Alekszej Leonov szilárdan hitte, hogy senki emberfiával nem történhet jobb dolog annál, hogy a Szovjetunióban él. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Leonov
 
Gyerekkoromban szilárd meggyőződésem volt, hogy országunk a legjobb a világon. Szilárdan vallottam, hogy a Szovjetunió mindenből a legjobbat gyártja, a szovjet tankok a legjobbak, a szovjet repülők és vonatok a leggyorsabbak, és hogy egy ország sem vetekedhet vele. A propaganda-gépezet nagyon olajozottan működött. Osztályom egyik legjobb tanulójaként meghívtak a Fiatal Úttörők Palotájába, ahol művészeti ösztöndíjjal tüntettek ki.
Dacára annak, ami apámmal történt, ő arra bátorított minket, hogy higgyünk a forradalom eszméiben. „Nem ítélhetjük el az egész rendszert párak hibái miatt” – mondta nekünk.

De senki nem beszélhetett nyíltan arról, ami az országban ment. Apámat a háború után új munkahelyre vezényelték, így családunk Kalinyingrádba, a balti-tengeri kikötővárosba költözött. Új iskolám a 6. számú Középiskola lett, és itt találkoztam azzal a sráccal, aki miatt életemben először elkezdtem megkérdőjelezni pár alapfeltevésemet. Megkérdezte, tudom-e, mennyit keres egy amerikai munkás, és tudom-e, hogy milyenek az amerikai autók. Ez volt az első alkalom, amikor elgondolkoztam azon, hogy esetleg létezhet egy másik ország, ami jobb merészel lenni nálunk. Akkoriban tizennégy éves, okos srác voltam. De sosem találtam olyan könyvet, amiből pontos képet alkothattam volna az amerikaiak életéről.

Ekkorra már olvastam a faji megkülönböztetésről és a fekete rabszolgák létezéséről Mark Twain regényét, a Tom Sawyer kalandjait olvasva. De akkoriban még inkább furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság. Elkezdtem a helyi könyvtárban olyan könyvek után kutatni, amiből többet megtudhatok az amerikaiak életmódjáról. Sokkal többet kezdtem olvasni, a többek között Jack London, Theodore Dreiser, James Fenimore Cooper könyveit. Mindez nem azonnal változtatta meg politikai látásmódomat. Még mindig úgy gondoltam, hogy a Szovjetunió a világ legjobb országa. Lassan azonban kezdtem felismerni, hogy vannak országok, ahol az emberek magasabb életszínvonalon élnek.

Joszif Sztálin halálakor végzős voltam, az országban általános gyásznapot rendeltek el. Mindannyian fekete karszalagot viseltünk, és felváltva álltunk őrt az iskola halljában kiállított hatalmas Sztálin-portré előtt. Elég sokáig nagy becsben őriztem azt a fekete karszalagot. Nem törődtem azzal, amikor egyik barátom figyelmeztetett, hogy ne ragaszkodjak túlságosan hozzá.
„Ne felejtsd el, amit mondok” – kezdte. „Egyszer eljön az a nap, amikor tűzre veted azt a szalagot.” Egy vagy két év is eltelt, mire felülről jelzésértékű utalások érkeztek arra, hogy milyen piszkos dolgok is történtek Sztálin uralkodása alatt. Apránként kezdtem rádöbbenni, hogy mi ment az országban. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Sztálin egy vérszomjas zsarnok volt, aki nagyon sokat ártott az országnak.

Amikor Nyikita Hruscsov hatalomra került, és kiadtak egy közleményt Sztálin „személyi kultuszának” megsemmisítéséről, fogtam az egykor féltve őrzött fekete karszalagot, és tűzre dobtam. Volt egy Sztálinról festett portrém is. Először nem tudtam, mit csináljak vele. Ráfessek valamit, vagy elégessem azt is? Az utóbbit választottam.
Évekbe telt, mire az országban a változás jelei mutatkoztak. Egy egész generáció nőtt fel rettegésben, és őket nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Legalább tíz évvel Sztálin halála után még mindig nagyon óvatosan beszélt mindenki. „Légy óvatos. Nézz körül, mielőtt beszélnél” – figyelmeztették egymást az emberek. „Vigyázz ki hallja, amit mondani akarsz.”
Olyan volt, mintha egy egész ország lakossága hosszú ideje csak arra várt volna, hogy mikor kopogtatnak be az ajtón, és tartóztatják le őket. Hruscsov vehemensen kezdett bele a sztálini örökség felszámolásába. Az elnyomó törvények közül párat eltörölt, és fokozatosan megszüntette az államrendőrséget. De hosszú időnek kellett eltelnie, mire a változások éreztették a hatásukat."