Napi öt kilométer futással és úszással kezdődtek a szovjetek kozmonauták hétköznapjai, 50 gramm csokoládét is kaptak. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Alekszej Leonov
A kezdetektől fogva meg voltam győződve arról, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok űrprogramja a legjobb lehetőséget kínálja a két ország közötti együttműködésre, az árkok betemetésére. Emlékszem, hogy egyszer rajzoltam egy képet: egy amerikai és egy orosz állt egymás mellett a Holdon, kezükben országuk zászlójával. Amikor befejeztem a rajzot, úgy döntöttem, hogy ez nem jól venné ki magát feletteseim közül páraknál, így a nemzeti lobogókat jóval semlegesebb jelképekre cseréltem. A mai napig őrzöm ezt a képet. Ma már azt kívánom, bárcsak ne rajzoltam volna át. De akkor még nem tudtam, hogy annak a képnek sok év múlva milyen jelentősége lesz számomra.
1960 elejére arra a következtetésre jutottam, hogy katonáinknak nem kellene tovább Kelet-Európában állomásozniuk, mivel a további tartózkodás veszélyes lehet a Szovjet Szárazföldi Erőkre nézve. Amikor Kennedyt megválasztották elnöknek, emlékszem, hogy reménykedtem a két ország közeledésében. Kennedy tisztességes embernek és tehetséges politikusnak tűnt. De a Szovjetunió túl sok okot szolgáltatott arra, hogy a nyugati világ félelemmel és gyanakvással szemlélje. Az országban totalitárius politikai rendszer működött. A szomorú valóság az volt, hogy az Egyesült Államokban és másfelé még az átlagemberek is jóval többet tudtak ennek működéséről, mint mi magunk.
1962 őszén a két ország közeledésére a remény felszívódni látszott, amikor szovjet nukleáris rakétákat telepítettek Kubába. A Szovjetunió és az Egyesült Államok ismét a háború küszöbére sodródott.
Akkoriban arra számítottam, hogy ott kell hagyni az űrprogramot, és visszatérni vadászpilótának. Készpénznek lehetett venni, hogy a konfliktus csúnya véget ér majd. Egy küszöbön álló hatalmas nukleáris világégéssel kapcsolatos rémálmok gyötörtek. De Kennedy fiatal korát meghazudtoló bölcsességgel rendelkezett. Sikerült megoldani a konfliktust. Egyetlen lövés sem dördült el. A rakétákat elszállították.
A krízishelyzet enyhülésével figyelmünket ismét az űrprogram kötötte le. Többségünket nem nagyon érdekelte a politika. Az űrprogram előtt nem vizsgálták politikai nézeteinket, és kiválasztásunknál nem volt előfeltétel, hogy be kell lépjünk a Kommunista Pártba. Többségünk párttag volt, de páran, például German Tyitov, Valerij Bikovszkij és Konsztyantin Feoktyisztov nem voltak azok. Tyitov és Bikovszkij később párttagok lettek, Feoktyisztov viszont sosem.
Intenzív kiképzésben volt részünk, szinte már büntetésszámba ment, és olyasmiket csináltunk, amiről úgy véltük, hogy fizikailag képtelenek vagyunk rá. Minden nap úgy indult, hogy 5 kilométert futottunk, amit úszás követett, és csak ezután állhattunk neki feladatainknak. Mindennapi életünk összes vonatkozását aprólékosan felügyelte egy orvosokból és dietetikusokból álló csoport. Étrendünket nagy körültekintéssel állították össze. Erőnlétünk megőrzése érdekében olyan ételeket kaptunk, ami a lakosság nagy része számára akkoriban nem volt hozzáférhető, így például napi 50 gramm csokoládét. Emlékszem, később mennyire meglepett, amikor megtudtam, hogy az amerikai asztronauták gyakorlatilag azt ettek, amit csak akartak. Nekünk csúcsformában kellett lennünk.
A kimerítő fizikai kiképzés mellett beírattak minket a Zsukovszkij Felső Katonai Mérnökakadémiára (ezt egyesek a szovjet West Pointnak hívták), hogy gazdagítsuk ismereteinket. A rengeteg tantárgy közt volt fizika, matematika, kémia, kohászat, repülőgép tervezés és műszaki rajz is. A Zsukovszkijon úgy kellett tanulni, mint egy igásló. De tanáraink közül egyvalaki olyan bizalmat, tiszteletet és hűséget ébresztett bennünk, hogy mindig nagy lelkesedéssel álltunk neki a munkánknak. Szergej Mikhailovics Belocserkovszkijnak hívták, a mérnöktudományok doktora, magas rangú tiszt és állami ösztöndíjas volt.
1961. szeptemberében, amikor első alkalommal vettünk részt az óráján, katonai köpenyben, könyvekkel megpakolt aktatáskát szorongatva a karunkban érkeztünk az előadására, mint az elsősök, akik nem igazán tudják, mire számíthatnak. Lenyűgözött az előadóban lévő hatalmas szélcsatorna és a legkülönbözőbb repülőgép-modellek látványa. Köréjük gyűltünk, és szemügyre vettük őket, Jurij Gagarin pedig észrevette, hogy Becserkovszkij belépett a terembe, és gyorsan figyelmeztetett minket.
„Tiszt elvtársak!” – mondta, és erős hangjától visszhangzott az előadó. Majd Belocserkovszkijnak címezve ennyit mondott: „Ezredes elvtárs! A kozmonauta kiképző központ kadétjai megjelentek.”
„Tiszt elvtársak, kérem, foglaljanak helyet” – felelte a tanárunk, mi pedig elsőként most vehettük alaposabban szemügyre azt az ember, aki az elkövetkező években a legbonyolultabb tantárgyakon vezet majd minket végig. Köpenye makulátlan volt, egy gyűrődés sem volt rajta, nyakkendője elegáns csomóban volt megkötve, ami pedáns voltára utalt. Göndör, szürke haja némiképp rendezetlen volt, ami tökéletesen illett tudós megjelenéséhez. Fürkésző pillantása egyik arcról a másikra vándorolt – ezzel korántsem a felsőbbrendűségét akarta demonstrálni, hanem sokkal inkább az öröm megnyilvánulása volt, hogy találkozhat velünk.
„Ahogy látom, maguk mind a legmodernebb repülőgépeken szerzett nagy tapasztalattal rendelkező élvonalbeli vadászpilóták” – kezdte. „Most próbáljuk meg mélységében megérteni, hogy ezek a levegőnél nehezebb szerkezetek miért képesek repülni… Aztán elkezdjük megbeszélni, és ki tudja: talán még közösen megtervezünk egy új repülőgép-jellegű űrhajót”, amit a későbbiek folyamán meg is tettünk. Aztán körvonalazta az előttünk álló kurzust, és attól a naptól kezdve egy nyelvet beszéltünk egymással. Mindig lenyűgözött minket, ahogy a táblára rajzolni, színes kréták és segédeszközök nélkül, olyan diagramokat, ami úgy néztek ki, mintha egyenesen egy tankönyv oldalairól léptek volna elő. Belocserkovszkij kreatív egyéniségként kezelt minket, és kiugró teljesítményre sarkalt bennünket. Apránként egyre komplikáltabb témák kerültek terítékre, de valahányszor egy bonyolult új tárgy következett, mindig ugyanúgy szólított meg minket.
„Jól van, csacsikáim” – mondta ilyenkor – „lássuk, mi következik.”
Egyszer magunkkal hívtuk a Felső Liga egyik fontos futballmeccsére. Ez részben talpnyalás volt a részünkről, mivel reméltük, hogy így jóval elnézőbb lesz majd a vizsgákon. Emellett az is közrejátszott benne, hogy szerettük volna, ha egy kicsit lazítana. De még ezt az alkalmat is képes volt később aerodinamika órává alakítani. Az egyik játékos egy fantasztikus gólt lőtt, és a tömeg tombolni kezdett: egyesek ujjongtak, mások fájdalmasan kiabáltak. A tapasztalatlan szem számára úgy tűnt, hogy a labda nem érkezhetett volna a kapuba. Mi is értetlenül és meghökkenve álltunk a történtek előtt. Eközben tanárunk csöndben elmélkedett. „Hihetetlen elméleti probléma… A legközelebbi laborfoglalkozáson, ki kell majd dolgoznotok a megoldást”. És ezt meg is tettük, amikor egy focilabda-modellt helyeztünk a szélcsatornába. Be tudtuk mutatni, hogy a labda pörgése pontosan mennyire változtatja meg a röppályáját, és ezt aztán a mi gömbalakú Vosztok és Voszhod űrhajóink landolási profiljára is alkalmaztuk.
Bármennyire is izgalmas volt a Zsukovszkijon töltött idő, tanulmányainkat is abba a kevés szabadidőbe kellett bezsúfolni, ami a felkészülésünk mellett még megmaradt. Eleinte szégyelltem magam. Lemaradtam a többi diákhoz képest, akik minden idejüket tanulással tölthették. Kezdetben egy lányosztályba akartak betenni minket. Ezt visszautasítottam, és magántanuló lettem. A tanulásra a hétvégéim nagy része, és sok estém is ráment az elkövetkező hét évben. A végén hat hónappal azok előtt fejeztem be a tanulmányaimat, akikkel együtt elkezdtem a kurzust. Előbb egy mérnöki diplomát szereztem, később pedig kiegészítettem a műszaki tudományok doktori fokozatával.
Az első év végén, amikor egy sor komplikált vizsgán túl voltunk, hivatalosan is használhattuk a „kozmonauta” címet – ami oroszul olyasvalakit jelent, aki a kozmoszunkban, a Naprendszerünkben utazik.
Az amerikai „asztronauta” kifejezést fellengzősnek tartottuk – ez ugyanis azt sejteti, hogy valaki a csillagok között utazgat. Egymás közt gyakran viccelődtünk azon, hogy mi csupán „kozmonauták” vagyunk, és nem „asztronauták”."
