Csizmákat, fölöslegessé vált berendezéseket, vizelettel teli tasakokat és összegyűrt ételtárolókat is hátrahagyott az Apollo-11 legénysége a Holdon. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Két hónap múlva, 1969. július 20-án – nyolc évvel azután, hogy John F. Kennedy elnök megígérte a holdraszállást – Neil Armstrong kilépett a holdkompból, és leereszkedett a Hold felszínére vezető létrán. Nem kapkodott. Amikor az ember az ismeretlenbe megy, türelmes, óvatos, és felkészül arra, hogy bármikor bekövetkezhet valami váratlan dolog.
Armstrong kihátrált az Eagle ajtajának apró nyílásán. Oda tartott, ahol még ember nem járt előtte: egy élettelen világ felszínére, amit kráterek szabdaltak: némelyek 30 centiméteresek voltak, de akadtak 9 méter átmérőjűek is. Mindenütt a kozmikus meteorbecsapódások törmelékei, kövek és sziklák borították az idegen tájat.
Túlnyomásos szkafandere miatt csak nehézkesen mozgott, mivel ruhája erősen korlátozta mozgásában, de fura nyugalom szállta meg, valahányszor egy újabb lépcsőfokra lépett, és ezzel ismét egy lépéssel közelebb került az ismeretlen talajhoz.
Az Eagle létrájába két kézzel kapaszkodó szellemképes, szkafanderes alak útját a távoli Földről több mint félmilliárd ember ember kísérte figyelemmel a televízió képernyőkön. Nézték, ahogy egyre lejjebb ért. Még egy lépés, még egy lépcsőfok. Egyre közelebb a Holdhoz. Végül elérte a lépcső alját. Milliók nézték végig, ahogy Neil egy méterről leugrott a Hold felszínére. Holdat érés. Este 10:56-kor a bal lába ránehezedett a talaj finom szemcsékkel borított felszínére. Enyhén elrugaszkodott a létrától. Most már mindkét lábával stabilan állt a Holdon. Ekkor halhatatlanná váló szavakat mondott szkafanderének rádiójába, amit szerte a világon mindenhol hallottak:
„Kis lépés ez egy embernek … nagy ugrás az emberiségnek.”
Tizenöt perccel később Buzz Aldrin alig bírta kivárni, hogy leérjen a létra aljára. Meg sem állt a Hold felszínéig, amire „felvillanyozva és libabőrösen” lépett.
Az ígéret teljesült: az 1960-as évek vége előtt emberek álltak a Holdon. Neil mászkálni kezdett, de minden lépése felért egy kísérlettel. Minden mozdulat egy újabb felfedezés volt. Minden fordulással, lépéssel, ugrással az emberiség első kézből szerzett tapasztalatokat arról, hogy milyen a világ a Hold csekély gravitációjában.
A nehézkes szkafanderek ellenére mindkét férfi számára vidám pillanatokat szerzett a földi gravitáció hatodában mozogni, az érzést a lebegéshez hasonlították. Nem sok idejük volt a Holdon, és sietniük kellett, hogy minden betervezett feladatra sort keríthessenek. Neil fejezte ki ezt a legtalálóbban, amikor arról beszélt, hogy úgy érzik magukat, mintha elkerekedett szemű, ötéves srácok lennének egy édességboltban.
Buzz-zal együtt ki akarták használni a csökkentett gravitáció előnyeit, és akkorákat ugráltak, ami a Földön elképzelhetetlen lett volna. (Szkafanderükben 160 kilót nyomnának a Földön, ehhez képest a Holdon súlyuk alig 30 kiló volt.) Habár könnyebbek voltak a Holdon, testük azért gátolta mozgásukat, és nem tudtak olyan szabadon mozogni, amennyire szerettek volna. Amikor felugrottak, mozgási energiájuk folytán szökellni kezdtek. Ha kocogni próbáltak (a futás ezekben a szkafanderekben lehetetlen volt), tömegük és sebességük kinetikus energiává alakult. Ha teljes erőből kocogtak, lendületük vitte tovább őket, és emiatt nem tudtak hirtelen megállni.
Az idő gyorsan telt, és még sok teendő volt hátra. Az ellenőrzőlistán szereplő feladatokra két órájuk maradt, majd ismét be kellett zárkózniuk az Eagle-be. A NASA nem akart meglepetéseket az első holdraszállás alkalmával.
„A felszín finom szemcsés, porszerű” – jelentette Neil a lenyűgözött emberiségnek. „Vékony rétegben tapad a csizmám talpára és oldalára, mintha korom lenne. Alig egy centire süllyedek a talajba, talán 30 milliméternyire, de jól kivehető a csizmám nyoma és talpának mintázata a finom, homokszerű talajban.”
Az egyensúlyozás nehézségei miatt Neil egy „mintavételi rudat” hajtogatott ki, és jó pár deka holdtalajt gyűjtött össze egy műanyag zsákba, amit aztán szkafandere zsebébe gyömöszölt. Egy vészhelyzetben, amikor azonnal el kellene hagyniuk a Holdat, a talajminta felbecsülhetetlen értékű a földi kutatók számára. Ha több mint két órát tölthetnek odakinn, bőven elegendő idő marad arra, hogy jó pár vödörre való holdport és követ gyűjtsenek össze.
Az idő könyörtelenül telt. „Nagyon puha a felszín” – tudatta Neil Houstonnal. „Helyenként azonban nagyon kemény talajra bukkantam, amikor belefúrtam. Valami nagyon kohézív anyaga lehet.”
Lassanként Neil ellenőrzőlistája végére ért. Lenyűgözte az idegen táj szépsége. Alaposan körülnézett a Holdon, és a látottakat megosztotta a világ minden pontján élő, ámulatba esett hallgatóságával. „Nagyon nyers szépsége van” – mondta lassan. „Sokban hasonlít az Egyesült Államok magasan fekvő, sivatagos területeihez. Persze más, de azért így is eléggé hasonlít.”
Buzz-t a felszín bűvölte el: „Gyönyörű, gyönyörű! …Varázslatos sivárság.” Aldrint az éles kontrasztok teljesen lenyűgözték. A tájat a szürke és a világosbarna számtalan árnyalata uralta, miközben koromsötét volt azokon a helyeken, ahol a kövek árnyékot vetettek a levegő nélküli felszínre.
Az Eagle-től messzebb távolodva megpillantották az ezüstszínű visszatérő fokozatot, a leszállófokozat fényes, gyűrött aranyborítását, a ferdén álló pókszerű lábakat és a széles, félkör alakú talpakat, amik a szürke porban pihentek.
A Föld ezzel szemben egy színekben gazdag, csillogó oázis volt, és jóval nagyobbnak tűnt a Holdnál. És sokkal fényesebb is volt, ahogy a napsugarak a felhőkön és az óceánokon visszaverődtek.
Az asztronauták kamerájukat az Eagle-től 18 méterre helyezték el, hogy az elvarázsolt földi nézők láthassák a drámai holdexpedíció részleteit. Egy rudat vágtak a holdi talajba, de a felszín alatt olyan kemény rétegbe ütköztek, hogy alig bírták a rudat - tetején az amerikai zászlóval - függőleges helyzetbe állítani. A zászlót széltében egy fémrúd tartotta kifeszítve, enélkül ugyanis a vákuumban a zászló a rúdra borult volna. Armstrong és Aldrin ezután elhelyezett egy szeizmométert: az általa küldött rádiójelek révén a Földön is érzékelhették a Hold mélyének rengéseit, és a felszínbe csapódó meteoritokat. Egy, a Napból érkező részecskék áramlásának – az űrben „fújó” napszél – mérésére szolgáló berendezést is felállítottak. Ezen kívül lefektettek egy sok tükörből álló célpontot is a felszínre, amire az amerikai és orosz kutatók lézersugarakat lőhettek a Földről.
A történelmi jelentőségű küldetés résztvevőire protokolláris feladatok is vártak. A Hold porába egy táblát helyeztek el az öt amerikai és szovjet űrhajós emlékére - ezen Gus Grissom, Ed White, Roger Chaffee, Vlagyimir Komarov és Jurij Gagarin neve szerepelt, utóbbi 1961-ben halt meg egy légiszerencsétlenségben. [Ez az eredeti szövegben egy elírás, mivel Gagarin 1968-ban hunyt el - a ford.] Ezután a holdkomp leszállófokozatán egy fémlapot is lelepleztek, amire korábban üzenetet véstek a jövőbeli látogatók számára. Az egész emberiség hallotta, amikor Neil Armstrong felolvasta a táblára írt szavakat. „Itt vetette meg először ember a lábát a Föld bolygóról, i.sz. 1969. július. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.”
Ez utóbbi mondatot elégedettséggel és nem csekély cinizmussal fogadták az otthoniak, ahol számos kontinensen dúltak a kisebb-nagyobb háborúk. Meglehet, hogy a Holdon béke honol, de ez az üzenet már-már a földi rögvalóság kifigurázásának tűnt.
Neil Armstrong egy apró, de értékes, személyes küldeményt is magával vitt a Holdra. Akkor nem verték nagydobra, de nála volt az a gyémántberakásos asztronauta-jelvény, amit az Apollo-1 asztronautái készítettek Deke Slayton számára - ezt az irtózatos tűz után özvegyeik adták át a részére.
A két asztronauta 23 kilogramm talajmintát - port és követ - gyűjtött össze, az értékes leletet pedig légmentesen zárható tárolódobozokba tették, majd egy kézi emelővel juttatták fel a visszatérő fokozatba. Meggyűlt a bajuk, mire a dobozokat a hajó fedélzetére emelték a vákuumban kipróbálatlan szerkezettel: a művelet során hatalmas port vertek fel.
Ideje volt lezárni az első holdsétát. Visszaküzdötték magukat a létrán, bepréselték magukat a „fedélzetre”, lezárták az ajtót, és túlnyomás alá helyezték kabinjukat. Az utazáshoz szükségtelen felszereléseket elpakolták, majd egy hosszú ellenőrzőlista elemein mentek végig, amit még jóval azelőtt dolgoztak ki, hogy elstartoltak volna a Földről. Buzz egy órát és negyvennégy percig sétált és kocogott a Holdon, Neil két órát és tizennégy percet.
Levetették csizmáikat, kibújtak életfenntartó rendszerekkel telepakolt hátizsákjukból, ami a Holdon tett látogatás során életben tartotta őket. Ismét kinyitották az ajtót, majd ezeket az immár fölöslegessé vált felszereléseket az összegyűrt ételtárolókkal és vizelettel teli tasakokkal együtt kihajították a felszínre. Houstonban ezt is érzékelték, mivel még az ilyen apró rengéseket is rögzítették az asztronauták által korábban a hajótól távolabb elhelyezett szeizmométerek.
A CapCom emlékeztette őket, hogy még öt órát kell aludniuk, mielőtt megkezdenék a visszaszámlálást a felszálláshoz. Képtelenség volt aludni, fáztak az Eagle-ben. Sok kívánnivalót hagyott maga után, bármi is volt, aminek melegen kellett volna tartania őket ebben a levegő nélküli világban. A rendelkezésükre álló hely szűkös volt és barátságtalan, az átélt izgalmak hatására pedig mindketten éberek voltak. Az öt órás alvás nagyon rapszodikusra sikeredett.
Fogalmuk sem volt azokról a drámai fejleményekről, amik ezidőtájt játszódtak le. Július 3-án, mindössze tizenhárom nappal az Apollo-11 holdutazása előtt, Moszkva utasítást adott egy második, legénység nélküli N-1 rakéta startjára, aminek ezúttal egy súlyos Szojuz-űrhajó került a tetejére: megkezdődött az emberes holdraszállás kosztümös főpróbája. A szovjeteknek még mindig esélyük volt arra, hogy elsőként szálljanak le a Holdra – feltéve, hogy az Apollo-11 kudarcba fullad.
Helyi idő szerint már csak alig egy óra volt hátra éjfélig. Az éjszakai start kedvez a pirotechnikai bemutatóknak, és ez a küldetés nem is okozott csalódást a rakéták szerelmeseinek. Alig tíz másodperccel a felszállás után, mintegy 150 méterrel a talaj fölött, egy alkatrészdarab száguldott végig az egyik folyékony oxigént szállító vezetéken. Az útját álló szűrők híján a 8. sz. hajtómű oxigénpumpájába került. A vezetékek zárlatosak lettek, majd az automata KORD számítógépes biztonsági rendszer leállította mind a harminc hajtóművet! Ezzel egyidőben a szenzorok a küldetés megszakítására parancsolták a mentőrakétát, ami bekapcsolt, és biztonságos távolba menekítette a súlyos Szojuz-űrhajót.
A rakétaszörny, ami ekkor már nem volt több egy „üzemanyaggal teli hegynél”, becsapódott a startkomplexumba. A robbanás ereje és fénye egy atombombáéval vetekedett, olyannyira, hogy még az amerikai kémműholdak is észlelték, az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokságot pedig riadóztatták.
A szomszédos indítóálláson egy másik N-1 hordozórakéta állt a lökéshullám útjában: a robbanás lyukakat ütött szerkezetében, és komoly károkat okozott benne.
Az oroszok legközelebb csak két év múlva próbálkoznak meg egy újabb N-1 startjával. Nem volt mit tenni, mint szembenézni a tényekkel: a Szovjetunió kénytelen volt lemondani a holdverseny első helyezéséről az Egyesült Államok javára.
De még mindig el lehetett csenni valamennyit az Apollo-11 dicsőségéből. Három nappal azelőtt, hogy a Saturn-V háromtagú legénységével elindult volna a Hold felé, az oroszok még egy kísérletet tettek, ezúttal azonban már egy kisebb teljesítményű rakétával: fedélzetén a legénység nélküli Luna-15 utazott. Ha a küldetés sikerül, a hat tonnás rakomány holdkörüli pályára áll, majd némi ellenőrzést követően begyújtja a hajtóműveit, és finoman landol a Holdra. Ezután egy fúrószerű berendezés a talajba ás, mintát vesz belőle, majd egy hermetikusan zárható tárolórekeszbe helyezi. Ezt követően a Luna-15 felső részét egy hajtómű a magasba röpíti pár dekás rakományával együtt, és visszaküldi a Földre, ahol belép a légkörbe, majd landol. A Luna-15 sikeres küldetése esetén a Szovjetunió elmondhatta volna, hogy elsőként vettek talajmintát a Holdról. Ezen kívül bizonyítékot szolgáltattak volna arra, hogy a Hold felfedezéséhez emberekre nem is igen van szükség. Persze, Moszkvában is tisztában voltak a nyilvánvaló hazugsággal, de ez a megoldás tökéletesen illeszkedett volna propagandájukhoz.
Az amerikaiak árgus szemmel figyelték a holdkörüli pályára álló Luna-15 útját. Miközben Neil és Buzz az Eagle-ben próbált pár óra pihenéshez jutni, az orosz szonda életre kelt, és megkezdte felszín felé vezető útját. Ötvenkét holdkörüli keringés után azonban a Luna-15 érthetetlen módon több mint 900 km/h sebességgel becsapódott a Mare Crisiumba. A becsapódást rögzítette a Neil és Buzz által korábban a felszínre helyezett érzékeny szeizmométer.
Huszonegy órával a landolás után Armstrong beindította a hajtóművet, és az Eagle elhagyta állványzatát – ami nem más volt, mint a holdkomp alsó része. A rakéta gyújtásakor leszakadó szigetelés nagy területen szóródott szét. Az induláskor Neil Armstrong kinézett az ablakon, és látta, ahogy az első Holdra kitűzött amerikai zászló megadta magát a száguldó por- és törmelékvihar közepette, és szép lassan eldőlt.
Az asztronautáknak mindössze ennyi idő jutott a nézelődésre, hiszen az űrhajó kezelőszerveit, a számítógépeket és a radarrendszereket kellett felügyelni a három és fél órás utazás során, aminek végén majd űrrandevút hajtanak végre Mike Collins-szal és a fejük felett 96 kilométer magasan keringő parancsnoki egységgel. Az Eagle-lel gyakorlottan és precízen repültek. Collins számára a holdkomp pályája „stabilnak” tűnt, és az összekapcsolódás előtt, „a végső megközelítés során mindvégig pontosan a középtengelyen” haladt. Tíz perccel később az Eagle összekapcsolódott a Columbia-val. A két hajó ismét eggyé vált.
Buzz és Neil visszaúszott a parancsnoki egységbe, ami rövidesen a három asztronauta vad kiáltásaitól volt hangos, akik repülése örökre megváltoztatta az ember saját bolygójáról kialakított képét. Ebben az örömteli pillanatban – idézte fel Collins – a felelősségteljes, magasan kvalifikált és elképesztően tapasztalt embereknek – akik a lehetetlent teljesítették – „fülig ért a szájuk, és vihorásztak sikerükön”.
Armstrong és Aldrin holdi rakományukat átszállította a parancsnoki egységbe, majd leválasztották magukról a hűséges Eagle-t, ami még hetekig keringett a Hold körül, mielőtt az égitest gravitációja magához vonzotta, és belecsapódott.
A visszaút hatvan óráig tart majd, viszont a Küldetésirányítás és a Columbia fedélzetén lévő három férfi számára már ismerős volt ez a sztráda.
Csak annyi volt a dolguk, hogy kövessék az Apollo-8 és az Apollo-10 számítógépeibe programozott útvonalat. Buzz Aldrin mély átéléssel foglalta össze a Holdon hagyott táblával kapcsolatos érzéseit, ami oly egyértelműen fejezte ki, hogy az Apollo-11 legénysége ezt a küldetést „az egész emberiség javára” hajtotta végre.
„Remélem” – mondta Aldrin – „hogy amikor egyszer a harmadik évezredben valamilyen idegen erre vetődik, és elolvassa, ezt mondja majd: „Itt kezdődött minden”. Ez egy új korszak kezdete is lehet, egy olyan korszaké, amikor az ember elkezdi megérteni az univerzumot, és elkezdi valóban megismerni önmagát.”
Eközben Houstonban, a kulisszák mögött nagy tervezgetés folyt, amit nem kevés vita kísért. Egyvalaki ugyanis eltökélte, hogy nem számít, milyen áron, de eljut arra a 380 000 kilométerre lévő elszigetelt világra, és saját szemével megnézi annak „nyers szépségét”. Senki nem mert volna nagy tételben fogadni rá, hogy ez sikerül is neki."
