Az Apollo-13 robbanása után egy harminc kilométer átmérőjű gáz- és törmelékfelhő vette körül az űrhajót, amit a Földről is látni lehetett. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Az űrhajó csúnyán rázkódott. Minden jel arra utalt, hogy az Apollo-13 kezd szétesni. A vészjelzések villogása és szűnni nem akaró lármája mellett a legénység és a Küldetésirányítás a veterán küldetésigazgató, Gene Kranz irányítása mellett tartotta magát ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az elektromos rendszer meghibásodása okozta a műszerek által jelzett vészhelyzetet. Képtelenek voltak elfogadni, hogy az Apollo-13 halálos veszélybe került. Az asztronauták a kapcsolókat állítgatták, remélve, hogy minden helyreáll.
Mindhiába. Swigert mondata lesújtó volt: „Semmi jó.”
Az Apollo-13 vadul rázkódott, egyszerre forgott, fel-le bólintott, illetve legyezőszerűen egyik oldalról a másikra riszálta magát, mint egy vitorlás hajó, ami hurrikán erősségű szelek játékszere lett.
Lovell tanácstalanul nézett ki az egyik ablakon. Tizenhárom perc telt el a robbanás óta, és abból amit látott, rögtön tudta, hogy egy katasztrófahelyzet fenyegeti őket. A Küldetésirányítás ledermedt szavai hallatán. „Valami szökik a … az űrbe” – mondta.
Az Apollo-13 parancsnoka épp a legénység oxigénjének kiáramlását látta az egyetlen megmaradt tartályból, amiben még volt valamennyi ebből az életfontosságú gázból. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
Az oxigén olyan erővel és mennyiségben távozott az űrhajóból, hogy amatőr csillagászok 330 000 kilométerről is látták az egyre növekvő, immár 32 kilométer átmérőjű gáz- és törmelékfelhőt.
Lovell gombócot érzett a torkában. Az általuk Aquariusra keresztelt holdkomp fedélzetén igyekezett minden holdraszállással kapcsolatos gondolatot elhessegetni magától. Ettől kezdve már csak az számít, hogy túlélik-e.
Még mindig a Hold felé tartottak, az oxigén kis híján elfogyott, az elektromos rendszer pedig haldoklott. Tudták, hogy a nagy teljesítményű hajtómű nem gyújt be többé, mivel a bekapcsolásához és a működtetéséhez is áramra volt szükség. Enélkül nem lehetett holdkörüli pályára állni, de haza sem tudnak térni nélküle – ami most mindennél lényegesebb szempont volt.
Ha nem történik valamilyen csoda, és pályájukon maradnak, akkor a Földtől sok százezer kilométerrel arrébb lyukadnak ki. Az Apollo-13 a haláltusáját vívta.
A Küldetésirányításnak csak órái maradtak a Lovell és legénysége megmentéséhez nélkülözhetetlen kalkulációk elvégzésére és a szükséges mérnöki megoldások kitalálására, ezekre normál körülmények között hetek voltak.
Gene Kranz rögtön az első pillanattól kezdve próbálta megnyugtatni a történtektől sokkolt csapatát. „Oké, mindenki őrizze meg a nyugalmát” – jelentette be. „Még mindig ott van a holdkomp. A holdkomp jó állapotban van, ha esetleg szükség lenne rá a hazautazáshoz…” Hangja ezen a ponton egy pillanatra megbicsaklott. „Oldjuk meg a problémát, de találgatásokkal ne rontsuk tovább a helyzetet.” Szavai összerántották a csapatot. Percekkel később az Apollo fedélzetén a második áramkör is kezdte megadni magát. A robbanásban megsérült második oxigéntartály nyomása pedig csökkenni kezdett.
Ez így is épp elég nagy baj volt, de a helyzet még tovább romlik. A hajó nem lesz több egy élettelen tárgynál, legénysége pedig halálra van ítélve, hacsak nem tudnak valahogy elektromos áramhoz jutni.
Leibergot és Kranz arra utasította Lovellt és legénységét, hogy azonnal kezdjék el kiüzemelni az űrhajójukat. Csak az életben maradásukhoz és a Houstonnal való kommunikációhoz feltétlen szükséges berendezések maradhattak bekapcsolva.
Egy másodperc vesztegetni való idejük sem volt.
Kranz csapata folyamatosan kapcsolatban állt a Tizenhármassal. Houstonban egy másik csoport a telefonokhoz rohant, és értesítették a NASA vezetőit és a specialistákat. Chris Kraft, aki Houstonban az Emberes Űrhajó Központ igazgatóhelyettese volt, épp a zuhany alatt állt, amikor megcsörrent a telefonja. Vizes testére kapkodta a ruháit, és útban az irányítóközponthoz minden létező sebességkorlátozást átlépett. Futva közeledett Kranz asztalához. Kranz nem finomkodott. „Nagy szarban vagyunk” – mondta mentorának.
Alan Shepard és Deke Slayton épp az irodáikban voltak, papírmunkába temetkezve, a háttérben a CapCom és a Tizenhármas közti rádióforgalmazás hallatszott. Swigert segélykérése hallatán nyomban talpra ugrottak. Swigert még a végére sem ért rövid „Hé, Houston van itt egy kis probléma” mondatának, de már mindkét férfi kirobbant az irodájából, és a Küldetésirányítás irányába elviharzott.
Deke valamivel Alan előtt ért az irányítóterembe. „Olyan, mintha az átkozott hajó kezdene szétesni” – ezekkel a szavakkal fogadta barátját. „Ne vesztegessük az időt” – biccentett Alan. „Jobban tennénk, ha a srácok mielőbb elfoglalnák helyüket a szimulátorokban.”
„Jó, lássunk hozzá.”
Minden egyes küldetés alkalmával egy csapat asztronauta állt készen arra az esetre, ha valami balul sülne el. A probléma felderítése volt a dolguk, hogy a szimulátorokban rögvest nekilássanak a felmerült probléma megoldásának: a szimulátor az űrben utazó hajó pontos mása volt.
Alan és Deke gyorsan felismerte, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolguk. Shepard asztronautákat küldött a parancsnoki egység és a holdkomp szimulátorba. Amíg a csapatok a kialakult vészhelyzettel ismerkedtek odabenn, Alan képtelen volt kiverni a fejéből, hogy ez könnyen lehetett volna akár a saját küldetése is. Hiszen mindent megtett azért, hogy ő kapja az Apollo-13 küldetését. Simán megtörténhetett volna, hogy Ed Mitchell és Stu Roosa társaságában most ő van odafenn, és akkor hármójukat választaná el egy hajszál a biztos haláltól.
Shepard realista volt, és tudta: minimális az esély a további holdutazásokra, hacsak nem sikerül élve hazahozni az Apollo-13 legénységét.
Gene Kranz, Chris Kraft, Slayton és Shepard számba vette a lehetőségeket. Dönthettek a küldetés azonnali megszakítása mellett, ami azt jelentette, hogy az Apollo-13 hátat fordít jelenlegi úticéljának, és a főhajtómű a Föld felé kezdi tolni az űrhajót. Shepard ekkor már hónapok óta az Apollo-s rendszerek világában élt. „Ez túl kockázatos” – mondta, és a maga részéről elvetette ezt az lehetőséget. „Jelenlegi információink szerint alig van áramuk. Nagy esély van rá, hogy a hajtómű egyáltalán be sem kapcsol, de ha be is indul, akkor sem tudhatjuk, képes lesz-e elég hosszú ideig üzemelni.”
Kranz egyetértett ezzel. A legjobb megoldás az, ha a Tizenhármast pályáját nem bolygatják, és hagyják, hogy a hajó megkerülje a Holdat, és aztán visszakanyarodjon a Föld felé. Az első három holdutazás alkalmával az Apollo-8, az Apollo-10 és az Apollo-11 űrhajóit úgy programozták be, hogy az utolsó gyújtással a „szabad visszatérés pályájára” álljanak: ha ezen maradnak, megkerülik a Holdat, és pályájuk minden korrekció nélkül is visszavezeti őket a Földre. És ehhez még csak be sem kellett gyújtani a hajtóművet. Ha a korábbi küldetések során az asztronautáknak gondja adódik a meghajtással, mindössze annyi dolguk lett volna, hogy kivárják, mire hazaérnek, annak biztos tudatában, hogy pályájuk eleve a Föld felé vezet. A „szabad visszatérés pálya” minimálisra csökkentette annak az esélyét, hogy az űrhajó letérjen a sikeres légkörbelépéshez szükséges útvonalról, ugyanakkor korlátozta is a NASA-t abban, hogy mikor indíthatja űrhajóit a Hold felé, és mely leszállóhelyekre.
Az Apollo-12 küldetésén a NASA kipróbált valami újat: az űrhajó az utolsó fokozat beindításával „hibrid transzfer pályára” állt – a hajó ebben az esetben is a Hold megkerülésével kanyarodik vissza a Föld felé, de egy újabb gyújtásra is szükség van ahhoz, hogy a kapszula a sikeres légkörbelépéshez szükséges pályára álljon.
A küldetésirányítók tudták, hogy a „hibrid transzfer pálya” több hibalehetőséget rejt, de a NASA úgy ítélte meg, hogy ez megéri a kockázatot, hiszen ezzel a módszerrel több időpont kínálkozik a startra, és több leszállóhely is számításba jöhet a Holdon.
Ez a módszer jól bevált az Apollo-12 útján, de tragédiát jelenthet a Tizenhármas számára. Jelenlegi pályájukon haladva a három asztronauta a holdi gravitációt kihasználva ugyan biztonságosan megkerülheti a Holdat, majd el is indul a Föld felé. Csakhogy pályakorrekció nélkül 6500 kilométerrel húznának el mellette."
