Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAlan Shepard, az egyensúly-zavarból nemrég felépült asztronauta nagyon meg akarta kaparintani az Apollo-13 küldetését. Később már nem bánta, hogy ez nem jött össze. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alan egy kiéhezett farkas elszántságával ment a becses jussért. Berontott Slayton irodájába. „Deke, a fene egye meg!” – robbant ki egyből, sutba vágva minden illemszabályt. „Találjunk nekem egy holdutazást!”
Deke nagyon örült annak, ami régi barátjával történt. Évekig egy cipőben jártak, és betegségük mindkettejüket az íróasztalhoz láncolta. Bármit megtett volna azért, hogy Alan mehessen a Holdra. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a Mercury Hetek közül legalább egyvalaki eljut oda. Deke székében hátradőlve, elkerekedett szemekkel mérlegelte kilátásait. Alan küldetése egyúttal azt jelenti, hogy Slayton is kap egy halvány esélyt. Végre talán kibújik a nap a kilátástalanság sötét felhője mögül, ami már annyi éve ott volt a fejük fölött. Ha egy negyvenöt éves pilóta - mint Shepard - vissza tud térni azután, hogy repülésre alkalmatlannak minősítették, akkor Deke számára is volt még remény. Alanhez hasonlóan, Deke időszakos orvosi vizsgálati eredményei nem adtak sok optimizmusra okot asztronauta-karrierjét illetően.
De a fene egye meg: Régebben egy sor repülőorvos az időt és a fáradtságot nem kímélve kijelentette, hogy soha többé nem vezethet semmit, ami képes elhagyni a földet. Beleértve a hőlégballonokat is!

„Rajta leszek” – mondta Deke, elhessegetve gondolatait. Shepard szétszakította a láncait, amik az íróasztalához kötötték. „A fenébe, Deke, ne gyere nekem azzal, hogy majd meglátjuk, mit tehetünk. Lássunk hozzá.”
Deke elmosolyodott. Alan egész valójában remegett a gondolattól, hogy ott áll egy űrrepülés küszöbén. „Nos, Pete Conrad legénysége épp az Apollo-12-re készül” – mondta Deke. „Épp most készülök bejelenteni, hogy Jim Lovell legénysége kerül a 13-asra.”
Alan ráharapott a lehetőségre. „Oké, rakjuk Lovellt egy küldetéssel hátrébb, és legyen a Tizenhármas az enyém.”
Deke felmordult. „Könnyű azt mondani, öregem. Arra semmi esélyt nem látok, hogy Jimet egy tartaléklegénységbe rakjam. És a rotációs elv alapján arra számít, hogy ő jön a sorban.” Alan vérszemet kapott, és még tovább ment. „Megmondtad már Jimnek, hogy övé a Tizenhármas?”
„Még nem.”
„Akkor jelentsük be hivatalosan, hogy enyém a Tizenhármas” – sürgette Alan – „és ezzel egyidőben Lovellt beteheted a Tizennégyesre!”
Deke erre azt felelte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. „De amíg nem száll fel a füst” – figyelmeztette barátját – „addig semmi nem biztos. Al, túl nagy iramot diktálunk. Kezdj el azon gondolkodni, hogy kiket szeretnél a legénységedbe, és kezdj felkészülni rá. Nem ígérhetek többet annál, hogy megteszek minden tőlem telhetőt.”

Alan széles mosollyal az arcán munkához látott. Az egész ügy titkos volt, de Shepard olyan lendülettel kezdte megtervezni a küldetést, mintha már minden kőbe lenne vésve. Két újoncot választott maga mellé. Mindketten kiváló pilóták és asztronauták voltak: okosak, tehetségesek, és nagyon intelligensek. Csak még senki nem vágta el a köldökzsinórjukat, hogy a világűrbe emelkedhessenek.
Stuart Roosa lenne a parancsnoki egység pilóta, és Edgar Mitchell sétálna vele a Holdon – ő az asztronauták körében „Az Agy” néven volt közismert.
Választását elégedetlenkedés fogadta, és társai között volt olyan is, aki nyíltan kritizálta a döntését. A rosszindulatú pletyka szerint a rangidős Alan csak azért választott maga mellé két újoncot, hogy bebiztosítsa helyét, és garantáltan ő legyen a küldetés parancsnoka.
Shepard sosem hagyta, hogy bárki véleménye keresztezze az útját. „Rosszul látjátok” – vágta rá. „Egy okból választottam ezeket a srácokat: ők a legjobbak, és meg tudják csinálni. Őket akarom magam mellett tudni. Érthető vagyok?”
„Tökéletesen, Al” – felelték, és visszavonulót fújtak.
Mielőtt bármilyen döntést nyilvánosságra került volna, a küldetéseket és a hozzájuk tartozó neveket fel kellett küldeni a NASA központjába jóváhagyásra. Egészen idáig Deke egyetlen döntését sem kérdőjelezték meg, de egyszer mindent el kell kezdeni.

A központban a NASA vezetőinek felszaladt a szemöldöke, amikor látták, hogy Shepard két újonc társaságában kerülne az Apollo-13 legénységébe. Elővigyázatosságuk kerekedett felül: nem voltak meggyőződve arról, hogy bölcs döntés lenne három embert úgy elküldeni a Holdhoz, hogy az egész legénységnek tokkal-vonóval tizenöt perc űrrepülés van a háta mögött – ez pedig nem más volt, mint Shepard szuborbitális „űrugrása”, amivel Amerika első asztronautájává vált.
Akkor fölösleges kockázatnak tűnt a dolog. Ugyanakkor elismerték Shepard páratlan képességét azzal, hogy helyben hagyták választását: Roosa és Mitchell került mellé.

Óvatosságból tartózkodtak ugyan, de azért nem utasították vissza a dolgot. Azt mondták Deke-nek, hogy Shepard és legénysége számára biztosítson több időt a felkészülésre, a szimulátorokra, hogy mindannyian a legjobb formájukat hozzák.
A döntés megérkezett Houstonba: Jim Lovell lesz az Apollo-13 parancsnoka. Alan Shepard az Apollo-14 parancsnoka lett. Végre elérte célját: a markában volt a küldetés!
Hit, elkötelezettség, tudás nem lankadt immár több mint öt éve, de ezzel a fejleménnyel most minden busásan kifizetődött. A sors is közbeszólt, csak ezt akkor még senki nem tudta: igazi áldás volt, hogy Shepard eggyel későbbi küldetésre, az Apollo-14-re került.

Az Apollo-12 legénysége – Pete Conrad, Alan Bean és Dick Gordon – 1969. november 14-én bontott vitorlát, majd célba vették a Viharok Óceánját. Bár a Saturn-V egy viharfelhőben emelkedett felfelé, villámok nem voltak. De a NASA gyorsan rájött, hogy amikor egy harminchat emelet magas rakéta teljes sebességgel emelkedik az esőben, egy pillanat alatt villámgenerátorrá válik a tetején lévő mentőrakétától a legutolsó lángnyelvecskéig több mint 250 méteres hosszával. Az esőben repülve statikus elektromosság gyűlik fel, ami hirtelen kisülhet.
A bőrig ázott nézők az eső és a felhők miatt nem láthatták a Saturn-V-öt emelkedését. De az startra összegyűlt sok ezer ember igencsak meglepődött és megriadt, amikor az alacsonyan lévő felhőkből hirtelen villám csapott a startközpont területére. Valaki a VIP-vendégek közül döbbenten felkiáltott: „Uramisten, mi történik a Saturn-V-tel?”
A három haditengerész alezredes a Yankee Clippernek elkeresztelt parancsnoki egység fedélzetén fényes villanásokat látott, és fura morajlást hallott: ilyet Conrad és Gordon, ez a két világűrt megjárt veterán soha korábban nem tapasztalt. Villám csapott az űrhajójukba, és lecsapta a főbiztosítékot. A hajóban minden elsötétült, de villogó vörös vészjelzések kíséretében azonnal minden helyre is állt.

Az Apollo-12 tartalék akkumulátorai keltek életre, hogy biztosítsák az űrhajó energiaellátását. Pete első szavai hallatán a Küldetésirányításban megfagyott a levegő.
„Azt hiszem, belénk csapott a villám” – mondta hihetetlen lelki nyugalommal. „Épp most ugrott a navigációs platform, srácok. Nem tudom, mi történt itt.” Még be sem fejezte a mondatot, amikor a Yankee Clipperben magától visszajött a világítás, visszatért az áram. A hatalmas Saturn-V különálló, független irányítórendszerrel rendelkezett, amit nem érintett az áramlöket, és zavartalanul tovább gyorsította az Apollo-12-t a földkörüli pálya felé.
Conrad a kijelzőket vizslatta. „Az égvilágon minden adat kiesett a gépből” – tájékoztatta a CapCom-ot. Dick Gordon gyorsan átkapcsolt pár biztosítékot, és megpróbálta a tartaléküzemről az elsődleges áramellátásra visszakapcsolni az űrhajót. Minden működött. A Küldetésirányítás megkönnyebbülten jelentkezett. „Idelenn páran már infarktust kaptak.”

A Saturn-V harmadik fokozata az Apollo-12-t földkörüli pályára állította, majd a terv szerint kikapcsolt. Pillanatnyilag az asztronauták biztonságban érezhették magukat annyira, hogy mély levegőt vegyenek, és megkezdjék a hajót helyrepofozni. A földi irányításból kevesen hitték volna, hogy az űrhajó egyáltalán képes lesz elindulni a Hold felé. Az összes irányító- és navigációs rendszert frissíteni kellett, amit a fedélzeti és a Küldetésirányítás számítógépei felügyelt. A mérnökök egy a százhoz esélyt adtak arra, hogy végül sikerül leszállni a Holdra
A pályán keringő legénység és a földi csapat közösen majdnem a lehetetlent hajtotta végre. Miután ellenőrizték a rendszereket, begyújtott a harmadik fokozat, és az Apollo-12 úton volt a Hold felé."

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr405786206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gmarc 2014.01.28. 21:33:00

Szegény Lovell, ő az egy abból a 3 emberből, aki kétszer is járt a Holdnál, de ő egyszer sem szállt le. :(

SaturnV 2014.01.28. 23:39:13

@gmarc: ez így igaz! Viszont egyből híresebb lett,mint Armstrongot leszámítva bármelyikük!
/már ha ez vígasztalhat valakit is.../

SaturnV 2014.01.28. 23:45:41

Végül Slayton is megkapta a jutalom útját; parancsnokolt Vance Brand,és Thomas Stafford társaságában az Apollo-Szojuz közös repülésen.

gmarc 2014.01.30. 09:03:51

@SaturnV: Nekem Lovell a kedvenc űrhajósom, és azért jópár leget begyűjtött ő is: elsőként Ő és Frank Borman töltötte a leghosszabb időt az űrben a Gemini 7-tel, ott volt az Apollo-8-on és így elsőként kerülte meg a Holdat, és valószínűleg ő tartja a távolsági rekordot is az Apollo-13-mal, de az nincs hitelesítve...

SaturnV 2014.01.30. 09:48:53

@gmarc: Ez kétségtelen! Nagyon tisztelem én is.Àllítólag civilben is nagyon közvetlen,barátságos ember.
süti beállítások módosítása