Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Támogasd a Pulit!

MoonShot

Ezen a blogon Amerika holdutazó asztronautái által írt könyvekből fordítunk részleteket magyarra.

AL SHEPARD

Astronaut Alan Shepard.jpg

Scott_Leonov_cover.JPGBondarenko olyan égési sérüléseket szenvedett, hogy kimentését csak négy órával élte túl. 1960-ban 165-en haltak meg egy szovjet rakétakísérletben. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov

A kiképzésünk elején – még jóval azelőtt, hogy találkoztunk volna vele – egyetlen ember állt beszélgetéseink középpontjában: ő pedig nem más volt, mint Szergej Pavlovics Koroljov, aki a szovjet űrprogramot a háttérből irányította. Neve első kezdőbetűivel – SzP – utaltak rá, máskor a rejtélyes „főkonstruktőr” névvel, vagy egyszerűen csak a „Főnök” megszólítással. Az űrprogramban résztvevők szemében ő számított a legnagyobb szaktekintélynek. Koroljov  híres volt hihetetlen összeszedettségéről, de rettentő munkatempót is diktált. Körülötte mindenki tűkön ült, és félt, nehogy valami rosszat tegyen, amivel kiváltja haragját. Istennek tartották.
Az első hat hónap után találkozhattunk csak Koroljovval. Időnk nagy részét az újonnan épült Kozmonauta Kiképző Központban a felkészüléssel töltöttük; akkoriban ez Moszkva külvárosában egy építés alatt álló különleges katonai létesítmény volt. Később Zvjozdnij Gorodok (Csillagváros) néven vált ismertté. Rendszeresen elvittek minket a Volga partján álló Engels Repülőtérre, ahol intenzív ejtőernyős oktatásban részesültünk. A pilótaiskolában évente csak egyszer kellett ejtőernyővel ugranom. Most, csupán az első hónapban hetvenszer ugrottam. Kis idő múlva már én képeztem ki másokat ejtőernyős ugrásokra.
Rövidesen kiderült, hogy miért fektettek ilyen hangsúlyt az ejtőernyős kiképzésre. Az első szovjet űrhajókat úgy tervezték, hogy a Földre visszatérve a legénység nagyjából 400 méter magasan katapultáljon, majd az út hátralevő részét ejtőernyővel kellett megtenniük. Az összes orosz űrhajó szárazföldre landolt, ellentétben az amerikaiakkal, amik tengerre érkeztek. De a korai modellek még nem rendelkeztek a későbbi modelleken használt apró fékezőrakétákkal, amik a földet érés előtt lelassították a kapszulát.
 
A mindennapokban felkészülésünket Nyikolaj Kamanyin tábornok felügyelte, aki a Szovjet Légierő vezérkari főnök-helyettese volt. Kamanyin legendás háborús veterán, a Szovjetunió Hőse volt. Jól ismert minket és családunkat, és nagyon közvetlen ember volt. Lelkesen sportolt, és különösen teniszezni szeretett. Rendszeresen játszottam párost vele és feleségével.
A Főkonstruktőr jóval rejtélyesebb volt. Ennek ellenére ő volt legnagyobb hatással az életünkre. Az első hat hónap elteltével berendeltek minket a moszkvai Repülőorvosi és Űregészségtani Intézetbe, és elmondták, hogy találkozni fogunk a Főnökkel. Izgatottak voltunk. Emlékszem, amikor először megpillantottam őt. Épp az ablakon néztem ki, amikor megérkezett, egy fekete Zisz 110 limuzinból lépett ki. Az átlagosnál magasabb volt, de nem láttam az arcát, azt viszont igen, hogy rövid nyaka és nagy feje van. Sötétkék kabátjának gallérját felhajtva viselte, a kalapjának karimáját pedig mélyen az arcába húzta.
„Üljenek le, sasfiókáim” – mondta, amikor beviharzott a szobába, ahol várakoztunk. Egy pillantást vetett a névsorra, majd ABC-sorrendben szólított fel minket, és arra kért, hogy röviden mutatkozzunk be, és beszéljünk pilótamúltunkról.
Korábban, még a kezdet kezdetén, hosszas viták voltak arról, hogy kik kerüljenek az űrprogramba. Végül az a döntés született, hogy a vadászpilóták a legalkalmasabbak arra, hogy szélsőséges körülmények között dolgozzanak, mivel ők képesek azonnal reagálni a veszélyes helyzetekben és sokrétű képességeik vannak: a repülés mellett egy személyben navigátorok, rádiósok, lövészek és mérnökök is. Szergej Pavlovics Koroljov az 1930-as években maga is berepülő pilóta volt. Ezt tudtuk róla, ezen kívül azonban nem sok mindent.

Amikor Koroljov a névsorban Gagarin nevéhez ért, valósággal fellelkesült. Jurij elvörösödött, és kissé zavarba jött. Koroljov vidámnak tűnt: ráncok jelentek meg szúrós tekintetű, sötétbarna szeme környékén. Félrerakta a névsort, mintha csak megfeledkezett volna rólunk, és megkérte Jurijt, hogy meséljen a gyerekkoráról és pilótamúltjáról. Olyan tizenöt percet beszélgethettek egymással. Végül a találkozó ugyanúgy folytatódott, mint előtte. Amikor rám került a sor, elmondtam, hogy hat nővérem és három bátyám van. „Az anyja és az apja nagyon jó munkát végzett” – mondta mosolyogva. Úgy tűnt, hogy engem is kedvel.
Amikor a Főnök elment, mindannyian Jurij köré gyűltünk. „Téged választottak” – mondtam a barátomnak. Évek múlva derült csak ki, hogy igazam volt. Miután Koroljov távozott tőlünk, felkereste az űrprogram tervezőit, akiknek bizalmasan elmondta: „Ma reggel egy jóképű, élénk tekintetű, kék szemű, határozott és erős orosz fiatalemberrel találkoztam, aki kiváló pilóta. Őt kell elsőként az űrbe küldenünk.”
A következő év tavaszáig kellett várni arra, hogy Koroljov valóra váltsa védence számára tartogatott terveit. De még ezelőtt tragédia sújtott a szovjet űrprogramra, ráadásul, nem is egy, hanem kettő.
Az első beárnyékolta a program kezdeteit. 1960. október 23-án a bajkonuri startközpontban történt, a Kazahsztán köztársaság déli részének messzi, kopár sztyeppéin, ahol a tél folyamán vastag hótakaró borítja a földet, nyáron pedig a nagy forróság és a heves homokviharok teszik elviselhetetlenné az életet. A terület szigorúan titkos katonai objektum volt. (Gary Powers amerikai CIA-pilóta állítólag épp kémfotókat próbált készíteni Bajkonurról, amikor U-2-es kémrepülőgépét az Ural-hegység fölött lelőtték, majd 1960 májusában Moszkvában bíróság elé állították. Küldetését a Szovjetuniót ért komoly inzultusnak és provokációnak tekintették, és az eset jelezte, hogy a Hidegháború egyre komolyabbá vált.)

Az első tragédiáról úgy szereztünk tudomást, hogy rengeteg repülőgép gyűlt össze moszkvai repülőterünkön, hogy vészhelyzet esetére tartogatott vérkészleteket szállítsanak Bajkonurba. Kamanyin tábornok hamar összehívott minket, és elmondta, mi történt. Épp egy új R-16 rakétát akartak tesztelni, amikor az felrobbant. 165 ember halt meg, az áldozatok között volt Mitrofan Nyegyelin marsall, a szovjet rakétaprogram vezetője is. A robbanás olyan erejű volt, hogy a halottakat nem lehetett beazonosítani, Nyegyelin földi maradványait is csak az általa viselt akadémiai jelvény miatt tudták beazonosítani. A baleset nem érintette közvetlenül a kiképzésünket – a rakétát katonai célokra fejlesztették – de ettől még tragikus esemény volt.
Jóval megrázóbb volt számunkra, amikor olyasvalaki halt meg, aki egy volt közülünk – csapatunk legfiatalabb tagja, Valentin Bondarenko jó néhány hónap múlva, 1961. március 5-én hunyt el. Az 1961. április 12-re tervezett első emberes űrrepülés előkészületi munkálatai a vége felé jártak. Jurij Gagarin és German Tyitov már Bajkonurban volt, és a küldetésre készülődtek.
1961. március 23-át írtunk. Csillagvárosban egy sor tizenöt napos izolációs vizsgálaton vettünk részt. Ezekkel azt akarták kideríteni, hogy testileg-lelkileg mennyire bírjuk a nagyon eltérő körülményeket. Orvosi szenzorokat erősítettek a testünkre, amikkel szívritmusunk, agyi aktivitásunk és vérnyomásunk alakulását követték nyomon. Valentin esetében a kamra nyomását csökkentették, hogy 5 kilométeres tengerszint feletti magasságot szimuláljanak. Ezt azzal ellensúlyozták, hogy a kamra oxigénszintjét 430 mm parciális nyomásra növelték. Mint bármelyikünk esetében, úgy Valentinnek is volt egy kis elektromos főzőlap a kamrában, így teát és némi ételt melegíthetett magának. A bőrét alkoholos vattával dörzsölte be, mielőtt ismét magára erősítette volna az egyik orvosi szenzort, a vattacsomót azonban véletlenül a főzőlapra ejtette.
A keletkező szikra abban a pillanatban tűzgolyóvá változtatta az oxigéndús kabint. Szegény Valentinnek még szempillantásnyi ideje sem maradt. Oxigénnel átitatott gyapjúruhája valóságos robbanószerkezetté vált: négy órát élt azután, hogy kivonszolták a kamrából. Nagyon meggyászoltuk őt, mivel ekkorra már szoros barátság fűzött minket egymáshoz. Valentin halálát követően beszüntették a megnövelt parciális nyomású oxigénnel való további kísérleteket. Az eset miatt fejek hullottak.

A tragédia következtében alapjaiban gondolták újra az űrprogramot. Az űrhajónkba eredetileg tervezett, oxigéndús környezetet biztosító rendszert lecserélték, és a továbbiakban szűrők közbeiktatásával állítottak elő oxigént – ez jóval biztonságosabb volt, de jelentős súlytöbbletet jelentett. Tudtuk, hogy az amerikai űrhajók kabinja is oxigénnel dúsított, és ez végül három amerikai asztronauta életébe került, de az USA még azután sem változtatott a rendszerén.
A Szovjetunió a tragédia után nem riasztotta az Egyesült Államok űrprogramjának felelőseit. Azokban az időkben a nemzetközi fórumokon és konferenciákon csak nagyon korlátozott átjárás volt a két ország űrprogramja között, és nem létezett egyetlen fórum sem, ahol a két ország az ehhez hasonló információkat megoszthatta volna egymással. A Bondarenkoval történteket a Szovjetunió belügyeként kezelték, mint minden mást, amiről nem akartunk nyilvánosan beszélni. Űrprogramunk szinte összes többi eleméhez hasonlóan ez is szigorúan őrzött titok lett."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr466068028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása