Az amerikaiakkal ellentétben az oroszoknál két ember helyett csak egy kozmonauta lépett volna a Holdra; Leonov szerint az amerikaiak nem tanultak Bondarenko halálának körülményeiből, ez vezetett az Apollo-1 tragédiájához. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov alezredes
Zvjozdnij Gorodok, Moszkva

A Life magazin hasábjain nagy érdeklődéssel kísértük figyelemmel az amerikai űrprogram fejleményeit. Egyértelmű volt, hogy az amerikaiak minden egyes Gemini-küldetéssel közelebb kerültek legújabb űrhajójuk – az Apollo – első startjához, és a holdraszálláshoz.
Noha Koroljov 1966 januárjában bekövetkezett halálát követő tizenkét hónapban egyetlen emberes küldetést sem indítottunk, egy sor legénység nélküli Luna holdszonda járt sikerrel. Némelyek holdkörüli pályára álltak, sőt, le is szálltak a Holdra, és ezek fontos adalékokat szolgáltattak tervezett emberes holdutazásainkhoz.

Ekkoriban már intenzíven készültem a holdutazásra. A feladatok és az erőforrások koncentrálása érdekében a kozmonautákat két csoportba osztották. Az egyik csoport – ide tartozott Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov – a legújabb űrhajó, a Szojuz földkörüli küldetésére készült. (Koroljov már az 1950-es években megkezdte a Szojuz kidolgozását, az űrhajó építése pedig jó pár évvel a halála előtt elkezdődött, ennek módosított verziója használatos ma is.)
A másik csoport – ennek én voltam a parancsnoka – az L-1, vagy Zond néven ismert módosított Szojuzzal készült a Holdat körberepülő küldetésekre, illetve az L-3 néven ismert másik Szojuz-változattal a holdraszállásokra. Az óvatos Vaszilij Misin előbb három holdkörüli küldetést irányzott elő három különböző kéttagú legénységgel, és a terv szerint közülük választják majd ki azt a legénységet, amelyik elsőként leszállhat a Holdra.
Az eredeti elképzelés szerint az első Holdat körberepülő küldetés parancsnoki posztja várt rám Oleg Makarov társaságában, a startot 1967 júniusára vagy júliusára ütemezték. Akkor úgy számoltunk, hogy az első holdraszállást – az amerikaiakat megelőzve – 1968 szeptemberében hajthatjuk végre.

A Hold körberepülésére, illetve a holdraszállásra szánt küldetéseink sok hasonlóságot mutattak az Apollo-programmal. A fő különbség az volt, hogy esetünkben csak egy kozmonauta landolt volna a Holdon a leszállóegység fedélzetén, ezalatt társa holdkörüli pályán maradt volna. Ennek oka az új N-1 hordozórakéta korlátozott teljesítményében rejlett. Az L-3 startjára szánt rakéta tervezésében Koroljovnak nagy szerepe volt.
A holdraszállás során várható szélsőséges viszonyokra való felkészülés jegyében rengeteget gyakorlatoztunk átalakított Mi-4 helikopterekkel. A holdraszállás küldetési terve értelmében a holdkörüli pályán keringő leszállóegységnek egy nagyon pontosan meghatározott helyen kell leválni a főegységről, majd elkezd a Hold felszíne felé süllyedni, amíg 110 méterre meg nem közelíti a felszínt. Itt aztán addig lebeg, amíg a kozmonauta ki nem választ egy landolásra alkalmas leszállóhelyet. Ettől kezdve a leszállóegység fedélzetén lévő kozmonauta kézi vezérléssel folytatja az ereszkedést. A másodperc törtrésze alatt kell dönteni: nem több mint három másodperc maradna a leszállóhely kiválasztására, aminek koordinátáit ezután be kell táplálni a leszállóegység fedélzeti számítógépébe. Ha a kozmonauta nem talál leszállásra alkalmas helyet, kiadja a parancsot a visszatérésre, és a leszállóegység felemelkedik a holdkörüli pályán keringő parancsnoki egységhez. Egy kráter peremén ugyanis annyira instabillá válna a leszállóegység, hogy nem lehetne felszállni vele.

Ezekre az élet-halál döntésekre úgy készítettük fel magunkat, hogy a Mi-4 helikopterek hajtóműveit 110 méteres magasságban leállítottuk, és a gép állásszögének folyamatos változtatásával szabályoztuk a rotorlapátok forgási sebességét. Ez nagyon kockázatos – és normál körülmények között tiltott – manőver volt.
Időnk nagy részét Csillagvárosban egy hatalmas, 3000 tonnás centrifugán töltöttük. Arra tervezték, hogy a kozmonauták megtapasztalhassák azt a nagy g-terhelést, ami a Föld légkörébe lépés során éri majd őket. A Holdról visszatérő űrhajó például 11,2 km/s-mal repül a világűrben, ezt azonban 8 km/s-ra kell csökkenteni, mielőtt megkezdené a légkörbe lépést, és biztonságosan földet érne. A sebesség csökkentése érdekében az űrhajónak rövid időre be kell lépnie a légkörbe, ezután visszapattan a világűrbe, majd újból visszalép a légkörbe. Ez nehéz manőver volt, aminek kulcsa a légkörbe lépés megfelelő szögében rejlett. Ha ez nem stimmel, a gravitációs erő súlyosan eldeformálná az űrhajót, sőt, talán még el is pusztíthatná.
 
A centrifuga 18 méteres karjának végére rögzített L-1 kapszula szimulátorában gyakorolhattuk a légkörbelépéshez szükséges szögérték meghatározását, és biztonságos körülmények között kipróbálhattuk azt a rettentő terhelést, ami rossz szögből érkezve hatna ránk. A kiképzés alkalmával számos alkalommal 14 g nehezedett rám, ez a maximum, amit az emberi szervezet képes elviselni a Földön. Ez hatalmas megterhelést jelent minden egyes sejt számára, és számos véraláfutás lett azokon a helyeken, ahol testemet a legtöbb nyomás érte.
Közülünk csak azok tudták igazán felmérni a ránk váró küldetések súlyát, akik korábban már részt vettek űrrepülésen. Az űrhajót építő csapat számára továbbra is javaslatokkal szolgáltunk a Szojuz és a holdutazásra szánt módosított verziók tervezésének és kialakításának bizonyos kérdéseiben, noha a legtöbb javaslatot akkor tettük, amikor az űrhajó tervezési szakaszban volt, és még csak a modelleket készítették.

A kiképzés része volt az is, hogy megtanuljuk, miként kell az űrhajót kézi vezérléssel irányítani – űrhajóinkat egyaránt lehetett kézi vezérléssel és automatikával irányítani. A küldetési terv értelmében az automata rendszer élvezett előnyt, de a küldetés során bármikor át kellett tudni venni az irányítást, ha esetleg az automatika csődöt mondana – ahogy ez a Voszhod-2 esetében is történt a Föld légkörébe való visszatérésünk alkalmával.
A küldetésem során tapasztaltak nyomán az volt a véleményem, hogy egy űrhajó parancsnokaként a lehető legkevesebb alkalommal kommunikáljon a földi irányítással – ez ugyanis az esetek többségében csak elvonta a figyelmemet azoktól a teendőktől, amiket magamtól is tudtam, hogy meg kell tenni – és az automatika helyett a kézi vezérlés mellett érveltem.
„Ilyen feltételek mellett” – jelentettem ki – „bárhol is mutatnak egy csillagot, én le fogok tudni szállni rá”.
A kézi vezérlés egyik legfontosabb része, amire fel kellett készülnünk, az űrhajó helyzetének korrekciója volt a küldetés négy kritikus szakaszában. Ezeket a csillagok helyzete alapján kell elvégezni egy nagyon kifinomult szextáns és egy csillagtájoló berendezés segítségével.
Utóbbiak akkurátus használata érdekében sok órát eltöltöttünk a moszkvai planetáriumban. De innen csak az északi félteke fölötti égboltot tanulmányozhattuk. A déli félteke csillagaihoz a szomáliai Mogadishuba kellett repülnünk. Ott két sivatagi expedíciót szerveztem, ahol  dél felé, az Antarktisz felé nézve a hideg éjszakában szextánsunkkal jópár mérést végeztünk a déli féltekéről látható csillagokról.

David Scott

1967. január 27-én Rustyval épp a módosított Apollo új szimulátorát teszteltük Downeyben, amikor Jim bedugta a fejét a függönyön. Sürgős hívást kapott a Cape-ről. „Elvesztettük a legénységet” – mondta hamuszürke arccal. ”Elvesztettük Gust és a legénységet.”

Elképzelésünk sem volt arról, mire gondol. Rustyval szinte egyszerre kérdeztük: „Mit beszélsz?” „Tűz volt a Cape-en” – felelte Jim. „Mind meghaltak.” Amikor kikecmeregtünk a szimulátorból, Jim mindent elmondott nekünk, amit csak tudott. Tűz ütött ki az indítóálláson. A fiúk nem tudtak kimenekülni, és mindhárman meghaltak. A hír sokkolt minket. Hogy lehetséges ez? Választ csak akkor kapunk kérdéseinkre, ha visszatérünk Houstonba, ahova azonnal vissza is rendeltek minket.
Egy T-38-as sugárhajtású oktatógép várt ránk, és Rustyval még aznap éjjel Houstonba repültünk. Utunkat egy tankolás erejéig meg kellett szakítanunk El Pasoban. Nagyon hosszú repülés volt. Kavarogtak a fejünkben a kérdések. Mindketten vesztettünk már el barátokat, akik repülőszerencsétlenségben haltak meg, de ez a mostani a földön történt. Mi romolhatott el? Hogyan halhattak meg ezek a srácok az indítóálláson? Hatalmas rejtély volt számunkra, és elképzelhetetlennek tűnt.
Akkorra már az országos híradók is beszámoltak a tragédiáról. Minden légiirányító tudott a tűzről, és a legénység haláláról. Repülés közben általában nagyon szűkszavú és lényegre törő párbeszédekre szorítkoztunk, ezúttal azonban másképp volt. Asztronautaként valahányszor csak repültünk, egy NASA-s hívójelet használtunk. Így a fiúk odalenn a földön tudták, kik vagyunk. Most ki akarták fejezni együttérzésüket. Az út során végig olyan üzeneteket kaptunk a légiirányítóktól, mint „Sajnáljuk a történteket” és „Sok szerencsét srácok.” A reakciók jól tükrözték, amit aznap éjjel az emberek országszerte éreztek.

Már éjfél is elmúlt, mire Houstonba értünk. Egyenesen hazamentünk családunkhoz. Már túl későre járt ahhoz, hogy az elhunytak hozzátartozói közül bárkit is felkeressünk. Roger Chaffee ugyanabban az utcában lakott, mint mi, csak kicsit lejjebb tőlünk, Ed White odaát, El Lagoban élt, Gus pedig Timber Cove-ban. Nagyon jól ismertük a Chaffee és a White családot. A gyerekeim még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Másnap mindannyian meglátogattuk a családjaikat. Aztán fel kellett készülni a temetésekre.
A szertartásra egyenruhában mentünk. Mivel már régóta nem volt rajtunk uniformis, fel kellett frissíteni ruházatunkat: beszerezni a megfelelő öltözéket és jelvényeket, mielőtt a washingtoni Arlingtonba mentünk volna, ahol Roger Chaffee és Gus Grissom temetésére sor került. Ed White-ot West Pointban helyezték végső nyugalomra, valószínűleg ő is ezt akarta volna. Sajnos, időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy a temetésén részt vegyek.

Az asztronauták Washingtonba általában sikeres küldetéseket követően utaztak, könnyed, ünnepélyes, vidám alkalmakra. De azon a hideg, nyirkos január 31-én komor, gyászos hangulatban volt mindenki. Megható szertartás volt. Lyndon Johnson elnök is jelen volt. A magasztaló hangvételű beszédet sortűz zárta. Felcsendült a „Taps” dallama is – az a lassú, melankolikus kürtzene, amit még a Konföderációs Hadsereg részére írtak, és a Polgárháború idején minden este eljátszottak.

Ezután a koporsókat leeresztették a földbe. A rájuk terített zászlókat összehajtották, majd az elnök átnyújtotta azokat az özvegyeknek. A szertartás végén visszatértünk Houstonba. Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. Most mi lesz? Mihez kezdünk? Hogyan tovább?

Alekszej Leonov

Az Apollo-1 tragédiája nagy nyilvánosságot kapott a Szovjetunióban, kormányunk gyászüzenetet küldött az elhunytak családjai részére. A kozmonauta csoport is kifejezte együttérzését a családok számára írt levelében. Bár egyikünk sem ismerte őket személyesen, rokonságot éreztünk velük.
Az Apollo balesetét követően mi is aprólékosan újraellenőriztük rendszereinket. Misin megparancsolta, hogy űrhajónkat minden szempontból nézzék át, és a tűz kockázatát minimálisra csökkentsék. Így például megerősítették a szem előtt lévő drótok szigetelését, és a túl sok hőt termelő reflektorokat is lecserélték.

Magunk között sokszor megvitattuk az Apollo-1 tűzesetét. Szakmai szempontból a három amerikai asztronauta halálát olyan áldozatnak tekintettem, ami a későbbiekben megelőzheti mások halálát. De egyben nagyon dühös voltam az amerikai mérnökök konokságára, amiért űrhajóikban még mindig tiszta oxigént használtak. Nem értettem, miért ragaszkodnak ehhez, és miért nem állnak át az általunk használt rendszerre, amit Valentyin Bondarenko halálát követően alakítottunk ki: a repülés során az oxigén arányát a légköri levegőnek megfelelő szinten tartottuk.

Az amerikaiaknak tudniuk kellett Bondarenko tiszta oxigénben bekövetkezett tragédiájáról: nagy temetést kapott, és az amerikai titkosszolgálatok nem jártak volna el helyesen, ha nem tájékoztatják a NASA-t a történtekről.
Figyelemmel kísértük az amerikai sajtóban megjelent találgatásokat: vajon az Apollo-1 tűzesete nyomán leállítják az űrprogramjukat? Ezt nem tartottam reális veszélynek. Rengeteg pénzt fektettek már bele, és az amerikaiaknak ez nagyon érzékeny pontjuk volt. Emellett pontosan tudták, hogy mi is minden erőnkkel  a saját űrprogramunkon dolgozunk. Egy orosz, emberes holdraszállás gondolata pedig vörös posztó lehetett az Egyesült Államok számára."