A szovjet "Cár" bomba mérete már-már felfoghatatlan volt: 58 megatonna – több mint kétezerszer nagyobb volt a Hirosimára 1945 augusztusában ledobott 20 kilotonnás hidrogénbombánál. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Scott százados
Massachusetts Insitute of Technology (MIT), Boston
MIT-nél nagyjából tanulmányaim felénél jártam, amikor Jurij Gagarin kipipálta az első emberes űrrepülést. Az űrhajózástan kurzus résztvevői számára ez mérföldkövet jelentett az űrkutatásban. Érezhetően felbolydult az űrhajózási tanszék, amikor 1961 áprilisában bejelentették, hogy a szovjetek embert küldtek a világűrbe, amit az ország minden pontján vezető hírként közölték. Ezúttal nagyon is tisztában voltam az Egyesült Államok lakosságát ért sokkal, amiért a szovjetek ismét beelőztek minket.
Katonai szempontból ez újabb megnyilvánulása volt annak, hogy a Szovjetunió olyan technológiával rendelkezik, amivel mi nem. Eleinte mégsem így láttam a dolgot. Már egy ideje elhagytam a potenciális európai hadszínteret, és folytattam a tanulmányaimat, így erre a kérdésre eredendően nem a Hidegháború keretei között gondoltam. A hadseregen kívül töltött átmeneti időszak folytán objektívebben ítéltem meg a dolgot. Gagarin küldetése nagyon látványos és izgalmas teljesítmény volt. Az űrhajózástan kurzus szemszögéből azonban, aminek ekkor épp a felénél tartottam, Gagarin földkörüli küldetése kívül esett érdeklődésemtől, a bolygóközi navigációtól – ugyanakkor tagadhatatlan volt, hogy az űrkorszak elkezdődött.
A kor űrhajói még mindig csak nagyon korlátozott dolgokra voltak képesek. Az első űrrepülések alkalmával még mindig nem lehetett ténylegesen „repülni” velük – ez alatt az űrhajó irányítását értem. Még akkor sem nagyon törődtem a parádékkal, amikor a következő hónapban Al Shepard a világűrbe repült Amerika első szuborbitális küldetésén. Az emberiség első szárnypróbálgatása a világűrben nem volt rám túl nagy hatással: keményen tanultam, és próbáltam bebiztosítani, hogy elérjem célomat, és felvegyenek a berepülő pilóta iskolába.
De a hatalmas lelkesedés, amit Gagarin űrrepülése és Al Shepard küldetése váltott ki – noha Shepard csak öt percig volt súlytalanságban – valósággal felvillanyozta a Kennedy adminisztrációt. Amerika nem nézheti tehetetlenül, hogy folyton lekörözzék az oroszok. Kennedy eltökélt volt, hogy az Egyesült Államoknak át kell vennie a vezetést. 1961. május 25-én a Kongresszus előtt elmondott beszéde bekerült a történelemkönyvekbe.
„Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és biztonságban vissza is hozza a Földre”. Egyetlen mondatával herkulesi feladat elé állította az Egyesült Államokat. Később kiderült számomra, hogy az embereknek, beleértve a NASA akkori vezetését is, fogalmuk sem volt arról, hogyan teljesítik majd a kitűzött feladatot. Az elején még az sem volt nyilvánvaló, hogy a Kongresszus Kennedy mellé áll, és rábólint a grandiózus űrprogram költségvetésére. Jóval égetőbb politikai kérdések voltak ezidőtájt, kezdve a Disznó-öbölben történt fiaskótól a berlini fal építésén át, egészen a kubai rakétaválságig. Ezek nagyon feszült idők voltak, és ismét közel álltunk a nyílt konfliktushoz. Egy nukleáris háború esetén azonban végünk lett volna.
A Cár nevű hidrogénbombát a szovjetek 1961. október 30-án robbantották fel Szibéria északi részén, ami rémálomba illő forgatókönyveket vetített előre. A bomba mérete már-már felfoghatatlan volt: 58 megatonna – több mint kétezerszer nagyobb volt a Hirosimára 1945 augusztusában ledobott 20 kilotonnás hidrogénbombánál. És háromszor olyan erejű volt, mint a legnagyobb, amit az Egyesült Államok valaha is tesztelt.
Amikor John Glenn 1962. február 20-án első amerikaiként földkörüli pályára állt, én épp a záróvizsgáimra koncentráltam. Azután már alig vártam, hogy visszamehessek repülni. Már behívtak a kaliforniai Edwards Légibázisra egy interjúra, és a berepülő pilóta iskolában felmérték, hogy mit tudok pilótaként. A náluk tett látogatásom jól sikerült, jó előérzeteim voltak. Az MIT-n a záróvizsgáim is jól sikerültek. Biztos voltam benne, hogy sínen vagyok az Edwardshoz.
Nem sokkal azelőtt, hogy végeztem az MIT-n, kézhez kaptam a Légierő parancsát, amiben tájékoztattak arról, hogy tanulmányaim befejeztével hol kell majd szolgálatra jelentkeznem. Amikor kinyitottam a borítékot, nem akartam hinni a szememnek. Ellenőriztem a borítékot. A nevem szerepelt a saját azonosítószámommal. Teljesen összezavarodtam.
Az utasítás értelmében júliusban a Légierő újdonsült akadémiáján kellett szolgálatra jelentkeznem Colorado Springsben, ahol a repüléstan és az űrhajózástan egyetemi tanára leszek. Egyetemi tanár. Colorado Springsben. „Ezt nem mondjátok komolyan” – gondoltam.
Ez legkevésbé sem az volt, amiről álmodtam. Keményen dolgoztam. Mindent az utasítások szerint hajtottam végre. West Pointban az évfolyam legjobbjai között végeztem. Chauncey Logan tanított meg repülni. Európába helyeztek, és határmenti bevetéseken vettem részt a Vasfüggöny országaival szomszédos ADIZ semleges zóna mentén. Többször kis híján otthagytam a fogamat, amikor rossz időjárási körülmények közepette kellett repülnöm. A pilótapiramis csúcsán álló Boots Blesse engem választott ki, hogy a csapatában repülhessek. Két éven át minden óráért megkínlódtam, a repüléstan és az űrhajózástan bonyolult kérdéseit tanulmányoztam, mivel korábban azt tanácsolták nekem, hogy ez a legjobb módja, ha berepülő pilóta iskolába akarok kerülni. Erre most azt akarták, hogy tanár legyek!
Ez hatalmas pofon volt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy feladjam álmaimat, amiket három éves koromtól dédelgetettem magamban. Ez az álom a repülés volt, nem pedig az, hogy egy osztályteremben beszéljek a repülésről. Elszánt voltam, hogy nem adom meg magam harc nélkül. Ez azonban a parancs megkérdőjelezését jelentette, és a katonai szolgálatban senkit sem bátorítanak arra, hogy ilyesmivel próbálkozzon. Azt mondjuk, hogy „Igen, Uram!”, és tesszük a dolgunk. De számomra már nem is lehetett volna nagyobb a tét. Minden vágyam az volt, hogy a felszállópályán legyek. Döntöttem. Megpróbálok valakit meggyőzni a Pentagonban arról, hogy változtassák meg a parancsot.
Röviddel később Washingtonba repültem. Fogalmam sem volt, hova megyek, vagy kivel fogok találkozni. A Pentagon egy komplett útvesztő. Egész álló nap próbáltam kiismerni magam benne. Végül beszélhettem egy ezredessel. Akkoriban csak egy fiatal százados voltam, és kábé egy órát várakoztam az irodája előtt, mire végül bebocsátást nyertem.
„Mit keres itt, százados?” – kezdte nyersen az ezredes.
„Nos, Uram” – feleltem. „Meg akarom beszélni önnel a kapott parancsot.”
Az ezredes teljes megrökönyödéssel nézett rám. „Mit ért azon, hogy „meg akarja beszélni a parancsot”? Milyen parancsot kapott, százados?”
„A Légierő Akadémiáján egyetemi tanárrá neveztek ki, Uram.”
„Ó, nagyszerű” – mondta. „Gratulálok.”
„De, Uram” – szólaltam meg vakmerően – „én berepülő pilóta iskolába szeretnék menni.”
Ó, Atyám. Itt volt ez a megkeseredett, öreg ezredes, egy olyan munkakörben, amit nyilvánvalóan utált, én pedig a rossz oldalról közelítettem meg. Lehordott, amiért a Pentagonba járkálok, és pocsékolom a drága idejét.
„Nem tudja, hogy sosem kérdőjelezzük meg a parancsokat? Miért kérdőjelezi meg a parancsokat?” – akarta tudni.
Ekkor átfutott rajtam a gondolat, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Ostoba ötlet volt megkérdőjelezni a rendszer működését. Ezzel lőttek a karrieremnek. De hirtelen eszembe jutott a West Pointon kapott szigorú nevelés, ahol megtanultam, hogy egy kérdésre csak három lehetséges válasz létezik: „Igen, Uram”, „Nem, Uram” vagy „Nincs mentségem, Uram.” Semmiért magyarázkodás, hacsak nem kérnek meg rá. Így aztán egyetlen választ adhattam a kérdésére.
„Nincs mentségem, Uram.”
Úgy tűnt, hogy ezzel kissé megenyhült. Hátradőlt a székében, felrakta lábát az asztalra, és elővett egy szivart. Rögtön éreztem, hogy kissé engedékenyebb lesz, és megkér, hogy meséljem el, miért is kérem a segítségét és a tanácsát. Így azt feleltem neki, hogy korábban a Légierő azt tanácsolta, hogy szerezzek diplomát, ha berepülő pilóta iskolába akarok kerülni.
„Üljön le, fiam” – mondta. Leültem, ő pedig egy darabig rágcsálta a szivarját, nézett engem, és végül széles mosoly ült az arcára. „Tetszik az ötlete” – mondta. „Tetszik, hogy eljött ide. Meglátom, mit tehetek.”
A végén nagyon jó embernek bizonyult. Valószínűleg rájöhetett, hogy a Légierő rossz tanácsot adott nekem, esetleg megváltozott a berepülő pilóta iskolába való jelentkezés menete, mindenesetre én csak a kapott tanácsot követtem. Pár nap múlva újabb parancsot kaptam. Ezúttal a kaliforniai Edwards Légibázison a Légierő Kísérleti Berepülő Pilóta Iskolájában kellett szolgálatra jelentkeznem. Az Edwards! Eddy! Ez volt a létező legfejlettebb kísérleti berepülő pilóta iskola. A vadászpilóták számára ez jelentette a Szent Grált."
