A start előtti este az asztronautát és feleségét egy üvegfal választotta el, így búcsúztak el egymástól. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Egyre nagyobbra nőtt a gombóc Shepard gyomrában. Ideges lett, pont ahogy ez közel egy évtizede, még első űrrepülése előtt is történt. Kevesen hitték volna, hogy létezik olyan, ami képes ezt a nagyon határozott embert belülről emészteni, Shepard azonban ezt az állapotot normálisnak tekintette, amilyennel szinte mindenki szembesül élete kritikus pillanatában. Akármennyire is alapos a kiképzés és a felkészülés, mindig ott bújkál a gyötrő gondolat, hogy valami kimaradt, vagy hibázunk. Alan nem aggódott a körülötte lévő berendezések miatt, feltétel nélkül megbízott bennük. Ezúttal is egyetlen ember miatt aggódott, akárcsak korábban: attól félt, nehogy ő maga hibázzon.
Elhessegette kétségeit. Halványan érezte, ahogy a Saturn-V befeszíti izmait, amikor a sokezer liter üzemanyag alázúdult a vezetékekben; a turbópumpák turbinái forogtak.
Vad gondolat futott át az agyán: olyan volt, mintha a hatalmas rakéta a feltankolás után 25 centivel összezsugorodott volna. Hogyan juthatnak el a Holdig egy olyan hordozórakétával, ami összemegy? Naná, az üzemanyag. A sokmillió kilogramm hideg üzemanyag megtette hatását, a rakéta fémszerkezete összenyomódott a hatalmas súly alatt.
8,9 másodperc a startig.
A visszaszámlálás utolsó pillanatait az egész űrkikötő visszhangozta… „Gyújtási szekvencia indul!”
Louise Shepard a keblére kulcsolta a kezét az első lángnyelv láttán. Úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a torkán. Öt kilométerre az indítóállástól nem hallott semmi, csak az egyre nagyobb lángokat látta: a dübörgés csak tizenöt másodperc múlva jut el hozzá. Ő volt az első asztronauta-feleség, aki átélhette azt a bensőséges és különleges fájdalmat, hogy lássa, amint a férje egy rakéta hátán távolodik a földtől. Akkor a televízió képernyőjén nézte, ahogy a játékrakétához hasonló karcsú Redstone megindult Alannel az égbe.
Ezúttal azonban semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy ott ne legyen személyesen a starton. Mellette a családtagok és a barátok voltak, összekulcsolt kézzel kapaszkodtak össze, hogy erőt merítsenek egymásból.
Minden gondolata a férje körül kavargott. Hirtelen eszébe jutott az a megrendítő pillanat, amikor előző este Alant utoljára látta. Milyen kegyetlenek is tudnak lenni az ilyen pillanatok!
Egy üveglap választotta el őket egymástól, mivel karanténben tartották a Holdutazásra készülő asztronautákat, nehogy megfertőzze őket valamilyen bacillus vagy vírus. Oly közel, oly közel…
Mindketten az üveglapra szorították ajkukat, majd lassan hátrébb léptek. „Holnap este nem tudlak felhívni a szokásos időben” – mondta Alan. Aztán egy Louise számára oly ismerős mosollyal az arcán hozzátette: „Elutazom egy időre”.
Mélyen Shepard, Mitchell és Roosa háta mögött, az első rakétafokozat öt nagy teljesítményű hajtóműve alatt percenként 100 000 liter víz zúdult a kanyargós lángelvezető aknákba, hogy elnyelje a tüzet, majd a magas szerkezet mellett két oldalt több száz méteres gőzfelhő formájában törjön elő fölfelé.
A Saturn-V már dübörgött, de még az indítóállásra szorították a hatalmas karok, amíg a számítógépek úgy nem döntenek, hogy az óriás elérte maximális teljesítményét.
Két másodperc volt hátra…
A lángok egyre vadabbak lettek.
Jeges zuhany hullott alá. Jégdarabok, és jégkristályok váltak le a rakétáról, és zuhantak a mélybe. Jégeső volt Flordiában, ahogy a hatalmas üzemanyagtartályokban tárolt rendkívül hideg oxidálóanyagok és üzemanyagok körül kialakult jégtakaró széttöredezett – ez az űrkorszak szokatlan jele volt, hogy a szörny készen áll az indulásra.
„Minden hajtómű üzemel…”
„Zéró!”
Alan Shepard megfeszített testtel készült a startra, és arra a pörölycsapással felérő rántásra, amiről tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik, amikor a rakétát leszorító karok hátracsapódnak, és a Saturn-V elszabadul. A Mercury és Gemini hordozórakéták borzalmas rázkódásától a legénység foga is összekoccant. Azok azonban, akik már részt vettek egy holdutazáson, ezt javasolták Alannek: „Nyugi. Csak dőlj hátra, és élvezd az utazást. Olyan, mint egy álom.”
Nem lehet ennyire könnyű. „Ha egy ekkora rakéta beindul, az nem lehet sima ügy” – gondola Alan. „Tévedtem! Mekkorát tévedtem!”
Shepard és társai hallották az első fokozat öt hajtóművének morajlását. De ez ennyiben is maradt: később sem lett több egy puszta morajnál, ami a Kitty Hawk alatt harminckét emelettel lentebbről hallatszott. A hang távoli, tompa mennydörgéshez hasonlított.
A lángtengerben és a záporozó jégdarabok közepette az Apollo-14 megkezdte küldetését. Az asztronauták finom mozgást észleltek: az út mérsékelten rángatott az elején, ezt azonban meglepetésükre „nagyon lágy emelkedés” követte. Kívülről nézve azonban minden másnak tűnt.
A Saturn-V dübörgött, üvöltött, süvöltött, fülsértő hanghullámokat bocsátott ki magából, amit egy recsegő robaj követett: ettől a természet felbolydult, a madarak ijedten szálltak fel, a kilométerekre álló emberek ruhái lobogtak, a nézők pedig bizonytalanul hátrébb léptek. A hang hatalmas erejű volt, a mély dübörgés és az acetilén fáklya vékony hangja összekeveredett egymással, és hihetetlen sokáig visszhangzott a felhőkön, visszaverődött a földről, és úgy tűnt, mintha kettészakítaná az égboltot.
A föld tompa remegéssel rázkódott, mint egy földrengés alkalmával. Minél tovább üzemel az első fokozat, annál távolabbra hallatszik harsány hangja a földön. A kutatók szerint a Saturn-V mérges dübörgése a Krakatoa vulkán kitöréséhez hasonlított, ami a Szunda-szoros szigeteit 1883-ban szétrobbantotta."
