MoonShot

Az Apollo-1 tragédiája lebegett az Apollo-13 legénysége szeme előtt, amikor a Földhöz közeledve beüzemelték a csuromvizes űrhajót. Féltek a tűztől. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A három asztronauta mit sem sejtett arról, hogy szinte az egész bolygó érdeklődésének középpontjába kerültek. Több mint egymilliárdan várták az újabb információmorzsákat az otthonuktól távol, üzemképtelen űrhajójukban rekedt három férfi megmentéséért tett elképesztő erőfeszítés részleteiről. A templomok szerte a világon megteltek emberekkel, akik Lovell, Haise és Swigert megmeneküléséért imádkoztak. A NASA bejelentette, hogy a vízreszállás az amerikai Szamoa partjainál várható. Itt a USS Iwo Jima repülőgéphordozó várta, hogy kimentse a legénységet és űrhajójukat. Arra az esetre készülve, ha az Odyssey mégis máshova érkezne, brit hadihajók, egy francia repülőgéphordozó és szovjet bálnavadászhajók önként teljes gőzre kapcsoltak, így szélesítve ki a feltételezett leszállóhelyet.

Az Apollo-13 a Föld gravitációs vonzásának hatására egyre gyorsult. Jack Swigert felébredt „borzalmas rémálmából”, és az Aquariusból előreúszott az Odyssey fedélzetére, hogy kezdetét vegye a parancsnoki egység „reinkarnációja”. A jól ismert kabinba úszott át, ami azonban mostanra hideg és nyirkos konzervdobozzá változott. Mindent vízcseppek borítottak, mindent átitatott a nedvesség. Leginkább attól félt, hogy a víz beszivárgott az elektromos berendezésekbe és az áramkörökbe. Felkészült a hirtelen zárlat és a tűz lehetőségére, és sorra megnyomta a hajó feltámasztásához szükséges kapcsolókat.

Ahogy Deke Slayton régebben megjegyezte, a 34-es indítóálláson bekövetkezett tűzeset volt a legjobb garancia a jövőbeli legénységek és küldetések számára. Az Odyssey-ben felgyülemlett nedvesség ellenére az űrhajó azonnal, minden probléma nélkül életre kelt.
Végül a hajó egy szunnyadó robot módjára teljesen magához tért. Swigert bekapcsolta a légkörbe lépéshez elengedhetetlenül fontos három akkumulátort. Kettő teljesen fel volt töltve, az egyik töltöttsége azonban alacsony volt. Visszament a holdkompba, és rövidesen egy hosszú kábellel tért vissza, majd feltöltötte a gyenge akkumulátort az Aquarius áramköréről.

Fred Haise jelentkezett be Houstonnál. „Milyen hőmérsékleti értékeket láttok a parancsnoki egységben?”
„7-8 Celsius fok közti értéket mutat.”
„Most már érted, miért hívjuk hűtőszekrénynek.”
„Aha. Úgy tűnik, hogy zimankó van odafenn. Esetleg már havazik is a parancsnoki egységben?”
„Nem” – felelte Haise mosolyogva. „Még nem.”
„Valamennyit időzhettek majd a szamoai tengerparton, hogy kiolvadjatok.”
„Jól hangzik.”
A beszélgetés hatására a küldetés utolsó óráiban az asztronauták kevésbé voltak feszültek. Április 17-én pénteken, kora reggel  alig öt órával a tervezett vízreszállás előtt, Lovell beindította az Aquarius kis kormányhajtóműveit, abban a reményben, hogy így még pontosabban közelíti majd meg a leszállóhelyet.

Egy óra múlva Swigert megnyomott egy kapcsolót, ami begyújtotta a robbanótöltetet: a sérült műszaki egység levált. Lovell sietve bekapcsolta a holdkomp segédhajtóműveit, hogy minél meszebbre keveredjenek a műszaki egységtől, nehogy egymásba ütközzön a két Föld felé száguldó jármű. Lovellnek volt még annyi ideje, hogy szemrevételezze a műszaki egységet, és jópár fényképet készítsen róla, miközben az egyre messzebb távolodott tőlük. A napokkal ezelőtti robbanás ereje megdöbbentette az asztronautákat. „Az űrhajó egyik oldala teljesen hiányzik” – jelentette Lovell. „Szinte az egész panel, egészen a hajtóműig kirobbant … teljes a káosz.”
Három óra múlva, 24 000 kilométerrel a Földtől és alig egy órával azelőtt, hogy becsapódtak volna az atmoszférára, az űrhajó egyre jobban felgyorsult, Lovell és Haise átköltözött a helyre állított Odyssey-be. Lezárták a két egységet összekötő alagút dupla ajtaját, háromszor ellenőrizték, hogy hermetikusan záródik-e, és túlnyomás alá helyezték az átjárót. Robbanótöltetek aktiválódtak, és leválasztották mentőhajójukat. A túlnyomás alá helyezett átjáró lendületet adott a leváláshoz. Minden a terv szerint haladt, majd értesítették Houstont: az Aquarius úgy lőtt ki, mint egy dugó a pezsgősüvegből.

„A holdkomp levált” – erősítette meg Swigert.
„Viszlát, Aquarius, és köszönjük” – ezekkel a szavakkal tisztelgett a CapCom a póklábú, hűséges jármű előtt.
„Jó kis hajó volt” – mondta Lovell mély átérzéssel.
122 000 méter magasan az Odyssey – a parancsnoki egység – több mint 39 500 km/h sebességgel csapódott be a légkörbe. A három asztronauta megérezte a lassulás okozta kezdeti terhelést, a gravitációs erő szárnypróbálgatását.
Hirtelen eleredt az eső a parancsnoki egységben.

A meghökkent asztronauták körülnéztek. Ahogy a gravitációs erő egyre nagyobb lett, úgy szabadultak el az Odyssey belsejét borító vízcseppek, hidegvizű záport zúdítva a kabinban ülőkre, később a víz az űrhajó alján gyűlt össze.
Aztán az Apollo-13 a légkörbe lépés pokoli hője érte. Három percig a hajó több mint 2800 Celsius fokos hőségben repült. A zuhanó kúpforma körül ionizált burok alakult ki, ami minden kommunikációt ellehetetlenített.
Az egész világ tűkön ült.
Az óramutató őrületes lassúsággal vánszorgott.
A küldetésirányításnál néma csönd volt.

A hangszórók megreccentek. Egy, az űrhajó útját megfigyelő repülőgép a Csendes-óceán fölött bejelentkezett: vette az Odyssey rádiójelét. Senki nem ujjongott, még korai lett volna. Mindenkiben egy kérdés motoszkált: mi van az ejtőernyőkkel?
Az Apollo-13 a Csendes-óceán fölött 600 méter magasan húzódó felhőtakarón áttörte, és láthatóvá vált, ahogy a három hatalmas, narancs- és fehérszín ejtőernyőn függeszkedik. A Küldetésirányítás személyzetéből, akik televízión nézték a fejleményeket, kirobbant a megkönnyebülés, tapsoltak, éljeneztek. A „lövészárkokban” örömkönnyek hullottak, az emberek egymás nyakába borultak, egymás hátát és vállát veregetve."

Az Apollo-13 ablakait vízcseppek borították, mintha egy vihar söpört volna végig az űrhajó belsejében, az asztronauták pedig vacogtak az alig pár fokos kabinban. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Haise gyorsan kiszámolta, hogy öt órával a légkörbelépés megkezdése előtt fogy majd ki a Tizenhármas hűtővíze. Az Apollo rendszerei így túlmelegednek és leállnak, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.
Haise alaposan ismerte űrhajóját. Elmondta Lovellnek, hogy a küldetés 151. órájában elfogy a hűtővíz. A legénység tudta, hogy a számítógépek és a navigációs platformok túlmelegedése esetén nem élhetik túl az utazást.

Haise-nek hirtelen eszébe jutott, hogy az Apollo-11 küldetése során a holdkomp visszatérő fokozatát nem hagyták becsapódni a Holdba, hanem holdkörüli pályán maradt, ahonnan telemetriai adatokat továbbított Houstonnak. A Tizenegyes visszatérő fokozatának navigációs rendszere közel nyolc órát bírt ki hűtővíz nélkül, mielőtt működése akadozni kezdett volna. Ez megoldást kínált a Tizenhármas légkörbe lépését megelőző utolsó öt óra hűtővízzel kapcsolatos dilemmájára. Abból kiindulva, hogy a rendszerek hét vagy akár nyolc órát is képesek hűtés nélkül üzemelni, a legénység tudta, hogy abban az öt órában az Apollo-13 rendszerei nem fognak túlhevülni, és leállni. Nagyon vékony jégen táncolnak majd, de túlélhetik a dolgot.

A biztonság kedvéért Lovell úgy döntött, hogy kiporciózza a legénység vízadagját: naponta alig több mint másfél decilitert ihattak. Normál körülmények között egy asztronauta a világűrben nem érez szomjúságot, és a kiszáradás komoly veszélyt jelent, de Lovell úgy vélte, hogy a hazautazás érdekében bevállalható ez a kockázat. De még messze volt az alagút vége. Amikor túl voltak a manőveren, és leállították a hajtóművet, illetve elkerülték a fulladást, az asztronauták újabb kritikus problémával találták magukat szemben. Ahol napfény érte, az Apollo-13 külső hőmérséklete 120 Celsius fokra emelkedett, eközben a hajó átellenes oldalán, az árnyékban a hőmérséklet mínusz 130 Celsius fok alá zuhant. Amíg az Odyssey és az Aquarius egyik fele szinte meggyulladt a melegtől, addig a másik oldaluk megfagyott, az űrhajósok pedig áram híján nem melegíthették mentőhajójuk belsejét. Örültek, amikor a Nap besütött űrhajóikba, de több volt a fénye, mint a hője. 

A levegőt folyamatosan áramoltató ventillátorok kiesésével megnőtt a kabin páratartalma. Az őket körülvevő falakon kicsapódott a nedvesség: izzadt a belső burkolat, és az egyre nagyobb nedvességtartalom csak még tovább rontotta a helyzetet. Az ablakokat vízcseppek borították, mintha egy vihar söpört volna végig a hajó belsejében. A hőmérséklet folyamatosan csökkent, az asztronauták pedig vacogtak az alig pár fokos kabinban. Jack Swigertet különösképp megviselte a nyirkos hideg: a lába vizes volt, mivel nem védte a holdsétára szánt csizma, amilyen Lovellnek és Haise-nek is volt.

Az asztronauták a telefonfükénél alig nagyobb, apró kapszulában képtelenek voltak beöltözni szkafanderükbe. Teflonruhájuk nyirkossá vált, érintésre hideg volt. Minden vágyuk egy meleg alsónemű volt.
A hideg és a nedvesség, valamint a sérült és magatehetetlen űrhajóban töltött órák megviselték a legénységet, és hihetetlenül magányosnak érezték magukat. A Küldetésirányításnál Deke Slayton, Alan Shepard és a csapat többi része egyre nagyobb aggodalommal figyelte a Tizenhármas legénységének lelkiállapotát.

A három férfi csak rövid időszakokra jutott némi alváshoz. Hangjuk és mondandójuk alapján nyilvánvaló volt, mennyire kimerültek: „Ezek az emberek teljesen kikészültek: a kizárólag hideg élelem miatt éhesek, kiporciózott vízet szopogatnak, átfagytak, átáztak, szervezetük pedig kiszáradt, és még abban sem lehetnek biztosak, hogy egyáltalán túlélik-e az utazást” – foglalta össze Deke a helyzetet. „Mindezek tetejébe még csak nem is alszanak. Muszáj rávenni őket a pihenésre. Ha nem pihennek, pont a légkörbe lépésre lesznek rossz formában, és ilyen állapotban irányítják majd az űrhajót. Addig még van két napunk.”
Jim Lovellnél jobban senki nem értett egyet vele. Lovell az űrben kialakult állapotokat úgy jellemezte, mintha egy „befagyott tóban lenne három férfi, aki hideg, mint a béka”. Eljött az ideje, hogy megszegjék a szabályokat, amik a különleges esetek kivételével előírták, hogy Houstonból csak a CapCom tarthatja a kapcsolatot a legénységgel.
„Kétség nem fér hozzá, hogy ez egy ilyen kivételes eset” – mondta Deke a körégyűlt irányítóknak. „Szerintem biztonságban haza fogjuk őket hozni, de csak akkor, ha éberek lesznek a küldetés utolsó, kritikus óráiban. Muszáj aludniuk.”

Deke a CapCom székébe ült. „Helló, skacok, Deke vagyok” – kezdte mondandóját. „Csak azt akarom, hogy tudjátok: haza fogunk benneteket hozni. Jól áll a szénátok. Szerintünk minden jól alakul. Miért nem teszitek félre a gondokat, és aludtok egy kicsit?”
Ez a főnökük hangja volt, azé az emberé, akiben feltétel nélkül megbíztak. Deke személyes üzenete enyhítette a feszültséget, többé már nem érezték magukat annyira egyedül, és kevésbé érezték helyzetüket bizonytalannak.
„Szerintünk ez egy nagyon jó gondolat” – felelte Lovell, és a Küldetésirányítás egy emberként elmosolyodott. Tudták, hogy Deke személyes közreműködése megteszi a hatását. Rövidesen már mindhárom asztronauta aludt, ami legalább olyan fontos szempont volt, mint a lélegzés és az evés. Amikor felébredtek, egy újabb, életveszélyes helyzettel kellett szembenézniük.

Az Odyssey és az Aquarius magával vonszolta az immár teljesen használhatatlanná vált műszaki egységet. A nagy öregek úgy vélték, hogy a legbiztonságosabb rajta hagyni a műszaki egységet, ami így megvédte a parancsnoki egység hőpajzsát a hidegtől: emiatt törékennyé válhat, és esetleg megrepedhetne a légkörbelépés során fellépő hatalmas hő hatására.
A problémát az jelentette, hogy még mindig némi gáz áramlott ki a műszaki egység roncsából, ami immár nem volt több elszakadt vezetékek, csövek, szétroncsolt tartályok halmazánál. A kiáramló gáz enyhe tolóerőt fejtett ki, ami fokozatosan eltérítette az Apollo-13-at arról a légkörbelépéshez szükséges tökéletes útvonalról, amire még korábban ráállították. Az asztronauták többé már nem a Csendes-óceáni kijelölt leszállóhely felé tartottak. Az űrhajó útját figyelemmel kisérő riadt személyzet arra figyelmeztetett, hogy egy újabb hajtóműves korrekció nélkül az Apollo átszáguld a Föld légkörének felső rétegén, ahol felhajtóerő alakul ki, majd az űrhajó szó szerint lepattan a légkörről, és eltávolodik a bolygótól. Valós volt a veszélye annak, hogy az űrhajó sosem tér haza.

De be lehet-e újra gyújtani a holdkomp túlontúl igénybevett hajtóművét, és vajon tökéletesen működik-e majd? Nem volt más választás, mint megpróbálni. A Küldetésirányítás kikalkulálta az értékeket, az űrhajó parancsnoka pedig mindössze pár másodperc erejéig beindította a hajtóművet. Ennyi elég is volt. Lovell elégedett volt az eredménnyel. Tökéletesen sikerült. Az Apollo-13 visszatalált a hazafelé vezető űrbeli sztráda kellős közepére."

Az Apollo-13 fedélzetén két újonc is volt, akik épp az egyik kritikus manőver előtt kezdték el vadul fotózni a Holdat. A parancsnok nem hitt a szemének. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A hosszú hazaúthoz több mint elegendő oxigénjük volt, de az áram még mindig kritikus szinten ingadozott. Áram nélkül a kabin levegőjét mozgató ventilátorok sem működtek, és a kabin rövidesen megtelik az asztronauták által kilélegzett, elhasznált levegővel. Sokáig pedig nem húzza az ember, ha szén-dioxidon és vízpárán kell élnie.
Normál körülmények között lítium-hidroxid patronok tisztították meg a kabint a szén-dioxidtól. De az Aquarius fedélzetén a patronok élettartamát két emberre és mintegy negyven órára méretezték. Most viszont három ember volt a fedélzetén, és a hidrogén-peroxid ennek megfelelően arányosan gyorsabban is fogy el. A patronoknak három embert négy napig kellett kiszolgálniuk – máskülönben Lovell, Haise és Swigert megfullad abban, amit Jim Lovell csak „tüdőnk kipufogógázának” hívott.

Bőven elegendő lítium-hidroxid szűrő volt a parancsnoki egységben, de azok a patronok szögletesek voltak, és sehogy sem lehetett beilleszteni őket a holdkomp köralakú tárolóiba. A küldetésirányítás Deke Slaytonhoz, az Eredeti Hetek bevetéseken és tesztrepüléseken edződött „ezermesteréhez” fordult segítségért.
Harminchat órával azután, hogy az asztronauták visszavonultak mentőhajójukba, a holdkomp kabinjában egy figyelmeztető jelzés villant fel: a szén-dioxid veszélyes méreteket öltött, nem sokkal pedig a legénység elveszítheti az eszméletet, és akár meg is halhat. Egy mérnökcsoport élén végül Slayton  állt elő a megoldással, amit egyszerűen csak „wisconsini tejüzemi javításnak” neveztek. Szkafanderre csatlakoztatható vezetékek, akkumulátorok, ragasztószalag, műanyag és egy repülési kézikönyvből vett kartonlap segítségével hevenyészett tisztító-berendezést eszkábáltak, és így sikerült az Odyssey patronját a holdkomp rendszerére kötniük.
A CapCom útmutatásai alapján Swigert lépésről-lépésre összeszerelte a nemrég feltalált szerkezetet, ami aztán a kabinból beszívja a szén-dioxidot, átvezeti a hevenyészett tisztítón, és végül friss oxigént enged vissza a kabinba. Lovell, aki besegített Swigertnek, azt mondta, hogy az egész olyan volt, mintha egy repülőmodellt építenének.Negyvenkét évesen Lovellnek már három űrrepülés volt a háta mögött. Az Apollo-8 fedélzetén megkerülte a Holdat, és az Apollo-13 küldetését nem számítva összesen 572 órát töltött a világűrben. A harminchat éves Fred Haise kivételes képességekkel rendelkező újonc volt, kulcsszerepet játszott a holdkomp kifejlesztésében. A holdkomp szakértőjeként olyan ismeretekre tett szert, amik végül életmentőnek bizonyultak. A harmincnyolc éves Jack Swigert sem töltött több időt a világűrben, és eredetileg nem is az elsődleges legénység tagja volt. Ken Mattingly, a parancsnoki egység pilóta Lovellel és Haise-zel együtt két évig készült erre az utazásra, de a start előtt nem sokkal egy kanyaróval fertőzött emberrel került kapcsolatba. A betegségre nem volt immunis, így a NASA vezetése inkább kihúzta őt a legénységből. Lovell elfogadta Mattingly tartalékát, Swigertet, aki két nap alatt tanúbizonyságát adta elképesztő szakmai jártasságának.

Az Apollo-13 eltűnt a Hold sebhelyes, kráterekkel teleszórt háta mögött. Lovell a legénységre váró manőverekre összpontosított, amivel majd az űrhajót a Föld felé vezető pályára állítják, és döbbenten látta, hogy Haise és Swigert kapkodva fotókat készítenek a Hold felszínéről, és amilyen gyorsan csak tudják, állítják fényképezőgépeik rekeszértékét és zársebességét.
Lovell hitetlenkedve csóválta a fejét. „Soha nem lesz lehetőségetek előhívni a fotókat, hacsak nem sikerül ezt a következő manővert precízen végrehajtani.” Erre azt felelték, hogy velük ellentétben Lovell már járt itt korábban, és úgy érzik, hogy számukra ez az utolsó alkalom, hogy ilyen fényképeket készíthessenek.
Az Apollo-13 megkerülte a Holdat. Amikor az asztronauták ismét felbukkantak a túloldalán, helyreállt a kommunikáció a CapCommal. Azzal fogadta őket, hogy készüljenek fel az Aquarius hajtóművének begyújtására, majd hosszas használatára. Erre két órával és 9600 kilométerrel a Hold elhagyása után kerül sor, és minden percre szükségük volt, hogy biztosak legyenek a navigációs rendszer pontos beállításában.

Erről egy normál küldetés esetén a szextáns segítségével győződhettek volna meg: a készülékkel bemérnek egy navigációs csillagot, betáplálják az adatokat a számítógépbe, ami aztán megerősíti, ha minden készen áll a hajtómű gyújtására. Csakhogy az Apollo-13 egy hatalmas törmelékfelhő kellős közepén utazott hazafelé, a törmelékdarabkák pedig visszaverték a napfényt, és csillagnak látszottak: szinte lehetetlen vállalkozás volt megfelelő irányba tájolni a szextánst. Mindent megtettek azért, hogy találjanak egy fix pontot a világegyetemben, amivel meghatározhatják a sikeres légkörbelépéshez szükséges pontos folyosót. Ha nem látszik egy csillag sem – gondolt egyet Lovell – miért ne használhatnánk a Napot? Ez bevált.
Lovell pont a kellő időben beindította hajtóművet, és az Apollo-13-at öt percig manuálisan irányította. A fogytán lévő áram miatt az automatikus gyújtás nem volt opció. Semmi probléma. Lovell a műszaki egység, a parancsnoki egység és a holdkomp együttesét tökéletesen a kívánt pályára állította.
A sérült űrhajó tovább döcögött Föld felé vezető útján, a legénység pedig egy újabb mérföldkövet maga mögött tudhatott. Egyre javult a túlélés és a sikeres légkörbelépés esélye.
Leszámítva azt, hogy kezdtek kifogyni a vízből. Az Apollo-13 rendszereinek működése során hatalmas hő termelődött, emiatt pedig folyamatos hűtésre volt szükség, amit az űrhajó vízkészlete biztosított."

Az Apollo-13 robbanása a legjobbkor történt. Ha a holdraszállás után következik be, a legénység nem élte volna túl az utazást. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke gondterhelten vakargatta a fejét. „Nagyon úgy tűnik, hogy ez esetben a holdkomppal kell korrigálni a pályát.”
Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. A sértetlen holdkomp hajtóműve a műszaki egység hajtóművéhez képest feleannyi teljesítményével képes lesz-e „ráállítani” a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp együttesét a visszatéréshez szükséges pályára? Az űrhajó irányításáért felelős szakember kiszámította a pályakorrekcióhoz szükséges pontos sebességet. Meghatározta a gyújtás pontos hosszát és irányát, amit előbb a szimulátorokban lévő asztronautáknak adtak oda. Ők elpróbálták a gyújtást, ellenőrizték az ezzel elért sebességet és az irányt. Aztán még egyszer lemodellezték az egészet. Végül egyikük a magasba tartotta a hüvelykujját: „Meg tudják csinálni” – mondta nemes egyszerűséggel.

Amíg mindezt kiszámolták, és a szimulátorban ellenőrizték, az Apollo-13 legénységének puszta túlélése égető kérdéssé vált. Az oxigén folyamatosan szivárgott az űrhajóból – vele együtt a rendelkezésre álló áram is egyre fogyott – így az űrhajó minden perccel közelebb került a pusztuláshoz.
Pontosan ötvenegy perccel az Apollo-13 robbanása után Gene Kranz a Küldetésirányítás személyzetéhez fordult. „Ha nem találunk ki valamit, a srácok kevesebb mint két óra múlva egy magatehetetlen roncs fedélzetén utaznak majd – leszámítva azt a három, rövid élettartamú akkut és a megmaradt oxigénkészletüket. Az akksikat azonban nem használhatjuk, mivel a légkörbe lépésre kell tartalékolni őket.”

„Ha egyáltalán eljutnak odáig, a fene egye meg” – káromkodott Deke.
Jack Lousma CapCom épp készült továbbítani az üzenetet, de Swigert megelőzte, és az Odyssey oxigéntartaléka iránt érdeklődött.
„Az oxigén folyamatosan csökken. Épp azt fontolgatjuk, hogy a holdkompot mentőcsónak gyanánt kellene használni” – tájékoztatta Lousma.
„Mi is valami ilyesmiben gondolkodunk” – felelte Swigert.

Glynn Lunney küldetésigazgató és csapata váltotta Kranz stábját, majd bevették magukat a Küldetésirányítás „lövészárkaiba”. Őrá várt a döntés, hogy az Aquarius nevű leszállóegységet az űrhajózás történetének első mentőhajójává alakítsa. Nem sok vita volt. Az Aquarius jelentette a három ember egyetlen esélyét a túlélésre.
A szimulátorokban az asztronauták elkeseredetten próbáltak megoldást találni az újabb és újabb problémákra. Lovell legénységének ki kellett üzemelnie az Odyssey-t. Ez nem azt jelentette, hogy minden leállítottak, hanem kvázi hibernálták, hogy később, a légkörbe lépés megkezdése előtt fel lehessen éleszteni. Ezzel egyidőben az Aquariust viszont be kellett üzemelni, mégpedig úgy, hogy ehhez nem használhatták sem a parancsnoki, sem a műszaki egység elektromos áramát. Ilyesmit soha korábban nem csináltak még.
„Úgy tűnik, hogy nagyjából tizennyolc percünk maradt” – jelentette az egyik irányító. „Az utolsó üzemanyagcella gyorsan megadja magát.”

Lovell és Haise áttuszkolták magukat a parancsnoki hajót a holdkomppal összekötő alagúton át az Aquariusba. A holdkompot arra tervezték, hogy két embert juttasson a Hold felszínére, majd hozza is vissza őket, hogy aztán űrrandevút hajthassanak végre a parancsnoki egységgel. Normál körülmények között erőforrásai nagyjából negyven órára voltak elegendőek. Ezúttal azonban a holdkompnak az asztronauták lakóhelyévé kellett válnia. És valamilyen úton-módon meg kellett hosszabbítani üzemidejét, hogy a három ember a közel négy napos utazás végéig életben maradjon.

Swigert a haldokló parancsnoki hajóban maradt, a többiek pedig beüzemelték a holdkompot. Egyesével leállította az Odyssey rendszereit. Elemlámpa fényénél dolgozott tovább, amikor a kabin sötétbe került. Mielőtt ő is csatlakozhatott volna holdkompban lévő társaihoz, át kellett mentenie az űrhajó pontos koordinátáit az Aquarius parancsnoki hajóéval azonos rendszerébe.
Amíg Swigert a Lovell szerint mostanra „elhagyatottá és szánalmassá” vált parancsnoki egységben dolgozott, addig Lovell és Haise szétszedte Haise holdsétára szánt szkafanderét, és egy három méter hosszú vezetéket eszkábáltak össze, amit aztán a holdkomp oxigénrendszerére kötöttek. A vezetéket ezután a parancsnoki egységbe vezették át, így Swigertnek épp elég ideje maradt a hajó teljes kiüzemelésére, amire majd a Földre való visszatéréshez lesz szükség.
Hiába tűnt zsúfoltnak a parancsnoki egység, a holdkomphoz képest kifejezetten tágas volt. Attól kezdve, hogy teljesen a holdkompra bízzák magukat, az asztronautáknak a hideg, nyirkos és hibernált Odyssey-be kell átmenniük ételért, illetve, ha WC-re akartak menni. Rendkívül kényelmetlen három napnak néztek elébe.

Miközben fél szemmel azt figyelte, ahogy Lunney csapata a pályaszámításokat végzi, Deke arról beszélt a többieknek, hogy a dolgok alakulhattak volna rosszabbul is – ez a következtetés a jelenlegi helyzet ismeretében őrültségnek hatott. Ha a robbanás akkor következett volna be, amíg Lovell és Haise a Holdon tartózkodik, vagy azután, hogy visszatértek a Holdról, összekapcsolódtak az Odyssey-vel, és elindultak hazafelé – mutatott rá Deke – semmit nem lehetett volna tenni az asztronauták megmentése érdekében. Az Aquarius ez esetben ugyanis már nem lenne velük, és túlélésük a mozgásképtelenné vált, haldokló parancsnoki egységen múlna.
„Ha már ennek mindenképp így kellett történnie” – elemezte Deke – „akkor soha jobbkor nem történhetett volna. Azzal, hogy így történt a dolog, van esély rá, hogy élve hazahozzuk ezeket az embereket.”

Kranz csapata kidolgozott egy manővert, ami a legtöbb esélyt jelentette az Apollo-13 hazatérésére. „Pár óra múlva rövid időre bekapcsoljuk a hajtóművet, mielőtt még elérnék a Holdat. Ezzel a szabad visszatérés pályájára állnak. Aztán egy újabb gyújtásra is sort kerítünk, akkor a légkörbelépéshez megfelelő pozícióba kerülnek. Ezzel a módszerrel négy nap alatt érnek haza. Így most az a feladatunk, hogy az első gyújtás után kitaláljuk, miként tarthatjuk őket életben, mielőtt még elfogyna mindenük.”
Öt órával és harmincöt perccel a bénító erejű robbanás után, az asztronauták harmincegy másodpercre beindították az Aquarius leszállófokozatának hajtóművét. Az időzítés, a hajtómű tolóereje és az irány tökéletes volt. Ezzel egy kritikus mérföldkövet hagytak maguk mögött. „Oké, Houston. A gyújtásnak vége” – erősítette meg Lovell. „Most a kiüzemelésről kell beszélnünk.”"

Az Apollo-13 robbanása után egy harminc kilométer átmérőjű gáz- és törmelékfelhő vette körül az űrhajót, amit a Földről is látni lehetett. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrhajó csúnyán rázkódott. Minden jel arra utalt, hogy az Apollo-13 kezd szétesni. A vészjelzések villogása és szűnni nem akaró lármája mellett a legénység és a Küldetésirányítás a veterán küldetésigazgató, Gene Kranz irányítása mellett tartotta magát ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az elektromos rendszer meghibásodása okozta a műszerek által jelzett vészhelyzetet. Képtelenek voltak elfogadni, hogy az Apollo-13 halálos veszélybe került. Az asztronauták a kapcsolókat állítgatták, remélve, hogy minden helyreáll.  
Mindhiába. Swigert mondata lesújtó volt: „Semmi jó.”

Az Apollo-13 vadul rázkódott, egyszerre forgott, fel-le bólintott, illetve legyezőszerűen egyik oldalról a másikra riszálta magát, mint egy vitorlás hajó, ami hurrikán erősségű szelek játékszere lett.
Lovell tanácstalanul nézett ki az egyik ablakon. Tizenhárom perc telt el a robbanás óta, és abból amit látott, rögtön tudta, hogy egy katasztrófahelyzet fenyegeti őket. A Küldetésirányítás ledermedt szavai hallatán. „Valami szökik a … az űrbe” – mondta.

Az Apollo-13 parancsnoka épp a legénység oxigénjének kiáramlását látta az egyetlen megmaradt tartályból, amiben még volt valamennyi ebből az életfontosságú gázból. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
Az oxigén olyan erővel és mennyiségben távozott az űrhajóból, hogy amatőr csillagászok 330 000 kilométerről is látták az egyre növekvő, immár 32 kilométer átmérőjű gáz- és törmelékfelhőt.
Lovell gombócot érzett a torkában. Az általuk Aquariusra keresztelt holdkomp fedélzetén igyekezett minden holdraszállással kapcsolatos gondolatot elhessegetni magától. Ettől kezdve már csak az számít, hogy túlélik-e.

Még mindig a Hold felé tartottak, az oxigén kis híján elfogyott, az elektromos rendszer pedig haldoklott. Tudták, hogy a nagy teljesítményű hajtómű nem gyújt be többé, mivel a bekapcsolásához és a működtetéséhez is áramra volt szükség. Enélkül nem lehetett holdkörüli pályára állni, de haza sem tudnak térni nélküle – ami most mindennél lényegesebb szempont volt.
Ha nem történik valamilyen csoda, és pályájukon maradnak, akkor a Földtől sok százezer kilométerrel arrébb lyukadnak ki. Az Apollo-13 a haláltusáját vívta.

A Küldetésirányításnak csak órái maradtak a Lovell és legénysége megmentéséhez nélkülözhetetlen kalkulációk elvégzésére és a szükséges mérnöki megoldások kitalálására, ezekre normál körülmények között hetek voltak.
Gene Kranz rögtön az első pillanattól kezdve próbálta megnyugtatni a történtektől sokkolt csapatát. „Oké, mindenki őrizze meg a nyugalmát” – jelentette be. „Még mindig ott van a holdkomp. A holdkomp jó állapotban van, ha esetleg szükség lenne rá a hazautazáshoz…” Hangja ezen a ponton egy pillanatra megbicsaklott. „Oldjuk meg a problémát, de találgatásokkal ne rontsuk tovább a helyzetet.” Szavai összerántották a csapatot. Percekkel később az Apollo fedélzetén a második áramkör is kezdte megadni magát. A robbanásban megsérült második oxigéntartály nyomása pedig csökkenni kezdett.

Ez így is épp elég nagy baj volt, de a helyzet még tovább romlik. A hajó nem lesz több egy élettelen tárgynál, legénysége pedig halálra van ítélve, hacsak nem tudnak valahogy elektromos áramhoz jutni.
Leibergot és Kranz arra utasította Lovellt és legénységét, hogy azonnal kezdjék el kiüzemelni az űrhajójukat. Csak az életben maradásukhoz és a Houstonnal való kommunikációhoz feltétlen szükséges berendezések maradhattak bekapcsolva.
Egy másodperc vesztegetni való idejük sem volt.

Kranz csapata folyamatosan kapcsolatban állt a Tizenhármassal. Houstonban egy másik csoport a telefonokhoz rohant, és értesítették a NASA vezetőit és a specialistákat. Chris Kraft, aki Houstonban az Emberes Űrhajó Központ igazgatóhelyettese volt, épp a zuhany alatt állt, amikor megcsörrent a telefonja. Vizes testére kapkodta a ruháit, és útban az irányítóközponthoz minden létező sebességkorlátozást átlépett. Futva közeledett Kranz asztalához. Kranz nem finomkodott. „Nagy szarban vagyunk” – mondta mentorának.
Alan Shepard és Deke Slayton épp az irodáikban voltak, papírmunkába temetkezve, a háttérben a CapCom és a Tizenhármas közti rádióforgalmazás hallatszott. Swigert segélykérése hallatán nyomban talpra ugrottak. Swigert még a végére sem ért rövid „Hé, Houston van itt egy kis probléma” mondatának, de már mindkét férfi kirobbant az irodájából,  és a Küldetésirányítás irányába elviharzott.
Deke valamivel Alan előtt ért az irányítóterembe. „Olyan, mintha az átkozott hajó kezdene szétesni” – ezekkel a szavakkal fogadta barátját. „Ne vesztegessük az időt” – biccentett Alan. „Jobban tennénk, ha a srácok mielőbb elfoglalnák helyüket a szimulátorokban.”
„Jó, lássunk hozzá.”

Minden egyes küldetés alkalmával egy csapat asztronauta állt készen arra az esetre, ha valami balul sülne el. A probléma felderítése volt a dolguk, hogy a szimulátorokban rögvest nekilássanak a felmerült probléma megoldásának: a szimulátor az űrben utazó hajó pontos mása volt.
Alan és Deke gyorsan felismerte, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolguk. Shepard asztronautákat küldött a parancsnoki egység és a holdkomp szimulátorba. Amíg a csapatok a kialakult vészhelyzettel ismerkedtek odabenn, Alan képtelen volt kiverni a fejéből, hogy ez könnyen lehetett volna akár a saját küldetése is. Hiszen mindent megtett azért, hogy ő kapja az Apollo-13 küldetését. Simán megtörténhetett volna, hogy Ed Mitchell és Stu Roosa társaságában most ő van odafenn, és akkor hármójukat választaná el egy hajszál a biztos haláltól.
Shepard realista volt, és tudta: minimális az esély a további holdutazásokra, hacsak nem sikerül élve hazahozni az Apollo-13 legénységét.
 
Gene Kranz, Chris Kraft, Slayton és Shepard számba vette a lehetőségeket. Dönthettek a küldetés azonnali megszakítása mellett, ami azt jelentette, hogy az Apollo-13 hátat fordít jelenlegi úticéljának, és a főhajtómű a Föld felé kezdi tolni az űrhajót. Shepard ekkor már hónapok óta az Apollo-s rendszerek világában élt. „Ez túl kockázatos” – mondta, és a maga részéről elvetette ezt az lehetőséget. „Jelenlegi információink szerint alig van áramuk. Nagy esély van rá, hogy a hajtómű egyáltalán be sem kapcsol, de ha be is indul, akkor sem tudhatjuk, képes lesz-e elég hosszú ideig üzemelni.”
Kranz egyetértett ezzel. A legjobb megoldás az, ha a Tizenhármast pályáját nem bolygatják, és hagyják, hogy a hajó megkerülje a Holdat, és aztán visszakanyarodjon a Föld felé. Az első három holdutazás alkalmával az Apollo-8, az Apollo-10 és az Apollo-11 űrhajóit úgy programozták be, hogy az utolsó gyújtással a „szabad visszatérés pályájára” álljanak: ha ezen maradnak, megkerülik a Holdat, és pályájuk minden korrekció nélkül is visszavezeti őket a Földre. És ehhez még csak be sem kellett gyújtani a hajtóművet. Ha a korábbi küldetések során az asztronautáknak gondja adódik a meghajtással, mindössze annyi dolguk lett volna, hogy kivárják, mire hazaérnek, annak biztos tudatában, hogy pályájuk eleve a Föld felé vezet. A „szabad visszatérés pálya” minimálisra csökkentette annak az esélyét, hogy az űrhajó letérjen a sikeres légkörbelépéshez szükséges útvonalról, ugyanakkor korlátozta is a NASA-t abban, hogy mikor indíthatja űrhajóit a Hold felé, és mely leszállóhelyekre.

Az Apollo-12 küldetésén a NASA kipróbált valami újat: az űrhajó az utolsó fokozat beindításával „hibrid transzfer pályára” állt – a hajó ebben az esetben is a Hold megkerülésével kanyarodik vissza a Föld felé, de egy újabb gyújtásra is szükség van ahhoz, hogy a kapszula a sikeres légkörbelépéshez szükséges pályára álljon.
A küldetésirányítók tudták, hogy a „hibrid transzfer pálya” több hibalehetőséget rejt, de a NASA úgy ítélte meg, hogy ez megéri a kockázatot, hiszen ezzel a módszerrel több időpont kínálkozik a startra, és több leszállóhely is számításba jöhet a Holdon.
Ez a módszer jól bevált az Apollo-12 útján, de tragédiát jelenthet a Tizenhármas számára. Jelenlegi pályájukon haladva a három asztronauta a holdi gravitációt kihasználva ugyan biztonságosan megkerülheti a Holdat, majd el is indul a Föld felé. Csakhogy pályakorrekció nélkül 6500 kilométerrel húznának el mellette."

1969-ben duplán teljesült Kennedy elnök ígérete: az évtized vége előtt két legénység is leszállt a Holdra, majd tért vissza a Földre biztonságban. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Conrad a Surveyor robotűrhajótól kevesebb, mint 200 méterre akart landolni: a Surveyor harmincegy hónappal korábban szállt le a Viharok Óceánjára, hogy feltérképezze a leszállóhelyet. Intrepidre keresztelt holdkompjuk fedélzetén Conrad és Bean „hihetetlen pontossággal” ereszkedett a holdkörüli pályáról egyre lejjebb. Pete azt nyilatkozta a CapComnak, hogy a Surveyor valószínűleg már várja őket. Az Intrepidet megtáncoltatta, amíg kiválasztotta a landoláshoz legmegfelelőbb helyszínt, majd finoman letette a holdkompot a felszínre.
„Kiváló!” – kiáltotta Pete a mikrofonjába. „Alig várom, hogy kiszálljunk! Azok a kövek négy és fél milliárd éve várják, hogy odamenjünk hozzájuk, és összeszedjük őket. Te szent tehén, gyönyörű látvány van odakinn.”
Pete volt az asztronauták közül a legalacsonyabb a maga mindössze 167 centiméterével. Emellett ő volt az egyik legviccesebb is. Hátrafelé mászott ki az Intrepid ajtaján, leküzdötte magát a létrán, majd elrugaszkodott, hogy a talajra pottyanjon, majd az egész világnak elkiáltotta magát: „Lehet, hogy kis lépés volt Neilnek, de nekem nagy.”

Az elnyűhetetlen Conrad társával, Alan Beannel együtt a leszállóegységtől kétszer kétórás kirándulásra indult: tudományos műszereket helyeztek el, és 34 kiló követ és anyagot gyűjtöttek össze a felszínről. Egy széles kráter lejtőjén lekocogtak a Surveyorhoz, majd levágtak róla 7 kiló alkatrészt, hogy hazahozzák tanulmányozás céljából. Olyan felszínen vergődtek, ami jelentősen eltért az Apollo-11 leszállóhelyén található talajtól.
„A por!” – kiáltott fel Pete. „Mindent ellep a por. Minden lépésünket csinos kis porfelhő kíséri.” A csizmáikra és szkafanderes lábukra olyan vastagon ült meg a por, hogy a pihenőidejükben és alvás közben inkább nem vetették le szkafanderüket, nehogy az életfontosságú alkatrészeket eltömítse.
A pihenő után odakinn váratlan látványosság csigázta fel a kutatók érdeklődését. Conrad „apró vulkánoknak látszó … kúpformájú buckacsoportról” számolt be. Zöld sziklákat és halványbarna port találtak. A por még a Surveyort is beborította, ami azt jelentette, hogy az Intrepid landolásakor a hajtómű több mint 300 méterre is felkavarta a homokot.

Rövidesen – Conrad és Bean számára túl hamar – az Intrepid elhagyta a Viharok Óceánját, és tökéletes repüléssel közelítette meg Dick Gordont és a Yankee Clippert. A zavarba ejtően precíz manőverek sorozata után hazaindultak.
Kétszeresen sikerült megvalósítani John F. Kennedy célját: még az évtized vége előtt emberek szálltak le a Holdra, és tértek vissza a földre biztonságban.

Deke számára csigalassúsággal követték egymást a hónapok. Miközben barátait egyre-másra történelmi holdutazásokra küldte, ő még mindig az íróasztalához volt láncolva. Mindenkinek feltűnt, amikor a frusztráció sötét felhő módjára néhanapján megtelepedett rajta. De nem hibáztathatták érte.
Némi büszkeséget érzett, hogy közeli barátja, Alan Shepard végül egy holdküldetés parancsnoka lehetett. De ez nem sokkal enyhítette azt a csillapíthatatlan vágyat, hogy ő maga is „kimenjen” a világűrbe.
Akadozó szívritmusa súlyos teher volt számára. Meg mert volna rá esüdni, hogy az eredeti Mercury-asztronauták közül neki jutott a legkevésbé irigylésreméltó sors. Ő volt az egyetlen, aki még sosem járt a világűrben.
Asztronauta-társai közül Deke a legtapasztaltabb berepülő pilótának számított. Bármivel repülhetett, aminek csak szárnya volt. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy mindig készen kellett állnia a váratlan eseményekre.

1970 elején aztán ez a váratlan esemény be is következett: a sötét és kilátástalan jövő végre halvány reménysugarat küldött Deke számára. Épp a Cape-en volt, hogy előkészítse az Apollo-13 legénységét a küldetésükre. Elvesztett „szárnyai” miatt amúgyis rossz hangulata volt, közérzete azonban még rosszabb lett azóta, hogy megfázott. A repülőorvosokhoz fordult segítségért.
„Egyél vitaminokat” – tanácsolták neki, és pontosan tudták, sem ők, sem más nem tudhatja, mi okozta a megfázást. „Egyél vitamint, rohadt sok vitamint.”
 
Deke morogva bár, de hatalmas mennyiségű B, C és E-vitamint öntött magába. Persze, pontosan ismerte a régi mondást: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz – akár kúrálja magát, akár nem, a megfázás sehogyse múlik el hamarabb. Ez a megfázás azonban most nagyon komoly volt, ő pedig nap mint nap szorgalmasan nyelte a vitaminokat.
Azóta, hogy elvették tőle a Mercury-program második földkörüli küldetését, szivritmuszavara átlagosan havonta egyszer jelentkezett. Aztán rádöbbent, hogy ez megváltozott, amióta vitaminokat szed. Dr. Charles Berry irodájába sietett, aki az asztronautákért felelős repülőorvos-csoportot vezette.
„Chuck, ezt hallgasd” – kezdte izgatottan. „Baromi régóta nem jelentkezett az a probléma a szívemmel. Valami van!” Berry megvizsgálta régi barátját. „Másként csinálsz valamit?”
„Hogyne. Vitaminokon élek.”
Chuck Berry lassan bólintott. „Deke, ne hagyd abba. A járt utat a járatlanra ne cseréld. Ha továbbra sem jelentkeznek a problémáid, nos…”
„Nos?” – követelte Deke a választ.
Berry előbb felnézett az égre, aztán vissza, Deke-re. „Talán, barátom, csak talán…”
Talán…

Ideje volt megkavarni a fagyos „erőlevest” az Apollo-13 gyomrában. Négy nagy gömbalakú tartályában szuperhideg folyékony oxigén és folyékony hidrogén volt, ez jelentette az „élet italát” az űrhajó és háromfős legénysége számára. Az Apollo-13-at hosszú felfedezőútra találták ki: apró keverőmotorok kavarták a tartályokban tárolt folyékony oxigént és hidrogént – nélkülük megfulladna a legénység, de ez a két folyadék biztosította számukra az ivóvízet, valamint előállította a hajó működéséhez szükséges áramot is. Jack Swigert asztronauta hosszan nyújtózott egyet. Jó napot zárt, és betervezett feladatai többségével végzett. Swigert a műszerfal felé nyúlt, és átbillentett egy kapcsolót: ez indította be a tartály belsejében található apró keverőket.
Az egyik ilyen keverőhöz futó két vezeték összeért egymással. Szikrázott egyet, majd a Teflon-szigetelést rövidesen lángnyelvek nyalogatták. A tűz gyorsan továbbterjedt a tartály oxigénvezetéke irányába. A nagy hő hatására megnőtt a belső nyomás, ami pillanatok alatt szétvetette a tartályt. Kupolája a puskagolyó sebességével lőtt ki, és életfontosságú vezetékeket és rendszereket zúzott szét. Az Apollo-13 olyan hajó volt, amit belülről ért torpedótámadás. A szelepek elzárták a kritikus fontosságú folyadékok útját, a robbanás pedig mindent elpusztított, ami csak az útjába került. Az Apollo-13 műszaki egységének oldala a robbanásban eltűnt. Az űrhajó megkezdte haláltusáját.

Egészen eddig a pontig – ötvenöt órával és ötvenöt perccel az Apollo-13 Cape Canaverali startja után – Jim Lovell parancsnok a küldetésre a „program legsimább útjaként” gondolt. Olyan eseménytelen volt, hogy pár órával korábban Joe Kerwin, a CapCom még azt panaszolta a rádión Lovellnek, hogy „sírunk az unalomtól idelenn”.
Amikor az asztronauták életbevágó üzemanyagát és hajtóművét tartalmazó műszaki egység oldala felrobbant, a legénység egy hirtelen durranás érzett. 330 000 kilométerre a Földtől elszabadult a pokol. Az Apollo-13 olyan volt, mint egy kis vonat az egymáshoz kapcsolt elemekkel: műszaki egység, parancsnoki egység, holdkomp – és ez az egész vadul rázkódott.
Az Odyssey parancsnoki egységének belsejében tengernyi vészjelző villant fel, amit a riasztórendszer éles hangja kísért. Jack Swigert hangjában érezhető volt az ijedtség: „Houston, van itt egy kis probléma”.
Az irányítók teljes készültségben voltak. Egyikük felkiáltott: „Mi a fene történik az adatokkal?”

„Nem csak egy kis probléma van” – jelentette be egy másik irányító, aki hitetlenkedve meredt a monitorjára. Sy Liebergot, a műszak vezetője a teljes csapathoz fordult. „Figyelem, emberek. Az 1-es és a 2-es üzemanyagcella nyomása megszűnt. A 2-es oxigéntartály nyomása szintúgy.” Mély levegőt vett. „És a hőmérsékletet sem bírjuk tartani.”
A hőmérséklet kulcsfontosságú volt. Ahhoz, hogy az üzemanyagcellákba érkező gázok továbbra is biztosítsák a hajó számára az áramot, a folyékony oxigént elképesztő hidegen, mínusz 183 Celsius fokon kellett tárolni, a folyékony hidrogént pedig még ennél is hidegebben, mínusz 253 Celsius fokon.
A fentiekkel egytől-egyik az irányítók is szembesültek, de még senki nem tudta, hogy pontosan mi is történt. Vajon a műszerek helyes értékeket mutattak? Nem tűnt valószínűnek egy olyan hajó esetében, ami egészen eddig hibátlanul üzemelt. Fred Haise, az Apollo-13 legénységének harmadik tagja ekkor ezt mondta társainak: „Talán egy meteorit talált el minket.”"

Alan Shepard, az egyensúly-zavarból nemrég felépült asztronauta nagyon meg akarta kaparintani az Apollo-13 küldetését. Később már nem bánta, hogy ez nem jött össze. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alan egy kiéhezett farkas elszántságával ment a becses jussért. Berontott Slayton irodájába. „Deke, a fene egye meg!” – robbant ki egyből, sutba vágva minden illemszabályt. „Találjunk nekem egy holdutazást!”
Deke nagyon örült annak, ami régi barátjával történt. Évekig egy cipőben jártak, és betegségük mindkettejüket az íróasztalhoz láncolta. Bármit megtett volna azért, hogy Alan mehessen a Holdra. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a Mercury Hetek közül legalább egyvalaki eljut oda. Deke székében hátradőlve, elkerekedett szemekkel mérlegelte kilátásait. Alan küldetése egyúttal azt jelenti, hogy Slayton is kap egy halvány esélyt. Végre talán kibújik a nap a kilátástalanság sötét felhője mögül, ami már annyi éve ott volt a fejük fölött. Ha egy negyvenöt éves pilóta - mint Shepard - vissza tud térni azután, hogy repülésre alkalmatlannak minősítették, akkor Deke számára is volt még remény. Alanhez hasonlóan, Deke időszakos orvosi vizsgálati eredményei nem adtak sok optimizmusra okot asztronauta-karrierjét illetően.
De a fene egye meg: Régebben egy sor repülőorvos az időt és a fáradtságot nem kímélve kijelentette, hogy soha többé nem vezethet semmit, ami képes elhagyni a földet. Beleértve a hőlégballonokat is!

„Rajta leszek” – mondta Deke, elhessegetve gondolatait. Shepard szétszakította a láncait, amik az íróasztalához kötötték. „A fenébe, Deke, ne gyere nekem azzal, hogy majd meglátjuk, mit tehetünk. Lássunk hozzá.”
Deke elmosolyodott. Alan egész valójában remegett a gondolattól, hogy ott áll egy űrrepülés küszöbén. „Nos, Pete Conrad legénysége épp az Apollo-12-re készül” – mondta Deke. „Épp most készülök bejelenteni, hogy Jim Lovell legénysége kerül a 13-asra.”
Alan ráharapott a lehetőségre. „Oké, rakjuk Lovellt egy küldetéssel hátrébb, és legyen a Tizenhármas az enyém.”
Deke felmordult. „Könnyű azt mondani, öregem. Arra semmi esélyt nem látok, hogy Jimet egy tartaléklegénységbe rakjam. És a rotációs elv alapján arra számít, hogy ő jön a sorban.” Alan vérszemet kapott, és még tovább ment. „Megmondtad már Jimnek, hogy övé a Tizenhármas?”
„Még nem.”
„Akkor jelentsük be hivatalosan, hogy enyém a Tizenhármas” – sürgette Alan – „és ezzel egyidőben Lovellt beteheted a Tizennégyesre!”
Deke erre azt felelte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. „De amíg nem száll fel a füst” – figyelmeztette barátját – „addig semmi nem biztos. Al, túl nagy iramot diktálunk. Kezdj el azon gondolkodni, hogy kiket szeretnél a legénységedbe, és kezdj felkészülni rá. Nem ígérhetek többet annál, hogy megteszek minden tőlem telhetőt.”

Alan széles mosollyal az arcán munkához látott. Az egész ügy titkos volt, de Shepard olyan lendülettel kezdte megtervezni a küldetést, mintha már minden kőbe lenne vésve. Két újoncot választott maga mellé. Mindketten kiváló pilóták és asztronauták voltak: okosak, tehetségesek, és nagyon intelligensek. Csak még senki nem vágta el a köldökzsinórjukat, hogy a világűrbe emelkedhessenek.
Stuart Roosa lenne a parancsnoki egység pilóta, és Edgar Mitchell sétálna vele a Holdon – ő az asztronauták körében „Az Agy” néven volt közismert.
Választását elégedetlenkedés fogadta, és társai között volt olyan is, aki nyíltan kritizálta a döntését. A rosszindulatú pletyka szerint a rangidős Alan csak azért választott maga mellé két újoncot, hogy bebiztosítsa helyét, és garantáltan ő legyen a küldetés parancsnoka.
Shepard sosem hagyta, hogy bárki véleménye keresztezze az útját. „Rosszul látjátok” – vágta rá. „Egy okból választottam ezeket a srácokat: ők a legjobbak, és meg tudják csinálni. Őket akarom magam mellett tudni. Érthető vagyok?”
„Tökéletesen, Al” – felelték, és visszavonulót fújtak.
Mielőtt bármilyen döntést nyilvánosságra került volna, a küldetéseket és a hozzájuk tartozó neveket fel kellett küldeni a NASA központjába jóváhagyásra. Egészen idáig Deke egyetlen döntését sem kérdőjelezték meg, de egyszer mindent el kell kezdeni.

A központban a NASA vezetőinek felszaladt a szemöldöke, amikor látták, hogy Shepard két újonc társaságában kerülne az Apollo-13 legénységébe. Elővigyázatosságuk kerekedett felül: nem voltak meggyőződve arról, hogy bölcs döntés lenne három embert úgy elküldeni a Holdhoz, hogy az egész legénységnek tokkal-vonóval tizenöt perc űrrepülés van a háta mögött – ez pedig nem más volt, mint Shepard szuborbitális „űrugrása”, amivel Amerika első asztronautájává vált.
Akkor fölösleges kockázatnak tűnt a dolog. Ugyanakkor elismerték Shepard páratlan képességét azzal, hogy helyben hagyták választását: Roosa és Mitchell került mellé.

Óvatosságból tartózkodtak ugyan, de azért nem utasították vissza a dolgot. Azt mondták Deke-nek, hogy Shepard és legénysége számára biztosítson több időt a felkészülésre, a szimulátorokra, hogy mindannyian a legjobb formájukat hozzák.
A döntés megérkezett Houstonba: Jim Lovell lesz az Apollo-13 parancsnoka. Alan Shepard az Apollo-14 parancsnoka lett. Végre elérte célját: a markában volt a küldetés!
Hit, elkötelezettség, tudás nem lankadt immár több mint öt éve, de ezzel a fejleménnyel most minden busásan kifizetődött. A sors is közbeszólt, csak ezt akkor még senki nem tudta: igazi áldás volt, hogy Shepard eggyel későbbi küldetésre, az Apollo-14-re került.

Az Apollo-12 legénysége – Pete Conrad, Alan Bean és Dick Gordon – 1969. november 14-én bontott vitorlát, majd célba vették a Viharok Óceánját. Bár a Saturn-V egy viharfelhőben emelkedett felfelé, villámok nem voltak. De a NASA gyorsan rájött, hogy amikor egy harminchat emelet magas rakéta teljes sebességgel emelkedik az esőben, egy pillanat alatt villámgenerátorrá válik a tetején lévő mentőrakétától a legutolsó lángnyelvecskéig több mint 250 méteres hosszával. Az esőben repülve statikus elektromosság gyűlik fel, ami hirtelen kisülhet.
A bőrig ázott nézők az eső és a felhők miatt nem láthatták a Saturn-V-öt emelkedését. De az startra összegyűlt sok ezer ember igencsak meglepődött és megriadt, amikor az alacsonyan lévő felhőkből hirtelen villám csapott a startközpont területére. Valaki a VIP-vendégek közül döbbenten felkiáltott: „Uramisten, mi történik a Saturn-V-tel?”
A három haditengerész alezredes a Yankee Clippernek elkeresztelt parancsnoki egység fedélzetén fényes villanásokat látott, és fura morajlást hallott: ilyet Conrad és Gordon, ez a két világűrt megjárt veterán soha korábban nem tapasztalt. Villám csapott az űrhajójukba, és lecsapta a főbiztosítékot. A hajóban minden elsötétült, de villogó vörös vészjelzések kíséretében azonnal minden helyre is állt.

Az Apollo-12 tartalék akkumulátorai keltek életre, hogy biztosítsák az űrhajó energiaellátását. Pete első szavai hallatán a Küldetésirányításban megfagyott a levegő.
„Azt hiszem, belénk csapott a villám” – mondta hihetetlen lelki nyugalommal. „Épp most ugrott a navigációs platform, srácok. Nem tudom, mi történt itt.” Még be sem fejezte a mondatot, amikor a Yankee Clipperben magától visszajött a világítás, visszatért az áram. A hatalmas Saturn-V különálló, független irányítórendszerrel rendelkezett, amit nem érintett az áramlöket, és zavartalanul tovább gyorsította az Apollo-12-t a földkörüli pálya felé.
Conrad a kijelzőket vizslatta. „Az égvilágon minden adat kiesett a gépből” – tájékoztatta a CapCom-ot. Dick Gordon gyorsan átkapcsolt pár biztosítékot, és megpróbálta a tartaléküzemről az elsődleges áramellátásra visszakapcsolni az űrhajót. Minden működött. A Küldetésirányítás megkönnyebbülten jelentkezett. „Idelenn páran már infarktust kaptak.”

A Saturn-V harmadik fokozata az Apollo-12-t földkörüli pályára állította, majd a terv szerint kikapcsolt. Pillanatnyilag az asztronauták biztonságban érezhették magukat annyira, hogy mély levegőt vegyenek, és megkezdjék a hajót helyrepofozni. A földi irányításból kevesen hitték volna, hogy az űrhajó egyáltalán képes lesz elindulni a Hold felé. Az összes irányító- és navigációs rendszert frissíteni kellett, amit a fedélzeti és a Küldetésirányítás számítógépei felügyelt. A mérnökök egy a százhoz esélyt adtak arra, hogy végül sikerül leszállni a Holdra
A pályán keringő legénység és a földi csapat közösen majdnem a lehetetlent hajtotta végre. Miután ellenőrizték a rendszereket, begyújtott a harmadik fokozat, és az Apollo-12 úton volt a Hold felé."

Alan Shepardnak közel hat évig voltak egyensúlyzavarai: egy hőlégballont sem vezethetett, nemhogy űrhajót. Egy bizonyos Dr. House gyógyította meg, Shepard lett az Apollo-14 parancsnoka. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ha lehet élettelen tárgyakat gyűlölni, akkor Alan Shepard gyűlölte a saját íróasztalát. A vadászpilóták rettegnek attól, hogy valamilyen felsőbb utasítás következtében egy íróasztal mögött találják magukat. Az asztalok pedig nem repülnek. Ha levágjuk egy sas szárnyait, pulyka lesz a végeredmény.
És függetlenül attól, hogy Shepard mi minden más lehetett volna még vadászpilótán kívül, szívében és lelkében mindig is sas volt, és az is maradt: repülésre született. Legyen szó akár a Holdról.  
Alan közel öt kemény éve nem repülhetett egészségügyi problémája miatt. Az orvosok a Ménière-szindrómával magyarázták a hirtelen rátörő szédülést, és a tehetetlen érzést, amikor a szoba forogni kezdett a szemei előtt. A szédülés folyamatosan kísértette. Egy pilóta, akinek nincs egyensúlyérzéke, nem repül: ez ugyanis egyenes út lenne a katasztrófához.

Több mint egy évvel az Apollo-11 történelmi holdraszállása előtt, Alan állapota tovább romlott. Az Asztronauta Iroda főnökeként próbált úrrá lenni a levertségén, hiszen egyik legénységet a másik után kísérte ki az indítóálláshoz, és nézte végig, ahogy felszállnak a világűrbe. 1968. nyarára a bal fülére romlott a hallása, és egyensúlyérzéke még jobban cserben hagyta. Bár korábban még biztatták a gyógyulás lehetőségével, most már az orvoscsoportok kerek-perec megmondták neki, hogy soha többé nem repülhet.
Alan azonban hitt. Hitt önmagában és a lehetetlen leküzdésében. Csak egyetlen módja volt annak, hogy ismét visszanyerje szárnyait - meg kellett tenni azt, ami a NASA orvosai szerint lehetetlenség volt: ki kellett gyógyulni a Méniere-szindómából, ami az íróasztalához láncolt őt.

A gyógyuláshoz vezető hosszú út egy beszélgetéssel kezdődött, amit Tom Stafforddal, egyik asztronauta-társával folytatott. „Al, talán van itt valami, ami segíthet rajtad.”
Shepard azonnal felfigyelt. Tom Stafford nem a fecsegéséről volt híres. „Egyszer beszéltek nekem egy orvosról, aki olyan eseteket is meggyógyított, amikről más orvosok már lemondtak. Azt mondják, hogy fül-, orr-, gége-specialista. Ebben persze semmi rendkívüli nincs, a lényeg az, hogy olyan sebészi eljárást dolgozott ki, amivel meg lehet szabadulni ettől a Méniere betegségtől, amilyen neked is van.”
„Sebészi úton?” – kérdezett vissza Alan óvatosan.
„Aha. Orvossággal kezelnek, ugye?”
Shepard bólintott.
„Javult valamit?”
„Hogyne. Kis híján megsüketültem a bal fülemre. Azt mondtad, hogy sebészi úton csinálja?”
„Ezt mondták nekem. De továbbmegyek: bármi legyen is a módszere, működik. Miért nem keresed fel? Nincs vesztenivalód.”
„Igaz” – felelte Alan. Shepardnak azonban mást jelentett az a lehetőség, hogy megszabadulhat nyomorúságától. Nem úgy gondolt a dologra, mint akinek nincs vesztenivalója. Alan Shepard számára ez azt jelentette, hogy egy csapásra mindent megnyerhet.
„A fenébe is, rendben” – mondta hirtelen Staffordnak. „Bárhova elmegyek, bármit kipróbálok.”

Los Angelesbe utazott, hogy találkozzon Dr. William House-zal. House megvizsgálta Shepardot, majd egy őszinte beszélgetés következett.
„Mr. Shepard, megítélésem szerint Önnek – ahogy mi hívjuk – klasszikus Ménière-betegségben szenved.”
„Kösz” – felelte Alan száraz hangon. Ezt eddig is tudta. Klasszikus vagy nem, mit számított? A lényeg az, hogy ismét repülhessen. „Tud segíteni?” – kérdezte.
„Úgy vélem, igen.”
„Folytassa, doktor.”
„A következőt javaslom. Először is a végére járnék annak a folyadéknak, ami akkora nyomást idéz elő a belső fülében. Ez önmagában elég ahhoz, hogy akármilyen pilótát diszkvalifikáljon. Hiszen tótágast áll vele a világ.”
„Igen” – felelte Alan közömbösen.
„Sebészi úton kilyukasztanám a folyadékot tartalmazó zsákocskát, majd egy rövid csövet vezetnék be a zsák és egy mirigy közé, ami gerincoszlopba vezet. Ez elvezeti a folyadék egy részét, így a nagy nyomás nem a fül egyetlen pontját éri, hanem jóval nagyobb területen oszlik szét. A beavatkozás, valamint a szervezet öngyógyító képessége együttesen valószínűleg elegendő lenne a gyógyuláshoz.”
Shepard egy pillanatig sem habozott. „Ez baromi jó ötletnek tűnik. Csináljuk meg.”

Visszatért Houstonba, és megbeszélte a dolgot Louise-szal. Felesége öt hosszú éven át tehetetlenül nézte, ahogy férjére időről-időre rátört az elkeseredés.
„De nincs semmi garancia arra, hogy sikerülni fog” – mondta. „House mindent megpróbál, és szerintem nagyon jó orvos, de nem ígérheti biztosra a sikert. Louise, felemészt engem ez a dolog. Annyira szeretnék újra a világűrbe repülni.” Shepardot megrohanták az érzelmek, és önkéntelenül ökölbe szorult a keze. „Bármit képes vagyok megtenni ezért.”
„Tudom” – mondta Louise csöndesen, miközben nagyon is jól tudta, hogy a belső fül operációja legjobb esetben is kényes és veszélyes művelet, legrosszabb esetben pedig tönkreteheti azt az embert, akit szeret.
„Próbáld meg” – sürgette. „Csináld meg” – tette hozzá ugyanazokkal a szavakkal, amiket korábban Alan mondott Dr. House-nak.
Shepard bólintott. „Rendben.” Megkönnyebbülést érzett. „De erről az egészről nem tudhat senki sem” – figyelmeztette feleségét. „Azt akarom, hogy teljes titokban történjen.”

Alan Shepard megígértette Dr. House-zal, hogy bizalmasan kezeli az ügyet. Az orvosról pedig kiderült, hogy legalább annyira jó ember, mint amennyire jó sebész.
„Milyen nevet használjunk?” – felelte.
„Az mindegy. A lényeg, hogy ne a sajátom legyen.”
House felhívta asszisztensét, aki be volt avatva a titokba. Görög származású volt, és erre House pontosan emlékezett. „Mondjon egy nevet” – kérte.
A nővérke kitalált egy nevet. Alan Shepard nem Dr. House betege volt. Victor Poulos néven jelentkezett be a kórházba. Két napig maradt bent, a műtét és az azt követő vizsgálatok idejére.
Louise nagyot nézett, amikor férje ismét megjelent egy nagy kötéssel a bal fülén. A kötés alatt egy ceruzahegynél is vékonyabb cső volt, ami belső fülét kötötte össze a gerincoszloppal. Elmesélte az operációt Louise-nak.
„Mikor derül ki, hogy sikerült?” – kérdezte felesége.
„Hónapokig is eltarthat” – felelte Alan.
„Már úgyis öt éve várunk” – emlékeztette Louise.

A munkába visszatérve az sem okozott volna nagyobb feltűnést, ha kötés helyett Shepard fején egy villogó lett volna. Nem lehetett tovább titkolózni. Előbb Deke Slaytont, majd a NASA repülőorvosait kérte meg arra, hogy kezeljék bizalmasan a kötés valódi okát. Rábólintottak, és aztán Dr. House-zal közösen figyelemmel kísérték javulását, miközben a hónapok csigalassúsággal vánszorogtak.
Shepard állapota folyamatosan javult. Öt évet várt erre a műtétre, de most még újabb nyolc hónapot kellett várni arra, mire visszatért a hallása és egyensúlyérzéke. Ekkor felkereste Dr. House-t.
„Meggyógyult, barátom.”
Ez még önmagában nem volt elég. Miután a NASA repülőorvosai a legvadabb vizsgálatoknak is alávetették, biztatóan mosolyogtak Shepardra. „Dr. House nem tévedett. Tényleg helyrejött. Elképesztő. Teljesen meggyógyult.”
Alan lelkes volt, de ennyivel nem érhette be. „Tehát?” – kérdezte. Pontosan tudták, mire vár. „Ez azt jelenti, hogy minden további nélkül alkalmas az űrrepülésre” – felelték.
Alan számára a tavasz nem pusztán vidám volt: a hihetetlen örömtől szinte a levegőben járt. A Hold egycsapásra karnyújtásnyira került tőle."

Csizmákat, fölöslegessé vált berendezéseket, vizelettel teli tasakokat és összegyűrt ételtárolókat is hátrahagyott az Apollo-11 legénysége a Holdon. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Két hónap múlva, 1969. július 20-án – nyolc évvel azután, hogy John F. Kennedy elnök megígérte a holdraszállást – Neil Armstrong kilépett a holdkompból, és leereszkedett a Hold felszínére vezető létrán. Nem kapkodott. Amikor az ember az ismeretlenbe megy, türelmes, óvatos, és felkészül arra, hogy bármikor bekövetkezhet valami váratlan dolog.
Armstrong kihátrált az Eagle ajtajának apró nyílásán. Oda tartott, ahol még ember nem járt előtte: egy élettelen világ felszínére, amit kráterek szabdaltak: némelyek 30 centiméteresek voltak, de akadtak 9 méter átmérőjűek is. Mindenütt a kozmikus meteorbecsapódások törmelékei, kövek és sziklák borították az idegen tájat.
Túlnyomásos szkafandere miatt csak nehézkesen mozgott, mivel ruhája erősen korlátozta mozgásában, de fura nyugalom szállta meg, valahányszor egy újabb lépcsőfokra lépett, és ezzel ismét egy lépéssel közelebb került az ismeretlen talajhoz.

Az Eagle létrájába két kézzel kapaszkodó szellemképes, szkafanderes alak útját a távoli Földről több mint félmilliárd ember ember kísérte figyelemmel a televízió képernyőkön. Nézték, ahogy egyre lejjebb ért. Még egy lépés, még egy lépcsőfok. Egyre közelebb a Holdhoz. Végül elérte a lépcső alját. Milliók nézték végig, ahogy Neil egy méterről leugrott a Hold felszínére. Holdat érés. Este 10:56-kor a bal lába ránehezedett a talaj finom szemcsékkel borított felszínére. Enyhén elrugaszkodott a létrától. Most már mindkét lábával stabilan állt a Holdon. Ekkor halhatatlanná váló szavakat mondott szkafanderének rádiójába, amit szerte a világon mindenhol hallottak:
„Kis lépés ez egy embernek … nagy ugrás az emberiségnek.”
Tizenöt perccel később Buzz Aldrin alig bírta kivárni, hogy leérjen a létra aljára. Meg sem állt a Hold felszínéig, amire „felvillanyozva és libabőrösen” lépett.
Az ígéret teljesült: az 1960-as évek vége előtt emberek álltak a Holdon. Neil mászkálni kezdett, de minden lépése felért egy kísérlettel. Minden mozdulat egy újabb felfedezés volt. Minden fordulással, lépéssel, ugrással az emberiség első kézből szerzett tapasztalatokat arról, hogy milyen a világ a Hold csekély gravitációjában.
A nehézkes szkafanderek ellenére mindkét férfi számára vidám pillanatokat szerzett a földi gravitáció hatodában mozogni, az érzést a lebegéshez hasonlították. Nem sok idejük volt a Holdon, és sietniük kellett, hogy minden betervezett feladatra sort keríthessenek. Neil fejezte ki ezt a legtalálóbban, amikor arról beszélt, hogy úgy érzik magukat, mintha elkerekedett szemű, ötéves srácok lennének egy édességboltban.

Buzz-zal együtt ki akarták használni a csökkentett gravitáció előnyeit, és akkorákat ugráltak, ami a Földön elképzelhetetlen lett volna. (Szkafanderükben 160 kilót nyomnának a Földön, ehhez képest a Holdon súlyuk alig 30 kiló volt.) Habár könnyebbek voltak a Holdon, testük azért gátolta mozgásukat, és nem tudtak olyan szabadon mozogni, amennyire szerettek volna. Amikor felugrottak, mozgási energiájuk folytán szökellni kezdtek. Ha kocogni próbáltak (a futás ezekben a szkafanderekben lehetetlen volt), tömegük és sebességük kinetikus energiává alakult. Ha teljes erőből kocogtak, lendületük vitte tovább őket, és emiatt nem tudtak hirtelen megállni.
Az idő gyorsan telt, és még sok teendő volt hátra. Az ellenőrzőlistán szereplő feladatokra két órájuk maradt, majd ismét be kellett zárkózniuk az Eagle-be. A NASA nem akart meglepetéseket az első holdraszállás alkalmával.
„A felszín finom szemcsés, porszerű” – jelentette Neil a lenyűgözött emberiségnek. „Vékony rétegben tapad a csizmám talpára és oldalára, mintha korom lenne. Alig egy centire süllyedek a talajba, talán 30 milliméternyire, de jól kivehető a csizmám nyoma és talpának mintázata a finom, homokszerű talajban.”

Az egyensúlyozás nehézségei miatt Neil egy „mintavételi rudat” hajtogatott ki, és jó pár deka holdtalajt gyűjtött össze egy műanyag zsákba, amit aztán szkafandere zsebébe gyömöszölt. Egy vészhelyzetben, amikor azonnal el kellene hagyniuk a Holdat, a talajminta felbecsülhetetlen értékű a földi kutatók számára. Ha több mint két órát tölthetnek odakinn, bőven elegendő idő marad arra, hogy jó pár vödörre való holdport és követ gyűjtsenek össze.
Az idő könyörtelenül telt. „Nagyon puha a felszín” – tudatta Neil Houstonnal. „Helyenként azonban nagyon kemény talajra bukkantam, amikor belefúrtam. Valami nagyon kohézív anyaga lehet.”
Lassanként Neil ellenőrzőlistája végére ért. Lenyűgözte az idegen táj szépsége. Alaposan körülnézett a Holdon, és a látottakat megosztotta a világ minden pontján élő, ámulatba esett hallgatóságával. „Nagyon nyers szépsége van” – mondta lassan. „Sokban hasonlít az Egyesült Államok magasan fekvő, sivatagos területeihez. Persze más, de azért így is eléggé hasonlít.”
Buzz-t a felszín bűvölte el: „Gyönyörű, gyönyörű! …Varázslatos sivárság.” Aldrint az éles kontrasztok teljesen lenyűgözték. A tájat a szürke és a világosbarna számtalan árnyalata uralta, miközben koromsötét volt azokon a helyeken, ahol a kövek árnyékot vetettek a levegő nélküli felszínre.

Az Eagle-től messzebb távolodva megpillantották az ezüstszínű visszatérő fokozatot, a leszállófokozat fényes, gyűrött aranyborítását, a ferdén álló pókszerű lábakat és a széles, félkör alakú talpakat, amik a szürke porban pihentek.
A Föld ezzel szemben egy színekben gazdag, csillogó oázis volt, és jóval nagyobbnak tűnt a Holdnál. És sokkal fényesebb is volt, ahogy a napsugarak a felhőkön és az óceánokon visszaverődtek.
Az asztronauták kamerájukat az Eagle-től 18 méterre helyezték el, hogy az elvarázsolt földi nézők láthassák a drámai holdexpedíció részleteit. Egy rudat vágtak a holdi talajba, de a felszín alatt olyan kemény rétegbe ütköztek, hogy alig bírták a rudat - tetején az amerikai zászlóval - függőleges helyzetbe állítani. A zászlót széltében egy fémrúd tartotta kifeszítve, enélkül ugyanis a vákuumban a zászló a rúdra borult volna. Armstrong és Aldrin ezután elhelyezett egy szeizmométert: az általa küldött rádiójelek révén a Földön is érzékelhették a Hold mélyének rengéseit, és a felszínbe csapódó meteoritokat. Egy, a Napból érkező részecskék áramlásának – az űrben „fújó” napszél – mérésére szolgáló berendezést is felállítottak. Ezen kívül lefektettek egy sok tükörből álló célpontot is a felszínre, amire az amerikai és orosz kutatók lézersugarakat lőhettek a Földről.

A történelmi jelentőségű küldetés résztvevőire protokolláris feladatok is vártak. A Hold porába egy táblát helyeztek el az öt amerikai és szovjet űrhajós emlékére - ezen Gus Grissom, Ed White, Roger Chaffee, Vlagyimir Komarov és Jurij Gagarin neve szerepelt, utóbbi 1961-ben halt meg egy légiszerencsétlenségben. [Ez az eredeti szövegben egy elírás, mivel Gagarin 1968-ban hunyt el - a ford.] Ezután a holdkomp leszállófokozatán egy fémlapot is lelepleztek, amire korábban üzenetet véstek a jövőbeli látogatók számára. Az egész emberiség hallotta, amikor Neil Armstrong felolvasta a táblára írt szavakat. „Itt vetette meg először ember a lábát a Föld bolygóról, i.sz. 1969. július. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”
Ez utóbbi mondatot elégedettséggel és nem csekély cinizmussal fogadták az otthoniak, ahol számos kontinensen dúltak a kisebb-nagyobb háborúk. Meglehet, hogy a Holdon béke honol, de ez az üzenet már-már a földi rögvalóság kifigurázásának tűnt.
Neil Armstrong egy apró, de értékes, személyes küldeményt is magával vitt a Holdra. Akkor nem verték nagydobra, de nála volt az a gyémántberakásos asztronauta-jelvény, amit az Apollo-1 asztronautái készítettek Deke Slayton számára - ezt az irtózatos tűz után özvegyeik adták át a részére.

A két asztronauta 23 kilogramm talajmintát - port és követ - gyűjtött össze, az értékes leletet pedig légmentesen zárható tárolódobozokba tették, majd egy kézi emelővel juttatták fel a visszatérő fokozatba. Meggyűlt a bajuk, mire a dobozokat a hajó fedélzetére emelték a vákuumban kipróbálatlan szerkezettel: a művelet során hatalmas port vertek fel.
Ideje volt lezárni az első holdsétát. Visszaküzdötték magukat a létrán, bepréselték magukat a „fedélzetre”, lezárták az ajtót, és túlnyomás alá helyezték kabinjukat. Az utazáshoz szükségtelen felszereléseket elpakolták, majd egy hosszú ellenőrzőlista elemein mentek végig, amit még jóval azelőtt dolgoztak ki, hogy elstartoltak volna a Földről. Buzz egy órát és negyvennégy percig sétált és kocogott a Holdon, Neil két órát és tizennégy percet.

Levetették csizmáikat, kibújtak életfenntartó rendszerekkel telepakolt hátizsákjukból, ami a Holdon tett látogatás során életben tartotta őket. Ismét kinyitották az ajtót, majd ezeket az immár fölöslegessé vált felszereléseket az összegyűrt ételtárolókkal és vizelettel teli tasakokkal együtt kihajították a felszínre. Houstonban ezt is érzékelték, mivel még az ilyen apró rengéseket is rögzítették az asztronauták által korábban a hajótól távolabb elhelyezett szeizmométerek.
A CapCom emlékeztette őket, hogy még öt órát kell aludniuk, mielőtt megkezdenék a visszaszámlálást a felszálláshoz. Képtelenség volt aludni, fáztak az Eagle-ben. Sok kívánnivalót hagyott maga után, bármi is volt, aminek melegen kellett volna tartania őket ebben a levegő nélküli világban. A rendelkezésükre álló hely szűkös volt és barátságtalan, az átélt izgalmak hatására pedig mindketten éberek voltak. Az öt órás alvás nagyon rapszodikusra sikeredett.

Fogalmuk sem volt azokról a drámai fejleményekről, amik ezidőtájt játszódtak le. Július 3-án, mindössze tizenhárom nappal az Apollo-11 holdutazása előtt, Moszkva utasítást adott egy második, legénység nélküli N-1 rakéta startjára, aminek ezúttal egy súlyos Szojuz-űrhajó került a tetejére: megkezdődött az emberes holdraszállás kosztümös főpróbája. A szovjeteknek még mindig esélyük volt arra, hogy elsőként szálljanak le a Holdra – feltéve, hogy az Apollo-11 kudarcba fullad.
Helyi idő szerint már csak alig egy óra volt hátra éjfélig. Az éjszakai start kedvez a pirotechnikai bemutatóknak, és ez a küldetés nem is okozott csalódást a rakéták szerelmeseinek. Alig tíz másodperccel a felszállás után, mintegy 150 méterrel a talaj fölött, egy alkatrészdarab száguldott végig az egyik folyékony oxigént szállító vezetéken. Az útját álló szűrők híján a 8. sz. hajtómű oxigénpumpájába került. A vezetékek zárlatosak lettek, majd az automata KORD számítógépes biztonsági rendszer leállította mind a harminc hajtóművet! Ezzel egyidőben a szenzorok a küldetés megszakítására parancsolták a mentőrakétát, ami bekapcsolt, és biztonságos távolba menekítette a súlyos Szojuz-űrhajót.
A rakétaszörny, ami ekkor már nem volt több egy „üzemanyaggal teli hegynél”, becsapódott a startkomplexumba. A robbanás ereje és fénye egy atombombáéval vetekedett, olyannyira, hogy még az amerikai kémműholdak is észlelték, az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokságot pedig riadóztatták.
A  szomszédos indítóálláson egy másik N-1 hordozórakéta állt a lökéshullám útjában: a robbanás lyukakat ütött szerkezetében, és komoly károkat okozott benne.
Az oroszok legközelebb csak két év múlva próbálkoznak meg egy újabb N-1 startjával. Nem volt mit tenni, mint szembenézni a tényekkel: a Szovjetunió kénytelen volt lemondani a holdverseny első helyezéséről az Egyesült Államok javára.

De még mindig el lehetett csenni valamennyit az Apollo-11 dicsőségéből. Három nappal azelőtt, hogy a Saturn-V háromtagú legénységével elindult volna a Hold felé, az oroszok még egy kísérletet tettek, ezúttal azonban már egy kisebb teljesítményű rakétával: fedélzetén a legénység nélküli Luna-15 utazott. Ha a küldetés sikerül, a hat tonnás rakomány holdkörüli pályára áll, majd némi ellenőrzést követően begyújtja a hajtóműveit, és finoman landol a Holdra. Ezután egy fúrószerű berendezés a talajba ás, mintát vesz belőle, majd egy hermetikusan zárható tárolórekeszbe helyezi. Ezt követően a Luna-15 felső részét egy hajtómű a magasba röpíti pár dekás rakományával együtt, és visszaküldi a Földre, ahol belép a légkörbe, majd landol. A Luna-15 sikeres küldetése esetén a Szovjetunió elmondhatta volna, hogy elsőként vettek talajmintát a Holdról. Ezen kívül bizonyítékot szolgáltattak volna arra, hogy a Hold felfedezéséhez emberekre nem is igen van szükség. Persze, Moszkvában is tisztában voltak a nyilvánvaló hazugsággal, de ez a megoldás tökéletesen illeszkedett volna propagandájukhoz.
 
Az amerikaiak árgus szemmel figyelték a holdkörüli pályára álló Luna-15 útját. Miközben Neil és Buzz az Eagle-ben próbált pár óra pihenéshez jutni, az orosz szonda életre kelt, és megkezdte felszín felé vezető útját. Ötvenkét holdkörüli keringés után azonban a Luna-15 érthetetlen módon több mint 900 km/h sebességgel becsapódott a Mare Crisiumba. A becsapódást rögzítette a Neil és Buzz által korábban a felszínre helyezett érzékeny szeizmométer.

Huszonegy órával a landolás után Armstrong beindította a hajtóművet, és az Eagle elhagyta állványzatát – ami nem más volt, mint a holdkomp alsó része. A rakéta gyújtásakor leszakadó szigetelés nagy területen szóródott szét. Az induláskor Neil Armstrong kinézett az ablakon, és látta, ahogy az első Holdra kitűzött amerikai zászló megadta magát a száguldó por- és törmelékvihar közepette, és szép lassan eldőlt.

Az asztronautáknak mindössze ennyi idő jutott a nézelődésre, hiszen az űrhajó kezelőszerveit, a számítógépeket és a radarrendszereket kellett felügyelni a három és fél órás utazás során, aminek végén majd űrrandevút hajtanak végre Mike Collins-szal és a fejük felett 96 kilométer magasan keringő parancsnoki egységgel. Az Eagle-lel gyakorlottan és precízen repültek. Collins számára a holdkomp pályája „stabilnak” tűnt, és az összekapcsolódás előtt, „a végső megközelítés során mindvégig pontosan a középtengelyen” haladt. Tíz perccel később az Eagle összekapcsolódott a Columbia-val. A két hajó ismét eggyé vált.

Buzz és Neil visszaúszott a parancsnoki egységbe, ami rövidesen a három asztronauta vad kiáltásaitól volt hangos, akik repülése örökre megváltoztatta az ember saját bolygójáról kialakított képét. Ebben az örömteli pillanatban – idézte fel Collins – a felelősségteljes, magasan kvalifikált és elképesztően tapasztalt embereknek – akik a lehetetlent teljesítették – „fülig ért a szájuk, és vihorásztak sikerükön”.
Armstrong és Aldrin holdi rakományukat átszállította a parancsnoki egységbe, majd leválasztották magukról a hűséges Eagle-t, ami még hetekig keringett a Hold körül, mielőtt az égitest gravitációja magához vonzotta, és belecsapódott.
A visszaút hatvan óráig tart majd, viszont a Küldetésirányítás és a Columbia fedélzetén lévő három férfi számára már ismerős volt ez a sztráda.
Csak annyi volt a dolguk, hogy kövessék az Apollo-8 és az Apollo-10 számítógépeibe programozott útvonalat. Buzz Aldrin mély átéléssel foglalta össze a Holdon hagyott táblával kapcsolatos érzéseit, ami oly egyértelműen fejezte ki, hogy az Apollo-11 legénysége ezt a küldetést „az egész emberiség javára” hajtotta végre.
„Remélem” – mondta Aldrin – „hogy amikor egyszer a harmadik évezredben valamilyen idegen  erre vetődik, és elolvassa, ezt mondja majd: „Itt kezdődött minden”. Ez egy új korszak kezdete is lehet, egy olyan korszaké, amikor az ember elkezdi megérteni az univerzumot, és elkezdi valóban megismerni önmagát.”
Eközben Houstonban, a kulisszák mögött nagy tervezgetés folyt, amit nem kevés vita kísért. Egyvalaki ugyanis eltökélte, hogy nem számít, milyen áron, de eljut arra a 380 000 kilométerre lévő elszigetelt világra, és saját szemével megnézi annak „nyers szépségét”. Senki nem mert volna nagy tételben fogadni rá, hogy ez sikerül is neki."

Az Apollo-10 Snoopy nevű holdkompja mindössze 14 kilométerre volt a Hold felszínétől, mégsem szállt le. Sokak szerint ez hiba volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Két hónap múlva a Charlie Brown-on és a Snoopy-n, az Apollo-10 űrhajóin volt a sor, hogy holdkörüli pályára álljanak. Ezúttal azonban nem csupán a holdkomp újabb teszteléséről volt szó: tökéletesen kellett navigálniuk a Hold körül, és el kellett dönteniük, hogy az Apollo-11 leendő leszállóhelye mennyire alkalmas a landolásra. A Nyugalom Tengere állt a figyelem középpontjában. Ókori csillagászoktól kapta a nevét, akik azt hitték, hogy egy nyugodt felszínű tenger található ezen a vidéken. Ha a legénység ezen a „tengeren” egy elfogadható síkságot talál, akkor rövidesen az Apollo-11 is ezt a vidéket veszi célba. De ehhez előbb túl kellett lenni a tesztrepülésen és a leszállóhely becserkészésén.
A nagyméretű parancsnoki egység, a Charlie Brown pilótája John Young volt. A küldetés parancsnoka Tom Stafford volt, és amikor Gene Cernan társaságában eltávolodott a Snoopy névre hallgató holdkomp fedélzetén a kritikus teszt előkészülete során, Young nagyon is tisztában volt azzal, hogy az ő űrhajója jelenti két barátja számára a hazatérést. Ha az űrrandevú kudarcba fullad, egymagában kellene megtennie a Földre vezető hosszú utat.
Ez volt a kosztümös főpróba, és ezúttal minden szereplő a színpadon állt. A holdkomp újabb tesztelésének szükségességét korábban megkérdőjelezték a NASA türelmetlen (és gyakran rosszul informált) munkatársai, de kritizálta a közvélemény és a sajtó is. Ha már egyszer az Apollo holdkörüli pályára áll, és a két asztronauta a Snoopy-val cirka 14 kilométerre megközelíti a felszínt, akkor miért ne csinálhatnák az egészet végig, és szállnak le a Holdra?

Sok volt még az elvarratlan szál, túl sok nyitott kérdés maradt még a Hold körüli precíziós navigációval kapcsolatban. Ez a küldetés mindent összegyúr, és válaszokat szolgáltat a kérdésekre. Stafford és Cernan kétségkívül mindent megtett azért, hogy meghosszabbíthassák a Snoopy pórázát, és ők kavarják fel elsőként  a Hold porát, amikor  leszállnak rá. De Sam Phillips, az Apollo programigazgatója a kezdettől fogva ellenezte a dolgot. Phillips „idő előttinek” és „őrültségnek” tartotta, hogy egy holdkörüli repülés után megkockáztassák a landolást a holdkomppal, ami még csak egyetlen egy tesztrepülésen volt túl.
Miközben ők a landolás után epekedtek, Deke Slayton és Alan Shepard is egyetértett abban, hogy megfontolt döntés született. „Egész egyszerűen nem kockáztathattuk meg” – mondta Shepard.

A sajtó mindent megtett azért, hogy Staffordból kicsikarjon valami ellentmondást. Tom  érvelése azonban olyan egyértelmű volt, hogy akár kőbe is lehetett volna vésni. „Túl sok az ismeretlen tényező odafenn” – nyilatkozta a médiának, akik alig várták, hogy összeugrasszák az asztronautákat a főnökeikkel. „Az a feladatunk, hogy a tőlünk telhető legtöbb ismeretlen végére járjunk, és ennek egyedüli módja, ha ezt a valamit 14 kilométerre vagy még lejjebb visszük a Holdhoz, és megnézzük, miként viselkedik ilyen közel hozzá.”
Így is épp elég izgalom várt Tomra és Gene-re anélkül, hogy összeporolták volna a Snoopy lábait. A holdkompot a felszín felé elindító hajtómű gyújtásához a visszaszámlálás akkor kezdődött, amikor a Snoopy a Hold túloldalán volt. A küldetésirányítók újra idegtépő pillanatokat éltek át: az asztronauták kritikus manővereket hajtottak végre anélkül, hogy kapcsolatba lehetett volna lépni velük.

Aztán meghallották Young izgatott hangját a Charlie Brown fedélzetéről, ő tűnt fel elsőként a Hold peremén, és mihelyt helyreállt a rádiókapcsolat, megosztotta velük az első hírt: „Odalenn vannak a hegyek között” – erősítette meg – „és épp a sziklák közt kóborolnak.”  
Pár pillanat múlva a Snoopy is előkerült, és Stafford lelkesen folytatta Young ironikus beszámolóját a „sziklamászásról”. „Annyi kő van itt, amiből bőven feltölthetnénk a Galveston Öblöt. Izgalmas a látvány. Oké, most érünk a leszállóhely fölé. Nagyon lyukacsos a talaj errefelé. A felszín a nagy kráterek kivételével egyébként teljesen sima, mint az átázott agyag.”
Cernan hangja szintén elsöprő izgalomtól fűtve csengett. „Pont ott vagyunk! Pont fölötte!” – kiabálta, ahogy a Snoopy a Hold felé száguldott, kevesebb, mint 14 kilométerre a Nyugalom Tengerétől. „Tényleg alacsonyan vagyunk, nagyon közel, bébi!”
Stafford következett, hangjában ragadós vidámsággal: „Mindössze le kellene tenni a hátsó futót, és már ott is lennénk!” A Snoopy kis magasságban repült a Hold fölött, de a navigációs hibák miatt igazából az Apollo-11 tervezett leszállóhelyétől mintegy 6 kilométerrel délebbre volt. Pont az ilyen hibákból kellett tanulni. Tovább száguldottak, és eljött a Snoopy „megcsonkításának” ideje – ekkor válik szét a holdkomp, hogy aztán a lábak nélküli felső rész visszatérhessen a Charlie Brownhoz.

„A kurvanyját!” Cernan káromkodása egy pillanat alatt éberré tette Houstont. Mielőtt még az irányítók meg tudták volna határozni saját műszereik segítségével, hogy mi okozhatta a nyilvánvaló vészhelyzetet, Cernan magyarázata következett.
A Snoopy heves forgásba kezdett: fitos orrát fel-le emelgette, miközben vadul jobbra-balra riszálta magát. Ilyen csekély távolságra a Holdtól, ezek a mozgások ijesztőek voltak, és könnyen halálosak lehettek.
„Hevesen pörgünk” – mondta Cernan olyan hangon, ahogy egy veterán berepülő pilóta csak akkor beszél, ha az élete borotvaélen táncol.

A rettegő irányítók monitoraikat és műszereiket tanulmányozták. Abból, amit láttak, tudták, hogy Stafford épp azokkal a kezelőszervekkel birkózik, amikkel le lehet választani a problémás leszállófokozatot a visszatérő fokozatról a két asztronautával együtt.
Cernan hangját lehetett hallani a fejhallgatókban és a hangszórókon. „Nyomd meg az AGS-t!” – ordította Staffordnak, hogy Tom aktiválja a küldetésmegszakító mechanizmust. Stafford megnyomta a kapcsolókat, a Snoopy pedig lenyugodott. Az eltelt percekben a katasztrófa határán voltak.
Ha a két pilóta lassabban reagál, és kevésbé tapasztalt, úgy két másodperc múlva a Snoopy megállíthatatlan zuhanásba kezdett volna a Hold felé, az asztronauták pedig semmit sem tehettek volna ellene.

„Nem tudom, mi a fene volt ez, bébi” – közölte Cernan a CapCom-mal, észrevehető megkönnyebbüléssel és tanácstalansággal a hangjában. „De ez nem volt gyenge. Össze-vissza támolyogtunk az égen.”
Meredek helyzet volt. Később kiderült, hogy a küldetés megszakításáért felelős kapcsoló valamiért nem a megfelelő állásban volt, és ezt senki nem vette észre. Ez oda vezetett, hogy a Snoopy radarja keresni kezdte az anyahajót, a Charlie Brown-t, ahelyett, hogy stabilizálta volna magát, és felkészül a visszatérő fokozat leszállófokozatról való leválasztására.
Nagyon drasztikus módja volt ez annak, hogy megbizonyosodjanak a holdkomp szívósságáról: a történtek során a nyughatatlan szerkezetet olyan terhelés érte, ami meghaladta az összes határértéket.

Végül a holdkomp kettévált, és a Snoopy visszatérő fokozatának hajtóműve begyújtott. A célpont után kutató radar segítségével az asztronauták bonyolult manővereket hajtottak végre, majd a dokkolásra előkészületeként megközelítették a Charlie Brownt. Stafford folytatta a „mindennapi” rutint azzal a megjegyzéssel, hogy „Snoopy és Charlie Brown épp átölelik egymást.”
Amikor a három férfi ismét az Apollo-10 parancsnoki hajójában volt, még egyszer megkerülték a kráteres tájat, majd megkezdték útjukat hazafelé. Young még egy utolsó pillantást vetett az idegen tájra, majd meglepte a CapCom-ot: „Gyakran hallani azt a gyermekversikét az emberarcú Holdról” – mondta. „Mi ugyan senkit sem láttunk errefelé, viszont rövidesen két ember lesz majd a Hold felszínén.”
Ezzel a Charlie Brown begyújtotta hajtóművét, és hazarepült."