Az Apollo-7 parancsnoka egyenesen idiótának nevezte az egyik küldetésirányítót, a fülig taknyos legénységnél általában nagyon hamar elszakadt a cérna. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Amíg az Apollo-program parancsnoki egységeit és holdkompjait áttervezték, illetve átépítették, a NASA legénység nélküli rakétái egy sor holdszondát indítottak útnak, hogy adatokat gyűjtsenek a Holdról. A felszín sajátosságai szinte teljesen ismeretlenek voltak. A tudósok közül páran azzal álltak elő, hogy az űrhajót vastag porréteg nyelheti el, vagy elektrosztatikusan töltött porfelhőbe kerülhet, ami tönkreteheti az elektronikáját, esetleg a landoló asztronauták alatt beszakadhat a papírvékonyságú talaj, és egy szakadékba zuhanhatnak. Az alábbi kérdésekre kellett válaszokkal szolgálni: mekkora súlyt bír el a holdi felszín? Milyen meredekségűek a lejtők? Sok szikla van-e a felszínen, és ha igen, mekkorák? Vajon a por mindenre rátapad? A kráterek mennyire veszélyesek? Milyen a Hold pontos mérete és alakja? Milyen erős a gravitációs mező, amiben a holdkomp a felszínre ereszkedik majd?
Egyes robotok a Hold körül köröztek, mások leszálltak a felszínre, és beleástak a talajba, lefotózták a lehetséges leszállóhelyeket, ahol majd asztronauták léphetnek a Holdra. Egyre több bizonyíték utalt arra, hogy a holdraszállás biztonságosan kivitelezhető.
1967. vége felé újabb jó hírekkel szolgált a NASA. Von Braun kolosszális Saturn-V rakétája novemberben látványos sikerrel mutatkozott be: a harminchat emelet magas rakéta, aminek első fokozata több mint ötszáz vadászgép erejével vetekedett, pályára állított egy legénység nélküli Apollo-űrhajót, egy holdkomp-makett és más eszközök társaságában. Ezzel tömege hihetetlen 127 022 kilót tett ki, ami meghaladta az Egyesült Államok által addig felbocsátott 350 műhold együttes súlyát.
Sok akadályt kellett még leküzdeni, de az Apollo-program egy nagy mérföldkövet hagyott maga mögött, így a NASA meglehetősen jól érezhette magát a bőrében.
Rocco Petrone, a startot felügyelő műveleti igazgató azt mondta: „Érzem, hogy a Saturn-V ezzel a teljesítményével, az űrhajóval és minden mással együtt újra lendületbe hoz minket, hogy az amerikai közvélemény és a Kongresszus elmondhassa: „Ja, ezek a fiúk meg tudják csinálni.”
Von Braun magánkívül volt az örömtől: „Mindig is olyan rakétáról álmodtam, amit a naprendszer felfedezéséhez használhatnánk. Most már van ilyenünk.”
Két hónap múlva, az Apollo-program újabb lényeges eleme, a holdkomp is sikeresen levizsgázott földkörüli pályán: a holdkomp két embert képes a Hold felszínére juttatni.
A NASA öles léptekkel tért vissza a kijelölt útra, és az ekkor hatvankét éves Jim Webb elérkezettnek látta az időt a távozásra. Közeledett az elnökválasztás. Lyndon Johnson, aki hivatali ideje alatt oly sok problémával találta szemben magát, bejelentette, hogy nem száll versenybe az újraválasztásáért. Webb pedig lemondott, hogy ezzel is megkönnyítse az új vezetés kinevezését. Thomas O. Paine, Webb nemrég kinevezett helyettese lett a NASA megbízott igazgatója, később az új elnök, Richard M. Nixon őt tette meg az űrügynökség vezetőjévé.
„Webb volt a ragasztó, ami mindent összetartott” – jegyezte meg Deke Slayton. „Ha ő nincs, akkor a tűzeset után búcsút inthettünk volna az Apollo-programnak.”
1968. október 11-én egy Saturn-1B rakéta vakító, narancssárga lángokat okádva megindult az Apollo-7-tel földkörüli pályájára. Az Apollo-program és a Saturn-1B rakéta egyaránt első emberes küldetése már félúton járt a világűrbe, amikor Wally Schirra parancsnok ezt közölte a rádión: „Úgy repül, mint egy álom.”
A Schirra-ból, Walt Cunningham-ből és Don Eisele-ből álló legénység ellipszis alakú pályára állt, aminek Földhöz legközelebbi pontja 225 kilométer magasan ívelt, legtávolabbi pontja pedig 295 kilométerrel volt a felszín fölött. Az első, háromfős legénységből álló amerikai űrhajó ezzel megkezdte tizenegy napos küldetését, aminek során – Sam Phillips szavaival élve – „sikerült az Apollo-1 kísértetét végleg száműzni, és kiderült, hogy az új II-es Blokk űrhajó, és annak milliónyi alkatrésze tökéletesen működik.”
Az asztronauták letesztelték az űrhajó rendszereit, kísérleteket hajtottak végre, és az Apollo-7 sugározta a földre az első huzamosabb ideig tartó élő adást egy legénységgel a fedélzetén keringő járműről, amivel a világ minden pontján lenyűgözték az embereket. A küldetés hosszabb ideig tartott, mint amennyire a holdutazáshoz és a visszaúthoz szükség van.
Az asztronautákra nagy hatást tett az űrhajó mérete, ami a Mercury és a Gemini túlzsúfolt kabinjához képest tágasnak volt mondható – előbbiekben ugyanis az asztronauták az ülésükbe voltak kényszerítve. Az Apollo-7 legénysége kicsatolhatta magát, és a kabinban szabadon mozoghatott. Ha magányra vágytak, elég volt az ülések alatti kamraméretű helyre „úszni”, ami a későbbi küldetések során alvókörletként funkcionál majd. Az Apollo-7 repülésén csak apróbb problémák merültek fel, de ezeket gyorsan sikerült elhárítani.
A Küldetésirányításnak leginkább a legénységgel gyűlt meg a baja. Mindhárman megfáztak, és a továbbiakban bedugult orral keringtek a Föld körül. A küldetés vége felé az asztronauták egyre gyorsabban kijöttek a béketűrésből, érzékennyé váltak.
A panaszok sora az étellel kezdődött, és a kilencedik napon érte el csúcspontját, amikor az irányítók pár előre nem tervezett rendszertesztet kívántak végrehajtani. A három asztronauta nem éppen udvariasan válaszolt: kirohanást intéztek a mérnökök ellen, amiért ezekre a „Miki Egér-típusú feladványokra” kérik őket; ezeket ők „előkészítetlen rögtönzésnek” minősítették. Schirra a rádión kiabálva „idiótának” nevezte azt a küldetésirányítót, aki az egyik ilyen teszt ötletgazdája volt, és egyúttal kerek-perec elutasított minden további változtatást az eredeti repülési tervhez képest.
A hangulat nem sokkal a hazatérés előtt érte el a mélypontját. Schirra kijelentette, hogy legénysége a túlnyomásos sisakok nélkül kezdi meg a légkörbe lépést. Attól tartott ugyanis, hogy megfázásuk miatt bármilyen mértékű hirtelen túlnyomás károsíthatja dobhártyájukat, valamint egyéb problémákat is okozhat. Deke Slayton egy zárt láncú beszélgetés keretében próbálta rávenni őket sisakjuk viselésére, de Wallyt ez nem hatotta meg. Ő volt az űrhajó parancsnoka, így ő mondta ki az utolsó szót: a parancsnokot terhelte a teljes felelősség.
Az Apollo-7 legénysége – különösképp Schirra – magatartásával sok embert magára haragított. Viselkedésükért hazatérésük után Wally nagy letolást kapott Deke Slaytontól. Cunningham, akinek ez volt az első küldetése, és úgy érezte, hogy a küldetés alatt mindvégig ki kell tartania parancsnoka mellett, érzéseit később összegezte, amikor azt írta, hogy „az Apollo-7 teljes legénységét megbüntette Wally Schirra ténykedése”.
De Wally a füle botját sem mozdította a panaszokra. Még a küldetés előtt bejelentette, hogy asztronautaként visszavonul, és a továbbiakban nem érdekelte, ki mit gondolt. Küldetésük után társaival együtt egy hatnapos intenzív kihallgatáson vett részt, hogy tapasztalataikkal hozzájáruljanak a következő küldetés – az Apollo-8 – előkészületeihez.
Wally-t csak az eredmények érdekelték. Ő volt az egyetlen asztronauta, aki Amerika mindhárom úttörő jelentőségű emberes űrprogramjában – a Mercury-ban, a Gemini-ben és az Apollo-ban – egyaránt részt vett. Noha megtagadták a küldetés során kapott parancsokat, Schirra visszavonulása egyben azt is jelentette, hogy az Apollo-7 legénységéből senki sem repült többé a világűrbe. Wally az Apollo-7 eredményei miatt tudta, hogy küszöbön állt az első, holdkörüli pályán töltött karácsony."
