Egyaránt halálos kimenetele lehetett volna, ha az első emberes holdutazás alkalmával az űrhajó hajtóműve túl sokáig vagy túl rövid ideig üzemel. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Ekkor a tudomány, a technológia és a mérnöki szakértelem csodálatos agyszüleménye már úton volt a Hold felé: az Apollo parancsnoki egysége, telezsúfolva mindenféle műszerrel és berendezéssel, tempósan haladt útján.
Szenteste jutott el az Apollo-8 utazásának arra a kritikus pontjára, amikor ki kellett mondani a végső szót: holdkörüli pályára álljon-e az űrhajó?
Az Apollo-8 fedélzetén a három férfi ekkor még nem tudhatta biztosan, hogy a karácsonyt holdkörüli pályán töltik-e majd, vagy esetleg már hazafelé tartanak a régóta vágyott úticéltól, miután egyetlen egyszer elrepülnek a Hold túloldala mögött. Bárhogy is történjen, a küldetés mindenképp átütő siker lesz, és szélesre tárja az ajtót Naprendszerünk jövőbeli emberes felfedezése előtt. A NASA-nál mindenki, de az ország lakóinak nagy része is azt kívánta, hogy az Apollo-8 a nehezebb utat válassza.
A Küldetésirányításnak arról kellett dönteni, hogy begyújtsák-e az Apollo-8 végében található műszaki egység nagy hajtóművét - vagy ne csináljanak semmit. Ha az Apollo fedélzeti rendszerei megfelelőnek bizonyulnak Houston számára, akkor Borman és legénysége megkapja a szabad jelzést a rakéta beindítására, ami lelassítja hajójukat, és holdkörüli pályára állítja őket.
Voltak más szempontok is, és ezek mindegyike nagyon kritikus volt nem csak a küldetési terv szempontjából, hanem a három ember élete miatt. Ahhoz, hogy az Apollo-8 a kívánt pályára álljon, hajtóművének pontosan 247 másodpercig kellett teljes erővel üzemelni. Ezt követően az asztronauták attitűd-szabályzó segédhajtóműveik segítségével hajójuk orrát menetirányba fordítják. Ha a gyújtás kudarcot vallana, vagy idő előtt érne véget ér, az asztronauták elszáguldanak a Hold mellett, majd olyan pályán találják magukat, amiről soha többé nem találnak vissza a Földre. Abban az esetben, ha a hajtómű tovább üzemelne, az űrhajó nem a kívánt pályára áll, hanem begyorsul, és végül becsapódik a Holdba.
Az űrhajóba épített összes áramkör, gyújtóberendezés, az egymással redundáns tartalékrendszerek dacára a rakétahajtóművekkel időnként megesik, hogy egyszerűen nem kapcsolnak be. Az Apollo-8 ugyanakkor teljes biztonságban marad abban az esetben, ha nagy főhajtóművét egyáltalán nem sikerül bekapcsolni: elszáguld a Hold túloldala fölött, majd pályája visszakanyarodik, mintha egy égi bumeráng lenne, és egyetlen liter üzemanyag felhasználása nélkül az asztronauták máris úton vannak hazafelé. Ez volt a NASA igazi életbiztosítása, egyúttal a centrifugális erő létezésének bizonyítéka, ami nem csekély komfortérzettel töltötte el az asztronautákat, családjaikat, és mindenki mást is. Ez a „Szabad Visszatérés Pályája” (Free Return Trajectory) volt, amit a küldetésért felelős számítógépbe tápláltak be.
A Küldetésirányításnál minden panel „zöld jelzést” mutatott. Az Apollo-8 pontosan a tervezett pályája felé haladt, és az űrhajó rendszerei - ezek rádiójelek segítségével folyamatosan tájékoztatták Houstont aktuális állapotukról - szintén zöld fénnyel világítottak.
Borman, Lovell és Anders minden eshetőségre felkészült. Az Apollo-8 épp készült eltűnni a Hold mögött, így több mint húsz percre megszakad a rádiókapcsolat a Föld és az űrhajó között.
Jerry Carr, aki ekkor CapCom volt, megkapta a jelet: továbbíthatja a mindenki által remélt üzenetet az asztronauták számára. „Tíz másodperc a gyújtásig” – közölte az Apollo-8 legénységével. A fény sebességével száguldó üzenete 1,3 másodperc alatt jutott el az űrhajóig. „Mehet a gyújtás.”
Jim Lovell hangja elképesztően higgadtan szólalt meg a houstoni fejhallgatókban és hangszórókban: „Találkozunk a túloldalon.” Ezekkel a szavakkal az Apollo-8 eltűnt a Hold mögött.
A Hold takarásában lenni olyan volt, mintha az Apollo-8 és három utasa egyáltalán nem is létezne. Nem lehetett kommunikálni az űrhajóval, a telemetriai adatok sem érkeztek meg a küldetésirányításhoz. Minden elcsöndesült.
A küldetési tervben meghatározott pillanatban a nagy hajtómű hangtalanul begyújtott: 247 másodpercig üzemelt, amit később Lovell úgy értékelt, mint életének „leghosszabb négy percét”. Csodálatos és történelmi pillanat volt ez. Az űrhajó holdkörüli pályára állt hatvankilenc órával és tizenöt perccel azután, hogy az indítóálláson lerázta magáról földhöz szorító béklyóit,
A Földön azonban senki nem tudta, hogy ez tényleg megtörtént. Idegtépő várakozás kezdődött. Mindenki számolta a hátralevő perceket és másodperceket, amikor majd az Apollo-8-nak újra fel kell bukkannia a Hold túloldala mögül, hogy az olyannyira vágyott sikert megoszthassa az emberiséggel. Jerry Carr szünet nélkül hívta az űrhajót: „Apollo-8…Apollo-8…Apollo-8…”
Örökkévalóságnak tűnő idő után megreccsentek a fejhallgatók és a hangszórók. Szokásos nyugodt hangján szólalt meg Jim Lovell:
„Folytasd, Houston.”
Ez a két szó, ami hajszálra akkor érkezett, amikor kellett volna, ujjongó, fütyülő, kiabáló és tapsoló bolondokházává varázsolta a Küldetésirányítást. Elektronikus jelek villantak fel a nagy kivetítőtáblán. Az Apollo-8 pályájának legalacsonyabb pontja 96,5 kilométer magasan, legtávolabbi pontja pedig 270 kilométer magasan volt a Hold fölött. Később, a harmadik keringés alkalmával, az űrhajó főhajtóműve ismét begyújtott, ezúttal a hajót az áhított, szinte teljesen szabályos körpályára állította: ekkor pályájának legmagasabb pontja 97,6 kilométer, legalacsonyabb pontja 96 kilométer magasan volt a felszíntől.
Ekkor azonban az egész világ hús-vér történeteket akart hallani az űr mélyéből. Senkit nem érdekeltek a számok, a sebesség, vagy az űrhajó műszaki adatai, esetleg ehhez az égi kötéltánchoz szükséges paraméterek, amik révén az űrhajó Hold körüli pályán maradhatott. A földlakók fejében egyetlen kérdés motoszkált:
Hogy néz ki a Hold?
„Alapvetően szürke, színtelen” – számolt be tapasztalatairól Jim Lovell holdi idegenvezető, aki az emberiség történetében elsőként tölthette be ezt a munkakört. A felszínt úgy jellemezte, mint ami olyan mint „a gipsz, vagy valamilyen szürkés tengerparti homok.” A holdkörüli pályáról jelentkező első két tévéközvetítés alkalmával az asztronauták részletgazdag felvételeket továbbítottak a földre – ezek egy elvadult, bámulatos táj képeit tárták a nézők elé, ahol a felszínt hatalmas kráterek szabdalták. „Olyan mint egy hatalmas, elhagyatott, vészjósló vidék, maga a megtestesült semmi … felhőszerű habkő-borítással” – mondta Borman. Anders hozzátette: „Látni a Holdat évmilliók óta bombázó számtalan meteorit nyomait.” A túloldallal kapcsolatban Anders úgy nyilatkozott, hogy annak nagy része túl egyenetlen egy emberes holdraszállásra. „Úgy néz ki, mint egy homokrakás, ahol már túl sok időt töltöttek el a gyerekeim.”
Lovell megfogalmazása sokat sejtető volt: „A végtelen magány hátborzongató, itt döbben csak rá az ember, hogy mit is hagyott hátra a Földön.” Ehhez a Szentestéhez a történelem egyetlen karácsonya sem volt fogható. Miközben milliók családjaikkal töltötték az ünnepet otthonaikban, a Hold körül keringő három férfi megállás nélkül éles videófelvételek és kristálytiszta, színes fényképek százait készítette, hogy később megoszthassák mesés élményeiket a földlakókkal.
Ezután Bill Anders vette át a szót, de üzenete nem csak a CapComnak szólt, hanem az egész emberiségnek, ami a messzeségből itta a szavait. „Az Apollo-8 legénységének a Föld összes lakója számára” – kezdte mondandóját, de képtelen volt uralkodni érzelmein – „van egy üzenete, amit most szeretnénk megosztani önökkel.” Rövid szünet után Anders megdöbbentette közönségét, amikor a Teremtés Könyvének verseit kezdte felolvasni : „Kezdetben megteremtette Isten az eget és a földet…” Amikor Anders befejezte a negyedik verset, Lovell folytatta a következő néggyel. Borman a kilencedik vers felolvasásával fejezte be, majd különöleges karácsonyi jókívánságát küldte az egész világnak:
„Az Apollo-8 legénysége ezzel kíván jó éjt, jó szerencsét, Isten áldásával Boldog Karácsonyt a jó öreg Földön élő összes embernek.”
Később Borman egyik mondatát mindenki megismétli, aki a későbbiekben holdutazásra vállalkozik. Ezeket a szavakat, érzelemtől fűtötten, sírástól elcsukló hangon mondta. Amikor az Apollo az alant elterülő, kráter szaggatta táj fölött száguldott, Borman szemtanúja volt annak, ahogy a Föld „felkelt” a holdi horizonton. „Ez életem leggyönyörűbb, legszívbemarkolóbb látványa.”
Egy pillanat alatt gyökerestől megváltozott az emberes űrutazás. A Hold hátterében, a messzeségbe tűnő halványkék, márványmintás bolygó egy csapásra a szkafanderes költők lakhelyévé vált."
