Az Apollo-13 fedélzetén két újonc is volt, akik épp az egyik kritikus manőver előtt kezdték el vadul fotózni a Holdat. A parancsnok nem hitt a szemének. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A hosszú hazaúthoz több mint elegendő oxigénjük volt, de az áram még mindig kritikus szinten ingadozott. Áram nélkül a kabin levegőjét mozgató ventilátorok sem működtek, és a kabin rövidesen megtelik az asztronauták által kilélegzett, elhasznált levegővel. Sokáig pedig nem húzza az ember, ha szén-dioxidon és vízpárán kell élnie.
Normál körülmények között lítium-hidroxid patronok tisztították meg a kabint a szén-dioxidtól. De az Aquarius fedélzetén a patronok élettartamát két emberre és mintegy negyven órára méretezték. Most viszont három ember volt a fedélzetén, és a hidrogén-peroxid ennek megfelelően arányosan gyorsabban is fogy el. A patronoknak három embert négy napig kellett kiszolgálniuk – máskülönben Lovell, Haise és Swigert megfullad abban, amit Jim Lovell csak „tüdőnk kipufogógázának” hívott.
Bőven elegendő lítium-hidroxid szűrő volt a parancsnoki egységben, de azok a patronok szögletesek voltak, és sehogy sem lehetett beilleszteni őket a holdkomp köralakú tárolóiba. A küldetésirányítás Deke Slaytonhoz, az Eredeti Hetek bevetéseken és tesztrepüléseken edződött „ezermesteréhez” fordult segítségért.
Harminchat órával azután, hogy az asztronauták visszavonultak mentőhajójukba, a holdkomp kabinjában egy figyelmeztető jelzés villant fel: a szén-dioxid veszélyes méreteket öltött, nem sokkal pedig a legénység elveszítheti az eszméletet, és akár meg is halhat. Egy mérnökcsoport élén végül Slayton állt elő a megoldással, amit egyszerűen csak „wisconsini tejüzemi javításnak” neveztek. Szkafanderre csatlakoztatható vezetékek, akkumulátorok, ragasztószalag, műanyag és egy repülési kézikönyvből vett kartonlap segítségével hevenyészett tisztító-berendezést eszkábáltak, és így sikerült az Odyssey patronját a holdkomp rendszerére kötniük.
A CapCom útmutatásai alapján Swigert lépésről-lépésre összeszerelte a nemrég feltalált szerkezetet, ami aztán a kabinból beszívja a szén-dioxidot, átvezeti a hevenyészett tisztítón, és végül friss oxigént enged vissza a kabinba. Lovell, aki besegített Swigertnek, azt mondta, hogy az egész olyan volt, mintha egy repülőmodellt építenének.
Negyvenkét évesen Lovellnek már három űrrepülés volt a háta mögött. Az Apollo-8 fedélzetén megkerülte a Holdat, és az Apollo-13 küldetését nem számítva összesen 572 órát töltött a világűrben. A harminchat éves Fred Haise kivételes képességekkel rendelkező újonc volt, kulcsszerepet játszott a holdkomp kifejlesztésében. A holdkomp szakértőjeként olyan ismeretekre tett szert, amik végül életmentőnek bizonyultak. A harmincnyolc éves Jack Swigert sem töltött több időt a világűrben, és eredetileg nem is az elsődleges legénység tagja volt. Ken Mattingly, a parancsnoki egység pilóta Lovellel és Haise-zel együtt két évig készült erre az utazásra, de a start előtt nem sokkal egy kanyaróval fertőzött emberrel került kapcsolatba. A betegségre nem volt immunis, így a NASA vezetése inkább kihúzta őt a legénységből. Lovell elfogadta Mattingly tartalékát, Swigertet, aki két nap alatt tanúbizonyságát adta elképesztő szakmai jártasságának.
Az Apollo-13 eltűnt a Hold sebhelyes, kráterekkel teleszórt háta mögött. Lovell a legénységre váró manőverekre összpontosított, amivel majd az űrhajót a Föld felé vezető pályára állítják, és döbbenten látta, hogy Haise és Swigert kapkodva fotókat készítenek a Hold felszínéről, és amilyen gyorsan csak tudják, állítják fényképezőgépeik rekeszértékét és zársebességét.
Lovell hitetlenkedve csóválta a fejét. „Soha nem lesz lehetőségetek előhívni a fotókat, hacsak nem sikerül ezt a következő manővert precízen végrehajtani.” Erre azt felelték, hogy velük ellentétben Lovell már járt itt korábban, és úgy érzik, hogy számukra ez az utolsó alkalom, hogy ilyen fényképeket készíthessenek.
Az Apollo-13 megkerülte a Holdat. Amikor az asztronauták ismét felbukkantak a túloldalán, helyreállt a kommunikáció a CapCommal. Azzal fogadta őket, hogy készüljenek fel az Aquarius hajtóművének begyújtására, majd hosszas használatára. Erre két órával és 9600 kilométerrel a Hold elhagyása után kerül sor, és minden percre szükségük volt, hogy biztosak legyenek a navigációs rendszer pontos beállításában.
Erről egy normál küldetés esetén a szextáns segítségével győződhettek volna meg: a készülékkel bemérnek egy navigációs csillagot, betáplálják az adatokat a számítógépbe, ami aztán megerősíti, ha minden készen áll a hajtómű gyújtására. Csakhogy az Apollo-13 egy hatalmas törmelékfelhő kellős közepén utazott hazafelé, a törmelékdarabkák pedig visszaverték a napfényt, és csillagnak látszottak: szinte lehetetlen vállalkozás volt megfelelő irányba tájolni a szextánst. Mindent megtettek azért, hogy találjanak egy fix pontot a világegyetemben, amivel meghatározhatják a sikeres légkörbelépéshez szükséges pontos folyosót. Ha nem látszik egy csillag sem – gondolt egyet Lovell – miért ne használhatnánk a Napot? Ez bevált.
Lovell pont a kellő időben beindította hajtóművet, és az Apollo-13-at öt percig manuálisan irányította. A fogytán lévő áram miatt az automatikus gyújtás nem volt opció. Semmi probléma. Lovell a műszaki egység, a parancsnoki egység és a holdkomp együttesét tökéletesen a kívánt pályára állította.
A sérült űrhajó tovább döcögött Föld felé vezető útján, a legénység pedig egy újabb mérföldkövet maga mögött tudhatott. Egyre javult a túlélés és a sikeres légkörbelépés esélye.
Leszámítva azt, hogy kezdtek kifogyni a vízből. Az Apollo-13 rendszereinek működése során hatalmas hő termelődött, emiatt pedig folyamatos hűtésre volt szükség, amit az űrhajó vízkészlete biztosított."
