átkozottul megbocsáthatatlan egy indítóálláson keletkező tűz, amikor hirtelen elszabadul a pokol! A berepülő pilótáknál senki nem számol azzal, hogy a földön kell meghalniuk. Mégis megrázod magad, és folytatod a repülést. Csak abban reménykedhetsz, hogy nem te leszel a következő. Azt hiszem ez olyasféle lehet, mint a paranoia. Hátranézel, hogy meggyőződj arról, nem üldöznek-e. De sose felejtesz el előre nézni.”
Az űrprogram vezetésében hatalmas változásokra került sor. A NASA virginiai Langley Kutatóközpontjának igazgatóját Jim Webb felszólította egy vizsgálóbizottság felállítására, hogy „kiderítsék, valójában mi a fene történt”. Floyd L. Thompson bólintott, és a legkeményebb vizsgálóbiztosokat és specialistákat vonta be. Az asztronautákat Frank Borman képviselte, aki korábban két hetet töltött a Gemini-7 fedélzetén. A kormány és a gyártók részéről ezerötszáz elkötelezett férfi és nő állt csatasorba, majd belekezdtek az elszenesedett Apollo-1 átvizsgálásának hatalmas feladatába. Semmi nem kerülte el a figyelmüket a lehorzsolt drótoktól kezdve a megszilárdult buborékokig, amik a fém olvadásakor jöttek létre. Huszonnégy kilométernyi drótot vizsgáltak át, majd a műszerek, kapcsolók, csövek és csatlakozások szó szerint ezreit vették sorba. Újra megépítették az Apollo-1-et, nyeltek egy nagyot, majd felgyújtották. Ez olyan megrázó volt, hogy sokan hazamentek, és inkább otthon bámulták a falat. Túl valóságos volt, túl sok sebet szakított fel. Ugyanakkor ebből tanultak is. És megváltoztatták az Apollo-űrhajót, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami januárban a Nyolcas szinten történt."
