Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz asztronauták így hívták azt a jelenséget, amikor a rakétafokozat kikapcsolt, és a tartályokban lötykölődő üzemanyag "lökdösni" kezdte a felszálló űrhajót. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Délután négy óra után három perccel a Saturn-V kiszabadult a rakétát az indítóállásra szorító karok fogságából, és ezzel megszólalt Gábriel arkangyal űrkorszaki harsonája. 1800 kilométerre a New Jersey-i Palisades Parkban a Lamont-Doherty Földtani Megfigyelőállomás légkörkutató műszerei is érzékelték az Apollo-14 felszállása által okozott légnyomást.
Úgy tűnt, mintha ezt a rakétahegyet valami visszatartaná: nagyon lassan emelkedett a magasba, holott több mint 34 millió N tolóerő tolta a több mint 2 700 000 kilós rakétát felfelé. Tíz másodperc telt el a start után, mire az első fokozat hajtóművei elhagyták a tornyot. A rakéta eleinte esetlenül, erőlködve kúszott felfelé, mintha lassított felvétel lenne, de ez nem tartott sokáig. Harminc másodperc telt el. A G-terhelés mindössze másfélszerese volt annak, amit az asztronauták a hajtóművek gyújtása előtt éreztek. De a holdutazás kulcsa a folyamatos gyorsulás. Minden egyes másodpercben tizenöt tonna üzemanyag táplálta a hatalmas tolóerőt.

Az óriás gyorsulásával párhuzamosan egyre inkább érezhető volt a G-erők növekedése. A Saturn-V belépett a maximális aerodinamikai nyomás (Max-Q) territóriumába – ez a mennyek fűrészes fogú zátonya, ahol a hanghullámok nekifeszülnek a hatalmas testnek, ütik, vágják, és próbálják belülről szétzúzni.
De a Saturn és rakománya kibírta a megpróbáltatást. Odakinn, a világ egy 250 méter hosszú tűzfolyamot látott. A lökéshullámok szellemdervisek módjára táncoltak a rakéta köralakú peremén. Pára jelent meg, ami fölfelé, az üvöltő hajtóművek fölé terjeszkedett: ionizált gáz, lökéshullámok és plazma őrjítő kavarodása volt ez.

Most hogy már rég elhagyták a hangsebességet, a Kitty Hawk belsejében különös csönd támadt. Ha nem hallották volna az elektronikus berendezések zümmögését a parancsnoki egységben, még azt is hihették volna, hogy egy földi szimulátorban vannak.
Pedig nem.
„Felkészülni a vonatsiklásra” – így mondták az asztronauták.
Indulásuk után két és fél perccel a G-erők miatt a Saturn-V utasai négyszer olyan nehezek voltak, mint a start pillanatában. Az első fokozat öt hatalmas hajtóműve harmonikaszerűen összenyomta a rakétát, amíg az első fokozat ki nem kapcsolt. A hajtóművek hirtelen leállásával megszakadt a folyamatos gyorsulás, és a három a férfi előreesett üléseiben. A harmonika kinyújtózott, majd ismét összenyomódott: az üzemanyag lötykölődött benne, és az asztronauták egy sor lökést éreztek, pont úgy, ahogy egy vonatsiklás esetében is történik.
Hallották a fémes durranásokat és a különféle neszeket, amikor a robbanótöltetek leválasztották a kiürült fokozatot.

Közel 65 kilométeres magasságban voltak, és mintegy 100 kilométerre távolodtak el az indítóállástól, ekkor több mint 9500 km/h sebességgel emelkedtek. Rövid időre lángnyelvek nyaldosták a Kitty Hawk külsejét, miközben az első fokozat szilárd üzemanyagú apró rakétái begyújtottak, és tolták lefelé és oldalirányba az immár leválasztott fokozatot az Apollo-tól. Legkevésbé sem volt szükség ezen „az égi sztrádán egy ütközésre”.
A legénység hallotta az alulról érkező, szapora robbanások hangját: a kis méretű, kiegészítő hajtóművek (ullage rockets/motors) rövid, de erőteljes löketekkel tüzeltek, így a tartályokban lévő üzemanyag megnyugodott, és begyújthatott a második fokozat. Utóbbi öt hajtóműve pont időben kapcsolt be, és a három férfit üléseikbe passzírozta a hirtelen gyorsulás.
A Föld atmoszférája immár alattuk volt. Nehéz elhinni, vélte Shepard. Az ismételt emelkedés „nagyon sima és furcsán csöndes” volt.
Hirtelen új zajra lettek figyelmesek: olyan volt, mintha valaki gumikalapáccsal ütögetné az űrhajót. A hang egy vehemens rakétagyújtás okozta: a mentőrakéta automatikusan begyújtott, levált, és magával vitte a Kitty Hawk védőpajzsát is, így az asztronauták most először nézhettek ki az ablakokon. A kisméretű rakéták a fölöslegessé vált mentőrakétát oldalirányba röpítették, nehogy véletlenül az űrhajó útjába kerüljön.
Megpróbáltak kinézni az ablakokon, de hiába. Fejük fölött csak a világűr sötétjét láthatták. Tizenegy perc telt el a start óta, és 185 kilométer magasan voltak.
Egyre gyorsabban haladtak. A második fokozat üzemanyagtartályai kiürültek, a hajtóművek leálltak. A három férfi teste ismét a hevedereknek feszült, majd a harmadik fokozat gyújtása újból hátrataszította őket üléseikben. Két perccel később, még mindig tele üzemanyaggal, a harmadik fokozat leállt. Az Apollo-14 megkezdte földkörüli száguldását 28000 km/h sebességgel.
„A súlytalanságnak az a csodás, nagyon csodás érzése töltött el minket” – idézi fel Shepard.

Széles mosollyal az arcukon a három asztronauta összenézett, Shepardé már-már kisfiús vigyor volt, és tudta, hogy ettől kezdve a hét hátralevő része is sikerülni fog. Kicsatolta hevedereit, szabadon úszott, mintha egy láthatatlan szárnyakkal ellátott madártoll lenne.
„Csak ezért már megérte az egész utazás” – mondta Alan.
Az Apollo-14 két és fél óráig száguldott a Föld körül, és majdnem kétszer teljesen megkerülte a bolygót. Ezidő alatt a világűrben az asztronauták és a houstoni Küldetésirányítás közösen ellenőrizték a három részből álló űrhajó állapotát. A Tizennégyes rendszerei úgy működtek, ahogy az a tankönyvben meg van írva, és a CapCom közvetítésével végül megérkezett az engedély, ami valóságos zeneszó volt a Kitty Hawk fedélzetén lévő férfiak számára:
„Tizennégyes, engedélyezve a holdirányú gyújtás.”
A holdirányú gyújtás. Ez volt a holdutazás kulcsa. Ed Mitchell örömében magasba tartotta ökölbe szorított, kesztyűs kezét. Végigmentek egy utolsó ellenőrzőlista elemein, és még egyszer begyújtották a hajtóművet. A Saturn harmadik fokozata tette a dolgát – csodálatos vörös, rózsaszín és ibolya tolldíszt bocsátott ki magából, ők pedig úton voltak a Hold felé. Amikor elérték a másodpercenkénti közel 12 kilométeres – 39500 km/h – sebességet, a rakétafokozat kikapcsolt. A három férfi immár negyedszerre „csapódott” neki hevedereinek, majd ismét súlytalanság következett.

„Úton vagyunk, emberek!” – kiáltotta Shepard.
Stu Roosa magas emelte az öklét. „Úgy van!” – kiabálta.
A sebességet nem érzékelték, csak a súlytalan lebegés kellemes szabadságérzete töltötte el őket. Azonnal megszabadultak nehézkes szkafanderük fogságából, ami korlátozta őket a mozgásukban, és jóval kényelmesebb fedélzeti kezeslábasukba bújtak. Fülig ért a szájuk, olyanok voltak, mint hárman gyerek a tóban. Csodálatosan érezték magukat.
Egy óra múlva viszont kis világuk a feje tetejére állt, mintha valaki vadul megrázta volna az asztalt a kártyavár alatt. A Tizennégyes egyik pillanatról a másikra komoly bajba került, és a tervezett holdraszállás hirtelen millió kilométerekre távolodott tőlük."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr625810649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.