A hatvanas évek elején nagy volt a halandóság a berepülő pilóták körében. Volt olyan is, hogy az évfolyam fele meghalt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Scott
Odakinn a magasan fekvő sivatagban, mintegy százötven kilométerre Los Angelestől északkeletre, az Edwards meglehetősen sivár vidéken terült el. Távol mindentől, az elhelyezés legjobb jóindulattal is csak puritánnak volt nevezhető. De ez rendben is volt. Amikor 1962 júliusában megérkeztem, ott voltam, ahol mindigis lenni akartam. A Nap szinte folyton melegen sütött, kristálytiszta volt az ég – a repülés szempontjából nagyon kedvező változás volt a szinte mindig szürke, esős, hideg, és zord európai időjáráshoz képest.
A legfontosabb az volt, hogy az Eddy volt Chuck Yeager birodalma. Eltekintve attól, hogy egy élő legenda volt, Yeagerről rengeteget mesélt korábbi szobatársam is a pilótaiskolából. Ő akkor került Yeager századába, amikor még az 1960-as évek elején Franciaországban szolgált századparancsnokként. Ez az ember határtalanul lelkesedett a Yeager által megtestesített csapatszellem iránt. Amikor 1962 júliusában megérkeztem az Edwardsra, Yeager nem sokkal korábban lett a Berepülő Pilótaiskola parancsnoka. Abban a két hónapban, mielőtt az iskola elkezdődött volna, elég jól megismertem őt, noha sem úgy mint Chuck Yeager. Én csak egy százados voltam. Számomra „Yeager ezredes, uram!” volt a megszólítása.
Már egészen a legelején repültem vele. Nagyszerű pilóta volt – a legjobb, akivel valaha csak találkoztam. Yeager és a többi nagyon jó pilóta számára ez azt jelentette, hogy a repülőt sokkal inkább önmaga meghosszabbításának tekintette, semmint egy gépnek, amit ő irányít. A jó pilóta teste minden izmával érzi a gép mozgását, minden érzéke a gép egyensúlyára és mozgására van hangolva, olyannyira, hogy már-már siklásnak tűnik a repülés. Nincsenek fura, rángató, ideges mozdulatok. Yeagerrel a repülés olyan volt, mint egy elegáns tánc – egy légi ballett, ami halálos célt szolgált.
A Hidegháborúval megkezdődött a technológiai verseny. Mi tényleg mindent megtettünk, amit csak lehetett, ha arról volt szó, hogy a szovjeteknél gyorsabb, jobb repülőgépeket kellett fejleszteni. Sokan meghaltak. Tíz éven belül osztálytársaim közel fele halott volt.
Tisztában voltunk a kockázattal, de számunkra egy új repülő kifejlesztése volt a legfőbb cél. Semmi nem volt izgalmasabb számunkra, mint kapni egy új gépet, amit aztán bukfencekbe, forgásokba és zuhanórepülésekbe vittünk, hogy meggyőződjünk arról, minden rendben van-e. Ezért voltunk ott. A határokat feszegettük.
Mielőtt az Edwardsra mentem volna, azt gondoltam, hogy tudok repülni. De az Eddy-n aztán tényleg megtanultam repülni. A vadászpilóta és a berepülő pilóta közti különbség a pontosságban rejlik. Berepülő pilótaként mindennek hajszálpontosan kell történnie. Adott sebességgel, magasságokon és meghatározott módon kell repülni – és mindig precízen. Megtanulható, hogyan kell a gépekkel teljesítőképességük határán repülni: irányíthatatlan manőverekbe viszed bele, hogy kiderítsd, mi módon lehet elkerülni a tragédiát.
Rengeteg jó pilótával repültem együtt. De Chuck Yeager messze kiemelkedett közülük. Nem csak a legjobb pilóta, hanem nagyon szórakoztató ember is volt. Elég laza volt ahhoz, hogy olyasmiket akarjon csinálni, ami minden vadászpilóta álma volt: megmutatni, hogy egy gép valójában mit tud, és „villantani” egyet a fiúk előtt.
Egyszer egy tiszta, napos vasárnap épp Új Mexikóban repültem a társaságában egy T-38-as fedélzetén, ami egy karcsú, fehér, takaros gép, olyan, amelyiken ügyeskedni lehet a pedálokkal. Én vezettem a gépet, Yeager a hátsó ülésen ült. A felszálláskor azt mondta, hogy a szokásos, lassú emelkedés helyett húzzam fel függőlegesre a gép orrát. Csak a legjobb repülők képesek ilyen manőverekre. Ilyeneket mindannyian szerettünk csinálni, de általában nem a főnökkel a hátsó ülésen. Ez nem volt szabályos. De ott volt Yeager, aki úgy döntött, hogy kicsit kiengedi a gyeplőt.
Nagyszerű érzés volt, kissé olyan, mintha egy meredek hullámvasúttal mennénk felfelé – egyenesen neki a kék égnek. Vártam, hogy Yeager mikor fordít vissza. De ő semmi mást nem akart, mint nyílegyenesen felfelé repülni. Egyebet sem hallottam a hátsó ülésről, csak ezt: „Vidd feljebb. Még, még.”
A legnagyobb elismerés a berepülő pilóta iskola végén ért engem. Az osztály legjobb pilótája címet én kaptam meg. Senki nem tudta előre, hogy ez a kitüntetés kié lesz majd. Emlékszem, ahogy az ünnepségen valamennyien felsorakoztunk az első sorban. Amikor engem szólítottak, felmentem a pódiumra, ahol Yeager átadta a kitüntetést. Tényleg nagyon jóleső, felvillanyozó érzés volt. Nem mellékes egy olyan iskolában legjobb pilótának lenni, ahova annyira nehéz volt bekerülni, de hogy a kitüntetést a világ legjobb pilótája adja át: ez volt számomra a legértékesebb eredmény egész addigi életemben. De hogyan tovább? Emlékszem, hogy akkoriban sokat töprengtem ezen.
A folytatás hamar nyilvánvalóvá vált. Az iskola befejezése után közülünk páran tanulmányainkat az újonnan megnyílt Űrrepüléstani Kísérleti Pilóta Iskolában (Aerospace Research Pilot School, ARPS) folytathattuk, ami szintén az Edwardson volt. Ott alkalmunk volt „űrpilótává” képezni magunkat – ide olyanok tartoztak, akik a hangsebesség ötszörösénél gyorsabban repülnek, 80 kilométeres magasság fölött, ami a világűr általánosan elfogadott alsó határa. Az emberes űrrepülés szempontjából a Légierő akkoriban jóval több lehetőséget kínált a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testületnél (NACA), amit nemrég szerveztek át, és változtatták meg a nevét Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalra (NASA). Az egykori NACA munkatársainak közreműködésével fejlesztette ki a Légierő nagy teljesítményű repülőgépeit, mint például az X-15 rakétarepülőt és a dinamikus emelkedésre képes X-20, vagy Dynasoar űrrepülőt. Izgalmas terület volt.
Az ARPS-nál eltöltött első hetek során arról tanultunk, hogy a szervezet miként működik a világűrben. Egy rövid, de annál intenzívebb egészségügyi kurzus következett, amire a texasi Brooks Légibázis Repülőorvosi Iskolájában került sor. Mélyvíz volt a javából. Az emberi test belső szerveiről tanultunk, de részt vettünk egy boncoláson is. A mögöttes elgondolás szerint így mi magunk is megfigyelhetjük testünk reakcióit, amikor majd nagyon nagy magasságokban vagy éppen a világűrben repülünk, és szükség esetén pontosan le tudjuk írni az orvosoknak, hogy mi zajlik bennünk, akik a földről megpróbálnak majd segítséget nyújtani."
