Az asztronauták harmadik csoportjának kiválasztása során a jelentkezőknek óránként meg kellett inniuk egy liter cukoroldatot. De legalább az orvosok nem néztek bele minden testüregbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Scott
1963 tavaszára a NASA túllépett azon, hogy az asztronauták csak minimális mértékben irányíthatták az űrhajóikat. Miután John Glenn első amerikaiként feljutott a világűrbe, Scott Carpenter és Wally Schirra 1962 májusában és októberében két további Mercury-küldetést teljesített: Carpenter háromszor, Schirra pedig hatszor kerülte meg a Földet, majd nagy ünneplés közepette a Csendes-óceánra landoltak. Még ez év szeptemberében a NASA komolyan nekilátott az űrrepülés előkészítésének. Az űrügynökség további kilenc asztronautát vett fel, akik majd a Gemini- és az Apollo-programokban vesznek részt.
Hat hónappal később, 1963 márciusában, bejelentették, hogy a NASA az asztronauták harmadik csoportját is elkezdi toborozni, így beadtam a jelentkezésemet – főképp azért, mert ez volt az elvárás. A második körben kiválasztott asztronauták közül hármat ismertem: Frank Bormant, Jim McDivittet és Ed White-ot. Mindannyian a Légierő szolgálatában álltak, és megfordultak az Edwardson is. Kiváló pilóták voltak. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha nekik megteszi az űrprogram, akkor tényleg jó dolog lehet.
De akkoriban a NASA költségvetése még mindig borzalmasan állapotban volt. Röviddel azután, hogy benyújtottam a jelentkezésemet, a Time magazin lehozott egy cikket, amiben a Gemini-program hiányos finanszírozását részletezték. A fényképen Borman és White épp egy houstoni irodában üldögélt, és azt a benyomást keltette, mintha azon tűnődnének, vajon tényleg jó döntést hoztak-e, amikor feladták Légierőnél felépített karrierjüket.
A Kongresszus még mindig ódzkodott attól, hogy rábólintson az űrprogramhoz szükséges teljes költségvetésre, noha Kennedy egy újabb lényeges beszédet tartott 1962 őszén arról, hogy Amerikának el kell kötelezni magát az űrkutatás mellett. Felkereste a NASA új startközpontját a floridai Cape Canaveralon, majd meglátogatta az alabamai Huntsville-ben működő Marshall Űrrepülő Központot. Itt készültek Wernher von Braun irányításával a Saturn-rakéták készültek, amiket előbb az Apollo-program tesztjeihez, később pedig a tényleges holdraszállások során használnak majd. Ezután Kennedy a texasi Houstonban a Rice Egyetem zsúfolásig tömött futball-stadionjában, rekkenő hőségben hevesen éljenző tömeg előtt körvonalazta Amerika „űrversennyel” kapcsolatos szerepvállalásával kapcsolatos gondolatait.
„Részt kívánunk venni” – ígérte. „És az élére akarunk állni… A világ figyelme most a világűr, a Hold és messzi bolygók felé fordul, mi pedig megfogadtuk: nem engedjük, hogy a szabadság és a béke szimbóluma helyett ellenséges zászló uralja ezeket az égitesteket.”
„Többek között nem azért akarunk még ebben az évtizedben a Holdra menni, mert ez könnyű feladat, hanem azért, mert nehéz” – folytatta az egyre erőteljesebb tapsvihar közepette. „Ennek a kihívásnak eleget akarunk tenni, és nem akarjuk elszalasztani a lehetőséget, és elsők akarunk lenni.” A tömeg tombolni kezdett.
Ezzel a lelkesítő beszéddel kezdődött az űrverseny. A holdutazásban rejlő lehetőség magával ragadta az ország képzeletét. Amikor JFK két évvel ezelőtt az Egyesült Államok elnöke lett, ezt mondtam magamban: „Nagy kár, kíváncsi leszek rá, hogy ez a Kennedy mihez kezd majd? Egy liberális demokrata. Úgy tűnik, ezzel annyi is lesz az országnak.” Akkor a választáson Nixonra szavaztam. Konzervatívan neveltek, én pedig a republikánusokkal szimpatizáltam. De eltekintve Kennedy kiváló szónoki képességeitől, ez a beszéd egy karizmatikus vezető határozott megnyilatkozása volt.
Ugyanakkor még senki nem sejtette, hogy mennyire kemény fába vágtuk a fejszénket, ha el akarunk jutni a Holdhoz. Nekem legalábbis egyáltalán nem volt erről még csak elképzelésem sem. Mennyivel bonyolultabb feladat lesz – gondoltam – egy rakétarepülő vezetésénél? Azt gondoltam, hogy a NASA majd megépíti majd a holdutazáshoz szükséges űrhajót, valaki repül majd vele. Utólag egyértelmű, hogy Kennedy-t nagyon részletesen tájékoztatták mindarról, amiben az amerikai technológia megelőzte a szovjetekét. Például a mi inerciális irányítórendszereink jóval könnyebbek és pontosabbak voltak, mint szovjet társaik. Így festett a terep, ahol Kennedy be akarta bizonyítani a szabad társadalom előnyeit a totalitarizmussal szemben. Ez a Hidegháború egyik színterévé vált, ő pedig biztos volt abban, hogy nyerni tud.
Egy év múlva Kennedy ismét visszatért Texasba, hogy az űrkutatás jelentőségéről egy újabb lelkesítő beszédet tartson az országnak. Elképzelhetetlen volt, hogy 1963 novemberében tragédia leselkedik rá – még mielőtt egyáltalán megtarthatta volna beszédét. Tavasszal még mindannyian tele voltunk optimizmussal.
Ugyanakkor a holdutazás többségünk számára még mindig nagyon a jövő homályába veszett. Akkoriban mindössze csak arra tudtam gondolni – feltéve, hogy felvesznek az űrprogram, és igent mondok rá – hogy egyszer-kétszer talán majd kirepülök a világűrbe, majd visszatérek a Légierőhöz, ahol folytatom a karrieremet.
Röviddel azután, hogy beadtuk jelentkezésünket a NASA-hoz, egy rakás pályázót behívtak, hogy a kiválasztási folyamat részeként részt vegyenek az egyhetes egészségügyi vizsgálatokon. Szerencsére, ránk már nem olyan méltatlan vizsgálatok vártak, mint annak idején az Eredeti Hetekre. Amikor őket toborozták, még az is kérdéses volt, hogy életben marad-e az ember a világűrben, így az orvosi vizsgálatok során minden létező testüregbe bekukucskáltak. A mi esetünkben legalább annyit már tudni lehetett, hogy az űrrepülés túlélhető.
A szokásos EKG-, futópados, terheléses és EEG-vizsgálatok mellett hipoxia-vizsgálatban is részünk volt: azt akarták megtudni, hogy miként viselkedünk oxigénszegény környezetben. Más alkalommal egy sötét szobában a széken ülve pörgettek minket, hogy kiderítsék, mennyi idő után leszünk tengeribetegek. Óránként egy liter cukoroldatot itattak meg velünk, majd vért vettek tőlünk, hogy megfigyeljék a vércukorszint alakulását. Egy elég kellemetlen élményben is részünk volt. Az egyik fülünkbe jéghideg vizet öntöttek, hogy megtudják, miként reagál a belső fül félköríves járataiban található egyensúlyközpont arra, ha az egyik fül meleg, a másik pedig jéghideg. Nagyon nehezen ment a tájékozódás. Az agy nem tudott mit kezdeni az egymásnak ellentmondó információkkal. Ettől aztán vadul forogni kezdtek a szemeink. Ezzel gyakorlatilag a belső fül működését vizsgálták. De nem sok köszönet volt benne.
Ezután egy izolációs kamrába kerültünk, ahol jó pár órát el kellett tölteni, és közben megfigyelték reakcióinkat. Az idő egy részében az általunk csak „dolgos doboznak” (busy box) nevezett szerkezettel foglalkoztunk, ami egy rendkívül elmés, elektronikus szerkezet volt: rengeteg mutatót és kapcsolót építettek bele. Egy orvoscsoport árgus szemmel figyelte, hogyan birkózunk meg a feladattal, miközben egyre bonyolultabb műveleteket kellett a dobozzal végrehajtani. A végére pár feladat már olyan összetett lett, hogy a feladatokat nem lehetett megoldani, így ez inkább olyan játékra hasonlított, amiben sosem nyerhetünk. Ezzel a stresszhelyzetre adott reakciónkat vizsgálták. Páran nagyon komolyan vették, és túlzottan befeszültek. A magam részéről nem nagyon idegeskedtem miatta."
