Ha Koroljov a Fekete-tenger partján lévő szanatóriumban töltötte a szabadságát, az egész objektumot lezárták, és rajta kívül senki más nem tartózkodhatott ott. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Alekszej Leonov
Megdöbbentett, amikor első alkalommal megpillanthattuk az OKB-1-nél készülő űrhajót (ez Szergej Koroljov Kísérleti Tervezőközpontja volt). Művészemberként egy teljesen más űrkapszulát képzeltem el, jóval karcsúbbat és áramvonalasabbat. Mégis itt álltunk, szépen felsorakozva egy hatalmas futószalag mentén a gyártócsarnokban, ami úgy nézett ki, mint a moszkvai metró egyik földalatti állomása: ablak sehol nem volt, mégis fényárban úszott. Aztán ott voltak azok a nagy ezüstgolyók. Az űrhajók az összeszerelés különböző fázisában leledztek. Némelyek alig voltak többek üres gömböknél. Mások közelebb álltak a befejezéshez.
És rettentően kicsinek tűntek. Emlékszem, hogy arra gondoltam: „Nem tudnának egy kicsivel nagyobb helyet szorítani nekünk?” Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen űrhajó fedélzetén én sosem repülhetek. 174 centiméteres voltam, az űrhajót pedig 170 centiméternél alacsonyabb emberekre tervezték. Ezek első generációs Vosztok-űrkapszulák voltak, akárcsak az, amiben Jurij Gagarin is megkerülte a Földet. Csalódott voltam.
De gyorsan biztosítottak arról, hogy a kutatók már elkezdtek dolgozni a második generációs űrhajón. Egy ilyen típusban készülök majd fel a küldetésemre. Ez később Voszhod néven vált ismertté, ami „napkeltét” jelent. A Voszhodra tervezett küldetések jóval ambiciózusabbak voltak. Hogy pontosan mennyivel, az a következő év végén derült csak ki, 1962-ben.
Addig három további Vosztok juttatott kozmonautákat hosszabb időre a világűrbe. Az első fedélzetén German Tyitov repült, aki tizenhétszer kerülte meg a Földet. Szédülés és látásproblémái miatt átalakították a Vosztok életfenntartó rendszereit. Őt Andrian Nyikolajev követte, aki hatvannégyszer kerülte meg a bolygót, majd Pavel Popovics következett, aki egy nappal Nyikolajev után szállt fel, és negyvennyolc földkörüli keringés erejéig mindkét űrhajó a világűrben tartózkodott. A következő év júniusában Valerij Bikovszkij és Valentina Tyereskova, az első nő a világűrben, hajtotta végre az utolsó páros Vosztok-repülést. Tyereskova teljesítményét hivatalosan az egyenlőség diadalaként éltették. Hruscsov élő televízióadásban gratulált neki, és kijelentette, hogy küldetésével bebizonyította, hogy „a férfiak és nők egyenlő bánásmódban részesülnek a Szovjetunióban”.
Az oroszok nagy része úgy vélte, hogy a nőknek nem kellene beleütni az orrát olyasmikbe, amit a többség férfimunkának tekintett. Miután Tyereskova visszatért a Földre, és elmondta, milyen pofonegyszerű is volt a küldetés, csalódottak és levertek voltunk. A kozmonauták presztízse is kissé megkopott. Jó pár évtized múlva derült csak ki, hogy küldetése minden volt, csak nem sima ügy. Bátor volt, és teljesítette a rábízott feladatokat, de komoly egyensúly-problémái adódtak. A Szovjetunió azonban mindent nagyon nagy titokban tartott, így minderről akkoriban semmit nem lehetett tudni. Koroljov nemes egyszerűséggel azzal intézte el a dolgot, hogy űrhajója nők számára alkalmatlan.
Szokatlan instrukciókat kaptunk, amikor 1963 elején berendeltek minket, hogy megtekintsük a Voszhodok második generációs űrhajóit - ilyennel repültem két év múlva repültem. Azt kérték, hogy civilben menjünk Koroljov tervezőirodájába, az OKB-1-be. Egészen eddig senki nem tett egy lépést sem az egyenruhája nélkül, közülünk csak keveseknek volt egyáltalán nagykabátja. Mindössze egyetlen napunk volt arra, hogy új ruhákat szerezzünk be magunknak. Mindannyian olasz zakót és kabátot akartunk venni. Más-más boltokba mentünk, hogy megtaláljuk a legjobbat, de olyannyira nem volt nagy választék, hogy igazság szerint mindenütt csak egy modellt árusítottak. Amikor másnap, a találkozó előtt a buszra várva gyülekeztünk, és megpillantottuk egymást, kis híján megszakadtunk a nevetéstől. Mindössze annyi történt, hogy az egyenruhát egy másikra cseréltük. Egytől-egyig ugyanaz a drága, téglaszínű nagykabát volt rajtunk, amit olasz tervezők szabtak.
Az irodába lépve aztán megkérték, hogy vessük le kabátunkat, és helyette fehér védőkabátot és lábzsákot kellett felvenni. Ismét megmutattak nekünk egy sor űrhajót. Mindegyikük nagyon hasonlított a már ismerős Vosztok-kapszulákhoz. De a sor végén két űrhajó nagyon kilógott a sorból. Jóval érdekesebbek voltak a többieknél. Egy átlátszó zsilipkamra volt rájuk szerelve, benne egy kamerával.
Épp az űrhajót tanulmányoztuk, amikor Koroljov megérkezett. „Rendben, uraim” – mondta – „jól nézzék meg maguknak.” Később lenyűgöző magyarázattal szolgált a zsilipkamra feladatát illetően. „Elvárás, hogy az óceánjárók fedélzetén minden matróz tudjon úszni. Ehhez hasonlóan a kozmonautának is meg kell tanulnia úszni a világűrben.” – mondta határozottan. „Nem csak, hogy úszni kell tudni, de az űrhajón kívül szerelésekre is képesnek kell majd lenni. Meg kell tanulni, miként csináljuk ezt.” Jó alaposan szemügyre vett minket.
Aztán egyenesen hozzám fordult. „Hát, kis sasfiókom” – mondta – „kérlek, vedd fel azt a szkafandert, menj, és ülj be az űrhajóba. Próbálj meg kijönni a zsilipkamrán át. Tizenkét óráig van időd, akkor majd be kell számolnod a mérnököknek az űrhajóval kapcsolatos tapasztalataidról.” Ezzel sarkon fordult, és távozott.
Kezdett nagyon melegem lenni. Azon tűnődtem, hogy Koroljov vajon véletlenül szemelt ki erre a feladatra? Tudtam, hogy nagyon nagy érdeklődéssel kísérte figyelemmel előmenetelemet. Ismert volt számára műszaki adottságaim, kiváló fizikai kondícióm, illetve tudta rólam, hogy kimagasló sporteredményeket érek el. Jurij Gagarin szinte rögtön hozzám fordult, hogy gratuláljon. „Most rajtad a sor, Ljosa” – mondta, és hátba vágott. „Ezúttal téged választottak.”
Alaposan szemügyre vettem a kabint, és rájöttem, hogy ebben a Voszhod-modellben elég sok eltérés van az általam ismert Vosztok-kapszulához képest. A Vosztoktól eltérően – amiből a kozmonauta röviddel a földet érés előtt katapultált, majd ejtőernyővel szállt le – az ülések kialakításából egyértelmű volt, hogy a Voszhodot arra tervezték, hogy utasait „puha” landolással juttassa vissza a Földre. Két televíziókamerát is beszereltek a kapszula meghatározott pontjaira, ezen kívül egy független navigációs rendszerrel is rendelkezett, és kapcsolókkal lehetett szabályozni az űrhajó belső környezetének minden aspektusát.
A Vosztokból ismert műszerfalak egy része máshova került. Az optikai orientációs rendszert 90 fokkal balra költöztették. A zsilipkamrát és a szkafandert felügyelő kapcsolótábla közvetlenül a fejem fölött volt, legalábbis, a két ülés egyikében, ahol történetesen ültem.
A zsilipkamra kapcsolótáblája különösen fura helyen volt – a kiképzés hónapjai során rendre belevertem a fejem, amíg meg nem szoktam, hogy ott van. Az első benyomásom az volt, hogy a kabin nagyon szűk. Később kiderült, hogy a súlytalanságban a Voszhod jóval tágasabbnak tűnt, és elég kényelmes, megbízható átmeneti szállás lett belőle.
Amikor Koroljov a mérnökök társaságában visszatért, elkezdtem hadarni első megfigyeléseimet. Azt kérte, hogy lassítsak, és ne rohanjak annyira. Majd hozzátette, hogy még mindig van elég idő az űrhajó tökéletesítésére. Ez volt az a pillanat, amikor tudatosan elkezdtem felkészülni a Voszhod-2 küldetésemre. Ettől kezdve minden héten felkerestem az űrhajót, hogy az időközben történt változtatásokkal tisztában legyek, és alaposan kiismerjem minden centiméterét. Az űrhajót az utolsó csavarig ismertem. Az otthonommá vált. Gyakran ültem a kabinban szkafanderembe öltözve, anélkül, hogy bekapcsoltam volna a szellőztető rendszert: próbára akartam tenni kitartásom.
Koroljov akkoriban szinte felfoghatatlan hatalommal, befolyással és felelősséggel rendelkezett. Nem csak minden űrrel kapcsolatos munkálatot ő irányított, hanem a katonai célú rakéták tervezésében is részt vett. Ő felügyelte a kommunikációs és kémműholdak tervezését és tesztelését is. Habár az egyes programok felelőseivé különböző tervezőirodák mérnökeit tette meg, hatalmas teher nehezedett rá. A NASA körülbelüli szovjet megfelelője a Középgépipari Minisztérium volt, ez 1962-ben jött létre. De a valóságban Koroljov irányította ezeket a programokat is a háttérből. Lenyűgözött a képességeivel. Filozofikus ember volt, emellett azonban kemény fából is faragták. Nem sok türelme volt az általa ostobának tartott emberekhez. Megvolt az a képessége, hogy kezének egyetlen apró mozdulatával bárkit csendre tudott utasítani.
Sosem éreztem, hogy zavarná Koroljovot, amiért teljhatalmú vezetői szerepét nem ismerték el nyilvánosan, sosem tűnt úgy, mintha ez zavarná őt. Egyszer sem volt az a benyomásom, hogy Szergej Pavlovics nehezen viselte volna a névtelenségét. Valószínűleg csak hátráltatta volna a munkájában, ha nyilvánosságra került volna a kiléte. Nagyra értékelte a Kreml aggodalmait: a Szovjetunió ellenségei az életére törhetnek, ha kiderül, milyen fontos szerepet is játszik országunk űrprogramjában.
Ha Koroljov elutazott valahova, egy úgynevezett titkár – igazából egy testőr – kísérte őt. Ha a Fekete-tenger partján lévő szanatóriumban töltötte a szabadságát, az egész objektumot lezárták, és rajta kívül senki más nem tartózkodhatott ott. Milyen keserű iróniával szemlélhette, hogy az állam hirtelen mennyire aggódni kezdett a jóllétéért. Élete fabatkát sem ért Sztálin brutális uralkodása alatt. Hagyták megrohadni egy szibériai gulágban."
