A NASA szabályai szerint radar nélkül a legénység nem szállhatott le a Holdra, de az Apollo-14 parancsnoka így is megkockáztatta volna a landolást. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A hajtóműves ereszkedés indítása. Ez volt a manőver neve, és Alan Shepard harminc éves repülős múlttal a háta mögött precízen és tapasztaltan irányította a holdkompot, ahogy az Antares leszállóegységének hajtóműve átlátszó lánggal életre kelt, táncolt a tűzön, majd a Hold felé ívelt.
A felszíntől 14 050 méterre még mindig 5950 km/h sebességgel száguldottak. Folyamatosan süllyedtek, a segédhajtóművek pedig tökéletes helyzetben tartották őket útjuk során. Tompa durranásokat hallották, a hajó előre és hátra és egyik oldalról a másikra billegett. Ilyen a levegő nélküli turbulencia. A segédhajtóművek gyújtásakor távoli, tompa hangot hallottak, ezzel egyidejűleg a lábukban és a kezükben ütést éreztek.
Többé már nem látták a Holdat. Vakon meg kellett bízniuk az Antares rendszereiben. A hátukon feküdtek, és csak a világűrt nézhették.
Nyolc kilométer magasan voltak. „Úgy ereszkedünk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva” – jegyezte meg Mitchell olyan könnyedséggel, mintha csak épp egy repülőgéppel készülne landolni.
Társára mosolygott. „Al, véget ért az átok?” – kuncogott.
De az nem adta meg magát ilyen könnyen. Shepard tekintete a műszerfalról az ablakra, majd ismét visszavándorolt, ekkor szembesítette Ed a rossz hírrel. Mitchell hangjában volt némi él.
„Al, a leszállóradar adatai nem frissülnek” – mondta.
Shepard arca rezzenéstelen maradt. A szabályzat értelmében „Radar nélkül nincs landolás. Meg kell szakítani a küldetést.”
A pokolba vele.
„Újra beütöm a parancsot, Ed.”
„Oké” – felelte Ed. Kivárt annyit, amennyi idő szükséges volt ahhoz, hogy el lehessen dönteni: működik-e a radar vagy sem.
„Semmi nem történt, Al. Nem frissül.” Újabb csönd.
„Rohadt átok –”
Még mindig „vakon” repültek a Hold felé. Ezen a ponton a felszín felé irányított radar helyettesítette a szemüket. Ami most kipurcant. Nélküle a számítógép nem tudta megállapítani pontos magasságukat.
6100 méteren voltak. Kezdett necces lenni a dolog.
„Itt Houston.” Megint ez az aggódó hang. „Nálunk nem frissül a leszállóradar.”
Shepard nem vesztette el a fejét. „Vétel, Houston, dolgozunk rajta, épp próbáljuk aktiválni.”
„Antares, 5800 méteren vagytok.”
Tanácstalanul bámultak. Shepard Mitchellre nézett. Ennek így semmi értelme.
„Houston” – jelentkezett Alan – „a fedélzeti navigációs rendszer nem frissül. A leszállási radar selejtes.”
Elektronikus szemük nélkül repültek a Hold felé. Ráadásul, a hátukon fekve, ami több mint értelmetlen volt.
A Küldetésirányításnál számba vették a lehetőségeket. „Visszabillenthetnénk őket függőlegesbe, még mielőtt 3050 méteren lesznek. Így hosszabb ideig láthatnák a felszínt.”
„Igaz, akár radar nélkül is landolhatnak.”
„Nem! Túl sok üzemanyagot használnának el. Még a leszállás előtt elfogyna. Túl veszélyes. Elveszíthetjük őket.”
Alan Shepard tudta, mi a szabály. Ahogy Ed Mitchell is. Alan elszántan próbált megfeledkezni a szabályzatról.
CapCom: „5300 méter”.

Shepard kezdte elveszíteni a türelmét. „Rendben, Houston. Találtatok valamit?”
„Negatív, Antares.”
Mitchell hihetetlenül nyugodt lelkiállapotban segítette Shepard munkáját: „5200 méter” – mondta halkan.
„Antares” – érkeztek a rettegett szavak – „át kellene ismételni a küldetésmegszakítás eljárásrendjét”.
És most úszik el a holdraszállás az egész Apollo-programmal együtt, gondolta ekkor Shepard és Mitchell.

A Viharok Óceánja szélén található Fra Mauro felszínéről még nem lehetett kivenni az Antarest a bársonyfekete égbolton – nem látszott ez a hullócsillag, ami meghökkentően átlátszó, lilás fényű lánggal ereszkedett lefelé. Meghökkentő látogató érkezik a világűrből. Idegenek. Csakhogy a bársonysötét éj leplén függeszkedő kék ékszeren, ami az idegenek bolygója volt, az irányítóközpont ideges személyzete közel állt ahhoz, hogy kioltsák a lángját.

Shepard ismertette a küldetés-megszakítás eljárásrendjét. „Oké, 4000 méteren átfordulunk, aktiváljuk a felszállóprogramot - ” Úgy éreztem, hogy szinte megfojtják ezek a szavak.
A CapCom morcos hangja válaszolt: „Megerősítve, Al.”
Shepard kötekedően felelt: „Tisztában vagyunk a földi szabályokkal, Houston.”
CapCom: „4200 méteren indul majd a visszaszámlálás a küldetés-megszakításra.”
A pokolba vele!
Shepard meglepődve figyelt egy pillanatig. A hang. Az bizony nem a CapComé volt. Nem is Mitchellé. Shepard hangja volt, azé a Shepardé, aki fellázadt a sorozatos malőrök miatt, és akit dühített a vezetékekkel és áramkörökkel kapcsolatos vacakolás.
Alig hitt ennek a „másik énjének”. Az a Shepard, aki az utasításokat betartva repült az Antares fedélzetén, tudta: négy perce maradt elfogadni a kudarcot.
Ennyi volt. Társához fordult, és a szemébe nézett. „Ed” – jelentette be – „ha a radar nem jön helyre, megfordítjuk a holdkompot, és leszállunk vele”. Sosem tudta, hogy Mitchell mikor lepődött meg. Ed egy szót sem szólt.
„A fenébe” – vágta rá Shepard. „Mi ketten meg tudjuk csinálni!”
„Ezért jöttünk ide” – válaszolta Ed rövid szünet után. De volt még egy feladata: ismertetni a száraz tényeket. Hagyni a szívfájdalmat, és gyorsan a lényegre térni. „Oké, Al. Feltéve, hogy mindketten tisztában vagyunk a veszélyekkel. A fények idefent, az árnyékok, a mélységészlelésünk … az optikai csalódás. Nekiütközhetünk egy kráter peremének anélkül, hogy egyáltalán tudnánk, mi volt az.”
Shepard bólintott. „Ja.” Aztán elmosolyodott. Az, aki ezeket a szavakat mondta, tetőtől-talpig kutató volt, de emellett vadászpilótának is kitűnő volt. És a vadászpilóták kivétel nélkül meg vannak győződve arról, hogy a legjobbak. Ed Mitchell esetében Alan erre játszott.
„Nem lehet rosszabb, mint lehozni egy sérült vadászgépet éjszaka a Ticonderoga fedélzetére, nem igaz?” Shepard megpróbált komoly maradni, de szája szegletében megjelent az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor.
„Al, ez azért egy csöppet más.”
„Tudom. Nincs koromsötét odalenn, és nem is úgy mozog a leszállópálya, mint az Atlanti-óceán északi vizein a 12 méteres hullámok hátán.” Széles mosolyra fakadt, majd hozzátette: „Igazad van, Ed. Ez valóban más. Könnyebb.”
„Aha. Sima ügy. Talán nem annyira sima, de –”
„Antares, 4700-on vagy.”
„Vettük, Houston.” - köszönte meg Shepard. Egy szót sem ejtett a küldetés-megszakításról.

Deke Slayton figyelmét biztos, hogy nem kerülte el semmi. Túl jól ismerte Alan Shepardot, és tudta, hogy Alan nem egykönnyen adja fel. Alan hangszíne egyértelművé tette Deke számára, hogy ez az ember mindent megtesz azért, hogy letegye azt a hajót a Holdra. Istenem, leszáll vele – akár radarral, akár nélküle.
Deke elmosolyodott, és tudta, hogy a Küldetésirányításnál mások is pont ugyanerre gondolnak. Tudták, hogy amikor döntésre kerül a sor, Shepard hideg acéllá változik. Azt is tudták, hogy két Alan Shepard létezik. A kedves és barátságos Alan, aki mosolyával bárkit képes levenni a lábáról. De ebben a pillanatban a másik Shepard irányította a holdkompot: ő pedig a fagyos, tréfát nem ismerő parancsnok volt.
A CapCom ismét megszólalt: „Antares, 4500 méteren vagy.”
„Vettem, Houston. Még mindig próbáljuk aktiválni a radart.”
„Még mindig nem találtuk meg a hiba forrását” – mondta tompa, tanácstalan hangon.
„Ed” – szólt Shepard nyomatékosan Mitchellhez. „Tudom, hogy le tudjuk tenni.”
Mitchell sosem hezitált, ha arról volt szó, hogy be kell hatolni az ismeretlenbe. Erről szólt az egész élete. Shepardra nézett. „Be kell valljam, Al, ezzel elsők lennénk. Érdekes ötletnek tűnik.”

A fagyos parancsnok kipréselt magából egy nevetés-félét. Egy csapat voltak. Két kiváló berepülő pilóta nézett egymással farkasszemet, mindketten teljes mértékben tisztában voltak a veszélyekkel. Tudták, hogy a veszély ott leselkedik az alattuk elterülő zűrzavaros tájban, valamint a hibás elektronikában.
„4300 méter” – jelentette a CapCom.
Semmi válasz az Antaresről.
A CapCom most már tűkön ült, sürgető hangon szólalt meg, amibe némi izgalom is vegyült. „Antares, valamit megpróbálunk. Vegyétek ki a biztosítékot.”
„Houston, vettük” – felelte Alan. „Húzzuk ki a konnektort, mi?”
„A kenyérpirítómnál működik” – dobta fel Mitchell. „Csináljuk, amit ez a pali mond.”
Shepard kirántotta a biztosítékot, ezzel megszakadt a radar áramellátása. Majd visszadugta a biztosítékot a helyére.
A CapCom síron túli hangon szólalt meg. „4150 méter. Történt valami, Antares?”
„Negatív” – mondta Alan szárazon.
Jézusom, nem érdekli. Le fog szállni – gondolta magában Deke.
A hajtómű fénye már látszódott a magasabb csúcsokon. Alant hegyek, sziklamezők, tátongó kráterek vártak rájuk.

A Küldetésirányítás szomorúsággal telt meg. Nincs mit tenni. Ideje megszakítani a küldetést.
„Várjunk csak, Houston!” – hallatszott ekkor Mitchell hangja a hangszórókon és fejhallgatókon. Ed Shepardra pillantott. „Al, oda nézz.”
„Houston” – mondta Al halkan – „van radarjel.”
A Küldetésirányítás egyik pillanatról a másikra létezett. A CapCom hangját tisztán lehetett hallani. „Antares! Megerősítjük: adatok érkeznek a fedélzeti navigációs rendszerbe.” A megkönnyebbülés meglepődéssel keveredett. „Minden rendszer működik.”
Shepard ismét Mr. Jófej lett. „Vettük, Houston.”
„Antares, holdraszállás engedélyezve.”
„Kétségtelen, Houston.”
„4000 méteren vagytok.”
Shepard győzelmi csatakiáltásban tört ki, kesztyűs kezével rávágott Mitchell hátára. „A pokolba, ember, régebben azért volt olyan, hogy ennél kevesebben múlt.”
„3100 méter” – tájékoztatta a Capcom.
„Houston, átfordulunk.”
„Minden jónak néz ki.”
Mitchell a többek között a változó magasságértékeket kántálta konzoljáról.
2100 méter.
Most már saját szemükkel látták a leszállóhelyet. A hajtómű lidérces lángjában a felszín tisztán kivehető volt alattuk. „Durva leszállópálya van odalenn” – jegyezte meg Mitchell.
„Micsoda látvány!” – ordította Shepard.
„A Tölcsér kráter” – kiáltotta Mitchell – „és itt van, pontosan előttünk.”
Shepard szétvetett lábakkal, határozottan állt a kormányrúdnál, a parancsnoki poszton, és az Antarest láthatatlan síneken vezette a Fra Mauro ősi, sziklás felvidéke felé.
Alan Shepard harminc éves pilótamúlttal a háta mögött hajszálpontosan manőverezett a dombok és hegyláncok között, és hajóját egy szűk völgybe vitte, ahol kráterek és sziklák hevertek mindenfelé.
„Háromszáz” – mondta Mitchell – „és pontosan a cél felé tartunk.”
„Antares, a landolás engedélyezve” – jelentette be a CapCom.
Alan most már nagyvonalú lehetett. „Köszönjük, Uram. Fantasztikus!”
Holdkompja a lángok hátán egyensúlyozott.
Százötven méter. Folyamatosan csökkent a magasság.
Shepard tekintete ide-oda ugrált, ahogy alkalmas leszállóhelyet keresett. Antares most inkább egy tűz hátán táncoló helikopterre emlékeztetett, semmint egy űrhajóra a mélyűrben. A bogárszemű gépezet fehér és aranyszínben tündökölt a felszínről visszatükröződő láng fényében.
„A másik irányba” – mormolta, és elkerülte a sziklákkal és kráterekkel teleszórt helyet. Az Antares úgy mozgott és lebegett, mintha csak egy nagy bogár futna a láthatatlan vízen.
Shepard kicselezte az akadályokat. A segédhajtóművek újra és újra durrantak: függőlegesen tartották őket. Alan az orruk előtt egy sziklás fennsíkra szegezte a tekintetét. „Jobban tennénk, ha kicsit emelkednénk” – mondta Ednek.
„Jó ötlet.” Mitchell jobbra mutatott. „Ott. Ott leszállhatunk…folyamatosan közeledünk, le, le, le… némi por kavarog, Al.”
15 méteren voltak. A lángnyelv elérte az érintetlen, ősi holdtalajt. Mitchell egyenletes hangon, nyugodtan beszélt. „Hat méter. 1 m/s-mal ereszkedünk…3 méter…”
Az Antares alján egy kis rúd befúródott a Holdba.
„Kontakt!” – jelentette Ed.
„Hajtómű leáll” – mondta Shepard.
A láng eltűnt.
Különös csönd vette őket körül. Egészen addig, amíg Ed fel nem kurjantott. „Nagyszerű! A Holdon vagyunk.”
„Jól sikerült a landolás, Houston” – tájékoztatta Alan a CapComot. „Közel s távol a leglaposabb helyen vagyunk.”

Mintegy 20 méterre szálltak le attól az X-től, amit még hetekkel korábban jelöltek be térképükön – sétányira voltak a Tölcsér kráter peremére vezető sziklás lejtőtől, ami a küldetés fő geológiai úticélja volt. Kőzetmintákat vesznek abból a kráterből, amit a kutatók szerint több mint négy milliárd évvel ezelőtt egy meteorbecsapódás hozott létre.
A érzelmileg meggyötört Küldetésirányítás ismét felbolydult. Az Antares problémáit Al Sheparddel és Ed Mitchellel közösen kezelték, és velük együtt sikerült egy biztos kudarcnak tűnő küldetést tökéletes holdraszállássá alakítani.

Louise Shepard otthonukban felsikoltott, és kiadta magából az eddig benne felgyülemlett összes feszültséget és örömet, amit férje teljesítménye láttán érzett. Örömkönnyek közepette ezt mondta családjának: „Többé már nem hívhatjuk őt Öreg Mózesnek. Eljutott az Ígéret Földjére!” A Holdon a két teremtmény kezet fogott egymással. Ed Mitchell hosszan szemügyre vette barátját. A fagyos parancsnok már a múlt volt: a barátságos, lefegyverző Alan Shepard állt mellette a Holdon.
„Figyelj, Al. Csak az igazat. Kettőnk között marad.” Ujjával Shepardra mutatott, és egy pillanatig hezitált. „Tényleg leszálltál volna radar nélkül is?”
Az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor soha nem volt még ilyen széles Alan arcán. „Nem tudhatod, Ed” – felelte nevetve. „Nem tudhatod.”"