Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-14 küldetése során egy programozót az éjszaka közepén ugrasztottak ki az ágyból, és a Légierő pizsamában szállította a munkahelyére. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Mitchell végigment az ellenőrzőlista lépésein, Shepard minden mozdulatát szemmel tartotta, és a keze alá dolgozott: semmi nem kerülte el a figyelmét. Aztán elérkezett az idő, hogy megkezdjék a számítógép által irányított Holdra ereszkedés kosztümös főpróbáját.
„Végső landolás előtti ellenőrzés” – jelentette be Alannek. „Ideje kezdeni.”
Ez a holdkomp számítógépeinek próbafutását jelentette: minden rendszert kipróbáltak, amire a Fra Maurora való tényleges ereszkedés során szükség lehet.
„Megvan” – felelte Shepard. Aktiválta az ereszkedés szimulációját, ahogy azt már korábban annyiszor megtette Eddel a földi szimulátorokban. Csak remélhetően ezúttal ez a mostani lesz a legutolsó végső ellenőrzés.
Számok villantak fel, hogy a műveletsor végigfutott a számítógépeken. Ha van valami rendszerhiba, akkor azt most kell kideríteni, majd kijavítani.
„A szimulált süllyedés elindult” – jelentette Shepard. „A számítógép megkezdi az ereszkedés szimulációját”.

„Pont időben” – erősítette meg Mitchell. Ennek során gyakorlatilag minden elpróbálnak egészen a landolásig, leszámítva, hogy nem kapcsolják be a leszállóegység hajtóművét. De alighogy elkezdődött a szimuláció, kiderült, hogy valami nem stimmel. A monitorokon meg kellett volna jelennie, ahogy a számítógépek a hajtómű gyújtását szimulálják, illetve, hogy megkezdik a süllyedést, pont úgy, ahogy az a valóságban is történik majd.
„Hoppá!” – kiáltott fel Mitchell. „Hé, ez nem az ereszkedés szimulációja.”
Houstonban a kételkedés érezhető volt Shepard hangjából. „Hé, a küldetés-megszakítás indult el.”

A Küldetésirányításnál mindenki a kijelzők fölé hajolt. Mindenki ugyanarra gondolt. Ha ez lenne az igazság pillanata, és tényleg begyújtották volna a hajtóművet, a küldetést a program automatikusan megszakította volna, Shepard és Mitchell pedig soha nem szállnak le a Holdra. A küldetés-megszakítás esetén az események gyors egymásutánban követik egymást. A holdkomp visszatérő egységének hajtóműve begyújt, a két fokozat szétválik, a számítógépek pedig Alant és Edet egy olyan pályára állítják, ahonnan űrrandevút hajthatnak végre a Kitty Hawkkal, az anyahajóval.
„Vettük, Antares” – felelte Houston. A hiba kijavításához elegendő idő állt rendelkezésre. Ezért is tartották a főpróbát. „Futtassátok végig újra az ereszkedési programot.”
„Vétel, Houston, mi ööö – ” Shepard nem fejezte be a mondatot: a konzolok tanúsága szerint a hajtómű ezúttal időben kapcsolt be. Mitchell a kijelzőre tapasztotta a szemét. Műszerei azt mutatták, hogy a szimuláció megkezdődött. „Látjuk a szimulált hajtómű-gyújtást. A lépések sorban követik egymást.”
„Folyamatban az ereszkedési program” – erősítette meg Shepard Houstonnak. „Megindul lefelé.”
A Küldetésirányításnál valaki hangosan drukkolt nekik. „Bárcsak most minden úgy menne, mint amikor majd tényleg begyújtják a hajtóművet.”
„Úgy van.”
A szimuláció azonban hirtelen ismét megszakadt. Shepard szavai 390 000 kilométerről futottak be a Küldetésirányításhoz. „Houston!” A nyugtalanság jól kivehető volt a hangjában. „Ismét beindult a megszakító program.”
Mitchell Shepardhoz fordult. „Al, lehet, hogy el vagyunk átkozva?”
Alan a műszerfalat tanulmányozta. Nagyszerű hajójuk volt, de a számítógépeik mélyén valahol egy hamis jel elszabadult, akárcsak egy vírus, kilépett saját áramköréből, és beindította a küldetés megszakítását.
Hirtelen felértékelődött a tényleges ereszkedés előtt betervezett hosszas ellenőrzés, ami ezúttal hatalmas áldásnak bizonyult.
A CapCom legalább annyira tanácstalan volt, mint a sziklás hegyhátak fölött száguldó két férfi. „Itt Houston. Biztos, hogy senki nem ér hozzá a küldetésmegszakítás gombjához?”
Az asztronauták ellenőrizték. A vészhelyzetre tartogatott „pánikgomb” biztonságosan el volt zárva műanyag fedele alatt, ami megakadályozta, hogy valaki véletlenül megnyomja. De a rejtélyes jel továbbra is megbénította a számítógépüket.
„A küldetésmegszakító gombja érintetlen” – rádiózta Shepard.

Mitchell minden kapcsolót, műszert és kezelőszervet egyesével ellenőrzött, és megpróbált rájönni arra, hogyan kerül a hamis jel ebbe az elektronikus szénakazalba.
Minden hibátlannak tűnt, leszámítva, hogy a küldetésük épp a szemük láttára esett atomjaira.
Mr. Rendíthetetlen, azaz Mitchell a Shepard számára oly jól ismert tárgyilagos hangon szólalt meg. „Al, a műszerek szerint minden rendben működik.”
„Houston, jelentkezz” – hívta Alan a Küldetésirányítást. „Mi van ezzel a hajóval?”
„Kis türelmet, Antares.”
A két asztronauta sokat sejtető pillantást váltott egymással. Nincs mit tenni, meg kell várni a választ. Ilyen esetben az volt a gyakorlat, hogy összegyűjtötték a Küldetésirányítás legjobb koponyáit, majd kidolgoztak egy megoldást.
Nem tévedtek. A NASA vezetői és a mérnökök értekezletet tartottak. Minden tekintet a falakon lévő stopperekre szegeződött. Korlátozott idő alatt kellett előállni a megoldással: alig több mint három órájuk volt rá.

Abból indultak ki, hogy az Antares számítógépeit a küldetésmegszakító kapcsoló rövidzárlata zavarhatta meg, és ez okozza a probléma alapját. Rövidesen a hibaforrást leszűkítették a holdkomp műszerfalán található kapcsoló pár érintkezőjére: a számítógép ugyanis nem érzékelte a hamis jelet, ha visszakapcsolták a kapcsolót, vagy megkocogtatták a műszerfalat.
A szakértők végül arra a következtetésre jutottak, hogy újraprogramozhatnák az Antares számítógépeit, így az a továbbiakban figyelmen kívül hagyja a küldetésmegszakítás parancsát. De ezzel az automatikus küldetésmegszakítás többé nem lesz lehetséges. Ez pedig nagyon kockázatos vállalkozás. Ebben az esetben a két pilóta teljes mértékben csak magában bízhat.
„Ők a legjobbak” szólalt meg Deke Slayton ellentmondást nem tűrő hangon. „Csináljuk!”
Donald Eylest, az M.I.T. programozó zsenijét Massachusettsben telefonhívás verte fel mély álmából. Pizsamájára egy kabátot kapott fel, és mire a bejárati ajtóhoz ért, a Légierő szolgálati gépkocsija már a kocsibeállón várta. Másodpercekkel később úton volt irodájába, a Draper Labsbe.

Eyles, aki korábban a holdkomp számítógépes programjainak kifejlesztésében segített, és mindenki másnál jobban ismerte, meghallgatta a problémát, bólintott, majd leült a billentyűzete elé: egy új programot kezdett írni, amivel elhárítható a közel félmillió kilométerre lévő holdkomp malőrje. Rájött, miként lehetne a kéretlen jelet kiiktatni úgy, hogy a két asztronauta mégse maradjon az automatikus küldetés-megszakítás lehetősége nélkül.
Kilencven perc maradt. Ujjai szélsebesen száguldottak a billentyűkön. Aztán hátratolta a székét, és bejelentette: „Kész.” A következő pillanatban már egy specialista táplálta be a programot a houstoni holdkomp-szimulátor számítógépébe. A teszt során számok cikáztak.
„Tökéletes!” – hallatszott a számítógépes rendszerekért felelős konzol mellől.
Jerry Griffin küldetésigazgató rámordult a személyzetére „Küldjétek fel nekik!”
Az Antares ekkor épp a Hold mögött tartózkodott.
Harminc perc állt Alan és Ed rendelkezésére mielőtt a leszállóegységük elérné azt a pontot, ahol a valóságban is muszáj begyújtaniuk a leszállóegység hajtóművét, máskülönben lőttek a küldetésnek.
„Antares, itt a CapCom. Az új programot ellenőrizték. Most átküldjük nektek.”

Elektromos jelek száguldottak fénysebességgel a pókszerű jármű felé. Végül: „Antares, az átjátszás végetért.”
Shepard úgy érezte, mintha Eddel egy aknamezőn sétálna. Minden perccel közelebb voltak ahhoz, hogy kifussanak az időből. „Megérkezett” – mondta Ed.
Alan Mitchellhez fordult. „Ed, innentől a tiéd.”
Mitchell visszavette a világítást, és nézte a fényes számokat, majd az idővel versenyt futva frissítette a számítógépeket az új ereszkedőpálya profillal. Shepard csöndben figyelte, ahogy Ed tökéletes sorrendben hatvan új információt táplált be a rendszer logikai áramkörébe. Újfent rászolgált a hírnevére: nemhiába ő volt a legjobb.
„A tiéd, Al.”
„Houston, megvagyunk” értesítette Shepard a CapComot.
„Jó mutatvány volt, Antares.”
Mitchell elfordult az ablaka mellől. „Al, nemsokára odaérünk.”

„Rendben.” Shepardon már kezdett erőt venni a csalódottság, most azonban megkönnyebbülten felsóhajtott. Már csak alig tizenöt percük volt hátra, amikor Mitchell végzett az új program betáplálásával – negyedórával később kénytelenek lettek volna a Kitty Hawk felé venni az irányt. Shepardnak nem tehetett mást a várakozáson kívül, de viszketett a tenyere, hogy a két kezével megjavíthasson valamit. De egy csavarhúzóval vagy egy villáskulccsal nem lehet lemászni a mélyen az űrhajó gyomrába rejtett számítógéphez. Hacsak nem akarjuk tönkretenni az egészet. És az Antaresnek tökéletesen logikus és elképesztően pontos programra volt szüksége, hogy elkerüljék a küldetés megszakítására parancsot adó hamis jelet, ami őrjítő lehetőség volt a számukra.
Shepard megesküdött arra, hogy történjen bármi, le fognak szállni az alattuk elterülő sziklás felszínre. Ez azonban nem csak az ő hajójáról szólt. Ha ugyanis nem sikerül a landolás, valószínűleg az Apollo-14 volt az utolsó küldetés a Holdhoz.
„Houston, indul a leszállóprogram.” Ez nem kérdés volt. Hanem kijelentés.
„Antares, engedélyezve.”"

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://moonshot.blog.hu/api/trackback/id/tr795818769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.