Az első amerikai asztronautát visszaútján 11 G terhelés érte, a hőpajzs több mint 600 Celsius fokra hevült, de a kabin hőmérséklete nem haladta meg a 39 fokot. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Deke tűkön ült. „Látod a gyorsítórakétát?” Hangjába némi aggodalom vegyült.
A start előtt a mérnökök attól tartottak, hogy amikor Shepard begyújtja a fékezőrakétákat, eléggé lelassul ahhoz, hogy a saját ballisztikus ívét követő üres Redstone-rakéta utolérje, és megzavarja a Mercury küldetését.
Shepard ezt álproblémának tartotta. Vénasszonyok sopánkodásának. Bár a Mercury és a Redstone elhagyta az atmoszférát, az üzemanyag elfogytával, a puszta emelkedés miatt is fellépett némi lassulás. A Redstone mérete és súlya annyival nagyobb volt, hogy még az a kevés levegő is bizonyos mértékig befolyásolta ballisztikus pályáját, és ettől jóval a Freedom Seven alatt marad. Alan úgy vélte, hogy a Redstone ballisztikus pályája jelentősen a Mercury alatt ível majd, mielőtt rövidesen visszacsapódik a légkör sűrűbb rétegeibe, ahol az óceán felé zuhanva elkezd megsemmisülni.
Shepard számításai helyesnek bizonyultak. Jóval a Freedom Seven alatt az irányíthatatlanná vált Redstone vadul bukfencezett, megnőtt a légellenállása, és hatalmas erők feszegették a rakéta szerkezetét. A Redstone olyan volt, mint egy magatehetetlen, ijedt bálna, amit a légkörbe lépéskor láthatatlan cápák tépnek darabokra, testéből nagy falatokat harapva ki. Fémszerkezete gyorsan felhevült a légellenállás következtében. A Redstone mögött megjelent a pusztulás első jele: egy darabka levált le az ionizált csíkban, amit az egyre sűrűbb levegő hozott létre.
Odalenn, egy teherhajó szántotta a vízet észak felé eseménytelen útján a nyugodt vízeken. Egészen addig, amíg az első amerikai emberes űrrepülés jelei meg nem jelentek a színen. A Mercury és a Redstone is erős hanghullámokkal csapott végig a légkörön. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a lökéshullámok leszáguldtak, át az égen, és nekicsapódtak a hajónak. A parancsnoki híd ablakai megzörrentek, és vadul megremegtek a vízen terjedő hangrobbanás hatására. A hangsebességgel terjedő lökéshullám ijesztő dolog, pláne, ha lövésünk sincs arról, hogy rövidesen épp ránk szakad az ég.
A megrettent legénység először azt hitte, hogy hajójuk felrobbant. A kapitány nyújtogatta a nyakát. „A pokolba, mi a fene volt ez?” – kiabálta. Mielőtt bárki válaszolhatott volna, fülsüketítő süvöltés és roppant erők rázták meg a hajót. Valaki felfelé mutatott, és elkiáltotta magát: „Uramisten! Odanézzetek!”
A fekete-fehér, megszenesedett és még mindig égő Redstone vadul bucskázva zuhant le az égből, magasan áthúzott a hajó fölött, majd sok kilométerrel keletre csapódott be az Atlanti-óceánba. Számtalan gejzír lövellt fel az égbe azon a helyen, ahol vizet ért. A Redstone nem egykönnyen adta meg magát, és úgy tűnt, hogy létét látványos vízibalettel kívánja befejezni. Kétszer megpattant a vízen, mindkétszer hatalmas vízfalat hozott létre. Aztán még utoljára az oldalára bucskázott, mielőtt örökre elnyelték a habok.
A legénység megdöbbenve nézte az eseményeket. Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul álltak, és csak a rádiós kiáltásai rázták fel őket. „Hé, mindenki a fedélzetre! Mindenki! Ezt hallgassátok!” Ezzel a mikrofont a rádióhoz tette, miközben vaktában keresett valakit, aki esetleg meg tudja magyarázni, hogy mi a fene folyik itt. Az NBC rádiómérnöke, Joe Sturniola épp rövidhullámú rádiókészüléke előtt ült Grand Bahama Islanden, és vette a teherhajó hívását. Tisztán hallotta a rádiós szavait: „Nem lehetett repülőgép. Nem repülő volt. Nem tudjuk mi volt!”
Sturniola azonnal válaszolt. „Srácok, épp most került el benneteket egy rakéta, amin az első amerikai asztronauta utazott a világűrbe.”
„Egy rakéta?”
„Pontosan.”
„Egy asztronauta? Világűrbe? Egy amerikai?”
Sturniola elvigyorodott. „Így igaz. Ez a Grand Bahama Island, és rövidesen ide érkezik Alan Shepard asztronauta.”
„Oké. Itt a Freedom Seven … a G-terhelés három … hat …” Hangja elakadt, mintha egy nagy, láthatatlan kéz iszonyú erővel szorítaná.
„Kilenc…” – morogta a kipróbált technikával, amikor megfeszítette testét és izmait, hogy a szavakat valahogy kipréselje megkínzott torkán. A szavak még mindig az irányítása alatt voltak. Morogva bár, de tudott beszélni.
„Rendi.”
Deke nem akart a föld felé száguldó űrhajó fedélzetéről érkező szavak közül egyet sem akart elmulasztani.
„Oké… Oké…” Ahogy nőtt a terhelés, úgy vékonyodott el Alan hangja. A normál gravitáció tizenegyszeresénél járt, közel ahhoz, hogy súlya egy teljes tonnát „nyomjon”. De a centrifugában tizenegy G-t is elviselt, és tudta, hogy ezúttal is menni fog.
Ki is bírta.
Deke hangja törte meg a csendet utolsó bejelentkezése után. „Tiszta a vétel, Seven.”
„Oké” – mormolta összeszorított fogakkal Alan, aki többé már nem a világűrben volt, hanem elérte a légkör felső rétegeit. Nem számít, milyen büntető erők érik: amíg legalább ezt az egy szót ismételgeti, addig tudni fogják, hogy ura a helyzetnek.
„Oké…” A földi irányítók felfigyeltek hangjának változására. Már nem remegett annyira. A hangszíne már nem volt olyan magas. Radarral figyelték az útját, tudták, hogyan csökken a magassága, de az emberi hang mindennél fontosabb volt. A kapszula gyorsan lassult, és a G-erők is kezdtek megszelidülni.
„Oké … itt a Seven, oké. 13 700 méter. Ö, most már 12 200 méter.”
Shepard már túl volt a büntető G-erőkön, a lassuláson, valamint a légkörbelépés perzselő hője által okozott kálvárián. Nagyszerűen érezte magát. Közvetlenül a háta a mögött a hőmérséklet elérte a 665 Celsius fokot, ami egyúttal az űrhajó kritikus tesztje is volt, és nem egy semmiség a benne ülő embernek. A perzselő süllyedés legforróbb pillanataiban sem haladta meg a kabin legmagasabb hőmérséklete a 39 Celsius fokot. Szkafanderében a csúcshőmérséklet a műszerek tanúsága szerint 30 Celsius fok volt. Csöppet sem kibírhatatlan, gondolta mosolyogva. Csak szépen és nyugodtan.
De még mindig nem ért véget az utazás ezen a hullámvasúton: pár megpróbáltatás és hepehupa még várt rá.
Magasságmérője 9450 métert mutatott, amikor Deke hangja ismét megszólalt. „Seven, pont a célkörzet kellős közepébe érkezel.”
Ez jó hír volt. A küldetéssel kapcsolatos számítások olyan közel álltak a tökéleteshez, amennyire ez egyáltalán lehetséges, de ugyanílyen jól teljesített a Redstone és az űrhajó is. A Mercury egyenesen az Atlanti-óceán felé, a Grand Bahama Island közelében lévő mentőkörzet közepe felé tartott. A Cape északnyugatra 480 kilométerre volt, de Alan gyors süllyedése miatt rövidesen megszűnt a rádiókapcsolat. Nem volt idő a hosszú búcsúzkodásra: elköszönt Deke-től, és közölte, hogy új frekvenciára vált.
„Rendben, Seven, vétel. Átkapcsolsz a GBI frekvenciára.”
Deke valósággal kilőtt a Mercury Irányítóközpontból. Shepard kis híján felnevetett. Tudta, hogy Gus is Deke-kel tart, majd felmásznak egy NASA-vadászgépbe, és azonnal felszállnak, hogy még időben GBI-ra érkezzenek. Itt várnak, amíg Shepardot a mentőhajó fedélzetéről egy helikopter oda nem szállítja.
„Seven, hallasz?” – új hang jelentkezett be a GBI frekvenciáján.
„Vétel” – felelt Alan, és szemével elkezdte keresni azt a mentőhajókból álló flottát, ami őrá várakozott. De a történetnek ezzel még nem volt vége: oda is kellett érnie ahhoz a flottához, mégpedig egyben. Ez pedig azt jelentette, hogy az ejtőernyőknek ki kellett nyílniuk. Méghozzá tökéletesen. Vagy mindaz, ami eddig olyan csodálatosan ment, egy pillanat alatt semmivé lesz. Belenézett a periszkópba. A fenti borítólemezeket letépte a zuhanó űrhajó menetszele.
„Hálásan néztem” – mondta később. Ez az egyszerű és tömör megfogalmazás arra a látványra utalt, amikor a kis fékezőernyő elsőként megjelent, hogy stabilizálja az űrhajót. „A fékezőernyő rendben hatezernégyszázon, a periszkóp is kint van.”
Így süllyedt a Freedom Seven Alan Sheparddal a fedélzetén, miközben a kicsi, de életfontosságú fékezőernyő összevissza csapkodott. A magasságmérő egyre kisebb értékeket mutatott. A következő állomás 3000 méteren következett, ezen a ponton kellett kinyílnia a főernyőnek. Ha mégsem nyílt volna ki, nos, arra az esetre Alan a kis kabinban ujját már a „húzd-mint-állat-gyűrűn” tartotta, aminek megrántásával egy második, tartalékernyő is kinyílik.
„Készen állok a főernyőre.”
A Freedom Seven igazi bajnokként folytatta útját. A periszkópon át Alan szeme elé tárult „a küldetés leggyönyörűbb látványa. Az a narancs- és fehérszínű szörnyeteg olyan csodálatosan bontakozott ki fölöttem. Azt üzente, hogy megmenekültem, hogy minden rendben, megcsináltam, mindannyian megcsináltuk. Hazaérkeztem.”
„A főernyő rendben” – jelentette. „A főernyő reefelt, és jónak tűnik.” [A főernyő a reefelés miatt nem azonnal „lobban be”, a kupola részlegesen fújódik fel.] A Freedom Seven előreátra ringva ereszkedett. A főernyő teljesen kinyílt, és egy varázslatos narancs- és fehérszín virágba szökkent. Egy pillanattal később Alan Shepard már lágyan ereszkedett az óceán felé.
Felnyitotta sisakja rostélyát. Gyorsan lekapcsolta magáról az életfenntartó rendszerek szkafanderére kötött vezetékeit, majd kioldotta szíjakat, amik a kabinba rögzítették. Nem akarta elkapkodni a kiszállást, csak felkészült arra az eshetőségre, ha a küldetés utolsó pár perce meglepetést tartogatna a számára.
Háromszáz méterről már tisztán látta a vizet maga alatt. A hőpajzs a terv szerint nagyjából egy métert esett, hogy a perforált szoknyájú légzsák felfúvódhasson, ami afféle légpárnaként szolgált, amikor a Mercury az óceánra ért.
Megkapaszkodott –
És vízreszállt! „A vízbe nagy puffanással érkeztünk! Hirtelen történt, de nem volt rossz. Semmivel sem volt rosszabb, mint az a fenékberúgás, amit akkor éreztem, amikor a katapulttal kilőnek a repülőgép-hordozó fedélzetéről. Újra itthon!”
Az űrhajó az oldalára bucskázott, jobboldali ablaka pedig a víz alá került. Alan ráütött a kapcsolóra, amivel kiengedte a tartalék ejtőernyőt: emiatt volt ugyanis a kapszula teteje nehéz. Miközben arra várt, hogy felegyenesedjen a kis méretű űrhajó (ami csónaknak csapnivaló), a fejében az a csimpánz járt, amelyik kis híján elmerült az óceánban. Alan a kabint ellenőrizte, hogy megbizonyosodjon arról, nem szivárog-e befelé a víz, és készen állt arra, hogy azonnal kipattanjon belőle.
Belül mindent száraznak talált. Az űrhajó súlypontja áthelyeződött, így a kapszula felegyenesedett a vízben. Repülők dübörögtek a feje fölött. „Cardfile Kettő Három” – rádiózta. „Itt a Freedom Seven. Továbbítaná, kérem, hogy minden rendben van?”
„Itt a Kettő Három. Rendben.”
„Itt a Seven, a jelzőfesték kiengedve. Minden rendben. Készen állok a mentésre.” A kapszulából kiáramló zöld festék gyönyörűen megfestette az óceán felszínét. „Seven, itt a Kettő Három. A Rescue One pillanatokon belül odaér.”
Minden úgy ment, mintha csak egy újabb gyakorlaton venne részt. Perceken belül már a feje fölött volt a Rescue One, ez a nagyteljesítényű helikopter. Alan kinyitotta az ajtót, és átölelte a fedélzetről ledobott hevedert, majd felcsörlőzték.
A Rescue One egy várakozó repülőgép-hordozóhoz, a USS Lake Champlainhez közeledett. Tengerészek álltak a fedélzeten, aki felszabadultan és vadul integettek. „Ez életem egyik legjobb landolása egy repülőgép-hordozó fedélzetére” –ezekkel a szavakkal fordult Shepard a helikopter legénységének egyik tagjához. Csak amikor kilépett a girlandokkal, piros, fehér, kék színekkel dekorált fedélzetre, döbbent rá arra, hogy „milyen erős érzelmekkel és érzésekkel viseltetnek az emberek az én, a többi asztronauta és az egész átkozott emberes űrprogram irányába. Ez volt az a pillanat, amikor találkozott az örömmel, amikor a nyilvánosság köszönetet mondott azért, amit tettünk. Teljesen elakadt a hangom.”
Könnybe lábadt szemekkel arra gondolt, hogy a küldetések többé már nem a puszta űrrepülésről szólnak. Ezt a harcot minden amerikai közösen vívja meg. Ez volt az egészben a legszebb. És innen már nem volt visszaút."
