Alan Shepardnak közel hat évig voltak egyensúlyzavarai: egy hőlégballont sem vezethetett, nemhogy űrhajót. Egy bizonyos Dr. House gyógyította meg, Shepard lett az Apollo-14 parancsnoka. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Ha lehet élettelen tárgyakat gyűlölni, akkor Alan Shepard gyűlölte a saját íróasztalát. A vadászpilóták rettegnek attól, hogy valamilyen felsőbb utasítás következtében egy íróasztal mögött találják magukat. Az asztalok pedig nem repülnek. Ha levágjuk egy sas szárnyait, pulyka lesz a végeredmény.
És függetlenül attól, hogy Shepard mi minden más lehetett volna még vadászpilótán kívül, szívében és lelkében mindig is sas volt, és az is maradt: repülésre született. Legyen szó akár a Holdról.
Alan közel öt kemény éve nem repülhetett egészségügyi problémája miatt. Az orvosok a Ménière-szindrómával magyarázták a hirtelen rátörő szédülést, és a tehetetlen érzést, amikor a szoba forogni kezdett a szemei előtt. A szédülés folyamatosan kísértette. Egy pilóta, akinek nincs egyensúlyérzéke, nem repül: ez ugyanis egyenes út lenne a katasztrófához.
Több mint egy évvel az Apollo-11 történelmi holdraszállása előtt, Alan állapota tovább romlott. Az Asztronauta Iroda főnökeként próbált úrrá lenni a levertségén, hiszen egyik legénységet a másik után kísérte ki az indítóálláshoz, és nézte végig, ahogy felszállnak a világűrbe. 1968. nyarára a bal fülére romlott a hallása, és egyensúlyérzéke még jobban cserben hagyta. Bár korábban még biztatták a gyógyulás lehetőségével, most már az orvoscsoportok kerek-perec megmondták neki, hogy soha többé nem repülhet.
Alan azonban hitt. Hitt önmagában és a lehetetlen leküzdésében. Csak egyetlen módja volt annak, hogy ismét visszanyerje szárnyait - meg kellett tenni azt, ami a NASA orvosai szerint lehetetlenség volt: ki kellett gyógyulni a Méniere-szindómából, ami az íróasztalához láncolt őt.
A gyógyuláshoz vezető hosszú út egy beszélgetéssel kezdődött, amit Tom Stafforddal, egyik asztronauta-társával folytatott. „Al, talán van itt valami, ami segíthet rajtad.”
Shepard azonnal felfigyelt. Tom Stafford nem a fecsegéséről volt híres. „Egyszer beszéltek nekem egy orvosról, aki olyan eseteket is meggyógyított, amikről más orvosok már lemondtak. Azt mondják, hogy fül-, orr-, gége-specialista. Ebben persze semmi rendkívüli nincs, a lényeg az, hogy olyan sebészi eljárást dolgozott ki, amivel meg lehet szabadulni ettől a Méniere betegségtől, amilyen neked is van.”
„Sebészi úton?” – kérdezett vissza Alan óvatosan.
„Aha. Orvossággal kezelnek, ugye?”
Shepard bólintott.
„Javult valamit?”
„Hogyne. Kis híján megsüketültem a bal fülemre. Azt mondtad, hogy sebészi úton csinálja?”
„Ezt mondták nekem. De továbbmegyek: bármi legyen is a módszere, működik. Miért nem keresed fel? Nincs vesztenivalód.”
„Igaz” – felelte Alan. Shepardnak azonban mást jelentett az a lehetőség, hogy megszabadulhat nyomorúságától. Nem úgy gondolt a dologra, mint akinek nincs vesztenivalója. Alan Shepard számára ez azt jelentette, hogy egy csapásra mindent megnyerhet.
„A fenébe is, rendben” – mondta hirtelen Staffordnak. „Bárhova elmegyek, bármit kipróbálok.”
Los Angelesbe utazott, hogy találkozzon Dr. William House-zal. House megvizsgálta Shepardot, majd egy őszinte beszélgetés következett.
„Mr. Shepard, megítélésem szerint Önnek – ahogy mi hívjuk – klasszikus Ménière-betegségben szenved.”
„Kösz” – felelte Alan száraz hangon. Ezt eddig is tudta. Klasszikus vagy nem, mit számított? A lényeg az, hogy ismét repülhessen. „Tud segíteni?” – kérdezte.
„Úgy vélem, igen.”
„Folytassa, doktor.”
„A következőt javaslom. Először is a végére járnék annak a folyadéknak, ami akkora nyomást idéz elő a belső fülében. Ez önmagában elég ahhoz, hogy akármilyen pilótát diszkvalifikáljon. Hiszen tótágast áll vele a világ.”
„Igen” – felelte Alan közömbösen.
„Sebészi úton kilyukasztanám a folyadékot tartalmazó zsákocskát, majd egy rövid csövet vezetnék be a zsák és egy mirigy közé, ami gerincoszlopba vezet. Ez elvezeti a folyadék egy részét, így a nagy nyomás nem a fül egyetlen pontját éri, hanem jóval nagyobb területen oszlik szét. A beavatkozás, valamint a szervezet öngyógyító képessége együttesen valószínűleg elegendő lenne a gyógyuláshoz.”
Shepard egy pillanatig sem habozott. „Ez baromi jó ötletnek tűnik. Csináljuk meg.”
Visszatért Houstonba, és megbeszélte a dolgot Louise-szal. Felesége öt hosszú éven át tehetetlenül nézte, ahogy férjére időről-időre rátört az elkeseredés.
„De nincs semmi garancia arra, hogy sikerülni fog” – mondta. „House mindent megpróbál, és szerintem nagyon jó orvos, de nem ígérheti biztosra a sikert. Louise, felemészt engem ez a dolog. Annyira szeretnék újra a világűrbe repülni.” Shepardot megrohanták az érzelmek, és önkéntelenül ökölbe szorult a keze. „Bármit képes vagyok megtenni ezért.”
„Tudom” – mondta Louise csöndesen, miközben nagyon is jól tudta, hogy a belső fül operációja legjobb esetben is kényes és veszélyes művelet, legrosszabb esetben pedig tönkreteheti azt az embert, akit szeret.
„Próbáld meg” – sürgette. „Csináld meg” – tette hozzá ugyanazokkal a szavakkal, amiket korábban Alan mondott Dr. House-nak.
Shepard bólintott. „Rendben.” Megkönnyebbülést érzett. „De erről az egészről nem tudhat senki sem” – figyelmeztette feleségét. „Azt akarom, hogy teljes titokban történjen.”
Alan Shepard megígértette Dr. House-zal, hogy bizalmasan kezeli az ügyet. Az orvosról pedig kiderült, hogy legalább annyira jó ember, mint amennyire jó sebész.
„Milyen nevet használjunk?” – felelte.
„Az mindegy. A lényeg, hogy ne a sajátom legyen.”
House felhívta asszisztensét, aki be volt avatva a titokba. Görög származású volt, és erre House pontosan emlékezett. „Mondjon egy nevet” – kérte.
A nővérke kitalált egy nevet. Alan Shepard nem Dr. House betege volt. Victor Poulos néven jelentkezett be a kórházba. Két napig maradt bent, a műtét és az azt követő vizsgálatok idejére.
Louise nagyot nézett, amikor férje ismét megjelent egy nagy kötéssel a bal fülén. A kötés alatt egy ceruzahegynél is vékonyabb cső volt, ami belső fülét kötötte össze a gerincoszloppal. Elmesélte az operációt Louise-nak.
„Mikor derül ki, hogy sikerült?” – kérdezte felesége.
„Hónapokig is eltarthat” – felelte Alan.
„Már úgyis öt éve várunk” – emlékeztette Louise.
A munkába visszatérve az sem okozott volna nagyobb feltűnést, ha kötés helyett Shepard fején egy villogó lett volna. Nem lehetett tovább titkolózni. Előbb Deke Slaytont, majd a NASA repülőorvosait kérte meg arra, hogy kezeljék bizalmasan a kötés valódi okát. Rábólintottak, és aztán Dr. House-zal közösen figyelemmel kísérték javulását, miközben a hónapok csigalassúsággal vánszorogtak.
Shepard állapota folyamatosan javult. Öt évet várt erre a műtétre, de most még újabb nyolc hónapot kellett várni arra, mire visszatért a hallása és egyensúlyérzéke. Ekkor felkereste Dr. House-t.
„Meggyógyult, barátom.”
Ez még önmagában nem volt elég. Miután a NASA repülőorvosai a legvadabb vizsgálatoknak is alávetették, biztatóan mosolyogtak Shepardra. „Dr. House nem tévedett. Tényleg helyrejött. Elképesztő. Teljesen meggyógyult.”
Alan lelkes volt, de ennyivel nem érhette be. „Tehát?” – kérdezte. Pontosan tudták, mire vár. „Ez azt jelenti, hogy minden további nélkül alkalmas az űrrepülésre” – felelték.
Alan számára a tavasz nem pusztán vidám volt: a hihetetlen örömtől szinte a levegőben járt. A Hold egycsapásra karnyújtásnyira került tőle."
