Az Apollo-űrhajók a puskagolyó sebességének közel ötvenszeresével kezdték meg útjukat a Hold felé. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Deke Slayton gyomra görcsbe rándult. Rövidesen jóbarátja, két másik, általa szintén jól ismert asztronauta társaságában ugyanezen a gyalogjárón megy majd végig, hogy beszálljanak a Kitty Hawk parancsnoki egységébe: annak a hajónak a fedélzetére, ami elviszi őket a Holdig. Vakító tűzoszlop repíti majd Alan Shepardot és legénységét a Földtől távoli tájakra a pisztolygolyó sebességének közel ötvenszeresével. Szinte felfoghatatlan volt, hogyan képesek emberek ilyen elképesztő sebességgel maguk mögött hagyni az otthonukat.
Deke magasba emelte a tekintetét. Az Atlanti-óceán partmenti városainak fényei világítottak, hosszú, a szivárvány minden színében tündöklő fénygolyóbisok módjára hevertek elszórtan a horizonton. Aztán lefelé nézett, mélyen maga alá. Hihetetlen, gondolta. Ha egy futballpályát az élére állítanánk, az még mindig 19 méterrel lenne alacsonyabb a Saturn-V rakétánál, ami most még csöndben pihent, de nemsokára életre kel.
Deke a toronyban sétált, és felébredt benne ugyanaz az ösztön, mint repülés előtt: ellenőrizni kell a gépet. Nagyon más volt ez, mint megrugdosni egy autó kerekeit, de a lényeg akkor is ugyanaz volt. Ezernyi okból szerette volna, ha őt szíjaznák a Saturn-V tetejére. Nem mintha azt akarta volna, hogy Alan ne repüljön, és ne sétáljon a Holdon. Mindig történhet valami szörnyűség, és…
Hirtelen Gus Grissom emléke rohanta meg. Nagyon sok időbe telt, mire Slayton feldolgozta Gus elvesztését: közelebb állt a szívéhez, mint egy testvér. Most Shepard egy még nagyobb szörnyeteggel készül repülni. Mindannyian tudták az esélyeket. Milliónyi alkatrésznek kellett tökéletesen és összehangoltan működni, máskülönben… Eszébe jutott az Apollo-13 útja, meg az, hogy milyen kevésen múlt a legénység élete, és beleborzongott a gondolatba.
Megcsóválta a fejét. Úgy érezte, hogy nem lenne képes elviselni Alan Shepard elvesztését. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy túltegye magát még egy hozzá közelálló ember halálán. Alan a legjobb barátnak kijáró helyet foglalta el szívében, és most itt volt ő, Deke, sétált a toronyban, szemügyre vette a rakéta minden szintjét, mintha az valami gonosz óriás lenne, aminek kitörő lángtengere elpusztíthatná Alant, és –
Egy repülő húzott el a magasban, az erős hajtóművek dübörgése felvette fájó gondolatai ritmusát. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még a II. Világháborúban B-25-ös bombázókkal repült. Félelmetes egy gép volt. Két hajtómű, 3400 lóerő. Korának igazi szörnyetege volt. Számok futottak át az agyán. Több mint ötszáz ilyen bombázó az egész égboltot eltakarná, de hiába lenne gázkarjuk tövig benyomva, még együttesen sem lennének képesek felemelni ezt a rakétát a földről.
Ebben a pillanatban félelem költözött Deke szívébe, miközben Alan Shepard még aludt, hogy kipihenten kezdje holdutazását. Meg kellett győződnie arról, hogy az indítóálláson minden rendben van-e. Lassan sétált lefelé a lépcsőkön, minden szinten megállt, és duplán ellenőrizte a harminchat emelet magas rakétát, hogy megbizonyosodjon arról, minden rendben van-e. Megbizonyosodni … Jó ég, pusztán csak megbizonyosodni tudott…
Alan Shepardot 1971. január 21-én a kora délutáni órák fura déja vu érzéssel töltötték el. Alighogy kiszállt abból a kisbuszból, ami Ed Mitchell és Stuart Roosa társaságában az indítóálláshoz szállította, Alan hirtelen megállt a lift felé menet, ami majd felviszi őket a magasba. Hátrahajtott fejjel nézett végig a fölé tornyosuló hatalmas rakétán. Hasonló látvány volt ez ahhoz, mint amit tíz évvel korábbról őrzött magában, amikor Amerika első emberes űrrepülésére készülve sétált a Redstone gyorsítórakétához. Akkor a hajnal előtti éjszakai sötétséget átdöfték a reflektorok fényei: tüzetesen szemügyre vette azt a rakétát, ami majd a magasba emeli őt.
„Mennyivel nagyobb ez a szörnyeteg …” – gondolta magában, de képtelen volt eldönteni, hogy ezeket a szavakat kimondta-e hangosan. A látvány lenyűgöző volt. A Saturn-V .teteje közel ötször olyan magasan derengett, mint a Redstone-é, Alan pedig emlékeztette magát arra, hogy százszor erősebb is annál. Az Apollo űrhajó tetején lévő mentőrakéta teljesítménye egymagában duplája volt a Redstone-gyorsítórakéta erejének.
Szinte kísérteties csend uralta az indítóállást ezen a délutánon. Csend volt, de ezt a beszéd hiánya okozta. Amikor az előkészületek során korábban itt járt, az indítóállványzaton és a szerelőtornyokon hemzsegtek a munkások, tele volt élettel: mindenki azon dolgozott, hogy ezt az óriást felkészítsék sorsszerű útjára. Most ez a méhkas szinte teljesen elhagyatott volt, a Saturn-V pedig immár több mint 1 millió nyolcszázezer liter illékony üzemanyaggal volt teletöltve. Az indítóállás személyzetének nagy része mostanra eltűnt, és már csak azok maradtak, akik a start előtti műveletekhez kellettek.
„Akár egy szellemváros.” Alan nem volt biztos abban, hogy Mitchell vagy Roosa szájából hangzott-e el ez a mondat, mindenesetre találó megjegyzés volt. A látványt még drámaiabbá tették a fejük fölött gőzölgő fehér felhők. Ezeket az óriás üzemanyagvezetékek hatalmas nyomása hozta létre: oxigén áramlott a nyomáscsökkentő réseken át, és kavargott a szellőben.
Alan mellett Deke Slayton állt, aki a kisbuszban különösen hallgatag volt. Most megállt, hosszan és mélyen ránézett a legénység három tagjára. Az indítóállás felé menet mindössze a távoli esőfelhőkkel kapcsolatban tett pár megjegyzést. „Lehet, hogy a start előtt ideérnek” – tájékoztatta őket Deke, majd ismét hallgatásba merült. Ezek nem pusztán szavak voltak. Senki nem felejtette el azt a villámot, ami belecsapott az Apollo-12-be. Nem köszönt el egymástól, igazából egyikük sem tudta, mit kellene mondani. „Vigyázzatok magatokra, és jó utat” – mondta végül Deke.
Az indítóállás aljától Deke felnézett, és a keskeny acél átjárót figyelte, ami a liftet kötötte össze a Fehér Szobával, ahol a technikusok az asztronauták felszerelését ellenőrzik még utoljára, és besegítik őket az űrhajóba.
Végül három szkafanderes alak jelent meg közel 120 méter magasan, de ilyen távolságból nézve apró babáknak tűntek. Deke látta, ahogy Shepard megáll odafenn, és lenéz rá. Úgy érezte, hogy az eltelt évek ebbe az egy röpke pillanatba sűrűsödtek. Odafenn az Eredeti Hetek, a Mercury-asztronauták egyike állt, az egyetlen közülük, aki épp a nagy utazásra készül. A holdutazásra. Alan Shepard minden értelemben értük repül majd – nem csak őérte és Gus Grissomért, hanem Wally Schirráért, Gordo Cooperért, John Glennért és Scott Carpenterért is. Deke felfelé fordított hüvelykujját mutatta Shepardnak."
