Az űrsétában a nagy áttörést Buzz Aldrin útja hozta meg a Gemini-program utolsó küldetésén. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A Gemini-program összes sikere és elképesztő eredményei ellenére a NASA vezetése még mindig nagy dilemmában volt, aminek lényegét így lehetett megfogalmazni: „Hogyan küldjünk embereket a Holdra, akik – bármilyen jól is repülnek az űrhajóval – fölöttébb tehetetlenek lesznek, miután megérkeztek? Túl vagyunk űrrandevún, dokkoláson, a hajtóművek indításán, leállításán, újraindításán – ezekkel mind megvagyunk. De az asztronautáink egyszerűen képtelenek úgy dolgozni odakinn, hogy ne merülnének ki idő előtt, és ne kockáztatnák saját életüket vagy a küldetésüket. Ki kell találnunk valamit, mégpedig gyorsan!”
A programból már csak egy emberes Gemini-küldetés volt hátra. A terv szerint a veterán Jim Lovell lesz a Gemini-12 parancsnoka, űrsétán résztvevő pilótája pedig Buzz Aldrin, aki mások tapasztalataiból okulva hihetetlen alapossággal és kurázsival dolgozott a probléma megoldásán. Küldetésére olyan spéci eszközöket vitt magával, mint a csuklópányva, illetve egy olyat, ami pont úgy készült, mint az, amit az ablakmosók használnak, hogy le ne zuhanjanak a párkányokról. Óz Dorothyjának rubintvörös papucsa semmi volt Aldrin űrben használt „arany papucsához” képest – ezek speciális lábrögzítők voltak, amik a fából készített holland lábbelikre hasonlítottak, ezek segítségével a Gemini műszaki egységének végében berendezett munkaállomáson rögzíthette magát. Többek között ügyes húzás volt a hordozható kapaszkodók, amiket magával vitt, és a Gemini-re vagy az Agenára egyaránt rá lehetett erősíteni, hogy egy adott testhelyzetben tudjon maradni. Egy halom „űrkompatibilis” szerszámot rakott a szkafanderébe, hogy kéznél legyenek, miután elhagyja a kabint.
1966. november 11-én a Gemini-12 – a maga nemében az utolsó – elhagyta a földet, majd beérte az Agena-t. Ezután Buzz Aldrin egyszer s mindenkorra száműzte az űrséták démonait. Olyan mesterien csinálta, hogy inkább tűnt úgy, mintha pusztán egy egészségügyi sétán venne részt az űrben, nem pedig orvosolni akarná mindazokat a problémákat, amik eddig három asztronauta számára okoztak nehéz perceket, veszélyeztették életüket, illetve ébresztettek súlyos kételyeket a NASA vezetésében az emberes holdprogram jövőjével kapcsolatban.
Aldrin a súlytalanságban átúszott a Gemini orráról az Agenára, de ez szinte erőfeszítés nélkül ment neki egy közel kétméteres korlát jóvoltából, amit ő illesztett a helyére miután elhagyta a kabint. Ezután egy 30 méteres kötél végét kellett az Agenáról a Geminire erősítenie egy későbbi kísérlet érdekében – ez korábban Dick Gordont a végletekig kimerítette. Aldrin semmi jelét nem mutatta annak, hogy kapkodná a levegőt, izzadna vagy felgyorsulna a pulzusa. Beszéd közben hangja határozott volt és tisztán érthető. Elképesztően könnyű feladatnak tűnt, amit csinált, ez azonban egyrészt annak volt köszönhető, hogy a problémát alaposan áttanulmányozta még a földön, és megfelelő felszerelést hozott magával. Aprólékosan megtervezte, mennyi ideig mozogjon, odafigyelt arra, hogy a nagyobb feladatok között pihenjen, és ne erőltesse túl magát. Amikor eljutott a Gemini végében lévő munkaállomásra, megtámasztotta a lábát, testét pedig egy derekára erősített pányvával rögzítette az űrhajóhoz.
Különböző tárgyakat rögzített a hajóhoz, megint másokat leszerelt, és megcserélte egymással, majd újra visszaerősítette ezeket. Egy speciális „űrbeli csavarkulcsot” használt a csavarok meglazításához és meghúzásához, amivel a munkát minden különösebb erőfeszítés nélkül elvégezte. Vezetékeket szedett szét, majd kötött ismét össze, ezen kívül jó pár csövet is összeszerelt.
A Küldetésirányítás a magasan a Föld fölött keringő két asztronauta közti párbeszéd minden szaván csüngött. „Buzz, beváltak azok a papucsok?”
Aldrin lelkes hangja zene volt az irányítók számára. „Nagyszerűek. Tényleg! Egyáltalán nem okoz gondot megtartani a testhelyzetem.”
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Hatalmas eredmény volt ez a Gemini-program legvégén. A program kitűzött céljai közül már csak egyetlen egy életbevágóan fontos probléma maradt függőben, amit ez az Aldrin nevű pali a program utolsó küldetésen elképesztő eleganciával kipipált.
A Gemini-program már történelem volt.
Húsz hónap leforgása alatt a tíz emberes küldetéssel hatalmas lépést tett Amerika a Hold felé. A holdutazás minden kritikus lépését kipróbálták, ami ahhoz kell, hogy az asztronauták eljussanak több mint negyedmillió kilométerre lévő úticéljukhoz, majd vissza is térjenek onnan.
A Gemini nagyon szoros versenyben zárkózott fel a szovjetekhez, majd Amerika átvette a vezetést. A Gemini-űrhajók és legénységük teljesítményével összehasonlítva, az oroszok csak esetlenül kinlódtak a földkörüli pályán.
Egyetlen orosz kozmonauta sem hajtott végre űrrandevút, és eddig még egyszer sem dokkolt két orosz űrhajó egymáshoz. Idestova csak egyetlen űrsétát hajtottak végre, és távol voltak attól, hogy egyáltalán megközelítsék azt a mesteri szintet, amit Aldrin révén az amerikai űrprogram elért.
Az Apollo következett. A Program, ami majd embert repít egy másik világba. Az Apollo jelenti a jövőt, azt a jövőt, amit az ország és a világ összehajtogatott zászló gyanánt kap majd meg. Amerika megfizeti az árat."
