Az asztronauták közvetlen főnökük aktuális hangulatáról az irodája ajtajáról tájékozódtak. Ha mosolygós képet rakott ki a titkárnő, akkor minden rendben volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton nyomdafestéket nem tűrő szavakkal reagált azokra a pesszimista véleményekre, akik szerint a Voszhod-II küldetése a Gemini-program nagy részét fölöslegessé tette. Egyetlen gondolat járt a fejében: „Gyerünk, folytassuk a munkát! Hagyjatok békén a hülyeségekkel!”
„Amikor akadály kerül az útjába” – mesélte egy kollégája Deke-ről, „az a vasember megfeszíti izmait, összeszorítja állkapcsát, egy pillantást vet a célra, begyújtja az utánégetőt, és megindul.” Slayton jelentette a hajtóerőt, aki miatt elérhető közelségbe került a Gemini-program első emberes küldetésének ideje: a Gemini-3 startját 1965. március 23-ra tűzték ki – alig két évvel azután, hogy az utolsó amerikai űrutazása véget ért.
Voltak problémák, de számoltak velük. Deke számára a legnagyobb fejtörést természetesen az okozta, hogy menet közben meg kellett változtatni a küldetések legénységét. Most, hogy Shepard a démonaival harcolt, és próbálta leküzdeni az átkozott szédülést, nem volt más választás, mint a tartaléklegénységet ültetni az űrhajó fülkéjébe. Deke és Alan együtt hozta meg a döntést, majd behívták Gus Grissomot és John Youngot, és gyakorlatilag ennyit mondtak nekik: „Öltözzetek be.”

A döntés nem csak azon múlt, hogy ki a rangidős. Grissomról köztudott volt, hogy az összes többi asztronautánál jobban ismeri a Gemini űrhajót. Ezen kívül Gus legalább annyira közel állt Deke-hez, mint asztronauta-csoportjából bárki más, beleértve Alant is. Amikor a Gemini-program körvonalazódni kezdett, Deke az űrhajót tervező csapat felügyeletével bízta meg Gust. Neki kellett képviselnie a legénység szempontjait, hogy ezek szem előtt tartásával az űrhajó rendszerei végül olyan formát öltsenek, amilyet az asztronauták akartak – nem pedig olyat, amit a mérnökök.
„A Mercury alapvetően egy automata rendszer volt” – mondta Deke az új, kétszemélyes űrhajóval kapcsolatos kérdésekre. „Azért tervezték ilyenre, mert ez volt az első. Két legénység nélküli Gemini repülésen vagyunk túl, ezek esetében az automata rendszerek alkalmazása előírás volt. Aztán fogtuk Gust, és rászabadítottuk az űrhajóra. Amikor az összes változtatás és javítás végére ért, a Geminivel többé már nem lehetett emberi irányítás nélkül repülni. És, hogy mit gondoltak erről az asztronauták? Üdvrivalgásukat még másfél kilométerre, a tengerparton is lehetett hallani.”

Az eredmény egy olyan űrhajó lett, ami megőrizte a Mercury harangformáját, csak egy méterrel hosszabb, az alapjánál szélesebb, valamint három és fél tonnájával kétszer nehezebb lett elődjénél. A kabinban kétfős legénység fért, nagyjából akkora helyen, ami egy apró sportkocsi első ülésén van. A Gemini-nek egy fedélzeti meghajtórendszere is volt a földkörüli pályán való sok manőverezés érdekében, rendelkezett egy irányító és navigációs rendszerrel, illetve az űrrandevúk során használatos radarral is. A Mercury-hoz hasonlóan a Gemini is szintén ejtőernyővel érkezett a vízre.
Ahogy közeledett a Gemini-program első emberes repülésének ideje, úgy lett Alan Shepard egyre nyugtalanabb – ő volt korábban a küldetés parancsnoka. A földhöz volt láncolva, és egyre inkább érezte ennek a súlyát.
Frusztrációját kezdte az asztronautákon levezetni a kiképzés során, keményen megtorolt minden tévedést vagy hibát. Ha valaki egy küldetés legénységébe került, Alan azonnal górcső alá vette. A heti asztronauta-megbeszéléseken, amikor mindenki összegyűlt, hogy megvitassák a problémákat, Alan lehordta pilótatársait, és gyakran kíméletlenül ostorozta őket.
„Úgy éreztem, hogy annyi nyomásnak vetem alá őket, amennyit én is elvártam volna bárkitől, aki a küldetés előtt felügyeli a fejlődésemet” – mondta. Megítélése is más lett. Többé már nem a laza, nagyon tapasztalt pilótát látták benne, hanem „fagyos parancsnoknak” tekintették. Bármikor képes volt szánt szándékkal megváltoztatni a hangulatát: reggel még maga volt a pokol, hogy aztán délután kenyérre lehessen kenni.
Az asztronauták megpróbáltak kitalálni egy módszert, amivel megjósolhatnák Shepard hangulatváltozásait. Az újoncok számára nagy kihívás volt, miként viselkedjenek vele. Végül titkárnője, Gaye Alford egy sajátos ötlettel állt elő, hogy felkészítse a pilótákat Shepard várható hangulatára. Amikor reggelente Alan belépett az irodába, rögtön látta, mi jár a fejében. Ezután két kép valamelyikét kiakasztotta az ajtóra. A látogatót vagy egy mogorva asztronauta-főnök fotója fogadta, vagy egy lefegyverző mosolyú pilótáé. Mindenki saját felelősségére lépett be, ha a mogorva volt kiakasztva.
„Al barátságos, laza, melegszívű, jó vezető és munkatárs is tudott lenni” – figyelte meg Mike Collins asztronauta. „De tudott arrogáns is lenni, aki egyformán letorkolt barátot vagy ellenséget, szúrós szemmel nézett és epés megjegyzéseket tett.”
Buzz Aldrin, aki kétségkívül az űrprogram egyik legtehetségesebb asztronautája volt, és az űrrandevúkkal kapcsolatban végzett kutatásokat, ezt mondta Shepardról: „Alan nagyon komolyan vette a munkáját. Könyörtelen munkafelügyelő volt, aki minden szabályt betartott. Amikor munkaügyben a Cape-re vagy a beszállítókhoz utaztunk, akkor is be, illetve ki kellett jelentkezni az irodájában. Al csapatjátékosokat akart látni maga körül, és nem különálló egyéniségeket, és stílusa rövidesen rányomta bélyegét az Asztronauta Irodára.”

Deke Slayton általában keveset beszélt, ugyanakkor szinte semmi nem kerülte el a figyelmét körülötte zajló események közül, és észrevette Alan hangulatingadozásainak káros hatásait. Egy találkozó után megkérte Alant, hogy maradjon hátra egy négyszemközti beszélgetésre.
„Nem gondolod, hogy kissé túl keményen fogod a fiúkat, Al?” – kérdezte barátját.
Alan elgondolkozott. „Talán” – mondta. „Lehet, hogy igazad van Deke. Igen, szerintem kissé kemény vagyok. De a fenébe is, tudod milyen vagyok. Ha a kelleténél keményebb vagyok velük, az mindössze azért van, mert nagyon feszes tempót kell tartani. Talán túlontúl feszeset.”
„Biztos, hogy nincs semmi más?” - unszolta Deke finoman.
„Velem?” – nevetett fel Alan keserűen. „Haver, dühös vagyok a világra, amiért így elbántak velem, és nem repülhetek. Elnézem ezeket a srácokat, hogy mennek repülni, miközben én az asztalomhoz vagyok láncolva, hát … Ja, valószínűleg rajtuk töltöm ki a mérgemet. Csak olyan átkozottul frusztráló ez az egész.”
Deke megértő volt: „Nézd, Al, tudom, hogy mi zajlik le benned. Ugyanezen mentem én is keresztül azután, hogy egészségügyileg alkalmatlan lettem. Időbe telt, de fokozatosan rájöttem, hogy így is el kell magamat fogadnom. Nálam jobban senki nem tudja, milyen nehéz ezt lenyelni. Folyton szembesülsz vele. De dolgoztam rajta, és később jöttem csak rá, hogy igazából érettebb lettem. Barátom, a lényeg, hogy valamennyien egy különleges családhoz tartozunk. Össze kell tartanunk.”

Ettől kezdve Gaye Alford inkább gyakrabban, mint ritkábban akaszthatta ki a mosolygós Shepardról készült fotót főnöke ajtajára.
Mielőtt a Gemini-3 visszaszámlálása a finisébe ért volna, Grissom okozott némi izgalmat a NASA berkeiben. Gus sosem volt képes túllendülni azokon a célozgatásokon, miszerint a Liberty Bell Seven Mercury-kapszula elsüllyedése az ő hibájából, nem pedig az ajtó műszaki hiányosságai miatt történt.
Így aztán a Gemini-3-at Az Elsüllyeszthetetlen Molly Brown című Broadway musical nyomán Molly Brownnak keresztelte el. A sajtó el volt ragadtatva, és Gus ötletessége sokak arcára széles mosolyt csalt.
A NASA központjában Jim Webb és vezető beosztású hivatalnokai megdöbbentek, amiért Gus ilyen méltatlan nevet aggatott űrhajójára. Utasításba adták, hogy minden hivatalos dokumentáción a továbbiakban az űrhajóra a Gemini-3 néven kell hivatkozni. A világ többi része azonban nem törődött Washingtonnal, számukra Molly Brown volt, és az is maradt."