Az Apollo-13 robbanása a legjobbkor történt. Ha a holdraszállás után következik be, a legénység nem élte volna túl az utazást. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Deke gondterhelten vakargatta a fejét. „Nagyon úgy tűnik, hogy ez esetben a holdkomppal kell korrigálni a pályát.”
Mindenki fejében ugyanaz a kérdés motoszkált. A sértetlen holdkomp hajtóműve a műszaki egység hajtóművéhez képest feleannyi teljesítményével képes lesz-e „ráállítani” a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp együttesét a visszatéréshez szükséges pályára? Az űrhajó irányításáért felelős szakember kiszámította a pályakorrekcióhoz szükséges pontos sebességet. Meghatározta a gyújtás pontos hosszát és irányát, amit előbb a szimulátorokban lévő asztronautáknak adtak oda. Ők elpróbálták a gyújtást, ellenőrizték az ezzel elért sebességet és az irányt. Aztán még egyszer lemodellezték az egészet. Végül egyikük a magasba tartotta a hüvelykujját: „Meg tudják csinálni” – mondta nemes egyszerűséggel.
Amíg mindezt kiszámolták, és a szimulátorban ellenőrizték, az Apollo-13 legénységének puszta túlélése égető kérdéssé vált. Az oxigén folyamatosan szivárgott az űrhajóból – vele együtt a rendelkezésre álló áram is egyre fogyott – így az űrhajó minden perccel közelebb került a pusztuláshoz.
Pontosan ötvenegy perccel az Apollo-13 robbanása után Gene Kranz a Küldetésirányítás személyzetéhez fordult. „Ha nem találunk ki valamit, a srácok kevesebb mint két óra múlva egy magatehetetlen roncs fedélzetén utaznak majd – leszámítva azt a három, rövid élettartamú akkut és a megmaradt oxigénkészletüket. Az akksikat azonban nem használhatjuk, mivel a légkörbe lépésre kell tartalékolni őket.”
„Ha egyáltalán eljutnak odáig, a fene egye meg” – káromkodott Deke.
Jack Lousma CapCom épp készült továbbítani az üzenetet, de Swigert megelőzte, és az Odyssey oxigéntartaléka iránt érdeklődött.
„Az oxigén folyamatosan csökken. Épp azt fontolgatjuk, hogy a holdkompot mentőcsónak gyanánt kellene használni” – tájékoztatta Lousma.
„Mi is valami ilyesmiben gondolkodunk” – felelte Swigert.
Glynn Lunney küldetésigazgató és csapata váltotta Kranz stábját, majd bevették magukat a Küldetésirányítás „lövészárkaiba”. Őrá várt a döntés, hogy az Aquarius nevű leszállóegységet az űrhajózás történetének első mentőhajójává alakítsa. Nem sok vita volt. Az Aquarius jelentette a három ember egyetlen esélyét a túlélésre.
A szimulátorokban az asztronauták elkeseredetten próbáltak megoldást találni az újabb és újabb problémákra. Lovell legénységének ki kellett üzemelnie az Odyssey-t. Ez nem azt jelentette, hogy minden leállítottak, hanem kvázi hibernálták, hogy később, a légkörbe lépés megkezdése előtt fel lehessen éleszteni. Ezzel egyidőben az Aquariust viszont be kellett üzemelni, mégpedig úgy, hogy ehhez nem használhatták sem a parancsnoki, sem a műszaki egység elektromos áramát. Ilyesmit soha korábban nem csináltak még.
„Úgy tűnik, hogy nagyjából tizennyolc percünk maradt” – jelentette az egyik irányító. „Az utolsó üzemanyagcella gyorsan megadja magát.”
Lovell és Haise áttuszkolták magukat a parancsnoki hajót a holdkomppal összekötő alagúton át az Aquariusba. A holdkompot arra tervezték, hogy két embert juttasson a Hold felszínére, majd hozza is vissza őket, hogy aztán űrrandevút hajthassanak végre a parancsnoki egységgel. Normál körülmények között erőforrásai nagyjából negyven órára voltak elegendőek. Ezúttal azonban a holdkompnak az asztronauták lakóhelyévé kellett válnia. És valamilyen úton-módon meg kellett hosszabbítani üzemidejét, hogy a három ember a közel négy napos utazás végéig életben maradjon.
Swigert a haldokló parancsnoki hajóban maradt, a többiek pedig beüzemelték a holdkompot. Egyesével leállította az Odyssey rendszereit. Elemlámpa fényénél dolgozott tovább, amikor a kabin sötétbe került. Mielőtt ő is csatlakozhatott volna holdkompban lévő társaihoz, át kellett mentenie az űrhajó pontos koordinátáit az Aquarius parancsnoki hajóéval azonos rendszerébe.
Amíg Swigert a Lovell szerint mostanra „elhagyatottá és szánalmassá” vált parancsnoki egységben dolgozott, addig Lovell és Haise szétszedte Haise holdsétára szánt szkafanderét, és egy három méter hosszú vezetéket eszkábáltak össze, amit aztán a holdkomp oxigénrendszerére kötöttek. A vezetéket ezután a parancsnoki egységbe vezették át, így Swigertnek épp elég ideje maradt a hajó teljes kiüzemelésére, amire majd a Földre való visszatéréshez lesz szükség.
Hiába tűnt zsúfoltnak a parancsnoki egység, a holdkomphoz képest kifejezetten tágas volt. Attól kezdve, hogy teljesen a holdkompra bízzák magukat, az asztronautáknak a hideg, nyirkos és hibernált Odyssey-be kell átmenniük ételért, illetve, ha WC-re akartak menni. Rendkívül kényelmetlen három napnak néztek elébe.
Miközben fél szemmel azt figyelte, ahogy Lunney csapata a pályaszámításokat végzi, Deke arról beszélt a többieknek, hogy a dolgok alakulhattak volna rosszabbul is – ez a következtetés a jelenlegi helyzet ismeretében őrültségnek hatott. Ha a robbanás akkor következett volna be, amíg Lovell és Haise a Holdon tartózkodik, vagy azután, hogy visszatértek a Holdról, összekapcsolódtak az Odyssey-vel, és elindultak hazafelé – mutatott rá Deke – semmit nem lehetett volna tenni az asztronauták megmentése érdekében. Az Aquarius ez esetben ugyanis már nem lenne velük, és túlélésük a mozgásképtelenné vált, haldokló parancsnoki egységen múlna.
„Ha már ennek mindenképp így kellett történnie” – elemezte Deke – „akkor soha jobbkor nem történhetett volna. Azzal, hogy így történt a dolog, van esély rá, hogy élve hazahozzuk ezeket az embereket.”
Kranz csapata kidolgozott egy manővert, ami a legtöbb esélyt jelentette az Apollo-13 hazatérésére. „Pár óra múlva rövid időre bekapcsoljuk a hajtóművet, mielőtt még elérnék a Holdat. Ezzel a szabad visszatérés pályájára állnak. Aztán egy újabb gyújtásra is sort kerítünk, akkor a légkörbelépéshez megfelelő pozícióba kerülnek. Ezzel a módszerrel négy nap alatt érnek haza. Így most az a feladatunk, hogy az első gyújtás után kitaláljuk, miként tarthatjuk őket életben, mielőtt még elfogyna mindenük.”
Öt órával és harmincöt perccel a bénító erejű robbanás után, az asztronauták harmincegy másodpercre beindították az Aquarius leszállófokozatának hajtóművét. Az időzítés, a hajtómű tolóereje és az irány tökéletes volt. Ezzel egy kritikus mérföldkövet hagytak maguk mögött. „Oké, Houston. A gyújtásnak vége” – erősítette meg Lovell. „Most a kiüzemelésről kell beszélnünk.”"