Alekszej Leonov olyan szegénységben nőtt fel, hogy a cipő sokáig luxuscikknek számított. Szibériában laktak, tájképek festésével keresett némi pénzt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"1932-56
Alekszej Leonov
Általában mínusz 50 Celsius fok alá süllyed a hőmérséklet a Szibéria középső részén található Lisztvjanka nevű kis faluban, ahol 1934. május 30-án megszülettem. Kissrácként gyakran hallgattam éjszakánként a faházunkkal szomszédos erdőben a jég súlya alatt nyikorgó ágak hangját. Az artézi kutat tápláló hegyi patak vize gőzölgött, amikor felemeltük a kút fafedelét, hogy jégcsapokat törjünk le róla, amit bátyáimmal elszopogattunk.
A csillagok mindig olyan kristálytisztán világítottak ezen a távoli vidéken, hogy teljesen hihetőnek tűnt számomra, amit anyám mesélt nekem: minden nap végén ezer fáklyát gyújtanak meg a Holdon, hogy fényük ragyogja be az éjszakát.
Mindössze három éves voltam, amikor a Mariinszk mellett található kis falucska, Lisztvjanka határán lévő otthonunkat el kellett hagynunk. 1938. januárja volt, javában tartotta magát a tél, és elképzelhetetlenül hideg volt. Ilyen körülmények között érkeztek meg a szomszédaink, hogy mindent elvigyenek tőlünk. Elvitték az ennivalónkat, a bútorainkat, sőt, még a ruhánktól is megfosztottak minket. Az egyik szomszéd rám parancsolt, hogy vegyem le a nadrágomat, és otthagyott egy szál hosszú pólóban.
Élénken emlékszem arra, ahogy a vörösfenyők között rohantam rémülten, csontig átfagyva, hogy találkozzam egyik nővéremmel, aki épp aznap jött hozzánk látogatóba.
„Nincs semmi ennivalónk” – jajveszékeltem. „Anya sír.” A nővérem két nagy vekni kenyeret adott nekem, amit a karjaim alá gyömöszöltem, és így próbáltam velük hazarohanni. Én kicsi voltam, a kenyerek pedig nehezek. Folyton elejtettem őket, de aztán felvettem, és futottam tovább.
Családunk azután került nyomorba, hogy apámat, Arhip Alekszejevicset „népellenségnek” nyilvánították. Egy korrupt munkatársa hamis tanúvallomása alapján vetették börtönbe. Nem volt egyedül: sokakat letartóztattak. Ez a hatóságok részéről tudatos leszámoló hadjárat volt azokkal szemben, akik túl nagy önállóságot mutattak, vagy erős egyéniséggel rendelkeztek. Ezeket az éveket Sztálin tisztogató akciói jellemezték. Sokan távoli gulágokba kerültek, és soha többé nem látta őket senki. Akkoriban nem tudtuk, milyen méreteket öltött ez a tisztogatás.
Akkoriban apám egyetértett Sztálinnal és a téeszesítés politikájával. Hitt a bolsevizmusban és a forradalom eszméiben. Ugyanakkor családom a forradalom eszméivel már az 1905-ös első orosz forradalom idején is egyetértett, ekkor anyám apját felforgató tevékenysége miatt száműzték az ukrajnai Luganszkból, ahol egy molnárüzemben műszerészként dolgozott, és vadsztrájkokat szervezett. Luganszkból nagyapám előbb Rosztovba, majd Szibériába költözött, ahol bányászként kapott munkát.
Apám fiatalkorában szintén a Rosztov közelében lévő Sahti egyik szénbányájában dolgozott, amíg az I. Világháború elején be nem hívták a hadseregbe. A háború végén ő is Szibériába költözött, amit akkoriban nagyobb gazdasági függetlenség jellemzett. Ott elvette anyámat, és Lisztvjanka peremén földműves lett. Szüleimnek tizenkét gyereke született – hét lány és öt fiú – de két bátyám és az egyik nővérem meghalt, így kilencen maradtunk testvérek.
Apámat végül a lisztvjankai falubizottság elnökévé választották, és mindenét beleadta a közösbe, beleértve büszkeségét és örömét: az általa kitenyésztett lovat, ami elég gyors és ellenálló volt ahhoz, hogy elboldoguljon a szibériai télben. Kis idő múlva a téesz vezetője - tatár volt, ha jól emlékszem - levágta apám lovát a húsáért. Apám bosszút esküdött, a tatár pedig kitalált egy mesét arról, hogy apám a következő év termésének magvait hagyta kiszáradni. Apámat mindenféle bírósági eljárás nélkül tömlöcbe vetették.
Akkoriban családunkat „népellenségnek” tekintették, és felforgatónak bélyegeztek minket. Szomszédainkat arra buzdították, hogy vegyenek el tőlünk mindent, amit csak akarnak. Afféle szabadrablás kezdődött. Bátyámat és nővéreimet kidobták az iskolából. A házunkat rövidesen elvették. Nem volt mit tenni, el kellett hagyni a falunkat.
Nem volt hova mennünk, így kénytelenek voltunk egyik nővéremnél meghúzni magunkat, aki nemrég ment férjhez, és a kemerovoi erőmű építésén dolgozott, sok száz kilométerrel arrébb. Férjével együtt, aki szintén ugyanott dolgozott, egy szobát utaltak ki számukra a gyár melletti munkásszálláson. Az akkoriban várandós anyámat, öt nővéremet, a bátyámat és engem, a legifjabbat, egy lovas szekéren szállítottak a vasútállomásra, ahol találkoztunk velük. Keserűen ordítottam, hogy nem akarok elmenni. Mindössze pár lepedőnk volt, amivel melegen tarthattuk magunkat.
Emlékszem, sógorom milyen gyengéden bánt velem, amikor a vasútállomáson találkoztunk. Egy nagy, lovas szán jött értünk, és minket, gyerekeket a padlóra fektette, mint a szardíniákat, és betakart a nagykabátjával. A munkásszállás felé vezető úton folyton kérdezgetett: „Fázol, Lonya?” (ez volt a gyerekkori becenevem). „Igen, fázom” – feleltem, és ilyenkor megállította a szánt, és birkabőr kabátjával még szorosabban bebugyolált engem, mielőtt folytattuk volna utunkat. A következő két évben tizenegyen laktunk egy tizenhat négyzetméteres szobában. Én az ágy alatt, a padlón aludtam.
Apámat végül felmentették a vádak alól. Az I. világháborúban a Lett Lövész Hadosztálynál a parancsnoka korrekt bánásmódot járt ki az apám részére, akit katonaként nagyon tisztelt. Apámat végül nem csak, hogy anyagilag kárpótolták az ártatlanul eltöltött börtönévekért, de a téesz elnöki posztját is felkínálták neki, így a kegyetlen és csaló tatár helyére kerülhetett volna. Apám azonban inkább hozzánk jött Kemerovoba, és ugyanabban az erőműben talált munkát, ahol nővérem és sógorom is dolgozott. Apámnak nagyon erős jelleme volt, igazi egyéniség volt. Sosem lépett be a Kommunista Pártba, ennek ellenére rövidesen a helyi közösségben szert tett némi tekintélyre. A munka jól ment. A közösségi rádióállomásra kötött hangosbeszélők egyikének viselte a gondját – ez híreket és információkat sugárzott – ezzel mutatták ki irányába érzett tiszteletüket.
Családunk két újabb szobát kapott a munkásszálláson. A kárpótlásból apám vett néhány alapvető bútort, konyhai gépeket, és egy-egy nagykabátot minden gyerekének, mivel arra még nem futotta, hogy mindegyikünk cipőt is kapjon. Ettől kezdve mi számítottunk Kemerovo egyik leggazdagabb családjának. Mi voltunk az egyetlen család a munkásszálláson, akik háztartásában kolbászkészítő gép volt. „Húsdarálós Leonovokként” emlegettek minket. Ezután már nem éheztünk. De az élet még így sem volt könnyű.
Némi mellékes jövedelemre tettem szert, amivel a családomat segíthettem: képeket rajzoltam, amiket szomszédaink a fehérre meszelt kályhára rakhattak. Szerettem rajzolni, szüleim pedig bátorítottak is ebben a törekvésemben: festékeket és ceruzákat vettek nekem. A papír hiánycikk volt, így csomagolópapírra rajzoltam. Később további bevételem lett, amikor már vászonra festettem, a képekkel pedig szomszédaink a csupasz falakat takarták el. Festegetésem lassan családi vállalkozássá nőtte ki magát: apám segített nekem kifeszíteni a lepedőket egy egyszerű fakeretre. Később durva szövésű vásznakat használtam, amit enyv és liszt keverékével készítettem elő, majd olajfestékkel hegyeket és erdőségeket vittem fel rájuk. Kiskoromtól kezdve művész akartam lenni.
Aztán, amikor olyan hatéves lehettem, egy másik szerelem kapott el: pilóta akartam lenni. Életemben először ekkor pillantottam meg egy szovjet pilótát, aki az egyik szomszédunkhoz költözött. Emlékszem, milyen ragyogóan mutatott rajta a sötétkék egyenruha és a hófehér ing, a haditengerész nyakkendő, és a széles mellkasán végigfutó bőrövek. Annyira a hatása alá kerültem, hogy mindig a nyomában voltam, és a távolból csodáltam.
Egy nap észrevette, hogy árnyékként követem. „Miért jössz utánam?” kérdezte, én pedig őszintén válaszoltam. „Egyszer olyan akarok majd lenni, mint te, és úgy akarok kinézni, mint te.”
„Miért is ne?” – felelte. „Semmi nem állhat az utadba, ha tényleg ezt akarod. De ahhoz, hogy pilóta lehess, erősnek kell lenned. Keményen kell tanulnod, és minden reggel szappannal meg kell mosnod az arcodat és a kezeidet.”
A kissrácokhoz hasonlóan én sem lelkesedtem akkoriban a szappanért és a vízért. De aztán megkérdezte: „Megígéred, hogy megfogadod ezt a tanácsot?”
Nem tudtam elég gyorsan válaszolni erre. „Igen, ígérem” – majd hazafutottam, fogtam egy szappant, és jó erősen megmostam az arcomat. Aztán, valahányszor csak láttam a pilótát, odarohantam hozzá, és megmutattam neki tiszta arcomat és kezeimet. Ő pedig ilyenkor mosolygott, és jóváhagyólag bólintott.
Később az összes pilótáról szóló szovjet filmet megnéztem, amit a helyi Művelődési Ház moziklubjában műsorra tűztek. Emlékszem, hogy az egyik címe „Bátor emberek” volt, egy másiké pedig Elfogó (Interceptor) ami egy vadászpilóta és egy kisfiú történetéről szólt, akinek a pilóta megmentette az életét. Nagyon szerettem ezeket a filmeket. Legalább tucatszor biztosan megnéztem őket. A Szovjet Légierő repülőgépeit kezdtem modellezni. Később egy könyv is nagyon a szívemhez nőtt, a címe „Egy igaz ember” volt, és egy vadászpilótáról szól, akinek a lábait amputálni kellett, miután lezuhant, és aki nem csak, hogy járni, de táncolni is megtanult, és végül újra repülhetett. Évekig az ágyam alatt őriztem ezt a könyvet. Megtanított arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne adjam meg magam."
