Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgA NASA szabályai szerint radar nélkül a legénység nem szállhatott le a Holdra, de az Apollo-14 parancsnoka így is megkockáztatta volna a landolást. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A hajtóműves ereszkedés indítása. Ez volt a manőver neve, és Alan Shepard harminc éves repülős múlttal a háta mögött precízen és tapasztaltan irányította a holdkompot, ahogy az Antares leszállóegységének hajtóműve átlátszó lánggal életre kelt, táncolt a tűzön, majd a Hold felé ívelt.
A felszíntől 14 050 méterre még mindig 5950 km/h sebességgel száguldottak. Folyamatosan süllyedtek, a segédhajtóművek pedig tökéletes helyzetben tartották őket útjuk során. Tompa durranásokat hallották, a hajó előre és hátra és egyik oldalról a másikra billegett. Ilyen a levegő nélküli turbulencia. A segédhajtóművek gyújtásakor távoli, tompa hangot hallottak, ezzel egyidejűleg a lábukban és a kezükben ütést éreztek.
Többé már nem látták a Holdat. Vakon meg kellett bízniuk az Antares rendszereiben. A hátukon feküdtek, és csak a világűrt nézhették.
Nyolc kilométer magasan voltak. „Úgy ereszkedünk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva” – jegyezte meg Mitchell olyan könnyedséggel, mintha csak épp egy repülőgéppel készülne landolni.
Társára mosolygott. „Al, véget ért az átok?” – kuncogott.
De az nem adta meg magát ilyen könnyen. Shepard tekintete a műszerfalról az ablakra, majd ismét visszavándorolt, ekkor szembesítette Ed a rossz hírrel. Mitchell hangjában volt némi él.
„Al, a leszállóradar adatai nem frissülnek” – mondta.
Shepard arca rezzenéstelen maradt. A szabályzat értelmében „Radar nélkül nincs landolás. Meg kell szakítani a küldetést.”
A pokolba vele.
„Újra beütöm a parancsot, Ed.”
„Oké” – felelte Ed. Kivárt annyit, amennyi idő szükséges volt ahhoz, hogy el lehessen dönteni: működik-e a radar vagy sem.
„Semmi nem történt, Al. Nem frissül.” Újabb csönd.
„Rohadt átok –”
Még mindig „vakon” repültek a Hold felé. Ezen a ponton a felszín felé irányított radar helyettesítette a szemüket. Ami most kipurcant. Nélküle a számítógép nem tudta megállapítani pontos magasságukat.
6100 méteren voltak. Kezdett necces lenni a dolog.
„Itt Houston.” Megint ez az aggódó hang. „Nálunk nem frissül a leszállóradar.”
Shepard nem vesztette el a fejét. „Vétel, Houston, dolgozunk rajta, épp próbáljuk aktiválni.”
„Antares, 5800 méteren vagytok.”
Tanácstalanul bámultak. Shepard Mitchellre nézett. Ennek így semmi értelme.
„Houston” – jelentkezett Alan – „a fedélzeti navigációs rendszer nem frissül. A leszállási radar selejtes.”
Elektronikus szemük nélkül repültek a Hold felé. Ráadásul, a hátukon fekve, ami több mint értelmetlen volt.
A Küldetésirányításnál számba vették a lehetőségeket. „Visszabillenthetnénk őket függőlegesbe, még mielőtt 3050 méteren lesznek. Így hosszabb ideig láthatnák a felszínt.”
„Igaz, akár radar nélkül is landolhatnak.”
„Nem! Túl sok üzemanyagot használnának el. Még a leszállás előtt elfogyna. Túl veszélyes. Elveszíthetjük őket.”
Alan Shepard tudta, mi a szabály. Ahogy Ed Mitchell is. Alan elszántan próbált megfeledkezni a szabályzatról.
CapCom: „5300 méter”.

Shepard kezdte elveszíteni a türelmét. „Rendben, Houston. Találtatok valamit?”
„Negatív, Antares.”
Mitchell hihetetlenül nyugodt lelkiállapotban segítette Shepard munkáját: „5200 méter” – mondta halkan.
„Antares” – érkeztek a rettegett szavak – „át kellene ismételni a küldetésmegszakítás eljárásrendjét”.
És most úszik el a holdraszállás az egész Apollo-programmal együtt, gondolta ekkor Shepard és Mitchell.

A Viharok Óceánja szélén található Fra Mauro felszínéről még nem lehetett kivenni az Antarest a bársonyfekete égbolton – nem látszott ez a hullócsillag, ami meghökkentően átlátszó, lilás fényű lánggal ereszkedett lefelé. Meghökkentő látogató érkezik a világűrből. Idegenek. Csakhogy a bársonysötét éj leplén függeszkedő kék ékszeren, ami az idegenek bolygója volt, az irányítóközpont ideges személyzete közel állt ahhoz, hogy kioltsák a lángját.

Shepard ismertette a küldetés-megszakítás eljárásrendjét. „Oké, 4000 méteren átfordulunk, aktiváljuk a felszállóprogramot - ” Úgy éreztem, hogy szinte megfojtják ezek a szavak.
A CapCom morcos hangja válaszolt: „Megerősítve, Al.”
Shepard kötekedően felelt: „Tisztában vagyunk a földi szabályokkal, Houston.”
CapCom: „4200 méteren indul majd a visszaszámlálás a küldetés-megszakításra.”
A pokolba vele!
Shepard meglepődve figyelt egy pillanatig. A hang. Az bizony nem a CapComé volt. Nem is Mitchellé. Shepard hangja volt, azé a Shepardé, aki fellázadt a sorozatos malőrök miatt, és akit dühített a vezetékekkel és áramkörökkel kapcsolatos vacakolás.
Alig hitt ennek a „másik énjének”. Az a Shepard, aki az utasításokat betartva repült az Antares fedélzetén, tudta: négy perce maradt elfogadni a kudarcot.
Ennyi volt. Társához fordult, és a szemébe nézett. „Ed” – jelentette be – „ha a radar nem jön helyre, megfordítjuk a holdkompot, és leszállunk vele”. Sosem tudta, hogy Mitchell mikor lepődött meg. Ed egy szót sem szólt.
„A fenébe” – vágta rá Shepard. „Mi ketten meg tudjuk csinálni!”
„Ezért jöttünk ide” – válaszolta Ed rövid szünet után. De volt még egy feladata: ismertetni a száraz tényeket. Hagyni a szívfájdalmat, és gyorsan a lényegre térni. „Oké, Al. Feltéve, hogy mindketten tisztában vagyunk a veszélyekkel. A fények idefent, az árnyékok, a mélységészlelésünk … az optikai csalódás. Nekiütközhetünk egy kráter peremének anélkül, hogy egyáltalán tudnánk, mi volt az.”
Shepard bólintott. „Ja.” Aztán elmosolyodott. Az, aki ezeket a szavakat mondta, tetőtől-talpig kutató volt, de emellett vadászpilótának is kitűnő volt. És a vadászpilóták kivétel nélkül meg vannak győződve arról, hogy a legjobbak. Ed Mitchell esetében Alan erre játszott.
„Nem lehet rosszabb, mint lehozni egy sérült vadászgépet éjszaka a Ticonderoga fedélzetére, nem igaz?” Shepard megpróbált komoly maradni, de szája szegletében megjelent az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor.
„Al, ez azért egy csöppet más.”
„Tudom. Nincs koromsötét odalenn, és nem is úgy mozog a leszállópálya, mint az Atlanti-óceán északi vizein a 12 méteres hullámok hátán.” Széles mosolyra fakadt, majd hozzátette: „Igazad van, Ed. Ez valóban más. Könnyebb.”
„Aha. Sima ügy. Talán nem annyira sima, de –”
„Antares, 4700-on vagy.”
„Vettük, Houston.” - köszönte meg Shepard. Egy szót sem ejtett a küldetés-megszakításról.

Deke Slayton figyelmét biztos, hogy nem kerülte el semmi. Túl jól ismerte Alan Shepardot, és tudta, hogy Alan nem egykönnyen adja fel. Alan hangszíne egyértelművé tette Deke számára, hogy ez az ember mindent megtesz azért, hogy letegye azt a hajót a Holdra. Istenem, leszáll vele – akár radarral, akár nélküle.
Deke elmosolyodott, és tudta, hogy a Küldetésirányításnál mások is pont ugyanerre gondolnak. Tudták, hogy amikor döntésre kerül a sor, Shepard hideg acéllá változik. Azt is tudták, hogy két Alan Shepard létezik. A kedves és barátságos Alan, aki mosolyával bárkit képes levenni a lábáról. De ebben a pillanatban a másik Shepard irányította a holdkompot: ő pedig a fagyos, tréfát nem ismerő parancsnok volt.
A CapCom ismét megszólalt: „Antares, 4500 méteren vagy.”
„Vettem, Houston. Még mindig próbáljuk aktiválni a radart.”
„Még mindig nem találtuk meg a hiba forrását” – mondta tompa, tanácstalan hangon.
„Ed” – szólt Shepard nyomatékosan Mitchellhez. „Tudom, hogy le tudjuk tenni.”
Mitchell sosem hezitált, ha arról volt szó, hogy be kell hatolni az ismeretlenbe. Erről szólt az egész élete. Shepardra nézett. „Be kell valljam, Al, ezzel elsők lennénk. Érdekes ötletnek tűnik.”

A fagyos parancsnok kipréselt magából egy nevetés-félét. Egy csapat voltak. Két kiváló berepülő pilóta nézett egymással farkasszemet, mindketten teljes mértékben tisztában voltak a veszélyekkel. Tudták, hogy a veszély ott leselkedik az alattuk elterülő zűrzavaros tájban, valamint a hibás elektronikában.
„4300 méter” – jelentette a CapCom.
Semmi válasz az Antaresről.
A CapCom most már tűkön ült, sürgető hangon szólalt meg, amibe némi izgalom is vegyült. „Antares, valamit megpróbálunk. Vegyétek ki a biztosítékot.”
„Houston, vettük” – felelte Alan. „Húzzuk ki a konnektort, mi?”
„A kenyérpirítómnál működik” – dobta fel Mitchell. „Csináljuk, amit ez a pali mond.”
Shepard kirántotta a biztosítékot, ezzel megszakadt a radar áramellátása. Majd visszadugta a biztosítékot a helyére.
A CapCom síron túli hangon szólalt meg. „4150 méter. Történt valami, Antares?”
„Negatív” – mondta Alan szárazon.
Jézusom, nem érdekli. Le fog szállni – gondolta magában Deke.
A hajtómű fénye már látszódott a magasabb csúcsokon. Alant hegyek, sziklamezők, tátongó kráterek vártak rájuk.

A Küldetésirányítás szomorúsággal telt meg. Nincs mit tenni. Ideje megszakítani a küldetést.
„Várjunk csak, Houston!” – hallatszott ekkor Mitchell hangja a hangszórókon és fejhallgatókon. Ed Shepardra pillantott. „Al, oda nézz.”
„Houston” – mondta Al halkan – „van radarjel.”
A Küldetésirányítás egyik pillanatról a másikra létezett. A CapCom hangját tisztán lehetett hallani. „Antares! Megerősítjük: adatok érkeznek a fedélzeti navigációs rendszerbe.” A megkönnyebbülés meglepődéssel keveredett. „Minden rendszer működik.”
Shepard ismét Mr. Jófej lett. „Vettük, Houston.”
„Antares, holdraszállás engedélyezve.”
„Kétségtelen, Houston.”
„4000 méteren vagytok.”
Shepard győzelmi csatakiáltásban tört ki, kesztyűs kezével rávágott Mitchell hátára. „A pokolba, ember, régebben azért volt olyan, hogy ennél kevesebben múlt.”
„3100 méter” – tájékoztatta a Capcom.
„Houston, átfordulunk.”
„Minden jónak néz ki.”
Mitchell a többek között a változó magasságértékeket kántálta konzoljáról.
2100 méter.
Most már saját szemükkel látták a leszállóhelyet. A hajtómű lidérces lángjában a felszín tisztán kivehető volt alattuk. „Durva leszállópálya van odalenn” – jegyezte meg Mitchell.
„Micsoda látvány!” – ordította Shepard.
„A Tölcsér kráter” – kiáltotta Mitchell – „és itt van, pontosan előttünk.”
Shepard szétvetett lábakkal, határozottan állt a kormányrúdnál, a parancsnoki poszton, és az Antarest láthatatlan síneken vezette a Fra Mauro ősi, sziklás felvidéke felé.
Alan Shepard harminc éves pilótamúlttal a háta mögött hajszálpontosan manőverezett a dombok és hegyláncok között, és hajóját egy szűk völgybe vitte, ahol kráterek és sziklák hevertek mindenfelé.
„Háromszáz” – mondta Mitchell – „és pontosan a cél felé tartunk.”
„Antares, a landolás engedélyezve” – jelentette be a CapCom.
Alan most már nagyvonalú lehetett. „Köszönjük, Uram. Fantasztikus!”
Holdkompja a lángok hátán egyensúlyozott.
Százötven méter. Folyamatosan csökkent a magasság.
Shepard tekintete ide-oda ugrált, ahogy alkalmas leszállóhelyet keresett. Antares most inkább egy tűz hátán táncoló helikopterre emlékeztetett, semmint egy űrhajóra a mélyűrben. A bogárszemű gépezet fehér és aranyszínben tündökölt a felszínről visszatükröződő láng fényében.
„A másik irányba” – mormolta, és elkerülte a sziklákkal és kráterekkel teleszórt helyet. Az Antares úgy mozgott és lebegett, mintha csak egy nagy bogár futna a láthatatlan vízen.
Shepard kicselezte az akadályokat. A segédhajtóművek újra és újra durrantak: függőlegesen tartották őket. Alan az orruk előtt egy sziklás fennsíkra szegezte a tekintetét. „Jobban tennénk, ha kicsit emelkednénk” – mondta Ednek.
„Jó ötlet.” Mitchell jobbra mutatott. „Ott. Ott leszállhatunk…folyamatosan közeledünk, le, le, le… némi por kavarog, Al.”
15 méteren voltak. A lángnyelv elérte az érintetlen, ősi holdtalajt. Mitchell egyenletes hangon, nyugodtan beszélt. „Hat méter. 1 m/s-mal ereszkedünk…3 méter…”
Az Antares alján egy kis rúd befúródott a Holdba.
„Kontakt!” – jelentette Ed.
„Hajtómű leáll” – mondta Shepard.
A láng eltűnt.
Különös csönd vette őket körül. Egészen addig, amíg Ed fel nem kurjantott. „Nagyszerű! A Holdon vagyunk.”
„Jól sikerült a landolás, Houston” – tájékoztatta Alan a CapComot. „Közel s távol a leglaposabb helyen vagyunk.”

Mintegy 20 méterre szálltak le attól az X-től, amit még hetekkel korábban jelöltek be térképükön – sétányira voltak a Tölcsér kráter peremére vezető sziklás lejtőtől, ami a küldetés fő geológiai úticélja volt. Kőzetmintákat vesznek abból a kráterből, amit a kutatók szerint több mint négy milliárd évvel ezelőtt egy meteorbecsapódás hozott létre.
A érzelmileg meggyötört Küldetésirányítás ismét felbolydult. Az Antares problémáit Al Sheparddel és Ed Mitchellel közösen kezelték, és velük együtt sikerült egy biztos kudarcnak tűnő küldetést tökéletes holdraszállássá alakítani.

Louise Shepard otthonukban felsikoltott, és kiadta magából az eddig benne felgyülemlett összes feszültséget és örömet, amit férje teljesítménye láttán érzett. Örömkönnyek közepette ezt mondta családjának: „Többé már nem hívhatjuk őt Öreg Mózesnek. Eljutott az Ígéret Földjére!” A Holdon a két teremtmény kezet fogott egymással. Ed Mitchell hosszan szemügyre vette barátját. A fagyos parancsnok már a múlt volt: a barátságos, lefegyverző Alan Shepard állt mellette a Holdon.
„Figyelj, Al. Csak az igazat. Kettőnk között marad.” Ujjával Shepardra mutatott, és egy pillanatig hezitált. „Tényleg leszálltál volna radar nélkül is?”
Az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor soha nem volt még ilyen széles Alan arcán. „Nem tudhatod, Ed” – felelte nevetve. „Nem tudhatod.”"

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr725820717

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2014.02.19. 07:05:09

hát nem is szálltak le a holdon **

jaj bocsánat!
mindig elfelejtem, hogy az ilyen index címlapos propaganda blogokon tilos ilyet mondani, mert megsértjük az egyszerű hívők lelkivilágát az eretnek gondolatainkkal

természetesen volt holdraszállás középkori berendezésekkel, a tudomány soha nem téved, mert bizonyítékokon alapszik, az evolúció tény, mert szines rajzok bizonyítják, amit pedig a TVben mutatnak, az mind teljes igazság **

remélem így ok

2014.02.19. 07:42:14

Én imádom a Holdra szállásos sztorikat, egy éves voltam az elsőnél :)
Egyébként pedig megvan a véleményem róla, de azt csak baráti társaságban, és csak valóban hozzáértőkkel szoktuk kivesézni. Tetszett ez a cikk is, köszönet a fordításért.

BiG_ 2014.02.19. 11:29:46

@wmiki: Írtam neked válasz a kérdésedre: moonshot.blog.hu/2014/02/08/felkeszules_az_apollo-14_utjara#comments
Az utolsó beírás.
Ja, amúgy a megfelelő erejű hajtómű már a második világháborúban megvolt. A Me-163 repült vele, amely hasonló tömegű volt feltöltve, mint a holdkomp. De ott volt a V2-es hajtóműve, amely még erősebb is volt, hiszen az a rakéta nehezebb is volt, ráadásul légkörben repülve is elérte a 160 km-es magasságot.

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2014.02.19. 14:18:08

@BiG_: **
hát persze hogy megvolt
csak aztán az elmúlt 50 évben semmit nem fejlődött a technika, igaz?

BiG_ 2014.02.19. 18:27:04

@wmiki: És érthető is volt? Tehát a feltételezésed, hogy a holdkomp nem tud felszállni a Holdról, nem igaz. És ezt te is be tudtad volna bizonyítani magadnak, csak te nem akartad, könnyebb nem gondolkodni...
Fejlődött a technika, de a rakétákból sokkal többet kihozni nem lehet, ha kémiai elven működőt veszünk alapul. Másunk meg van? Legfeljebb a vezérlés lehet finomabb, a használt anyagok strapabíróbbak. Ez a tömeget csökkentheti valamelyest.
De irdatlan összegbe kerül a Holdra menni, és ha figyeltél, olvashattad, hogy a 17 fölötti Apolló-repüléseket törölték. Megvolt a Hold, az oroszok legyőzve, másra kellett a lóvé, mert épp Vietnamban is vitézkedtek például (az olajválság is közbejött és azóta sem állt meg a történelem). És a politikusok szavazzák meg a költségvetést, nekik meg a kis karrierjük meg a választóknak nyalás a fontos (mondjuk utóbbi érthető, sőt, azért vannak).
Emiatt a pénzcsap elzárult, mert tulajdonképpen már megcsinálták, amit akkor terveztek (eljutni, megnézni közelről, mintát hozni), de főleg már nem volt szenzáció - már abban az időben is erősödtek az ellenző hangok. Az utóbbi egy politikusnak fontosabb, mint egy kutatónak, de ugye, mint fentebb írtam, nem a kutató adja a pénzt...
Ha sokkal olcsóbb módja lenne az űrutazásnak - ami hatékonyabb is, akkor megint lehetne holdazni.
Azért ne feledd, a következő lépés nem a Holdra jutás lenne, hanem az ott történő tevékenység állandósítása, hasznosítása. Azaz bázisépítés, fenntartás. De ehhez akkor még nem voltak készen, és még most sem triviális, de ehhez is pénz kell, nagyon-nagyon sok. Több, mint a holdutazás önmagában, és az se volt olcsó. Rengeteg olyasmit kell megoldani biztonsággal, ami akkor még fel sem merült, mert nem is volt rá szükség. Ebbe gondolj bele!

wmiki · http://kigondoltam.blog.hu/2014/07/20/stephen_hawking_538 2014.02.19. 18:47:38

@BiG_: meg abba, hogy amit a TVben mutatnak az miért lenne hazugság, ugye?

legközelebb majd azzal jön valaki, hogy a tudomány téved...
hát hova jutna a világ?

BiG_ 2014.02.19. 19:16:29

@wmiki: Szállj már le a tévéről...
Egy szerencsénk van, hogy vannak még, akik hajlandók fejlődni. Hidd el, neked sem fájna :-)
Inkább foglalkozz a 9/11-konteóval, az legalább produktívabb, mert nagyon szépen be lehet bizonyítani, hogy amit be akarnak adni nekünk (mármint a hivatalos verzió), az sántít.
Ja, tudományos igénnyel. Hehe, ott is tarol a fizika :-)