Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

08.
március

Kubaszov

MoonShot  |  1 komment

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgHa valami bedöglik, vagy szétesik, még mindig ott lesz nektek Kubaszov, aki bármit képes összehegeszteni - mondták az oroszok az amerikaiaknak az első közös űrrepülés előtt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Vitás kérdésnek számított az emberi szervezet tűrőképessége: vajon mennyi időt képes eltölteni a súlytalanságban? Az amerikai űrprogramot alapvetően nagyfokú óvatosság jellemezte: abból indultak ki, hogy a zéró-G nem csak biológiailag káros következményekkel jár, hanem akár halálhoz is vezethet, ha az asztronauták túl sokáig maradnak a világűrben. Az oroszok olyan programba kezdtek, aminek révén tanulmányozhatták a huzamosabb ideig tartó súlytalanság hatásait. Kozmonautáik előbb hat hónapot töltöttek a földkörüli pályán keringő állomások fedélzetén, később nyolcat, és végül több mint egy évet. Ezek során semmilyen tartós egészségügyi elváltozást nem tapasztaltak.

Az amerikai űrprogram az Apollo látványos sikere után rögös útra és kitérőkre kényszerült. A nagy űrállomások, az állandó holdbázis és a beharangozott emberes Mars-expedíció  grandiózus tervei egykettőre a kiábrándult Kongresszus és a gyorsan érdektelenné váló közvélemény martalékává lettek. Az ország problémái és a rá váró kihívások miatt az űrprogram immár árnyéka volt korábbi önmagának.
Eltűnt az a hajtóerő, ami az Apollo-t a Holdra juttatta. Amerikát műszaki kihívás elé állította hidegháborús riválisa. A félelemérzet, a nemzeti büszkeség az USA-t válaszlépésre késztette, hogy megnyerje az új, immár high-tech hadszíntéren folytatott háborút. A tét nem volt kicsi. A szovjetek űrbeli jelenléte többé már jelentett veszélyt, és a földi személyzet veteránjai valamint az asztronauták körében általános vélemény szerint a merész jövőt megálmodó emberek és az "építőmunkások" helyére bürokraták érkeztek, akik a politikai széljárásnak megfelelően hajladoztak, és kiábrándítóan híján voltak bármiféle álomnak, hajtóerőnek és elkötelezettségnek, ami a földöntúli felfedezések folytatásához kellett volna.

Lassan a testtel – ez lett a NASA új mottója, ami fura kombinációban öltött testet: hogyan lehet minimális anyagi ráfordítással egy minden igényt kielégítő megoldást találni. A NASA figyelemre méltó bölcsességről tett tanúságot, amikor egy olyan rendszer megvalósítása mellett határozta el magát, amit újabb és újabb űrrepülések alkalmával fel lehet használni – ez volt az Űrszállító Rendszer, az STS (Space Transportation System), ami széles körben csak űrsikló néven vált ismertté. A nagy, szárnyakkal ellátott, újrahasznosítható űrhajó tudományos és mérnöki értelemben egyaránt látványos eredmény. Egy technológiai csoda. Összehasonlításképp, a Mercury-, a Gemini- és az Apollo-űrhajók méretben és teljesítményben egyaránt kezdetleges csónaknak számítottak mellette.
Nem a NASA eszközparkján múlt a kudarc.
Ezekből az ígéretekből semmi nem lett. A program költségei hamar elszálltak, és legalább ilyen ütemben csúszott a fejlesztés is. A hetekből hónapok lettek, és a hónapok alatt megvalósítható projektek évekké dagadtak, bármiféle konkrét határidő nélkül.
Valamivel ki kellett tömni a rést. A NASA-nak mindenáron meg kellett tartania vezetését, a mérnököket és az asztronautákat.

Ezt a célt szolgálta a Skylab. Az űrügynökség rendelkezésére álltak a kongresszus bárdjának áldozatul esett utolsó három Apollo holdutazás rakétái és űrhajói. A mérnökök azt javasolták, hogy a meglévő eszközöket alakítsák át űrállomássá, ahol az asztronauták a Napot és a többi csillagot kutathatják, kísérleteket végezhetnek, hogy ezek révén új, mindeddig ismeretlen anyagok és gyógyszerek jöhessenek létre. Emellett megtudhatják, mi kell ahhoz, hogy az ember huzamosabb ideig súlytalanságban éljen, ha majd egyszer egy szép napon Amerika elhatározza, hogy asztronautákat indít egy sok-sok hónapos Mars-expedícióra. A szovjeteknek van űrállomása - mondták egyesek. Amerika beérheti kevesebbel?
Ez persze sokba fog kerülni, de a Kongresszus egyetértett abban, hogy a NASA emberei jelentős nemzeti potenciált jelentenek, amit meg kell őrizni.

Az egyik Saturn-V harmadik rakétafokozatát megfosztották hajtóműveitől, és egy komplett űrállomássá alakították, amit a nagy hordozórakéta első két fokozata állított földkörüli pályára. A Skylab afféle otthon volt az otthontól távol, fedélzetén a tudományos felszerelések elhelyezését szolgáló tárolórekeszekkel, csillagászati laboratóriummal, és több mint 368 köbméteres térrel, ami páratlan kényelmet és szabadságot nyújtott a háromfős legénység számára. Hol voltak már a múlt zsúfolt, telefonfülke méretű űrhajói? A Skylaben sütni lehetett, a magányra vágyó legénység visszavonulhatott, az asztronauták zuhanyozhattak, edzhettek és egy sor egyéb „luxus” előnyeit élvezhették, amiről legfeljebb csak álmodni lehetett 1973 májusáig, amikor az űrállomást végül pályára állították. A három egymást követő küldetés háromtagú legénységei egy kisebb Saturn-1B rakétával és az Apollo parancsnoki hajójával utaztak az űrállomásra. 1974-ben az utolsó küldetés már nyolcvannégy napig tartott, és bebizonyította, hogy a súlytalanság ennyi idő után sem káros az emberi szervezetre.

Végül dugába dőlt az a terv is, hogy a Skylab az 1990-es évekig pályán maradjon. A napszél folytonos ostroma közepette az űrállomás egyre közelebb és közelebb sodródott a Földhöz. A NASA hosszútávú tervei között szerepelt, hogy az egyik űrsikló legénysége 1978-ban felkeresi a Skylabet, és egy hordozórakétát csatlakoztat hozzá, amivel magasabb pályára állíthatják az űrállomást, ahol aztán ismét jó pár évig hasznát vehetik a legénységek. De az űrsiklóprogramot egészen 1981-ig forráshiány, műszaki problémák és elhúzódó fejlesztés jellemezte.
1979 nyarán a nagy űrállomás rövid karrierjét egy látványos légkörbelépéssel fejezte be. Meggyötört testének izzó darabjai az Indiai-óceánba és Ausztrália nyugati részének lakatlan területeire hullottak.

Az űrrepülésre váró asztronauták felkészítését felügyelő vezetőként, a Skylab normális esetben Deke Slaytonhoz tartozott volna. De az Apollo-Szojuz küldetés közeledtével, Deke az első közös amerikai-orosz űrrepülésre készült.
Ismét közeli barátja, Alan Shepard mentette a helyzetet. Shepard azt tervezte, hogy családjával visszavonul, amikor úgy ítéli meg, hogy elfogytak számára az űrrepülések. Ezzel a lépéssel Deke-nek több feladata lett volna, mint amennyinek képes lett volna eleget tenni: egyfelől az Asztronauta Iroda munkáját kellett felügyelni, másrészt pedig első űrrepülésére kellett koncentrálnia.
Így aztán Shepard vette át a Skylab-program asztronautáinak felügyeletét, Deke pedig Tom Stafford és Vance Brand társaságában Moszkvába utazott.

Deke Slayton közel hajolt a repülőgép ablakához, ahogy a gép lassan megkezdte süllyedését Moszkva fő repülőterére. A példa nélküli közös űrrepülésre való felkészülés során asztronauta-társaival - Tom Stafforddal és Vance Brandtal – egyetemben rövidesen belemerül a szovjet űrtechnikába, az orosz kultúrába és nyelvbe.
Miközben az alant elterülő zöldellő erdőket és lejtős dombokat nézte, önkéntelenül is eszébe jutott, hogy alig harminc évvel korábban ezekben az erdőkben és dombok között német katonák százezrei nyüzsögtek, és a szovjet főváros kapuján dörömböltek. Moszkva szilaj ellenállást tanúsított, és túlélte a támadást, Oroszország pedig nem állt meg ezen a ponton: huszonkét millió áldozat árán végül megsemmisítette a Wehrmachtot és kettétörte a náci háborús gépezet gerincét. A Szovjetunió és az Egyesült Államok akkor egymás szövetségeseként harcolt, most viszont a hidegháború vert éket a világ két szuperhatalma közé, ami beláthatatlan pusztítást helyezett kilátásba.
Deke régebben B-25-ös kétmotoros bombázókkal szállt szembe a németekkel, és mindig erős érzelmi szálak fűzték a távolban harcoló orosz pilótákhoz, akik szintén B-25-ös bombázókkal támadták a Wehrmacht erőit. Társainak tekintette őket.
De 1945 után ezeket az érzéseket megtépázta az egyre erősődő gyanú, hogy a szovjetek az európai kontinenst és az egész világot politikai befolyásuk alá akarják hajtani. Azokban az években bombázóink és hatalmas nukleáris rakétáink szovjet célpontokra irányultak. És az oroszok nem késlekedtek a válasszal, így egyre feszültebb lett a viszony, mígnem a két ország közötti ellenségeskedés egészen odáig fajult, hogy a nukleáris háború lehetősége fenyegető valósággá vált - legalábbis, a washingtoni és moszkvai politikusok és katonai stratégák szerint.

Deke csak nehezen tudott elképzelni egy nukleáris háborút, amikor láthatatlan célpontok ellen vetik be a hatalmas fegyverarzenált. Deke szemében a harc sosem ilyen személytelen volt, és ez a véleménye mit sem változott azóta, hogy előbb a németekkel, később pedig a II. világháború végefelé a japánokkal szállt szembe. Számára a háború mindig két gép közti összecsapást jelentette – suhanó szárnyakat és dübörgő motorokat, amik nagy magasságokban vívnak egymással - ott, ahol a ritka, hideg levegőben mindenki emberére akadt, ahol az ország védelme volt a tét, ahol a különbségek nem számítottak, és a becsület új értelmet nyert. A kaliforniai sivatag fölött kemény manőverekkel általa tesztelt gépeket arra szánták, hogy majd a vörös csillagos repülők ellen induljanak harcba. Ha a hidegháború tényleg háborúba torkollt volna, Deke bevetésekről alkotott elképzelése segítségére lett volna abban, hogy átlásson az imperialista kapitalisták és az ördögi birodalom közti összecsapást szajkózó propagandán, és a konfliktust személyes ügynek tekintse. Függetlenül attól, hogy a két orság bürokratái mit vágnak egymás fejéhez, Deke mindig egy másik embert látott ellenfelében.
Egy hozzá hasonló másik embert. Egy műszerekkel és kezelőszervekkel telezsúfolt fülkében ülő másik embert, aki élesen hátranyilazott szárnyú gépén, egy vulkán erejével vetekedő hajtóművel, pusztító fegyverarzenállal a fedélzeten repült – és mindez abban az egyetlen pillanatban csúcsosodna ki, amikor két ember légiharcot vív egymással
Ez volt a Deke-et alapjaiban meghatározó erő, aminek révén a maga módján képes volt értékelni ezeket a fura, titokzatos oroszokat. Egy vadászpilóta mindig vadászpilóta marad.

Pár röpke évvel korábban megeshetett volna, hogy Moszkva felé az együléses, nagyon nagy hatótávolságú vadászgépen repül két hidrogénbombával a szárnyak alatt. Most azonban egy túlnyomásos, összkomfortos utasszállító gép fedélzetén ült, és épp készült kiszállni, hogy ezen a fura és tiltott tájon az oroszokkal találkozzon, és megosszon velük mindent, együtt dolgozzon velük, majd egységbe kovácsolódva velük repüljön a világűrbe.
Akármilyen furcsa szobatársak is lesznek majd ezek a kozmonauták, Deke és két társa pontosan tudta, hogy ha sikerül megvalósítani ezt a közös küldetést, azzal egycsapásra sokat enyhül a hidegháborús helyzet.
Ez csodálatos távlat volt. De ha megkérdezték volna Deke-et arról, hogy az intenzív és kemény felkészülést követően bánja-e, hogy találkoznia kell az oroszokkal földörüli pályán, ő erre csak elmosolyodott volna, és ezt felelte volna: „Hogy bánom-e? Uram, ezért a küldetésért négykézláb görgetném az orrommal a lószart valamelyik zsúfolt Los Angeles-i autópályán.”
Mindezt azért, mert a pragmatikus, bevetéseken edződött öreg pilóta, a berepülő pilóta, a majdnem-asztronauta jól tudta, hogy ez az egyetlen esélye, hogy levesse magáról a gravitáció bilincseit.

Két oroszból és három amerikaiból áll majd a legénység: egy dokkolóegységgel felszerelt Apollo űrhajóval egy szovjet űrhajóhoz, a Szojuz-19-hez csatlakoznak, és a két űrhajó földkörüli pályán válik majd eggyé.
Ahhoz azonban, hogy összeszokott csapattá váljanak, jó pár akadályt le kellett előbb küzdeniük - ezek a műszaki problémákhoz hasonlóan szintén jelentősek voltak. Indításképp, az oroszok nem beszéltek angolul, és az amerikaiak pedig nem beszéltek oroszul, és egyik fél sem tudta elolvasni és értelmezni a másik ország űrhajóin található jelöléseket és feliratokat.
Az orosz csapatot Alekszej Arhipovics Leonov vezette. Deke hamar felismerte, hogy a zömök, izmos kozmonauta egyike a legjobbaknak, akivel életében találkozott. Minél alaposabban megismerte, annál biztosabb volt abban, hogy Leonov épp olyan őrült, mint a vadászpilóták többsége. A veterán kozmonauta kedvelte a mókát, és extrovertált személyiséggel rendelkezett, és minden pillanatot megragadott a poénkodásra, ami eleinte az angol nyelv jelentette akadály miatt ritkábban jött össze, mint szerette volna.

„Alekszej szakasztott olyan volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki” – mondta Deke. „A pali elismert művész volt, munkái egész Oroszországban keresettek voltak. Elvégzett pár katonai repülőiskolát, az élmezőnyben végzett, majd egy mentőalakulatnál száz ejtőernyős ugrást hajtott végre, és a Szovjet Légierőnél ejtőernyős ugrásokra képezte ki a bevetésre váró embereket – mindez ékes bizonyítéka volt annak, hogy ez az ember minden rendelkezésre álló módon bizonyítani akart.”
 Az oroszok már egészen a kezdet kezdetén felfigyeltek Leonovra. Kiváló atléta volt, kiemelkedően jól úszott, vívott, röplabdázott, ezen kívül versenykerékpározott, és jachtozott. 1960-ban könnyűszerrel bekerült a kozmonauták közé.
Leonov a Voszhod-II küldetésén az űrrepülés történetében elsőként hajtott végre űrsétát. Ez a tapasztalat felbecsülhetetlen értékű lesz a rájuk váró közös küldetés során.
„Valamilyen furcsa sorsközösséget éreztem Alekszejjel” – mesélte Deke. „Oleg Makarovval kettesben őket jelölték ki arra a feladatra, hogy elsőként repüljék körbe a Holdat. Ez 1968 végefelé, vagy 1969 elején történt. Persze, erre sosem került sor. Az oroszok holdprogramja atomjaira hullott. De én sem repültem el a Holdig, így volt bennünk valami közös.”
Az amerikai-orosz küldetésre váró másik kozmonauta Valerij Nyikolajevics Kubaszov volt, aki kiváló repülőmérnök volt, igaz, sosem próbálta ki magát vadászpilótaként vagy berepülő pilótaként. Az oroszok szerint két pilóta egy űrhajón fölösleges túlzás volt. Kubaszov földkörüli űrrepülésen szerzett tapasztalatai és mérnöki végzettsége miatt tökéletes választás volt a Szojuz-19 útjára. A kezdetektől fogva a szovjet űrprogramban dolgozott, az űrhajók megtervezésében, fejlesztésében vett részt, és tesztelte az új járműveket. Első földkörüli útjára 1969 októberében a Szojuz-6 fedélzetén került sor, a küldetés keretében az űrben hegesztett, fémeket olvasztott meg, berendezéseket szedett szét, majd javított meg. Igen jól sikerült küldetés volt az övé. Kubaszov pilótája, Georgij Csonin a Szojuz-7-tel és a 8-cal űrrandevút hajtott végre földkörüli pályán, bonyolult manővereket kivitelezett, majd közel öt nap után visszatért a földre.
„Tökéletes választás a Szojuz és Apollo közös küldetésére” – mondták a szovjet vezetők az amerikai asztronautáknak. „Végülis” – tették hozzá nevetve – „ha valami bedöglik, vagy szétesik, még mindig ott lesz nektek Kubaszov, aki bármit képes összehegeszteni.”

Az oroszok szemszögéből a háromfős amerikai legénység furcsamód híján volt az űrrepülési tapasztalatoknak. Az Egyesült Államok legénységének parancsnoka Thomas Stafford volt. Negyvennégy évesen ő volt a földkörüli pályán találkozó öt férfi közül a legtapasztaltaltabb. Korábban a Gemini-6 és a Gemini-9 küldetésén is részt vett, majd Gene Cernannel az Apollo-10 Snoopy nevű holdkompjával alig 14 kilométerre közelítette meg a Hold felszínét, ennek során pedig hajszálhíján becsapódtak a Holdba. A  dokkolóegység pilóta az a Deke Slayton lesz, aki immár tizenhat éve várt az első űrrepülésére. A maga ötven évével ő volt a legénység "véne".
A negyvennégy éves Vance Brand, a parancsnoki egység pilótája, Deke-hez hasonlóan korábban még sosem járt a világűrben, de pedigréje mellette szólt. Megfontolt, eltökélt repülőmérnök volt, aki egyben komoly tapasztalatokat szerzett berepülő pilótaként is.  A férfiak hónapokat töltöttek együtt, mialatt megpróbálták egymás anyanyelvét elsajátítani. Anélkül, hogy akarta volna, Stafford egyre gyakrabban nevettette meg Leonovot: van abban valami nagyon pikáns és bizarr, ha egy nyurga amerikai oklahomai akcentussal beszéli az oroszt."

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr925849333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2014.03.09. 15:25:24

Érdekes véletlen: a feleségem fél órája mesélte, hogy ma lenne 80 éves Gagarin. Megérhette volna, sokan megérték. Pár mondat múlva előkerült Kubaszov is, neki is majdnem sikerült. Akkor még név szerint ismertük az űrhajósokat. Pár napja Leonovról beszéltünk, az asszony a Szojuz-Apollo alatt még fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen rá. Meséltem, hogy olyan volt, amilyennek az oroszokat elképzeljük, jókedvű, szívélyes ember, aki majdnem meghalt ott fent, és úgy beleszeretett az űrbe, hogy gyönyörű képeket festett róla. Kamasz gyerekként a tévére tapadtam, még ma is megvan pár hangfelvétel akkori híradókból, meg stúdióbeszélgetésekből. Meg az a zene. :-)
süti beállítások módosítása